Szükségem volt pár év tapasztalatra, mielőtt rám zárták egy egyetem kapuját

Budapesten nőttél fel. Milyen ezután megszokni Marosvásárhelyt?

Teljes mértékben nagyvárosi környezetben nevelkedtem, ami hiányzik néha még így öt év után is. Felvételiztem az SZFE-re (a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemre – S.T.), de nem vettek fel. Én jóban voltam pár emberrel a Maladypéből, hakniztunk is együtt – ott ajánlotta nekem Zsenák Lilla színésznő ezt az egyetemet, ahol ő is tanult. Akkor a Maladypébe már le volt szerződtetve majdnem egy egész osztály Vásárhelyről. Nem volt túl nagy kedvem ilyen messzire költözni, szerencsére anyukám lerugdosott a pótfelvételire. Mikor ide költöztem, okozott némi nehézséget megismerni és megszokni ezt a környezetet, de utána nagyon megszerettem.

Érettségi után rögtön tudtad, hogy színin akarsz továbbtanulni, vagy próbálkoztál mással is?

A Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozatán végeztem, de érettségi után valamiért megijedtem ettől a színházasditól. Apukám rajztanár, szobrász és festő, és engem is tanítgatott rajzolni. Többek közt azért, mert neki meg akartam felelni, elmentem egy évre grafikát tanulni a Metropolitan egyetemen. Közben meg jártam a Katona klubba (a budapesti Katona József Színház színházpedagógiai programja – S.T.) és ott kezdtem érezni, hogy hiányzik a színház. Beiratkoztam a Nemes Nagy Ágnes Színészképzésre Pesten, közben megjártam az SZFE-n mindhárom rostát, és csak ez után kerültem Vásárhelyre. De tudom, hogy későn érő típus vagyok, szükségem volt erre a pár év tapasztalatra, mielőtt rám zárták egy egyetem kapuját.

Milyennek élted meg az osztályközösséget, amibe felvettek?

Számomra elképesztő volt, hogy mennyire különbözünk egymástól. Más-más országokból, kultúrákból érkeztünk. Időbe telt összecsiszolódni. De jó volt, szerettem ezt a közösséget.

Amint elmondtad, korábban elvégeztél már egy színészképzést. Ehhez képest milyen volt belerázódni az egyetem oktatási rendszerébe?

Volt tapasztalatom azokhoz képest, akik tizennyolcévesen érkeztek ide. Viszont nekem azért volt nehezebb a ráhangolódás, mert itt van egy nagyon izgalmas és teljesen más színházi világ, mint amiből jöttem. Otthon sokkal erőteljesebben érzékelhető az orosz meg német színházi hagyományok lenyomata. Az előadások szövegközpontúak, tűpontossággal kell megtanulni a szöveget, meghatározott hangsúlyokkal. Ehhez képest itt abba csöppentem bele, hogy egy próbán a legnagyobb lazasággal dobálóznak az emberek az instrukciókkal, hogy „Húzd csak ki az a mondatot!”, „Mondd a saját szavaiddal”, „Írd át!” Az improvizációt itt valamiért autentikusabban művelik, mint otthon.

Fel tudsz idézni egy meghatározó emléket az egyetemi éveidből?

Gecse Ramóna színésztréningeit. Ezen belül is azt, amikor első éven megírtuk egy teljes jelenet szövegét slamben, iszonyatos sok munka árán, ő meg csak annyit mondott, hogy „akkor ezt most felejtsük el”. De természetesen igaza volt.

A covid-időszak is egybeesett az alapképzésetekkel. Ez neked milyen tapasztalat volt?

Másodév második félévétől online oktatás volt nálunk is, erről nem túl sok jót tudok mondani. Számomra viszont építő volt az egyedül töltött idő. Volt lehetőségem magamba szállni egy kicsit, edzeni, odafigyelni a étrendemre. Mikor másodszor küldtek haza, már mindenki jobban fel volt készülve, és ez meglátszott a vizsgáinkon is.

Az első, osztálytermen kívüli vizsgaelőadásotok a Parasztopera volt, Mohácsi János vendégrendezővel, már a mesterképzésen.

Mohácsi hihetetlenül figyel a színészeire, törődik azokkal is, akik sokáig nincsenek színen. A Cowboy szerepében viszonylag későn kerültem sorra, de végig éreztem, hogy számít rám és arra, amikor eljön az én pillanatom. A bemutató estéjén azt mondta nekünk, hogy ennek az előadásnak most el kell engedünk a kezét, de a munka nem állt le. Szerintem is ez a hozzáállás szükséges ahhoz, hogy egy produkció ne fásuljon el, friss tudjon maradni.

Korábban nem dolgoztatok zenés darabbal.

Hatalmas kihívás volt, de rengeteget fejlődtünk általa. Az első próbákon Kovács Marci (az előadás zenei vezetője, Mohácsi János rendező állandó munkatársa – S.T.) és Mohácsi konkrétan ordíttatták velünk a népdalokat, hogy felszabaduljunk és megedződjünk arra, hogy másfél órát végig kell énekelni a színpadon.

A Parasztoperával Kecskeméten is jártatok.

Megnézte édesapám és pár nagyon jó barátom, akik most láttak először színpadon. Ez nem kellemetlen, de számomra ismeretlen izgalmat szült. Jó visszajelzéseket kaptunk, jól fogadta a közönség, sokszor visszatapsoltak.

Tavaly Dobrovszki Dóra rendezés mesteri szakos diák Mike Bartlett Földrengés Londonban című darabját rendezte vizsgaelőadásként. Nagy és színes volt az alkotócsapat – az egyetem diákjai mellett a Tompa Miklós Társulat színészei is játszottak benne. Te pedig ekkor már egyszerre tartoztál a társulathoz meg az egyetemhez.

Hát igen, ez egy ilyen érdekes állapot, amikor a másodévesek a spanjaim, de közben a társulati tagok a kollégáim…

Ráadásul Steve szerepében Gecse Ramóna volt tanároddal játszottál szerelmi viszonyt.

Igen, ez nagy téma volt akkoriban. De könnyű volt Ramival próbálni. Harmadéven Rómeó és Júlia-vizsgánk volt, annak kapcsán sokat beszéltünk a szerelemről, párkapcsolatokról, és innen tudom, hogy hasonlóan gondolkodunk ezekről. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy hamar fel tudjak oldódni a próbákon. Sőt, kicsit azt éreztem, hogy ő jobban izgul emiatt.

Ezen kívül tavaly az Yvonne-ban is játszottál.

Szilvay Máté rendezői vizsgaelőadása groteszk, elrajzolt kulcsban játszódott, élveztem. Ignác királyt alakítottam, aki ebben a kicsit commedia dell’arté-s, karikaturisztikus játékban egy paranoid állat lett.

Láttalak már játszani koreográfia szakos diákok vizsgájában, amin meg is lepődtem, mert azokat általában koreográfus diákok játsszák, mert nekik van ahhoz fejlett mozgás- és tánckultúrájuk. De te nem lógtál ki közülük.

Érdekel a mozgásszínház, egy időben gondolkodtam a koreográfia szakon is. Nagyon szeretek táncolni, tíz évig néptáncoltam. Illetve említettem, hogy eltöltöttem két évet a Nemes Nagy Ágnes Színészképzésen. Ott foglalkoztunk akrobatikával, kontakttánccal, néptánccal és dzsesszbalettel. Hasznos volt számomra a későbbiekben.

Van kedvenc munkád az elmúlt öt évből?

Igen – Kiliti Krisztián rendező szakos diák Szecsuáni jó lélek előadása. Nagyon szerettem a rendezőisek munkáiban játszani, mert kíváncsi vagyok a korosztályom színházi gondolkodására. Egy sokat tapasztalt rendező feltehetően jobban tud színészt vezetni, de azoknak, akik egy generációhoz tartoznak, van egy közös nyelvük. Krisztiánnal annyira könnyedén tudtunk együtt dolgozni, hogy az sokat segített abban időszakban, amikor eléggé magam alatt voltam, és az járt a fejemben, hogy otthagyom az egyetemet.

Mi vette el annyira a kedved attól, amit csinálsz?

Másodévesen már körvonalazódott a saját színházi felfogásom, de még nem igazán találtam a helyem az egyetemen. Szerintem nincs olyan diák, aki ezt ne élné át az öt év alatt. Ha egy színészhallgató elbátortalanodik és arra gondol, hogy feladja az egyetemet, egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem való erre a pályára.

Van olyan hobbid, ami nem kötődik közvetlenül a színházhoz?

Mindenekelőtt a mozgás, sportolás. Mostanában pedig próbálom a naplóírást visszahozni az életembe, mert régebben nagyon sokat írtam és rajzoltam is hozzá. Az utóbbi időben álomnaplót kezdtem vezetni. Szerintem fontos tisztában lenni azzal, ami éjjelente foglalkoztatja az agyunkat.

Térjünk vissza oda, hogy a mesteri első éve után szerződtetett a Tompa Miklós Társulat. Milyen tapasztalataid vannak erről a pályakezdő időszakról?

Mélyvízbe ugrás volt, az biztos. Teljesen új környezetben kezdtem el rögtön a munkát a szilveszterre készülő előadáson, a Szentivánéji álmon – amit ráadásul Mohácsi rendezett. Mi ugye már dolgoztunk együtt, éppen ezért most volt bennem egy jó adag megfelelési kényszer és bizonyítási vágy. Ezzel párhuzamosan játszottam Dobrovszki Dóra Meggyeskertjében is, tehát konkrétan rohangáltam egyik próbáról a másikra. Akkor azt éreztem, hogy a sok új körülmény között nem tudok helyt állni, de végül mindkét előadás összeállt.

Madarász Isti Tündérkert című történelmi thrillersorozatában is játszol, ami még csak ez után fog megjelenni. Volt előző filmes tapasztalatod?

Vizsgafilmekben játszottam még, de ez volt az első nagy volumenű filmes munkám. Nagyon meg voltam szeppenve és komoly kihívás volt színészileg jól teljesíteni úgy, hogy közben centiméter pontosan meg van jelölve, hogy mikor hol, hogyan kell elhelyezkedni a térben.

A Tündérkerthez kapcsolódik az neved körül kialakult zavar is. Elmagyarázod, kérlek, hogy hívnak?...

Igen, a Tündérkert forgatása után döntöttem el, hogy nem akarok Németh Kristófként szerepelni a stáblistán, mivel ilyen nevű színész már van. Távoli rokonom a Vígszínház egykori színésznője, Bulla Elma – így felvettem én is a Bulla nevet. Utólag viszont felhívták a figyelmemet arra, hogy a Bulla túlságosan úgy hangzik, mint a Bulă, a román Móricka... Ráadásul a családom sem tudott megbékélni ezzel, mert attól féltek, hogy a hivatalos irataimban is nevet kell cserélnem. Így lemondtam róla és Németh B. Kristóf lettem. Kicsit bonyolult kör volt, de megvagyok.