Az egész egyetemen a mi osztályunk a legjobb

Marosvásárhelyen nőttél fel, itt jártál a Művészeti Líceumba. Ez azt jelenti, hogy a színház foglalkoztatott a leginkább?

Sokáig sakkoztam. Szerettem volna folytatni, de édesanyám úgy gondolta, hogy nem nekem való. Elküldött színjátszókörbe, hogy az jobban illik hozzám. Eredetileg nem voltam annyira oda érte, de a közösség megfogott. Előddel és Pánkóval kerültem egy csoportba, elég vagány volt. (Jancsó Előd és Adorjáni Nagy Zoltán, az MME-n tavaly végzett színészek – D.M.) Természetes volt, hogy a művészetiben folytatom. Mi voltunk az első drámaosztály. Sok mindent rajtunk kísérleteztek ki. A minket követő évfolyamokon láttuk, hogy már minden sokkal gördülékenyebben ment, mi kitapostuk az utat. Kilencedikben még hagyományos osztálytermünk volt, tizedikben kaptunk olyan termet, ahol már színházibb körülmények voltak, nem kellett a padokat tologatni óra előtt.

Innen pedig egyenes volt az út a Művészeti Egyetemre?

„Én nem akartam színész lenni.” Ez Pánkóval a jelmondatunk. És van benne valami. Tényleg nem szerettem volna ide felvételizni, de édesanyám annyit nyaggatott, hogy azt mondtam neki, ha ő beadja a papírokat és nekem a kisujjamat se kell mozdítanom, akkor eljövök. Ez így is történt, pedig akkor még a szociológia jobban érdekelt. Általában nem vagyok ennyire befolyásolható, de annyira intenzíven mondta, hogy csináljam, mert ez lesz a jó nekem, hogy egy idő után már én is így láttam.

Amikor bejutottál, sikerült meggyőződnöd arról, hogy a helyeden vagy?

Az alapképzés nagyon hamar eltelt. Egyik pillanatban még a felvételin állok, a következőben már az államvizsgámat írom. Nem volt időm ezen gondolkodni. Viszont úgy látom, hogy az egész egyetemen a mi osztályunk a legjobb. Ezalatt most elsősorban a közösségre, az emberi értékekre gondolok. Első pillanattól olyan kötődés alakult ki közöttünk, hogy én a mai napig, bármilyen problémám van, bármelyik osztálytársamat fel tudom keresni. Mindent megbeszélhetek velük. Nem tudom, hogy ez Raminak vagy Gáspinak köszönhető-e. (Gecse Ramóna és Gáspárik Attila, színészmesterség tanárok – D.M.) Valószínűleg mindkettőjüknek. És mi magunk is jó osztályközösségben akartunk létezni. Tettünk is érte. Nem emlékszem arra a pontra, amikortól szeretjük egymást. Ez alatt az öt év alatt egymástól kaptuk a legtöbbet, és minden gátlásunkat le kellett vetkőznünk egymás előtt, ami akarva-akaratlanul kialakította a kötődést. Az osztályon belül pedig Dóri és Enrik (Karsai Dóra és Radu Enrik – D.M.) a két legjobb barátom. Nagyon sokat segített, hogy van két biztos ember az életemben. Együtt mentünk végig mindenen, ugyanazok a vizsgák, ugyanazok az akadályok kerültek elénk, ami megerősítette a kapcsolatunkat. Nagyon fontos úgy színházat csinálni, hogy legyenek körülötted biztos emberek, akikre támaszkodhatsz. Hogy ne egyedül kelljen megküzdeni a nehézségekkel. Elég hamar megalakult a hármasunk, mi vagyunk az Amőbák, és ez egy elválaszthatatlan kötelék. Azt gondolom, hogy egy életen át fog tartani, még akkor is, ha három különböző országban leszünk.

Mit adott neked szakmailag az egyetem?

Ramitól és Gáspitól két különböző látképet kaptunk a szakmáról, mégis jól kiegészítették egymást. Megtanultuk a pontosságot, hogy van egy ritmusa az előadásnak, és hogy folyamatosan, koncentráltan jelen kell lenni. Ezt a mai napig az egyik legfontosabb tudásnak érzem. Igyekszem beforgatni minden szerepembe.

Veletek párhuzamosan indult rendezőképzés Bocsárdi László osztályvezetésével.

Nagyon hálásak lehetünk, hogy így alakult. Sokat dolgoztunk együtt, közös óráink is voltak, így könnyen meg tudtuk ismerni egymást. Segítettünk egymásnak, mint diákok. Leginkább nekik köszönhetem, hogy színháznál dolgozhatok. Szilvay Máté (Magiszteri másodéves, rendezőszakos hallgató – D.M.) Ahogy tetszik rendezése nagyon meghatározó élmény volt számomra. Borzasztó nehéz próbafolyamat volt. Máténak meg kellett tanulnia, milyen sok embert mozgatni a színpadon. Neki is, nekünk is az első előadásunk volt a Stúdió Színház színpadán. Nem könnyű Shakespeare-t sem játszani, sem rendezni. Mégis, én ebben az előadásban szerettem meg úgy létezni a színpadon, hogy jelen vagyok, de közben nem én vagyok a főszereplő. Meg kellett tanulnom, hogy mi az a jelenlét, amivel én tudom segíteni a főszálat, de mégsem veszem el a fókuszt a többiekről.

Az első nagy bemutatótok mesterisként Mohácsi Jánossal volt, a Parasztopera. Hogy érezted magad benne?

Remek volt. Minden színháznak tudnám ajánlani, hogy hívják el egyszer Mohácsit rendezni. Ez volt az a darab, ami visszahozta a szakma iránti lelkesedésemet. Három év alatt azért kezdett megkopni, nem éreztem már a tétjét. A Parasztoperát a mai napig nagyon jó játszani, még vagy öt évig tudnám… Nagyon fontos volt az osztálynak, hogy ilyen rendkívüli rendező jött közénk, és ahogy kezelt minket. Hogy jó a szöveg, jók a karakterek, lehet velük játszani, szóval minden adott volt ahhoz, hogy szerethető előadás szülessen. Közben egy egészen kellemetlen szituációval kellett szembenéznünk Dórival: mindketten Etelka szerepét kaptuk meg. Először éreztem azt, hogy próbára van téve a barátságunk. Meghatározó pillanat volt számomra, mert megerősített abban, hogy százszorta fontosabbak az emberi értékek, még akkor is, ha azokat a színház felül akarja írni. Örömmel tölt el az, hogy Dóriék végül a Tűzoltót adták elő. Meg kellett szenvednem az énekléssel is, nem mondanám, hogy ez a legnagyobb erősségem. Strausz Imre Istvánnak (az MME énektanára – D.M.) és Kovács Márton zenei vezetőnek rengeteget köszönhetünk, nagyon sokat foglalkoztak velünk. Ennyi előadás után már mondhatni rutinosan megy az éneklés.

Ezt a munkát követte a Meggyeskert. Milyen volt Dobrovszki Dóra másodéves magiszteri, rendezőszakos hallgató) dolgozni?

Nagyon vártam, mert Dórával korábban csináltuk a Földrengés Londonban című kortárs darabot, ami nekem meghatározó élmény volt. Elsősorban amiatt, mert Ramival, az osztályvezetőmmel lehettünk partnerek. Engem mindig is vonzottak a nem átlagos szerepek. Nem állítom, hogy nem akarok Júlia lenni, de vannak izgalmasabb szerepek is. Egy autista kisfiút kellett játszanom, ami bármilyen nehéz is volt, azt éreztem, hogy végre eldobhatom az agyam és úgy formálhatom meg a szerepet. Visszatérve a Meggyeskertre, nem vagyok biztos benne, hogy nekünk jól áll most egy Csehov. Annál mozgékonyabb, izgágább osztály vagyunk, Csehov lassabb, átgondoltabb jelenlétet kíván, nem játszhatom szét magamat, nem pöröghetek. De pár előadás után egyre inkább láttam benne a lehetőséget. Bátornak tartom, Dóra rendezői meglátásait, ahogy a színházról gondolkodik, ahogy nőként beleáll helyzetekbe.

Mik a fő különbségek, ha egy hallgató rendez titeket, ha egy tanárotok, vagy ha egy meghívott rendező?

Raminál az alapképzés alatt végig volt egy pedagógiai struktúra, amit követett. Mohácsinál nem ezt tapasztaltam. Nem tanár és diákok voltunk, hanem közösen alkottunk. Ő a rendező, és a cél az, hogy közösen megoldjuk az egészet. A rendezős hallgatók gyakrabban támaszkodnak ránk, ha esetleg elakadnak. Mohácsinál nem fordult elő, hogy megkért volna, segítsünk kitalálni mit is csináljunk. Ez rutin kérdése, szóval teljesen rendben van így. Viszont, ha egy hallgató bevallja magának és aztán nekünk is, hogy elakadt, azt nagyon tudom tisztelni, és jó, egymásra támaszkodó végeredmény születhet. Kollektív jellegű folyamat tud lenni.

Zárásképpen, idén februárban jött a BAKELIT TAXI VINYL Harsányi Zsolt rendezésében.

Azt hiszem, hogy az egyik legnehezebb formával találkoztunk, mivel csakis páros jelenetekből áll a darab. Nekem a másfél órás előadásban van tizenöt percnyi jelenetem, szinte azt se tudom, mi történik előttem, mi történik utánam. Nagyon nehéz, hogy egy órán keresztül nem kapok impulzust, aztán bemegyek és a semmiből kell légkört teremtenem. Ez nem könnyű játékmód, más szempontból sem. Szinte csak a beszéd van nekünk mint színészi eszköz, mert monológszerűen mondjuk el a szövegeinket.

Marosvásárhelyen nőttél fel, itt jártál iskolába, egyetemre. Nem érezted azt soha, hogy megindulnál valamerre?

Nem. Nem vagyok lokálpatrióta, de élnék itt még pár évet. Közben azért az egyetem alatt külön éltem édesanyáméktól, és csak utolsó évre költöztem vissza, hogy boldogítsam kicsit őket. Nem tudok főzni, úgyhogy nagy könnyebbség velük lakni. Most, Udvarhelyen készítettem életem első brownie-ját.

Székelyudvarhelyen Anca Bradu rendezésében vendégszerepeltél a Hat szereplő szerzőt keres című Pirandello-darabban. Ez milyen volt?

Kifejezetten jó. A halott kislány néma szerepét játszottam a Tomcsa Sándor Színház előadásában. Hálás vagyok azért, hogy az első igazi színházi élményem színészként ebben a közegben történt. Hogy nem egy „ipari” színházban kezdtem a kalandjaimat, hanem egy kis közösségben. Ott egyetlen közös öltözőben vannak a lányok, és egy másikban a fiúk. Így már az előadások előtt is egy térben vagyunk, ami nekem nagyon jólesett. Később – azzal együtt, hogy szeretek itt lenni az egyetemen – alig vártam, hogy beüljek a kocsiba és visszamenjek. Fantasztikus társulatot ismertem meg. Mondtam is Dóriéknak, hogy szerintem jót tenne minden fiatalnak, ha Udvarhelyen kezdhetne, mert visszahozza azt a játszási kedvet, ami az egyetem alatt megkophat. És rá kellett jönnöm, hogy nagyon nehéz ez a Pirandello-szöveg. Egy hétig reggel tíztől este tízig csak ültünk az asztalnál és elemeztük. Fontos volt, hogy mindennek megtaláljuk az értelmét és a pontos szándékát. Ha egy hamis hangsúly kerül bele, az már félreviheti a néző értelmezését. Persze azért nekem néma szereplőként valahol vicces is volt szövegértelmező próbákra bejárnom. De annak ellenére, hogy nem beszéltem a színpadon, az Ahogy tetszikhez hasonlóan rettentően fontos, hogy milyen jelenléttel tudok ott lenni. Hogy mit tudok hozzátenni az egészhez. Az első felvonásban csak állok és kifelé nézek, de közben rettentő fontos, hogy mit közvetítek. Annak ellenére, hogy ez nem egy nagy szerep, mégis azt érzem, hogy az előadás két és fél órájában a karakterem kiteljesedik. Nagyon izgultam, hogy milyen lesz egy teljesen idegen közegben mozogni, hogy megtalálom-e a dolgokat, megtanulom-e a neveket, tudom-e, kit kell keresni, de minden olyan könnyedén, természetesen alakult. Egy pillanatra a társulat része lehettem én is. Nagyon szívesen játszanék még ott. Mióta színházba járok, nem volt olyan színész vagy színésznő, akinek a játékára folyamatosan csodálattal tudtam volna tekinteni. Udvarhelyen megismertem Mezei Gabriellát. Ő ilyen.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Tavaly októberben játszottunk Sepsiszentgyörgyön, akkor Bocsárdi László szerződést ajánlott júniustól. Azt hittem, elájulok. Alig vártam, hogy felhívhassam édesanyámat. Nagyon szeretem azt a társulatot és érdekel, hogyan dolgoznak. Eddig mindig olyan távolinak tűnt az a színház, elérhetetlennek. Nagy visszajelzés nekem ez most arra, amit eddig tettem a színészi pályámért. Hamarosan elmegyünk innen, és hirtelen nem az osztályom, hanem egy társulat lesz a közösségem, ahol legalább olyan jól kéne majd éreznem magam, mint eddig itt. Furcsa belegondolni, hogy ilyen közel van a pillanat, amikor elszakadunk egymástól. Eddig természetes volt, hogy óvoda, iskola, érettségi és aztán egyetem. De most egy új életszakasz kezdődik, ami nem ilyen magától értetődő. Nem takarózhatok többet azzal, hogy „de még diák vagyok”, be kell lépni a felnőttek világába.

Szül feszültségeket egy végzős osztályban az, hogy valaki kap szerződést, lehetőségeket, másoknak pedig lassabban indul ez be?

Biztos volt, aki megélt keserűséget ennek kapcsán, de olyan mértékben, hogy ez közösségen belül bármit befolyásoljon, szerintem nem. Azért drukkolunk, hogy mindenkinek összejöjjön, és az egyetem után azzal foglalkozhasson, amiért ezt az öt évet elvégezte. Közben azon gondolkodom, hogy oké, hogy én ezeket mondom, de vajon a többiek ugyanerre a kérdésre mit válaszolnak?...

Van olyan rendező, akivel kifejezetten jó lenne együtt dolgozni valamikor a jövőben?

Andrij Zsoldakot azért mondanám, mert annak idején láttam a Rosmersholmot és az Elektrát és mindkét előadás lenyűgözött, nagyon élesen benne maradtak az agyamban. A nagy-nagy szerelmem pedig Ariane Mnouchkine, akinek áprilisban eljutottam a színházába, a Théâtre du Soleil-be. Amikor bejött az épületbe és leült, akkor mindenkinek rajta maradt a tekintete, és csodálattal néztük. Ilyet még sosem tapasztaltam korábban. Nem sztárolták, hanem valamiféle alázatos imádattal fordultak felé az emberek, odamentek hozzá, beszélgettek vele. Odamentem én is, vittem magammal és aláírattam A jelen művészete című beszélgetőkönyvét. Már szinte esik szét, annyit forgattam korábban.