Az időszámításunk előtt 6000 évvel ideérkező közösségek forradalmi változást hoztak a Kárpát-medencébe

Időszámításunk előtt 6000 körül jelentek meg az Alföld déli részén az első termelő gazdálkodást folytató, azaz neolitikus közösségek. Vajon kik és milyen irányból érkeztek ide? Újonnan érkező, bevándorló közösségekről beszélhetünk, vagy inkább az élelemtermelés technológiáját, tudását adták át már korábban is itt élő, helyi közösségeknek? Mi az, amit magukkal hoztak, és mi az, amit esetleg az Alföldön fejlesztettek ki? Ezekben a kérdésekben az intenzív, célzott interdiszciplináris kutatásoknak köszönhetően mostanra konszenzusra jutott a szakmai közösség: a Kárpát-medence első letelepült, élelemtermelő életmódot folytató közösségei a Balkán irányából érkeztek, majd a Duna és mellékfolyói, elsősorban a Tisza és a Körösök mentén kezdték belakni az Alföldet.

Településeik intenzív nyomot hagytak maguk után, hiszen nagy mennyiségben készítettek kerámiaedényeket, felszínre épített, oszlopszerkezetes, agyaggal tapasztott – a falusi vályogházakhoz hasonló – épületeik gyakran leégtek, ma is könnyen felfedezhető nyomot hagyva maguk után.

Gazdálkodásukban főként az elsőként háziasított fajok, juh és kecske, kisebb mértékben szarvasmarha és sertés, valamint búza és árpa fogyasztására támaszkodtak. Több bizonyítékunk is van arra, hogy ezeket nem Európában, hanem a Közel-Keleten, az ún. termékeny félhold (a mai Irak, Szíria, Libanon, Izrael és Jordánia területén a Földközi-tenger partvidékétől a Zagrosz- és a Taurusz-hegység lábainál húzó terület) vidékén háziasították.

Egyrészt ezen a területen fordul elő az imént említett állat- és növényfajoknak a vad őse (a kiskérődzők és a gabonák nem őshonosok Európában) – márpedig háziasítani csak ott lehet, ahol a vad ős él. Másrészt mostanra radiokarbon mérések nagy sorozatai keltezik megbízhatóan a háziasított növény- és állatfajok legkorábbi előfordulásait, melyek a Termékeny Félhold vidékén 10 500–10 000 évvel ezelőtt jelentek meg, aztán Anatólián keresztül a Boszporuszig jutottak el i. e. 6500-ig, a Balkánon pedig i. e. 6500–6000 között tűntek fel először.

E pontos keltezésnek köszönhetően tehát időben szépen végigkövethető a neolitizáció, azaz a termelő gazdálkodás terjedése a Közel-Kelettől Anatólián és Délkelet-Európán keresztül a Kárpát-medencéig. A termelő gazdálkodás elterjedése sem térben, sem időben nem volt egyenletes. Vannak benne megtorpanások és gyors továbblépések. Ennek oka az, hogy a korai élelemtermelő közösségek preferálták azokat a területeket, melyek földrajzi adottságai gazdálkodásuknak, az általuk termesztett növényfajoknak és állataiknak optimális életfeltételeket biztosítottak. Így a nagy folyók menti termékeny talajokat követték.

Ahol nagyobb ilyen területekre bukkantak, ott a neolitizáció terjedése lelassult, egészen addig, amíg be nem lakták ezt a területet – miközben azokon a területeken gyorsabban továbbhaladtak, amelyek számukra kedvezőtlenebbek voltak.

Felmerül a kérdés, hogy mi volt az oka annak, hogy a termelő gazdálkodás ilyen nagy területen és viszonylag gyorsan elterjedt. A letelepült életmód, a termelő gazdálkodás demográfiai robbanáshoz vezetett, a nők rövidebb időközönként tudtak szülni, többen élték meg a felnőttkort. Így egy-egy településről gyakran váltak ki telepesek kisebb csoportjai és költöztek tovább új településeket alapítani, újabb területeket művelés alá vonni. Meglepően gyorsan, nagyjából ötszáz év alatt jutottak el a Boszporusztól a Kárpát-medencéig. A becslések szerint Európa népessége i. e. 6500 körül – az európai neolitikum kezdetekor – 1 millió fő lehetett, ami mintegy kétezer évvel későbbre – a Kárpát-medencei neolitikum végére – már 5 millió főre nőhetett.

A magyarországi kora neolitikus településeken eltemetettek csontjaiból vett genetikai minták és a balkáni, anatóliai kora neolitikus genetikai minták összehasonlításából ma már egyértelműen kiderül, hogy az alföldi és dunántúli első neolitikus kultúrákat létrehozó közösségek nem a korábban, a mezolitikum (i. e. 10 000–6000) idején itt élt közösségek leszármazottai, hanem Anatóliából származnak, az ottani neolitikus közösségekből eredeztethetők. Magyarország területéről rendkívül kevés régészeti adattal rendelkezünk a mezolitikum időszakára vonatkozóan, és egyelőre kevés információ utal arra, hogy az újonnan érkező élelemtermelő közösségek találkoztak volna jelentősebb helyi, mezolitikus közösségekkel.

A Vaskapu térségében ellenben gazdag régészeti leletanyag bizonyítja a helyi, halászatra specializálódott mezolitikus közösségek és az újonnan érkező élelemtermelők találkozását. Itt i. e. 6200 és 6000 között intenzív interakció alakult ki közöttük, majd i. e. 6000-től a korábbi mezolitikus hagyományok szinte nyomtalanul eltűntek, és az új gazdálkodási forma minden kulturális elemével – házépítészet, kerámiakészítés, temetkezési szokások, csiszolt kőeszközök készítése – együtt vált uralkodóvá.

A Duna, majd a Tisza mentén tehát a korai földművelők rendkívül gyorsan haladtak tovább északra, hiszen a Dél-Alföldön első településeiket már i. e. 6000 körül létrehozták. Az Alföld déli fele – nagyjából a mai Szolnok térségéig – igen kedvező megtelepedési feltételeket kínált a korai földművelőknek. Ezt bizonyítja a több mint 700 ismert településük. Ugyanakkor ettől a területtől északra és a Dunántúl déli felén csak szórványosan és némileg később, i. e. 5800–5700-tól telepednek meg. Ezeket a területeket a kora neolitikum közösségei később se lakják be oly sűrűn, mint a Dél-Alföldet.

Ennek ellenére éppen ezek a területek lesznek azok, amelyek kulcsfontosságú szerepet játszanak a termelő gazdálkodás továbbterjedésében és Közép-Európa neolitizációjában, ugyanis a kora neolitikus bevándorló közösségek itt alkalmazkodnak igazán a helyi környezeti adottságokhoz, a hűvösebb, csapadékosabb klímához, a lösztalajhoz, és – részleteiben még nem kellőképpen tisztázott módon – kapcsolatba kerülnek a helyi, mezolitikus (halászó-vadászó-gyűjtögető) életmódot folytató közösségek tagjaival. A köztük lévő interakciók eredményeként alakul ki azon új kultúra, amit jellegzetes kerámiájáról vonaldíszes kerámia komplexumnak nevez a régészeti kutatás.

A dunántúli és az északkelet-magyarországi kialakulási területekről indulva e komplexum közösségei viszik tovább aztán az élelemtermelést, elterjesztve az egész közép-európai löszövezetben, a mai Ukrajnától a Párizsi-medencéig, a Kárpát-medencétől Hollandiáig és Lengyelországig. Vagyis a Kárpát-medence egyfajta másodlagos neolitizációs központ, a közép-európai neolitikum bölcsője. A Kárpát-medence kettéosztottsága – és ezáltal összekötő szerepe – innentől kezdve a késő rézkor kezdetéig, nagyjából i. e. 3650-ig fennmarad. A mai Magyarország keleti fele, az Alföld igen erősen kapcsolódik a délkelet-európai területekhez, míg a Dunántúl inkább Közép-Európa felé. Ezen a kulturális kettősségen keresztül tanúi lehetünk számos innováció elterjedésének, láthatjuk azt, hogy hasonló jelenségek más-más formában tűnnek fel e két területen. Így például a következő periódusban, a késő neolitikumban (i. e. 5000/4900– 4500) már nagy kiterjedésű településeken nagy lélekszámú közösségek alakulnak ki, melyek közösségi összefogással létrehoznak közösségi identitásukat kifejező és valószínűleg a közösségi ünnepeik helyszíneként is szolgáló építményeket.

A Dunántúlon ezek a településektől térben is elkülönülő körárkok lesznek, melyek innen kiindulva a mai Ausztria, Szlovákia, Csehország és Németország területein is elterjednek. Ezzel szemben az Alföldön ekkor jönnek létre a tell (lakódomb) típusú települések, melyek a nagyrészt agyagból épített, majd szándékosan felégetett, és a későbbiekben ugyanott újjáépített házak omladékaiból egyre magasabb – ma is jól látható – dombot képeznek. Az alföldi tell települések egykori funkciója még ma is vita tárgya, abban azonban egyetért a kutatóközösség, hogy a nagyobb kiterjedésű települések mellett ezek speciális funkciójú, kitüntetett helyszínei voltak a neolitikus közösségek életének. Ennek a településformának a hagyományai pedig a neolitizációval visszakövethetők egészen a Közel-Keletig.

A késő neolitikum, majd a rézkor idején a Kárpát-medence a Délkelet- és Közép-Európát összekötő kapocsként kulcsfontosságú szerepet játszik a fémművesség technológiájának elterjedésében is. A mai Szerbia és Bulgária területén a helyi nyersanyagforrásokra alapozottan a neolitikum idején fejlődik ki – évezredeken át tartó kísérletezgetés, próbálkozás eredményeként – a fémművesség, elsőként a réz és az arany megmunkálása. Itt legalább i. e. 5350-től kezdődően bányásznak rézérceket, az abból kiolvasztott rézből készítenek apró ékszereket (gyöngyöket, gyűrűket, karpereceket), kis méretű tűket. Ezek a tárgyak jutnak el aztán a mai Magyarország területén a középső és késő neolitikumban élő közösségekhez, akik a rangbeli különbségek kifejezésére, a presztízs manipulálására használják őket. A dunántúli és alföldi közösségeken keresztül az Alpok és az Északnyugati-Kárpátok területére is eljutnak az eredetileg Délkelet-Európában készített réztárgyak, majd – ahogyan az itt élő közösségek fokozatosan felderítik a helyi nyersanyagforrásokat – ezeken a területeken is kialakul egy önálló fémművességi kör a rézkorban.