Barátság a felvilágosodásban: Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman, az afrikai származású bécsi szabadkőműves találkozása

Az ifjú Kazinczy Ferenc 1786-ban öt gyönyörű hetet tölt Bécsben. Ekkor ismerkedik meg személyesen két butélia édes tokaji révén a nagyra tartott, afrikai származású szabadkőműves Angelo Solimannal (1721–1796), akivel életre szóló barátságot köt. Kazinczy és Angelo 1788-ban Kassán találkoznak ismét, ahol Soliman hivatalos útja alkalmával együtt ebédel Kazinczyval és az újdonsült szepesi püspök – és nem mellékesen szintén szabadkőműves – Brigido Mihállyal. Utolsó személyes találkozásukra 1791-ben kerül sor, újra Bécsben, de közben leveleznek is egymással, a jó viszony pedig Soliman öt évvel később bekövetkező haláláig megmarad köztük.

Angelo Soliman eredeti neve a hagyomány szerint Mmadi Make, egy afrikai törzsi vezető kisgyermekeként (mintegy királyfiként) rabolják és hurcolják el spanyol hajósok Nigéria területéről. A hányatott élete során rabszolgasorból kormányzók, hercegek inasává és bizalmasává előlépő fekete férfi kimagasló műveltségre tesz szert, több nyelven beszélő, főként a „hisztóriában” jártas tudós kultúremberré válik. Bécs legelőkelőbb házait látogatja, elnyeri I. Ferenc és II. József császár bizalmát és rokonszenvét is.

Soliman mindemellett 1781- től a Zur wahren Eintracht (Az igaz egyetértéshez) elnevezésű bécsi szabadkőműves páholy almestere, a beavatási szertartások egyik vezetője. E páholyban – melynek összejöveteleit olykor Mozart is látogatja – Solimant a híres ókori numídiai király nyomán Massinissának hívják. Kazinczy – szintén jellemző módon – a varázslatos görög dalnok, Orpheus után kapja saját szabadkőműves nevét. Kazinczy később úgy írja le első találkozásukat, hogy Soliman üdvözlő csókja nem borzasztotta el, mivel szeme nem a „szerecsent” látta, hanem az embert (afrikait látni egyébként sem volt új dolog előtte, hangsúlyozza), de tenyerének látványa egészen elborzasztotta, melyet hol teknősbéka-, hol varangyosbéka-szerűként fest le. Kazinczyt leginkább a fekete arcból kivillanó fehér fogak és szemek döbbentik meg első látásra, de a második pillanat már annál jobban vonzza a férfi felé, mert lelkéből áradni érzi a jóságot és a kellemet. Kazinczy olyaténképpen látja szabadkőműves testvére lelkét „fejérnek”, miként arcát feketének: „Vonásaiban, ’s ártatlan ’s csak nem gyermeki mosolygásában egészen festette magát szelíd szép lelke.”

Az afrikai kisebbség kora újkori európai jelenléte a német, skandináv és orosz területeken szétszórt néhány száztól a hollandiai és francia ezres nagyságrenden át az Ibériai-félszigeten regisztrálható bő százezres volumenig terjed. A fekete bőrszínű emberek ekkoriban nem alkottak markáns közös szubkultúrát egyetlen európai társadalmon belül sem, ám az amerikai ültetvényes rabszolgasors reménytelensége sem jutott nekik osztályrészül. Jellemzően napszámosként, házi szolgálóként (lakájként, inasként, kocsisként, bábaként) dolgoztak, háztartási alkalmazottak, mezőgazdasági és rakodómunkások, tengerészek, fogadósok, pékek voltak, ily módon sokszor jobban éltek az alsó rétegeknél.

Egyes magyarországi főúri családoknál is így éltek afrikai származású szolgálók. Az európai arisztokrata férfiak esetenként fekete nőt tartottak ágyasként, a mulatt utódokat pedig olykor még az arisztokrata státusz is megillette. De afrikai származású egyetemi oktatók, katonai vezetők, zenészek, mérnökök, prédikátorok európai jelenlétéről is tudunk e korszakból, tehát a társadalmi mobilitás karrierlehetőségei – ha nem is tömegesen – nyitva álltak előttük. Annál is inkább, mert e sikeres életutak a kortársak számára azt hirdették, hogy a feketéket át képes alakítani a kereszténység és a nyugati civilizáció.

Kezdetben a portugálok voltak az afrikai partok urai, ám nemsokára a hollandok, az angolok és a franciák is belefogtak a gyarmatosításba. E nemzetek emberkereskedelme milliós nagyságrendű afrikai Amerikába telepítésével különösen jelentékeny folyamat volt – abból a szempontból is, hogy a 18. századra fölerősítette a feketék alacsonyabbrendűségéről, szükségszerű alávetettségéről alkotott általános képet Európa más országaiban is. A koloniális elnyomás kitermelte tehát a maga előítéletes, önigazoló gondolkodásmódját. A felvilágosodás korszaka a világ számos vetületét „gyarmatosítja”, legfőképpen ideológiailag: teoretikusan kidolgozott antropológiai viszonylatokat tételez egyebek mellett faji, műveltségbeli, etnikai és nemi alapon. Ebben az átfogó „kolonializációban” a nevelődés (Bildung), a kultúra és a civilizáció fejlődéselvű kibontakoztatása a legfőbb célképzet, méghozzá az „európai fehér keresztény férfiember” nézőpontjából. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy a kortárs teoretikusok e fixált és kirekesztő perspektívája nem tudatosított, és gyakran egyfajta jóhiszemű aufklérista humanitás vezérli.

Két alapvető, egymással lényegében párhuzamos logika alakul ki: az egyikben a szellemi-életmódbeli gyermekiségben élő népeket fel kell emelni a vadság barbár állapotából az optimálisnak feltételezett „saját” szintjére, vagyis a faragatlanságból a kifinomult civilizáltság állapotába. A másik elgondolás szerint viszont – mely főként Jean-Jacques Rousseau nevéhez köthető – ezen népek éppenséggel olyan „nemes vademberekből” állnak, akiket még nem rontottak meg a civilizáció káros mellékhatásai. Péczeli József az 1792-es Mindenes Gyűjtemény lapjain az utóbbi szellemében írja, hogy bár az első emberek nem voltak olyan „ki-gyalúlttak”, de nem is voltak olyan „ravaszok, tettetők, álnokok, kevélyek”, mint a ma élők, akiket megvakított a „minden napon nevekedő pompa és bújaság”, s akik „durváknak ’s parasztoknak” tartják azokat a „szerentsés Századokat”, amelyek még nem ismerték ezeket a hívságokat. (Ilyen nemes vademberek James Fenimore Cooper indiánhősei is – például Csingacsguk, az utolsó mohikán –, akinek könyvei német fordítások által a 19. század elejétől Magyarországon is ismertek.) A képzésbe vetett hit, a tökéletesíthetőség eszméje, a humanitás kibontakoztatásának elve olyan erős meggyőződés a felvilágosodás korszakában, hogy Johann Gottfried Herder például bolygóközi fejlettségű emberlétről spekulál, meg sem állva a humanitás földöntúli távlatainak látomása előtt.

A korban a tudás modellje a táblázat. E tabuláris jelleg pedig az enciklopédikus teljesség igézetével, a valóság teljes értelmezhetőségének ígéretével kecsegtetett; sokan hittek abban, hogy a hasonlóságok és különbségek rendszerében minden „rubrika” kitölthető. A korabeli, elsősorban francia elméletalkotók több száz oldalt szentelnek annak bizonyítására, hogy a különböző élőlények csupán a természet tétova, sokszor ügyetlen, ugyanakkor egyre tökéletesebb próbálkozásai az eszményi cél, az emberi test létrehozása előtt. Az ún. „létezők láncolata” (vagy „természet létrája”) elképzelés áll ennek hátterében, melynek fő elve a folytonos kibontakozás: az anyagvilág egysége egy lineáris tökéletesedési folyamat dinamikájaként képzelendő el; a láncolat összeköti az élőlényeket, amelyen egyúttal létraszerűen lehet közlekedni egészen fel, az antroposzig. Ezen alapmodellen belül merül fel ugyanakkor a kérdés, hogy minden emberfajta és nép ugyanazon a pontján található-e ennek a spektrumnak, vagy vannak közöttük fokozati különbségek?

A Magyarországon is nagy hatású Carl von Linné rendszertana (Systema Naturae, 1735) az embert pusztán biológiai létezőként veszi szemügyre és az állatvilág részeként írja le, az emberi faj három típusát különböztetve meg. A Homo silvestris lényegében az orangután, mely állatról sokáig azt gondolták, hogy átmenet „ember” és „állat” között a láncszemek logikájában. A Homo ferus a vadember, de nem a távoli kontinensek bennszülöttje, hanem az állatok által felnevelt „Maugli”. Erről a típusról igen sok mesés történet keringett ekkoriban, csakúgy, mint a majom varázslatos alakjáról, ami úti beszámolók, illetve behurcolt példányok nyomán villanyozta fel a 17–18. századi európai ember képzeletét. A harmadik faj a jól ismert Homo sapiens. Linné ez utóbbit egységes, a majmoktól immár elkülönült fajként taglalja, közben négy rasszra osztja, melyek között hierarchiát állít fel, az európai rasszt tartva a legfejlettebbnek. Linné kortársa és vitapartnere, Georges Louis Leclerc de Buffon szigorúbban érvel az emberi faj egysége mellett, kifejezetten elkülönítve az állatoktól.

Ennek ellenére a korszak tudományos és művelt közbeszéde még sokáig egyenlőségjelet tesz a „barbár”, a „vadember” és az „állat” közé. Számos további kortárs elmélet feltételez fokozatokat a Homo sapiensen belül. Egyes teoretikusok egyenesen úgy tartják, hogy az északi mérsékelt égöv lakói a legbölcsebb, legtöbb ismerettel rendelkező emberek, míg a hideg és forró égöv alatt élők lusták és korlátolt képességűek. Buffon szerint például a legszebb emberek – akik egyúttal a faj „természetes” színét is viselik – a Grúziától Észak-Spanyolországig húzódó sávban találhatók. Minél távolabb lakik egy népcsoport ettől a zónától, annál csúfabb a teste, annál tompább az értelme. Bizonyos szerzők eközben még a fehérek és színes bőrűek egyazon fajhoz tartozását is kétségbe vonják, többek között azt állítván, hogy Isten az utóbbiakat a teremtés ötödik napján, az állatokkal együtt hozta létre.

A korabeli teóriák fősodra mindazonáltal monogenezispárti, vagyis arra az álláspontra helyezkedik, hogy csak egyetlen emberi faj létezik, az egyes fajták (rasszok) eltérései pedig alapvetően testi különbségeikre korlátozódnak – ami azzal együtt is így van, hogy azokhoz némelykor esztétikai és értelmi differenciákat is társítanak. E megközelítések felvillantásakor lényeges emlékeztetni, hogy a „tudományos rasszizmus” eszményének hőskorában vagyunk, amikor mindez még „táblázatos” világfelfogást jelentett tehát: azonosságok és különbségek időtlen rendjét, ismertetőjegyek szisztémáit – vagyis elsősorban nem különböző embercsoportok elleni módszeres, átpolitizált negatív diszkriminációt, mint a későbbi történeti fejleményben.

A kétségkívül felvilágosult gondolkodónak számító Bölöni Farkas Sándor Utazás Észak-Amerikában (1834) című művében – melyben Pocahontas és Smith kapitány történetét is elmeséli – az „indusokat” (indiánokat) egyszerű eszű vadembereknek láttatja, akik minden térítés és civilizálás mellett sem találják fel magukat a fehérek között, s odahagyva a vallást és a „mívelődést”, inkább vadonjaikba húzódnak vissza. Minden szánakozása ellenére a fekete „ültetvényesekről” sincs jobb véleménnyel. Bár kétségtelen (rossz elválasztás!) számára, hogy ők is ugyanazon fajhoz tartoznak, mint fehér embertársaik, bennük „a’ lélek tehetségeinek minden csirái elfojtattak, ’s csak az Étel és Bot két tárgy feletti gondolataik engedődtek kifejlődni, ’s igen is nemzetségröl nemzetségre vadak és fél állatok maradnak ily helyzetben”, írja például.* Számos korabeli elméletalkotó ugyanakkor egyfajta kulturális relativizmust képvisel, amennyiben úgy véli, hogy az, mit tartunk normálisnak és mit szépnek, társadalmi konvenció függvénye.

A feketék lenézését Gvadányi József 1793-as verses elbeszélése például egyenesen komikusnak tartja. Amikor egyik főhőse, Rontó Pál kétségbe vonja a lapos orrú, „meg pittyett” szájú, „ördögök”, „kémény seprők” módjára sötét madagaszkáriak ember voltát, a másik főhős, Benyovszky Móric gróf kineveti, és elmagyarázza neki, hogy teljesen relatív, ki kit tart csúnyának, s hogy ők ugyanúgy lélekkel bíró emberek. * Bölöni Farkas Sándor: Útazás Észak Amerikában. Kolozsvár, 1834. 265. Megjegyzendő, hogy Barcsay Ábrahám A kávéra című 18. század végi költeménye ehhez képest még kifejezettebben a „rab szerecsenekkel” (ültetvényes rabszolgákkal) való felvilágosult együttérzés dokumentuma.

Solimannal kapcsolatban Kazinczy is úgy nyilatkozik, hogy „arczvonásai attól, a’ mit mi tartunk szépnek, nem távozának-el annyira mint a’ több feketéké lenni szokott.” Vagyis – elvetve az univerzális szépség fogalmát – egyszerre érvényesíti az esztétikai viszonylagosság látásmódját, illetve tesz mégis bátran szubjektív különbséget „a többi feketék” és a fehérek arcának szépsége között. Angelo lánya – aki házassága révén, mondhatni afrikai származása ellenére bárónévá lesz a korabeli Bécsben – ugyan „sárgás” bőrű, de „szép arcú” nő Kazinczy szemében. Bár „coloritján” megtetszik Afrika, de arcvonásai, orra s ajaka nem mutatja „szerecsenségét”, mert e két utolsóban bécsi anyjára, nem pedig atyjára ütött, állítja.

Angelo Soliman testét 1796-ban bekövetkezett halála után kipreparálták, bőrét kitömték, és kiállították a bécsi Természettudományi Múzeum egyik „egzotikumokat” bemutató termében. E látszólag bestiális és embertelen, mai szemmel kétségkívül megdöbbentő eljárás ugyanakkor a korszak terméke és velejárója. Az udvari természettudományi gyűjtemény, a mai bécsi Természettudományi Múzeum elődje, a Hof-Naturalienkabinett ugyanis több ilyen „érdekességet” is bemutatott, Soliman ráadásul saját maga ajánlotta fel holttestét a múzeum számára.

Solimant kortársai tehát az „afrikai asszimiláció” tökéletes modelljének tekintették, halála után azonban az „afrikai faj” reprezentánsa lett. Kipreparálása ugyanakkor nem emberi mivoltától volt hivatott megfosztani őt, hanem a „rendszertani embert” volt hivatott felmutatni olyan rassz képviselőjeként, amelyik ekkor még egyértelmű ritkaságként, kuriózumként élt az európaiak tudatában – azzal együtt is, hogy tudhatóan számos további afrikai származású lakosa is volt már ekkor a császárvárosnak. Angelo Soliman a kortársak szemében nemcsak „test”, hanem hangsúlyosan „szellem” is.

Barátai pedig különleges testét preparálják ki, jellemzőnek gondolt klasszifikációs helyére illesztve (ezért kerül elefántra, ezért öltöztetik autentikusnak tulajdonított harci díszbe), függetlenül az ő tiszteletre méltó szellemétől, amely szintúgy közbeszéd tárgya volt a birodalmi központban. Soliman afrikai öltözékben szerette járni Bécs utcáit, ami világos színeivel rendszerint kontrasztba helyezte tündöklő fekete bőrét – meséli Kazinczy. Vagyis az illető „szerecsen” nem olvad bele teljesen a hegemón kultúrába (nem asszimilálódik), de azért jócskán hasonul (akkulturálódik), hiszen a hagyomány szerint kései megkeresztelkedése napját „religiózus” érzések közepette ünnepli második születésnapjaként, az édes tokajit sem veti meg, ráadásul még kártyázni is szeret. Eközben azonban az Angelo alakját illető „gyarmatosító” hierarchizálástól a kelet-magyarországi nemesember Kazinczy sem menekül. Egy napon ugyanis, midőn együtt sétálgatnak a bécsi Grabenen, Soliman ezt kérdezi tőle: „Nézzd mondá, mint néznek téged mentédben, bakkancsodban, engem csíkos talárisomban, turbánomban. Nem azt hiszik e, hogy te is Afrika’ gyermeke vagy?”

Ráadásul – tovább színezve az összképet – megjegyzendő, hogy Kazinczy külön bejáratú civilizációs-kulturális „rasszizmust” működtet, amennyiben szigorúan rangsorolja a saját (németes) műveltségeszménye szerint szétválogatott „ízléses” és „ízléstelen” embereket, keblére ölelve előbbieket, s fölényesen elzárkózva utóbbiaktól. Az antropológiai hierarchizálás a felvilágosodás korabeli, erősen multikulturális Magyarországon mindazonáltal inkább az országot lakó nemzetiségek viszonylatában, tehát inkább „etnicista” alapon jelenik meg.

Rendszeres az egyes szomszéd népek vagy helyi kisebbségi népcsoportok fizikai megjelenését s a külső megjelenéssel szorosan összefüggőnek vélt rossz jellembeli tulajdonságait firtató hozzáállás. Miként a kortárs természettudós, Jean-Baptiste Robinet kritizálja a fehérek ellenében a színes bőrűeket, Dugonics András Etelka (1788) című regényében a magyarokkal szembeállított nemzetiségek képviselői a gúny tárgyai. Baróti Szabó Dávid Ráday Gedeon úrhoz című, szintén 1788-ban megjelent versében a „hajdani vér” a népkeveredés, az idegenből vett hölgyek, a feleségül hozott „messze-földi cafrangos” dámák által „korcsosul”, elenyészéssel fenyegetve a magyarságot. Antropologizáló szemlélettel eközben persze a magyarokhoz is lehet negatív módon közelíteni: a Habsburg birodalmi tudat épp a magyar nép tagjait tekinti nyersnek és lázongónak, akiket a német telepesek hivatottak „megszelídíteni”.

E keretben az ország gazdagságának toposza (Fertilitas Pannoniae) is annak bizonyítására szolgál, hogy a „barbár” magyar nem érdemli meg ezt a pompás országot; a természet mintha egyenesen a német szorgalom számára alkotta volna meg. A különféle mintázatokban és intenzitással érvényesülő antropológiai alá- és fölérendeltség tehát Magyarországon is erősen jellemzi a felvilágosodás korát. E folyamatok jórészt nyugat-európai ihletettségűek, ugyanakkor mutatják a szomszédos kultúrákkal, népekkel tartóssá váló találkozások hatását is. Kultúrközösségek többértelmű rangsorolása, akkulturáció és asszimiláció, hegemón kultúra és szubkultúra összjátéka tehát nembeli, nemzetiségi és nemi alapon egyaránt jellemzi a 18. század végének Magyarországát. Mélyen beágyazódva a korabeli globális, elsősorban nyugati transznacionális folyamatokba, az ország az afrikai kapcsolatoktól, illetve a tengeren túli, amerikai fejleményektől sem marad érintetlenül.