Magyar zarándokok a középkorban: Lászai János erdélyi kanonok 1483-ban vágott neki a jeruzsálemi útnak

1483. június 2-án reggel hatalmas gálya futott ki a velencei kikötőből, amelyen hét lobogót lengetett a kora nyári szél. A legnagyobbon a jeruzsálemi kereszt vörös kontúrjai rajzolódtak ki, amely a korabeli szemlélők számára egyértelműen jelezte, hogy a hajó fedélzetén zarándokok utaznak. Mindez a korszak megszokott jelenségei közé tartozott, ugyanis a 14. századtól kezdődően a Szentföldre igyekvő jámbor utazók általában a lagúnák városában szálltak hajóra.

Ezúttal a népes nemzetközi zarándokcsoport tagja volt Lászai János erdélyi kanonok és főesperes is, aki már hetekkel korábban útra kelt a távoli Gyulafehérvárról, hogy több száz kilométer megtételét követően csatlakozzon az Európa különböző szegleteiből az Adria-parti kikötővárosban gyülekező búcsújárókhoz.

Lászai azon kevés középkori magyar zarándok közé tartozik, akinek utazását részletesen ismerjük, ugyanis egyik társa, Felix Faber ulmi domonkos szerzetes latin és német nyelven egyaránt megörökítette a kalandokkal teli közel-keleti peregrinációt. A vitorlás gálya a dalmát, albán és görög partok mentén szelte a tengert, majd Kréta, Rodosz és Ciprus érintésével Jaffában kötött ki. A partra szállást követően a Sion-hegyi ferences kolostor elöljárója és szerzetestársai kalauzolták végig a résztvevőket a szentföldi kegyhelyeken. Lászai társaival együtt felkereste Jeruzsálem, Betlehem, Betánia és Jerikó nevezetes helyeit, megmártózott a Jordán folyóban, imádkozott az Olajfák hegyén, azaz meglátogatta Jézus életének legfontosabb helyszíneit.

Az erdélyi kanonok ezt követően néhány vállalkozó szellemű társával együtt a Szent Család nyomába eredt és felkereste a koptok (egyiptomi keresztények) kegyhelyeit. Augusztus végén indult a zarándokkaraván a Sínai-félszigetre szamár- és teveháton, ahol meglátogatták az Alexandriai Szent Katalin-monostort, egyesek – köztük az erdélyi klerikus – megmászták a Hóreb-hegyet, majd a sivatagon keresztül Kairó felé vették az irányt. Matarijában (ma Kairó külvárosa) meglátogatták Szűz Mária gyógyító balzsamkertjét és forrását, amelyben a betegek a gyógyulás reményében megmerítkeztek.

A távoli tájakat felkeresők figyelmét elsőként a megszokottól eltérő jelenségek keltették fel, s nem volt ez másként a zarándokok esetében sem. A közel-keleti búcsújáró helyeken megfordult jámbor utazók beszámolóiban lépten-nyomon feltűnnek az egzotikus növényekről és állatokról, a tájról, a településekről és az idegen etnikumokról készített leírások, alkalmanként rajzokkal illusztrálva. Arnold von Harff, aki 1497-ben járt zarándokként Egyiptomban és a Szentföldön, beszámolójában részletgazdagon ábrázolta Kairót, említést tett a gízai piramisok megmászásáról, valamint megörökítette egy krokodil vízi bivalyvadászatát.

Kairóban – ahol egy félreértés miatt rövid ideig fogságba vetették Lászait – számos elhurcolt kereszténnyel találkoztak, akik az oszmánok portyái során estek rabságba. A 14. század végétől általánossá vált, hogy a Magyar Királyság déli megyéiből fiatal fiúkat és lányokat hurcoltak el, akiket aztán rabszolgaként értékesítettek. Közéjük tartozott a szászsebesi származású Magyarországi György barát, aki 1438-ban került török fogságba, majd két évtizeddel későbbi szabadulását követően belépett a Domonkos-rendbe, és egy emlékiratban örökítette meg a törökök szokásait, köztük a rabszolga-kereskedelmet.

A látszólag muszlimmá vált, ám keresztény hitüket titkon megőrző európaiak többsége magyar volt, akik között hősünk ismerősökre is akadt. A szülőföldjükről fiatalon távolra szakadt honfitársak többsége ugyanis időközben benősült egy-egy helyi családba, és muszlimként élte mindennapjait. Annyira megörültek látogatásának, hogy egymást követően hívták házukba az erdélyi kanonokot. E lakomák alkalmával a magyar pap megáldotta, ezáltal a katolikus egyház tanítása szerint is érvényesítette az eredetileg muszlim rítus szerint megkötött házasságokat, valamint megkeresztelte a gyermekeket.

A kairói városnézést követően a keresztény zarándokok a gízai piramisokat is megcsodálták, majd a Níluson Alexandriába hajóztak. Gondos előkészületeket követően november derekán indultak vissza, és végül január elején horgonyoztak le Velencében.

Természetesen a távoli helyeket, így a Szentföldet célzó zarándoklatok körültekintő előkészületeket, gondos tervezést igényeltek, általában szervezett keretek között zajlottak. A 15. századtól a velencei hajótulajdonosok a mai értelemben vett utazási irodákat működtettek. A zarándokok az utazás előtt szerződést kötöttek a vállalkozóval, aki biztosította számukra a hajón az ételt-italt, a Jaffa és Jeruzsálem között igénybe vett szamarak bérleti díját, a vámok összegét, valamint a felfogadott vezetők, tolmácsok juttatását. A szentföldre igyekvő zarándokoknak pápai engedélyt is be kellett szerezni, mivel muzulmánok uralma alatt álló területre kívántak lépni. Ugyancsak szükséges volt mind Jeruzsálemben, mind pedig Egyiptomban a helyi hatóságoktól útlevelet beszerezni, ami a szabad közlekedést szavatolta. Egy szentföldi utazás tehát jelentős költségekkel járt, amelyet csak a módosabbak vállalhattak.

A keresztény kegyhelyek gondozását a Szentszék a ferencesekre bízta (1347), így a zarándokok ellátásában, kalauzolásában is jelentős szerepet játszottak a szerzetesek. A Sion-hegyi kolostor vezetője fogadta Lászaiékat is Jaffában, majd ő és szerzetestársai kísérték idegenvezetőként a zarándokcsoportot. Néhány évtizeddel később egy magyar származású barát, Pécsváradi Gábor is e kolostor lakója volt néhány évig, aki a felkereshető szentföldi és egyiptomi kegyhelyekről egy zarándokkalauzt állított össze, amelyet hazatérését követően hamarosan nyomtatásban is hozzáférhetővé tett (1519).

A 15. század második fele tekinthető a zarándokkalauzok virágkorának, ugyanis egyre többen dokumentálták a lelket és a testet egyaránt próbára tevő utazásokat. Lászai útitársai közül Felix Faber mellett egy másik német klerikus, Bernhard von Breydenbach mainzi kanonok is megörökítette a közel-keleti kalandot. A gondosan megszerkesztett útikalauz szerves részét alkotják az Erhart Reuwich utrechti festő által készített képi ábrázolások. Breydenbach és Reuwich közösen alakították ki a kötet koncepcióját, hazatérésüket követően pedig a festő végezte a kézirat nyomdai előkészítését. Az 1486-ban megjelent munka volt az első nyomtatott és gazdagon illusztrált úti beszámoló, aminek a lapjain közölt ábrákhoz – például egzotikus állatok, építmények – hasonló valósághű képek korábban nem készültek. Az igen hamar bestsellerré váló latin és német nyelvű kiadásokat egy spanyol, valamint két francia nyelvű változat követte.

Lászaiék közel 300 napos „keleti” utazása a keresztény zarándoklatok virágkorára esett, amelyre közel másfél évezredes dinamikus fejlődés eredményeként érdemes tekintenünk. A zsidó gyökerekből táplálkozó kereszténység megszületésével, majd az egyház intézményesülésével párhuzamosan gyarapodott azon – más vallásokra is jellemző – kultikus helyek száma, ahol a hívők imái meghallgatásra voltak hivatottak találni, csodás gyógyulások történtek, ahol tehát hatékonyabban működött a szakrális kommunikáció.

Elsőként Jézus Krisztus földi életének egyes állomásai váltak kultuszhelyekké. A kereszténység európai térhódításával és az egyházszervezet bővülésével kialakuló szentkultusz nyomán Európa-szerte folyamatosan szaporodtak a kisebb-nagyobb jelentőségű kegyhelyek. Jeruzsálem mellé rövidesen felzárkózott Róma, majd pedig Santiago de Compostela. A ma is felettébb népszerű El Camino célpontja az Ibériai-félsziget északnyugati szegletében, Galícia területén található város, Compostela katedrálisában nyugszik – a legenda szerint legalábbis – idősebb Szent Jakab apostol, Jeruzsálem első püspöke. Sírja a 9. századtól Európa-szerte ismert búcsújáró hellyé vált.

A pápaság hirdetett univerzalitása és a 13. századtól felerősödő központosító törekvései révén a Szentszék ellenőrzése alá vonta a szentté avatásokat, a búcsúk hirdetését, ezáltal végső soron az egyes kegyhelyeket és a zarándoklatokat is. A 16. század elején a nyugati kereszténység lakott területének valószínűleg nem is volt olyan szeglete, ahol egynapi járóföldön belül ne lett volna elérhető valamely zarándokhely. Az 1300-as évekre tömegessé váló búcsújárás a középkori Európa azon egyedülálló globális jelenségévé vált, amely nemre és korra való tekintet nélkül valamennyi társadalmi réteget folyamatosan mozgásban tartotta.

A magyarság kereszténnyé válását követően e transznacionális rendszerbe integrálódott hazai kegyhelyek kialakulása és magyar zarándokok által. Magyarországon belül elsőként az 1083-as szentté avatásukat követően István király és Imre herceg fehérvári sírja vált a leglátogatottabb zarándokhellyé. Ehhez csatlakozott egy évszázaddal később (1192) Szent László váradi, majd a 13. század utolsó negyedében IV. Béla király szent életű lányának, Margit hercegnőnek a nyulak-szigeti (ma Margit-sziget) nyughelye.

A magyarországi keresztények nemzetközi zarándoklatának intézményrendszerét Szent István alakította ki: az uralkodó életének legfontosabb eseményeit megörökítő nagyobbik legendája ugyanis arról tudósít, hogy Konstantinápolyban, Jeruzsálemben és Rómában egyaránt zarándokszállásokat létesített. Miután II. Baszileiosz bizánci császárral összefogva legyőzték a bolgárokat (1018), megnyílt a Szentföldre vezető szárazföldi zarándokút, amely átszelte a Kárpát-medencét is. A magyarok körében tehát már az államalapítást követően hamarosan ismertté váltak a legfontosabb keresztény kegyhelyek, amelyekre valószínűleg egyre többen el is látogattak.

A forrásokban azonban mindössze néhány magyar zarándok neve bukkan fel az Árpád-korból. Az első ismert szentföldi magyar zarándok, Álmos herceg 1107-ben kelt útra Jeruzsálembe. Példáját néhány év elteltével két előkelő hölgy követte. Petronilla asszony egy házat is vásárolt a szent városban (1135), amelyet a magyar zarándokszálláshoz csatoltak. 1150 táján II. Géza király életre hívta a stefanita ispotályos kanonokrendet, melynek legfontosabb feladata a jeruzsálemi magyar zarándokházba érkezők ellátása lett. A város 1187-es arab elfoglalását követően e szállás megszűnt, a szerzetesi közösség pedig Esztergom mellett működött tovább.

A legismertebb szentföldi magyar zarándok kétségkívül II. András király volt, aki egy nemzetközi katonai vállalkozás, az V. keresztes hadjárat egyik vezetőjeként csapataival hónapokat töltött a Közel-Keleten, s – a harcok mellett – nagy gondot fordított a szentek ereklyéinek beszerzésére is.

A római zarándokszállás első okleveles említése 1058-ból, X. Benedek pápa bullájából származik. Ebből megtudjuk, hogy a Szent Péter-bazilika közelében lévő Szent István vértanú-templomot és a hozzá tartozó szállást (hospitium) első királyunk építtette, s a magyar zarándokok római tartózkodásuk során csak ezt vehetik igénybe. Jóllehet alig ismerünk 14. század előtti római magyar peregrinusokat, egy 1290-ből származó adat kétségtelenné teszi folyamatos jelenlétüket az Örök Városban, ugyanis az említett templom egy pápai bullában a magyarok Szent István egyházaként szerepel. A római peregrináció az 1300-ban első alkalommal meghirdetett szent évtől kezdett transznacionális tömegjelenséggé válni, és Róma a 14. századtól kezdve a magyarok körében is egyre népszerűbb lett. A magyarok nagyszámú jelenlétét a korabeli források is kiemelik. Az előírás szerint a Szent Péter-bazilika gyóntatói között például mindig kellett magyarul beszélő áldozópapnak lennie.

Bár valamennyi társadalmi csoport képviseltette magát Róma zarándokforgatagában, részletesebb ismeretekkel csak az előkelők és az uralkodók búcsújárásáról rendelkezünk. I. Károly özvegye, Erzsébet királyné 1343-ban népes kíséret élén „Sába királynőjeként” vonult be a városba és végezte el ott a kötelező zarándokprogramokat. Luxemburgi Zsigmond császárrá koronázását kötötte össze a búcsújárással (1433), amelyre mintegy 1500 fő kísérte el, míg Újlaki Miklós báró, egyúttal Bosznia királya az 1475-ös jubileumi év alkalmával 110 fő élén érkezett a Tevere-parti városba.

Róma sajátossága a város hét legjelentősebb bazilikájának meglátogatása volt. A nem római lakosoknak, így természetesen a Kárpát-medencéből érkezőknek is hagyományosan tizenöt napon keresztül, napjában legalább egy alkalommal fel kellett keresniük a lateráni Szent János-, a vatikáni Szent Péter-, a Havas Boldogasszony-, a falakon túli Szent Pál-, a Szent Lőrinc-, a Szent Sebestyén-, valamint a Jeruzsálemi Szent Kereszt-székesegyházat.

Valószínűleg a Kárpát-medencében letelepült németek révén vált ismertté a magyarok körében Aachen, amely a 14. századtól kezdve a legkedveltebb külhoni búcsújáró helyek közé tartozott. A Szűz Mária-dómban számos relikvia előtt fejezhették ki hódolatukat a zarándokok. Az 1165-ben szentté avatott Nagy Károly földi maradványai mellett itt őrizték Szűz Mária ruháját, Szent József harisnyáját, a gyermek Jézus pólyáját, Jézus kereszten viselt ágyékkötőjét, továbbá a Keresztelő Szent János feje alá helyezett kendőt. A székesegyház presztízsét szemlélteti, hogy a középkorban hagyományosan ott koronázták a német királyokat. A kegyhely közelében több szálláshelyet is létesítettek a magyar peregrinusok számára. A dóm mellett I. (Nagy) Lajos király még magyar kápolnát is alapított, amelyet gazdagon felszerelt. A jámbor magyar utazók természetesen más német zarándokhelyeket is felkerestek, így például Kölnt, Regensburgot, Altöttinget, Mariazellt és Marburgot. Utóbbi magyar vonatkozása miatt is vonzó célpontnak számított, hiszen Árpádházi (Németországban Türingiai) Szent Erzsébet ott nyugodott. 1357-ben I. Lajos édesanyja, Erzsébet anyakirálynő is felkereste védőszentje sírját IV. Károly császár kíséretében, majd onnét Aachenbe zarándokolt.

A keresztény zarándoklatok hátterében különböző, sok esetben egymást átszövő egyéni és közösségi indítékok egyaránt kitapinthatók, azonban az istenhit volt a legfontosabb mozgatórugó minden esetben. A motivációs tényezők alapján a középkori búcsújárásokat kategóriákba sorolhatjuk, kezdve a hitbéli megerősödést célzó kegyes zarándoklattól a gyógyulás érdekében tett búcsújáráson át egészen a vezeklő, a politikai vagy a helyettes peregrinációig. A 15. századtól a vallásos indíttatás mellett az előkelő zarándokok körében előtérbe került a külföldi udvarok felkeresésének igénye, idegen népek és szokások megismerésének, kereskedelmi kapcsolatok létesítésének, valamint a lovagi tornákon a rátermettség bizonyításának vágya. Az európai nemesség körében ekkoriban népszerű lovagi zarándoklatokon a magyar előkelők is szívesen részt vettek. A távoli Santiago de Compostelát felkereső Tari Lőrincet (1411), Lévai Cseh Pétert (1415–1416) és Cillei Ulrikot (1430) a hitük megerősítése mellett a vitézség gyakorlása, hírnevük öregbítése és a felfedező kíváncsiság egyaránt motiválta.

Két magyar zarándok, Krizsafánfi György (1350) és Tari Lőrinc (1411–1412) eljutottak a középkori Európa egyik legkülönösebb zarándokhelyére, a Dublin közelében lévő Szent Patrik-purgatóriumba is. Mindketten megörökítették élményeiket, ráadásul a György látomásait tartalmazó beszámoló (visio Georgii) egy új, önálló irodalmi hagyományt teremtett, különösen a bajor, osztrák és cseh régióban. Tari esete azért is izgalmas, mivel említett zarándokútján a hitbéli megerősödésének és a lovagi tettek gyakorlásának vágya mellett valószínűleg titkos diplomáciai küldetést is teljesített Zsigmond király megbízásából. Írországi peregrinációja alkalmával több hónapig időzött a Brit-szigeteken, aminek elsődleges célja (látszólag) Szent Patrik kegyhelyének felkeresése volt, hogy hitbéli kételyeit eloszlassa. Az újabb kutatások révén azonban felettébb valószínű, hogy az angol királlyal és az armaghi érsekkel folytatott tárgyalásokat annak érdekében, hogy az angol–bajor szövetséget lazítsa. Hazatérését követően hamarosan ismét zarándokruhát öltött és Velencébe utazott (1413), ahol minden bizonnyal ugyancsak a magyar uralkodó megbízásából Dalmáciáról és egy oszmánok elleni szövetségről folytatott tárgyalásokat.

A Kárpát-medence kegyhelyhálózata is tovább bővült a 14–15. század folyamán, amely élénkítőleg hatott a belföldi zarándokturizmusra. A késő középkorban Európa- szerte népszerűvé vált Szent Vér-kultusz nyomán számos kegyhely létesült, amelyek között több magyar települést (például Kassa [Košice, Szlovákia], Ludbreg [Horvátország], Garamszentbenedek [Hronský Beňadik, Szlovákia]) is találunk. A Szent Vér-tisztelet kialakulásának kulcsepizódja az 1263-as bolsenai (Olaszország) eucharisztikus csoda. A történet szerint egy cseh pap, akit kétségek gyötörtek, hogy a szentmisén az általa átlényegített oltáriszentségben valóságosan jelen van-e Krisztus, Rómába zarándokolt kételyei eloszlatása okán. Amikor Bolsenában szentmisét mutatott be, az ostya megtörése közben a kehelyben vér kezdett bugyogni, ami a terítőre kifolyva a szenvedő Krisztus arcvonásait festette. Miután IV. Orbán pápa kivizsgálta az esetet, 1264-ben a csoda hatására kötelezővé tette az egyházban az Úrnapja (Corpus Christi) megünneplését.

A 14–15. század folyamán számos Szent Vér-kegyhely létesült, köztük a Tolna megyei Bátán (1415), ahol az 1500-as jubileumi szentév alkalmából VI. Sándor pápa felhatalmazása alapján a zarándokok teljes búcsúban részesülhettek. A 15. század derekára tehető a napjainkban felettébb népszerű csíksomlyói búcsújárás kezdete is. Nem sokkal később pedig Nándorfehérvár (Belgrád) 1456. évi ostroma egyik hősének, a dél-itáliai származású Kapisztránói Jánosnak Újlakon [Ilok, Horvátország] található sírja vált sokak által látogatott kultuszközponttá. „Róma mindenki hazája volt és marad is” – olvasható mind a mai napig Lászai János saját maga által fogalmazott sírfeliratán a római Santo Stefano Rotondo templomban.

Lászai a késő középkor és a kora újkor határán élő, humanista műveltségű, a világra nyitott, az új iránt fogékony jámbor utazó mintaképe, aki 1500-ban Rómába zarándokolt, a 16. század elején pedig másodszor is felkereste a Szentföld kegyhelyeit. 1517-ben a korszak legfontosabb keresztény zarándokhelyén, Rómában telepedett le, ahol néhány év múltán a magyar búcsújárók gyóntatójaként fejezte be mozgalmas életét.