Követúton Perzsiában: a kolozsvári Kakas István volt az Európán túli világ magyar felfedezésének egyik úttörője

II. Rudolf császár és magyar király (1576/1572–1612/1608) 1602-ben diplomáciai delegációt küldött I. Abbász (1588–1629) perzsa sahhoz, hogy az Oszmán Birodalom elleni küzdelemhez szövetségeseket keressen. A delegációt az ekkor már tapasztalt diplomata, az erdélyi Kakas István vezette. Kakas a Szilézián, Lengyelországon, Litvánián és Oroszországon át vezető út során 1603 októberében már Perzsiában, de még a sah udvarának elérése előtt meghalt. Ennek ellenére ő volt a kora újkori Ázsiában legmesszebbre jutó magyar diplomata.

A tehetős erdélyi nemes Kakas Bécsben, Bolognában és Padovában tanult. Kiváló jogi képzettsége és sokrétű nyelvtudása gyors karriert biztosított számára a Fejedelemségben Báthory Zsigmond (1586 és 1602 között több alkalommal), majd Bá thory András (1599) uralkodása alatt. Míg első felesége Baráth Zsófia, a kolozsvári főbíró, Wolfart István özvegye, második felesége, Römer Zsuzsanna már Mária Krisztierna erdélyi fejedelemasszony udvarhölgye volt. Kivételes, hogy egy tiroli festő Bozenben (Bolzano) hiteles, kvalitásos egész alakos kettős portét is készített a rangot szerzett házaspárról.

Kakas reprezentatív kolozsvári városi palotájának töredékei is megmaradtak, míg könyvgyűjteménye a kolozsvári jezsuita kollégiumba került. Diplomáciai karrierjét Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem szolgálatában kezdte meg, amikor is többször járt követségben a lengyel királyi udvarban és Prágában, II. Rudolf császárnál. A fejedelem követeként még I. Erzsébet angol királynő is fogadta 1593-ban. Részben éppen ezért választhatták ki őt az angol kereskedelmi érdekeket is szolgáló, Perzsiába vezető útra, melynek szervezésében Anthony és Robert Shirley angol világutazók fontos szerepet játszottak.

A II. Rudolf császárt képviselő, az Oszmán Birodalom elleni küzdelemhez szövetségeseket kereső diplomatákat még Borisz Godunov orosz cár is fogadta. A perzsiai követség erdélyi szász titkára, Georg Tectander (1581–1614) 1604 őszén tért vissza a viszontagságos útról, majd Kakas útijegyzeteit, hivatalos követi beszámolóit, a Kakas által írt, a sah előtt elmondott orációt és a visszaemlékezéseit kötetté szerkesztette, mely először 1607-ben Tectander tudta nélkül, „kalózkiadásban” jelent meg németül, majd – immár Tectander közreműködésével – 1610-ig még háromszor (Iter Persicum: Kurtze, doch ausführliche und warhafftige Beschreibung der Persianischen Reiss).

A kötetben hosszú leírás olvasható a sah udvaráról, a követfogadás szertartásáról, a tebrizi (Tabriz, Irán) palotáról, a szép épített környezetről, a magas kőből épült házakról, a kertekről, a fürdőkről, az étkezési szokásokról, a különleges viseletekről, az egyházi ünnepekről, a temetkezési szertartásról, a perzsa templomokról, a harangozáshoz hasonlított időjelzési rítusról. Tectander észrevette az I. Abbász formalitásokat nélkülöző személyisége mögötti műveltséget, az euró pai kultúra iránti nyitottságot, miközben azt is kiemelte, hogy nem használnak nyomtatott, csak kéziratos könyveket, mégis jól ismerik a történelmüket. I. Abbász örmény területek elleni hadjárata kapcsán a hadsereg megújítását és hatékony ostromtechnikáját is megörökítette. Az első német nyelvű Perzsia-leírás iránti nagy érdeklődésnek köszönhetően a kötetet metszetekkel illusztrálva adták ki, a beszámolóból pedig korabeli angol fordítás is készült.

Az útleírás a Szafavida Birodalom mellett Oroszország történetével, művészettörténetével és életviszonyaival kapcsolatban is sok érdemi adattal szolgált, bár Oroszországról a 16. század első felétől jó néhány nyomtatott beszámoló megjelent már német, itáliai, angol, holland, az 1570-es évektől aztán svéd és dán követek, kereskedők, utazók tollából is – köztük a Kakas Istvánék által is használt, Sigmund Herberstein 1517-es, I. Miksa császár nevében vezetett követségéről 1549-ben, Bécsben kiadott Rerum Moscoviticarum Commentarii (Moszkóviai úti jegyzetek).

A kortársak számontartották Huszti György különleges utazását is, aki az oszmán flottával eljutott Indiáig. Huszti 1532-ben került fogolyként Isztambulba, majd szökési kísérlete után, 1533-ban muszlimmá kellett válnia. Ezt követően kürtösként szolgált a szultáni udvarban, míg 1536-ban egy arab hajóskapitányhoz nem szegődött. Két évig Egyiptomban élt, hajózott a Níluson, megfigyelte a helyi flórát, faunát, járt a sivatagban, megmászott egy piramist, és be is jutott abba. Részt vett egy Áden és a portugálok indiai gyarmatvárosa, Diu elleni oszmán tengeri hadjáratban. Huszti visszaútja során elzarándokolt Jeruzsálembe és a Sínai-hegyre is, majd 1542- ben Rómán át tért vissza Magyarországra, ahol Pozsonyban telepedett le.

Szentföldi zarándoklatának történetét latinul írta meg, aminek kézirata Bécsbe, a császári könyvtárba került, hosszabb, távolabbi területeket leíró, kartográfiai ismereteket tükröző, rajzos beszámolója pedig a Vatikáni Könyvtárban maradt fent (Descriptio peregrinationis Georgii Huszthii [Huszti György zarándokútjának leírása], 1566).

A kora újkori Európában nagy érdeklődés övezte az Oszmán Birodalmat személyes tapasztalatok alapján bemutató útirajzokat, a fogolynaplókat, a diplomaták, zarándokok, kereskedők és kalandorok útleírásait. A mindennapok világát „alulnézetből” megörökítő fogolynaplók alkotói között több magyar szerző is található. A műfaj egyik első darabja az 1396-os nikápolyi (Nikopol, Bulgária) csata során fogságba került Hans Schiltberger eredetileg kéziratosan, majd nyomtatva is terjesztett beszámolója. Legnagyobb népszerűségre Magyarországi György barát (vagy Szászsebesi Névtelen) húszévnyi konstantinápolyi fogságát összegző naplója tett szert, mely az 1481-es utrechti első kiadása után 1596-ig további 254 kiadást ért meg számos nyelven.

A mohácsi csatában fogságba esett, majd tizenegy évig raboskodó Georgievics Bertalan Oszmán Birodalmat bemutató műve 1544 és 1686 között tizenhét alkalommal jelent meg. A hosszú török rabság után visszatérő Georgievics 1554-ben Rómában adta ki a szentföldi útját ismertető olasz nyelvű kötetét, épp mikor az Oszmán Birodalom gyors terjeszkedése, valamint a reformáció hatására a Jeruzsálembe tartó, nagy távolságokat bejáró középkori zarándoklatok népszerűsége látványosan visszaesett. A Fényes Porta különleges működési mechanizmusait, ceremóniáit megörökítő, több nyelven kiadott követi beszámolók szintén sok kiadást értek meg, bár legtöbbször az alkalmi, rendkívüli követségek beszámolóit az úti prédikátorok jegyezték fel és adták ki, néha évekkel később.

1531-ben Kuripesics Benedek németül, ismeretlen helyen tette közzé Joseph von Lamberg és Jurisics Miklós I. Ferdinánd nevében megtett, 1530. évi konstantinápolyi követjárásának leírását. Rubigally Pál (Paul Rothan) selmecbányai nemes és körmöcbányai bányatulajdonos pedig Egy konstantinápolyi utazás címmel jelentette meg 1544-ben Wittenbergben az 1540. évi, Werbőczy István vezette küldöttséggel tett portai útja beszámolóját. A Budán, majd évtizedeken át Besztercebányán élő, ott a Fugger család érdekeltségeit képviselő Hans Dernschwam (1494–1568) 1553 és 1555 között saját költségén csatlakozott Verancsics Antal történetíró, esztergomi érsek és Zay Ferenc négy évig tartó isztambuli királyi követségéhez és készített értékes információkban gazdag, vaskos – de ki nem adott – kéziratot Konstantinápolyról, s az Ázsiában látott, le is rajzolt ókori emlékekről, mint például Augustus császár palotájáról. Dernschwam könyvtára amúgy kiemelkedően gazdag volt ókori (Sztrabón, Ptolemaiosz), középkori (Aeneas Sylvius Piccolomini, Flavius Blondus) s kurrens földrajzi művekben egyaránt. Verancsics Antal tudományos igényű kéziratait a híres tudós, a Konstantinápolyt szintén, mégpedig 1584–85-ben megjárt Johannes Löwenklau is felhasználta oszmán krónikák alapján a megismerés szándékával írt, sőt pozitív vonásokat kiemelő, 1588 és 1591 között kiadott és a korban sokat citált latin és német nyelvű műveiben.

A wittenbergi egyetemen tanult, kivételesen széles nyelvtudással rendelkező Ungnád Dávid hungarus-tudatú stájer főnemesként a török elleni küzdelemben és a portai követségekben is jelentős szerepet játszott. Az 1593-ban magyar nemessé váló Ungnád 1572-ben alkalmi megbízatással, 1573–1578 között pedig már állandó portai követként élt Konstantinápolyban. Az 1572-es konstantinápolyi utazásáról a követség papja, Franz Ömich adott ki beszámolót 1582-ben Güstrowban, az állandó portai követségéről pedig udvari papja, Stephan Gerlach írt naplót, akinek feljegyzéseit majd az unokája, Samuel Gerlach adja ki 1674-ben Frankfurt am Main ban.

A 16. század közepétől a magyar politikai elit kiszorult az Oszmán Birodalommal tartott diplomáciai kapcsolatokból, pedig az 1606-os zsitvatoroki békeszerződésig a Habsburg-uralkodókat magyar királyként és nem német-római császárként fogadta a Porta, még a követ öltözetében is megkövetelve a magyar nemesi viseletet. Az 1600-as évektől sokat változott az Oszmán Birodalomról alkotott kép Európában, mégpedig jórészt a diplomaták és titkáraik úti beszámolóinak köszönhetően. Az idegennek tűnő jelenségek iránt is nyitott flamand Augerius Busbequius Habsburg császári követ először 1581-ben kiadott Török leveleit a 17. század közepéig számos nyelvre lefordították szerte Európában.

Hiteles törökkép megrajzolására törekedett Richard Knolles 1603-ban Londonban megjelent nagy hatású kötete, a The generall historie of the Turks (A törökök általános története). A 17. században napvilágot látott 35 francia Oszmán Birodalom-útirajz – Louis Deshayes 1621-es konstantinápolyi és szentföldi útjáról 1624-ben Voiage de Levant (Keleti utazás) címen kiadott műve nyomán – a katolikus megújulás nevében a keresztények helyzetét is megörökítette. Az oszmán és perzsa kéziratokat gyűjtő Levinus Warner 1654 és 1670 között képviselte a Portán Hollandiát. Hatalmas nemzetközi sikert aratott a szmirnai (İzmir, Törökország) angol konzul, Paul Rycaut Oszmán Birodalomról első ízben 1668-ban megjelent, Present State of the Ottoman Empire (Az Oszmán Birodalom jelenlegi állapota) című műve. Az Erdélyi Fejedelemség konstantinápolyi állandó és alkalmi követségeinek tagjai közül eközben többen is írtak magyar nyelvű naplót, úti beszámolót, amelyek azonban nem jelentek meg nyomtatásban.

Borsos Tamás (1566–1634) szombatos diplomata és emlékíró például háromszor járt a Portán. Két útjáról, az 1613-ban Báthori Gábor, 1618–1620-ban pedig Bethlen Gábor nevében vezetett követségéről is fennmaradt az útinaplója, akárcsak 1619-es leírása Egyiptomról. Szintén a megtűrt felekezetű szombatosok közé tartozott Péchi Simon (1570–1643), 1613–1621 között erdélyi főkancellár, aki 1594-ben, még tanulóévei alatt kapott engedélyt Báthory Zsigmondtól egy hosszú, végül hat-hét évig tartó utazásra, mely Konstantinápolyt és Tuniszt, majd Nápolyt és Rómát is érintette. Mára elveszett úti beszámolója kéziratát a 18. századig említették könyveket és kéziratokat is számontartó végrendeletek.

Tholdalagi Mihály 1614-től volt Bethlen Gábor állandó követe a Portán, ahol a gyulafehérvári fejedelmi palota díszítéséhez szőnyegeket, falicsempéket is beszerzett, sőt a csempék felrakásához értő mestereket is küldött. Követi beszámolói mellett Tholdalagi 1613 és 1626 közötti éveiről szóló emlékirata is fennmaradt. Rozsnyai Dávid, Apafi Mihály erdélyi fejedelem követe 1665 és 1670 között a Balkánról, Konstantinápolyról és Krétáról készített lényeglátó összegzést, bemutatva városokat, tájakat, diplomáciai eseményeket és az emberek hétköznapjait. 1688- ban Lőcsén névtelenül jelent meg egy magyar nyelvű, Konstantinápolyt és a görög szigetvilágot ismertető leírás, melyet valószínűsíthetőleg Sándor Pál erdélyi követ írt. II. Rákóczi György követe, Harsányi Nagy Jakab (1615–1677) már a brandenburgi választófejedelem tanácsnokaként adott ki 1672-ben, Kölnben egy latin nyelvű fiktív dialógust a Fényes Porta működéséről és a muszlim hitéletről.

Korántsem csak az Oszmán Birodalom és Ázsia jelent meg a kora újkori magyarországi utazási irodalom palettáján. Jelenlegi ismereteink szerint az első magyar, aki az amerikai kontinensre jutott, s ezt meg is örökítette (bár hazafelé szerencsétlenül járt és a Sable-szigetnél életét vesztette), Budai Parmenius István volt. A Wittenbergben s talán Heidelbergben tanult humanista Parmenius Oxfordban ismerkedett meg Richard Hakluyt neves földrajztudóssal és Humphrey Gilbert felfedezővel, majd 1582-ben Londonban kiadta De navigatione (A hajózásról) című ódáját. Ebben méltatta többek között Gilbertet, aki krónikásként meghívta a hamarosan induló, az Északnyugati-átjárót, az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán vizeit a Jeges-tengeren át, a sarkvidéki szigetcsoport mentén összekötő tengeri utat kereső 1583-as expedíciójára. Az Új-Fundlandhoz tartozó Szent János-öbölnél értek partot. E partvidék jellegzetességeiről Parmenius beszámolt latinul Hakluytnak, aki a levelet 1589-ben kiadta The Principal Navigations (Főbb felfedezőutak) című művében, mely az angol tengeri utazásokat tudományos igénnyel, a portugál, spanyol, francia, holland politikai és gazdasági konkurensekre is kitekintve összegezte. Az amerikai kontinenst ismertető első beszámolók, tengerésznaplók, térképek spanyol, portugál, francia és holland nyelven születtek, de nagy népszerűségre tett szert az Amerikában soha nem járt Richard Hakluyt irodalmi igényű gyűjteményes válogatása is, melyben Parmenius elsőként írta le verses formában Észak-Amerikát.

Dél-Amerikában mintegy kéttucatnyi magyar jezsuita misszionárius tevékenykedett a 17–18. században. Rátkay János az 1680-as években a mai Mexikó területén „indiánok” között élt, Brentán Károly az 1720-as években az Amazonas mellékfolyója mentén tartózkodott, 1744-től 1747-ig pedig a bolíviai rendtartományt vezette. Limpf Ferenc 1726-tól négy évtizedig Paraguayban dolgozott. Rér János az 1720-as években Lima jezsuita egyetemén professzorként oktatott matematikát, Szentmártonyi Ignác pedig 1749-től V. János portugál király megbízásából csillagászként részt vett az Amazonas-medence földrajzi felmérésén. Limp Ferenc Paraguay földrajzáról írt beszámoló levele 1727-ben jelent meg egy augsburgi gyűjteményes kötetben. Fáy Dávid, Szluha János, Kayling József az 1750-es években a mai Brazília északkeleti részén keresztény indiántelepeket (ún. redukciókat) irányított.

A rövid ideig Buenos Airesben is élő Orosz László 42 évig ténykedett a paraguayi misszióban, konkrétabban a córdobai jezsuita egyetemen, ahol nyomdát is alapított 1765-ben. 1740-ben rendi vizitátorként számolt be mintegy 30 „indián” katolikus közösség életéről. Nicholas del Techo belga misszionárius Paraguay történetéről írt művét 1685-től 1750-ig folytatta, s kiegészítette 39 életrajzzal, melyet Nagyszombatban (Trnava, Szlovákia) Decades (Évtizedek) címmel jelentetett meg latin nyelven, két kötetben. Írott visszaemlékezését azonban nem publikálta. Éder Xavér Ferenc 1749–1768 között Peruban szolgált, ahol lejegyezte az őserdő növény- és állatvilágát s a mojo indiánok szokásait, hitvilágát. Kéziratát halála után, 1791-ben adták ki hatszáz oldalas latin nyelvű kötetben Budán.

Eközben sajnos sok kézirat elveszett – többek között Brentán Károlyé is, aki térképeket, növény- és állatleírásokat készített, de már sajtó alá rendezett műve 1754-es genovai elhalálozását követően eltűnt. A nagyszombati jezsuita egyetem nyomdájában közzétett kalendáriumok szintén rendszeresen beszámoltak az Európán kívüli területekről: 1676-ban a hidrológiai újdonságok között a Gangeszről, a Rio de la Platáról és Haiti különleges vizeiről, Szentiványi Márton könyvének belső címlapja.

1681-ben Floridáról, 1698-ban az egyiptomi piramisokról, 1709-ben az „amerikai indiánokról” írtak, s 1695-ben a madárvilág sokféleségéhez citáltak az akkoriban ismert összes földrészen található példákat. Az egyetemi könyvkiadást is irányító tanár, majd rektor, Szentiványi Márton 1689 és 1692 között három kötetben adta ki az intézményében készült tudományos értekezéseket, melyek az Ázsiáról, Afrikáról és Amerikáról felhalmozott ismereteket összegezték (Curiosiora et selectiora variarum scientiarum miscellanae [Érdekes és válogatott írások gyűjteménye mindenféle tudomány területről összeszedegetve]).

Az Európán túli területekre kitáguló világ kora újkori nagy élményét, újdonságait, egzotikumait, különleges növény- és állatvilágát, új fogyasztási szokásait, az európai politikai és gazdasági viszonyokat átalakító jelenségeit a három részre szakadt Magyar Királyság politikai, kulturális, gazdasági elitje jól ismerte, raritásait gyűjtötte, sok műfajú nyomtatványait, politikai és tudományos igényű bemutatásait nyomon követte. A szélesebb társadalom számára azonban az interkulturális hatások feldolgozásában, a „mi” és a „másik” viszonyában a 16–17. század folyamán a keresztény és muszlim világ érintkezésének konfliktusokkal teli határhelyzete jelentette a legnagyobb kihívást, e téren pedig az „ősellenség”-kép átalakulása, lebontása mellett csak fokozatosan bővültek a megismerés új lehetőségei és tágultak horizontjai.