A nyugat-európai hadjáratokkal a magyarok közvetlen és erős hatást gyakoroltak Európa sorsára és emlékezetére

Aligha van még egy olyan korszak a történelemben, amikor a magyarok közvetlenebb és nagyobb hatást gyakoroltak Európa sorsára és emlékezetére, mint az úgynevezett kalandozó hadjáratok – azaz a Kárpát-medencében berendezkedő Magyar Fejedelemség által indított nyugat-európai és balkáni katonai vállalkozások – ideje.

Ez még akkor is így van, ha az intézményeik kifosztását és felgyújtását panaszos hangon ecsetelő egyházi szerzők beszámolói elfedhetik előlünk azt a tényt, hogy e hadjáratok korántsem voltak annyira rendszeresek, és nem okoztak olyan átfogó pusztulást, hogy érdemben visszavethették volna Nyugat-Európa fejlődését, leszámítva a magyar szállásterülethez közelebb eső és a „kalandozók” felvonulási területeként szolgáló bajor és északkelet-itáliai vidékeket.

A Nyugat-Európa távoli vidékeire vezetett magyar hadjáratok megítélése a vikingek rablóhadjáratainak átértékelésével együtt változott meg a 20. század második felében. A 19–20. századi történetírásban kegyetlen barbárként, az európai fejlődés kerékkötőiként feltűnő normannok betöréseinek forrásaival kapcsolatban az utóbbi évtizedekben egyre többször merül fel kétely, s a történészek többsége immár a keresztényekkel való békés együttélés formáira, a letelepedésre, a beilleszkedésre és a kereskedelmi kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt.

A francia és belga szerzők a magyar hadjáratok által okozott károkat is igyekeznek minimálisnak beállítani, vagy legalábbis felhívni a figyelmet arra, hogy a korábbi katasztrófa-forgatókönyvekhez képest a kalandozások negatív hatása valójában jóval korlátozottabb volt. Francia területen mindez igaz lehet, ám a Magyar Fejedelemség közvetlen nyugati (például bajor) szomszédjai esetében semmi esetre sem.

A fennmaradó források bizonyosan torzítják a kalandozásokra vonatkozó képet, hiszen a normannokkal ellentétben a magyarok nem Európa legfejlettebb, írásbeliséggel rendelkező, központi területeit keresték fel évi rendszerességgel. Jellemző példa e torzító hatásra, hogy a 11. században gyanúsan sok németalföldi egyházi intézmény hivatkozott a magyarokra, amikor magyarázatot kívánt adni korai jogbiztosító iratai hiányára, miközben a kalandozók csupán egyszer, 954-ben, Bulcsú vezér vezénylete alatt fordultak meg ezen a területen, s valójában két–három hétnél nem tartózkodtak tovább.

A német történetírásban azonban a 10. századi magyar hadjáratoknak továbbra is kiemelkedő jelentőséget tulajdonítanak: a kalandozásokat az egységesülés katalizátorának, a Német-római Birodalom megszületését elősegítő felhajtóerőnek tekintik.

A magyarok fenyegetésére reagált I. (Madarász) Henrik várépítési rendelete (926), amely lehetővé tette a hatékony védekezést. E fenyegetésnek vet majd véget I. Ottó német király – a későbbi császár – augsburgi győzelme (955), amelyet a mai napig a középkori német nagyhatalom születésnapjaként tartanak számon.

A Magyar Fejedelemség számára a Német (vagy Keleti Frank) Királysághoz és hercegségeihez fűződő viszony szintén kiemelt jelentőséggel bírt, sőt e kapcsolat tanulmányozása révén érthető meg legkönnyebben a katonai vállalkozások igazi célja.

A fő kérdés, amire a választ keressük: mik is voltak a kalandozó hadjáratok?

A 10. századi magyar katonai akciókra alkalmazott „kalandozások” kifejezés a 19. században honosodott meg a magyarországi történetírásban. E sajátos szó két oldalról is heves támadások célpontjává vált. Egyesek szerint a valóságot jócskán megszépítő eufémizmus, amelynek használata elfedi a hadjáratok által okozott pusztítást és szenvedést; nem meglepő, hogy a megtámadott országokban a jelenségre utaló szakkifejezések (invasioni, Ungarnstürme) a rablóhadjárat képzetét keltik. Mások azért kifogásolják e kifejezést, mert a hadjáratok olyan színben tűnnek fel, mintha szervezetlen, egységes politikai akaratot nélkülöző vállalkozások lettek volna.

Mindkét kritika jogos; a terminológiai viták helyett a hangsúlyt azonban inkább a kifejezés mögött rejlő tartalom, a „kalandozó hadjáratok” természetének megértésére érdemes helyeznünk. A kalandozó hadjáratok hátterében álló szándékok régóta ismertek, vita tárgyát csupán az képezi, hogy mi is volt e célok fontossági sorrendje.

Alapvetően három, gyakran egyoldalúan tálalt motívum hullámzik a kérdés szakirodalmában, amelyek közül hol az egyik, hol a másik tűnik fel jelentősebbnek.

Az első megközelítés a zsákmányszerzésre helyezi a fő hangsúlyt, azaz a kalandozó hadjáratokat olyan – többnyire ötletszerű – vállalkozásoknak tekinti, amelyek a máshogyan csak nagy nehézségek árán elérhető termékek (elsősorban luxuscikkek és rabszolgák), valamint a megfélemlített helyiektől beszedhető védelmi pénz és a foglyokért remélt váltságdíj megszerzésére irányultak.

A második értelmezés a hadjáratok hátterében meghúzódó – néhol bizonyíthatóan létező, máshol okkal megkérdőjelezhető – külföldi felkéréseket emeli ki, azaz a kalandozókat hadivállalkozókként, a kínálkozó lehetőségeket jó érzékkel megragadó zsoldosokként mutatja be.

A harmadik szemlélet távolabbi nézőpontból, a Magyar Fejedelemség magasabb rendű gazdasági-politikai célkitűzéseinek keretében értelmezi e hadjáratokat. A szomszédos birodalmak rendszeres adófizetésre kényszerítését (és nem meghódítását) a magyarokét megelőző két sztyeppei eredetű Kárpát-medencei államalakulat, a hunok és az avarok elitje is legfőbb céljának tekintette. A magyar vállalkozások fő célja eszerint – a hun és avar hadjáratokhoz hasonlóan – az volt, hogy a szomszédok felett aratott döntő győzelem és területeik kellően elrettentő hatású feldúlása révén rendszeres adót csikarjanak ki. Ez történt 899-ben Itáliában, 926-ban a Német Királyságban, 934-ben és 943-ban pedig – jóval korlátozottabb eredménnyel – Bizáncban.

E rendszeres adó volt a katonai kíséret, azaz a fejedelemtől, illetve a törzsfőktől közvetlenül függő katonai erő hűségét szavatoló jövedelmek leginkább áhított összetevője.

A megfélemlített területek némelyike – mint Észak-Itália, Bajorország vagy éppen a mai Meissen környékén élő szláv dalemincek földje – nemcsak rendszeres járadékot vagy alkalmi adókat fizethettek, hanem a magyarok kényszerű szövetségeseiként a felvonulási terület biztonságáról is gondoskodtak. Nem kétséges, hogy mindhárom nézőpontnak megvan a létjogosultsága; a hierarchiában az elsőség azonban a rendszeres adó kikényszerítésének célját illeti. E célt csak a törzsszövetség egységes irányítása lehetett képes megvalósítani; a szomszédok behódolását és adófizetésüket garantáló szerződések esetén pedig csakis a Kárpát-medence teljes hadereje jelenthetett megnyugtató fedezetet a magyar fél számára.

E cél teljesülése teremtette meg a biztos kereteket a (zsold reményében vállalt) nyugati hadi vállalkozások és a zsákmányszerző „kalandok” számára. Az utóbbi magyarázat kölcsönöz értelmet az évkönyvekben monotonon ismétlődő hadjáratok fél évszázados sorozatának.

Nyugat-Európa első sokkját I. Berengár itáliai király brentai veresége (899. szeptember 24.), majd Észak-Itália gazdag monostorainak és városainak egész télen át tartó módszeres sarcolása jelentette.

A magyarok önszántukból csak abban az esetben vállaltak nyílt ütközetet, ha a döntő győzelmük révén rendszeres adót akartak kicsikarni legyőzött ellenfeleiktől. Számításaik időlegesen beváltak: a lovasnomád harcmodorukból eredő taktikai fölényük a brentai csatát követő évtizedekben a legyőzhetetlenség aurájával vette körül őket.

Itália földjére csak két évtizeddel később kellett komoly sereggel viszszatérniük, hogy a szövetségesükké vált I. Berengár ügyét megtámogassák ellenségeivel szemben, majd Berengár bukásakor lángba borítsák az itáliai királyok székvárosát, Paviát (924. március 12.). Az elrettentés hatásosnak bizonyult: I. Berengár utódai egészen addig hajlandónak bizonyultak az adófizetésre, amíg I. Ottó 951-ben ellenőrzése alá nem vonta Észak-Itáliát.

A magyar fejedelem seregei sokáig hasonló sikerekre számíthattak Németföldön is. A 907. évi pozsonyi csatát követően szinte évente indultak hadjáratok errefelé, amelyek előbb Arnulf bajor herceget törték meg és kényszerítették magyar szövetségbe, majd 926-ban magát a német királyt, a Szász-dinasztiából való I. (Madarász) Henriket kárhoztatták arra, hogy a fejedelem adófizetője legyen. Alighanem ez volt a kalandozó hadjáratok korának legsikeresebb esztendeje; a csúcspontot a hanyatlás évtizedei követték. A német király már 932-ben felmondta az adófizetést, a Szász Hercegségbe, Henrik magterületeire küldött magyar büntető seregnek pedig – ha komoly vereséget nem is szenvedett – a következő évben nem sikerült győzelmet aratnia: a kelepcébe csalt magyarok nem vállalták a nyílt összecsapást Merseburgnál, és csekély veszteséget szenvedve visszavonulót fújtak.

A Magyar Fejedelemség célja ezután az lett, hogy a Német Királyságra újra rákényszerítse a 926. évi állapotoknak megfelelő függőségi helyzetet – időközben azonban más jövedelemforrás után kellett néznie.

A hadjáratok horizontja 934 és 955 között korábban sosem látott mértékben kiszélesedett. Ekkor indultak az első magyar seregek a Bizánci Birodalom ellen, s a kalandozók gyors lovaikon hamarosan az Atlanti-óceán partjára, 942-ben pedig még az Ibériai-félszigetre is eljutottak.

Ezeket a bámulatos távolságokat átfogó akciókat azonban valójában a kényszer szülte. 937-ben az új német uralkodót, I. Ottót akarták térdre kényszeríteni, aki azonban könnyűszerrel űzte őket királysága nyugati végeiig, hogy ezt követően Franciaországban legyenek kénytelenek szerencsét próbálni. 938-ban a magyarok ismét vereséget szenvedtek, míg a Szász-dinasztia pozíciói egyre csak erősödtek; többé nem is járt „kalandozó” sereg Szászországban. Mivel a Duna menti visszatérés ekkorra lehetetlenné vált, a kalandozó hadjáratok fő útvonala Észak-Itáliába tevődött át, ahonnan Burgundiát (935), a Córdobai Kalifátus területét (942) és Aquitániát (951) is elérték.

E próbálkozások hosszabb távon azonban nem hoztak eredményt. Az egykori sikerek és az adófizetés emléke nem halványult el egykönnyen. A németek ellenállásának megtörését célozták a 954–955. évi hadjáratok is, amelyek végérvényesen bebizonyították, hogy a nyugati szomszéd saját központi területein – oly távol a Kárpát-medencétől – nem győzhető le katonai erővel. A 955. évi augsburgi vereség véget is vetett a „nyugati kalandozások” korának. A Balkánon azonban még ezután is gyakran feltűntek kisebb magyar kontingensek. 968-ban például egy 300 fős sereg 500 görögöt hurcolt Szaloniki vidékéről a Kárpát-medencébe; egy másik, 200 fős magyar csapat ugyanekkor Macedóniába tört be, ahol azonban vereséget szenvedett a bizánci seregtől. A fogságba esett negyven harcost – amint az sok magyarral megesett – II. Niképhorosz Phókász császár testőrségébe sorozták be.

A kalandozó hadjáratok fél évszázada jelentős hatást gyakorolt az európai kollektív emlékezetre is. A magyarok dúlása már nem sokkal a kalandozások kora után önálló életre kelt a történetírók tollán. A hadjáratokra vonatkozó elbeszélések gyakran kerültek a hun-hagyomány összefüggésébe, amelynek az az egyszerű oka, hogy a magyarokat – akárcsak a Kárpát-medencét a 6. században birtokba vevő lovasnomádokat, az avarokat – már a 10. századi nyugati szerzők is gyakran „hun” néven emlegették, amit (az avarok esetéhez hasonló) történetírói archaizálásnak kell tekintenünk.

Néhány esetben jó okkal feltételezhető, hogy egy-egy város vagy monostor középkori hun-hagyománya, mely szerint az intézményt Attila hunjai pusztították el, valójában a magyarok 10. századi támadására vezethető vissza. Minderre a legjobb példát a Burgundiai Hercegségben található Savigny monostora szolgáltatja, ahol a hun-hagyomány mögött 10. századi okleveles forrással igazolható magyar-hagyományt (935) tapinthatunk ki, de hasonlóra találunk példát a 900 januárjában dúlt Modenában, a 917-ben elpusztított püspöki városban, Bázelben és talán a Rajna-parti Gerresheim apácakolostorában is.