Mint a french press kávéfőző

Szlovákiai magyar vagy, hogyan kerültél Marosvásárhelyre tanulni?

Érettségi után felvételiztem a budapesti színművészeti egyetemre, de nem vettek fel. Beiratkoztam két évre egy tanodába, itt volt szerencsém találkozni Márkó Eszter színésznővel, és ő ajánlotta nekem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemet, ahol valamikor ő is tanult.

Az mindig is egyértelmű volt számodra, hogy színész akarsz lenni?

Igen. Illetve volt egy „vad korszakom”, amikor nagyon szerettem a dinókat és paleontológus akartam lenni, de komolyabban soha nem gondoltam semmi másra.

Ezek szerint egész korán a szívedhez nőtt a színház. Minek köszönhetően?

Alapvetően anyukámhoz kötöm ezt a folyamatot. Ő volt a tanítónénim és a felkészítő tanárom a szavalóversenyeken, ahol kezdtem megtapasztalni, hogy milyen közönség előtt állni.

Ha jól tudom, te két alapképzést is elvégeztél ezen az egyetemen.

Igen, egyszerre felvételiztem színész és teatrológia szakra. Először csak teatrológiára vettek fel, ami eredetileg csak b. opció volt számomra, de ettől függetlenül szívesen tanultam a színház elméleti vonatkozásairól. Emellett pedig sikerült olyan kihívások elé állítanom magam, amelyek a színház gyakorlati oldaláról szóltak. A következő évben felvettek Gecse Ramóna és Gáspárik Attila színész osztályába, teatrológián pedig fagyasztottam két évig, majd azt is befejeztem.

Hátránynak élted meg, hogy rögtön érettségi után nem sikerült elkezdened az egyetemet?

Nem, sőt. Egy-két pofon az élettől csak megerősíti az emberben a cél tisztánlátását és a motivációját a küzdésre, ami nélkülözhetetlen az előrejutásban. Másrészt, nagyon hálás vagyok, hogy ebbe az osztályközösségbe kerültem.

Másod-harmadéven a járvány miatt online tanultatok. Számomra teljesen elképzelhetetlen, online végezni a színész szakot.

Valóban voltak egészen borzalmas pillanatok, mint például amikor az online vizsga közben láttuk, hallottuk saját magunkat a képernyőn. Viszont addigra nagyon szépen kikristályosodott a csoportdinamika az osztályunkban. Minden egyes tantárgy esetében volt egy-két ember, akik a húzóerőt képviselték. Karsai Dóri például nagyon jól mozog, ő a táncfeladatok során motiválta meg segítette a társaságot, és így tudtunk fejlődni.

Saját tapasztalatomból tudom, hogy nem könnyű két szakot végezni párhuzamosan, főként, ha az egyik gyakorlati. Te hogy élted meg?

Voltak nehezebb időszakok és volt, hogy bele kellett törődnöm, hogy ezt vagy azt nem tudom teljes gőzzel csinálni, és ezt sajnálom. Saját felelősségemnek éreztem, hogy az én túlterhelt órarendem ne hátráltassa egyik csapat munkáját sem. De alapvetően az egyetem családias hangulatának köszönhetően sikerült egyeztetni a két osztály programját, hogy mindenben részt vehessek.

Van bármilyen meghatározó emléked az egyetemi éveidről?

Nincs egy konkrét meghatározó emlékem, de ha visszagondolok ezekre az évekre, elsőként az jut eszembe, hogy a sírógörcs határán álltunk a sok nevetés miatt. Ilyen sokszor volt.

Az első közös előadásotok mesterképzésen a ParasztoperaMohácsi János rendezésében. Az előadás érdekességnek számít az egyetemen, mert rég nem láttunk a Stúdió Színházban ilyen kaliberű zenei teljesítményt.

Valóban, számunkra is nagy meglepetés volt. Soha nem foglalkoztunk teljes egész zenés darabbal. Voltak vért izzasztó próbáink, de rohadt jó kihívás volt. Teljesen másképp vett igénybe, mint a korábbi munkáink. Mikroport nélkül áténekelni egy öttagú zenekart és egy húszfős kórust nemcsak zenei képességeket, hanem kiváló beszédtechnikát is feltételez.

Meglepően gyorsan és sokat fejlődött a csapat a próbafolyamat alatt. Az első közös próbákon komolyan aggódtam a miatt, hogy szégyent hozunk magunkra ezzel a produkcióval. A bemutatóra pedig egy-két embernek mintha kicserélték volna a hangszálait.

Én sem tudtam volna elképzelni, hogy például Enriknek vagy Borónak mennyire csodálatos hangja van. De azt is jelenti, hogy mindannyiunkban ott volt a képesség korábban, csak nem volt alkalmunk ilyen mértékben kibontakoztatni, és ezért féltünk is ettől a feladattól.

Mint kórustag én viszonylag keveset dolgoztam közvetlenül Mohácsi Jánossal, de ezek az alkalmak mindig pozitív élményt jelentettek. Neked milyen tapasztalat volt vele találkozni?

Nagyon szerencsésnek tartom azt, hogy ő volt az első számunkra teljesen idegen rendező, akivel dolgoztunk. Azt éreztem, hogy vigyáz ránk, mindig mindenkire odafigyel és türelmes. Azzal is éreztette, hogy fontos a jelenléte, akinek az adott próbán annyi volt a feladata, hogy egy helyben áll és hallgat. Én ha stresszes vagyok, rágom a körmöm, de ez alatt a próbafolyamat alatt nem emlékszem, hogy rágtam volna.

Ez után sorozatban dolgoztál Dobrovszki Dóra mesteri rendező szakos diákkal három előadásban: az én személyes kedvencem a Földrengés Londonban, ezt követte a Sirály, majd a Meggyeskert.

A Földrengésnekem is nagy kedvencem. Annak ellenére, hogy Mike Bartlett szövege érdekes témát feszeget, a jelenetek helyenként kissé banálisak. Antal Ádám és Takács Réka dramaturgok segítségével született egy nagyon jól mondható szöveg, illetve Dóra a személyes motivációját ültette a csapatba és ennek köszönhetően lett személyes és életszerű az egész.

Különösen nagy és színes volt az alkotócsapat. Milyen élmény volt alsóbb éves diákokkal és társulati színészekkel egy színpadon játszani?

Kellemes emberi találkozások, barátságok születtek. Szerintem nagyon jó volt a szereposztás is. Ezen kívül erős csapatösszetartó ereje van annak, ahogy Dóra sok színészt vezet együtt. Kezdettől fogva mindenki számára világos volt, hogy mit akarunk megmutatni az embereknek. Így sikerült motiváltnak maradni minden nehézség ellenére. Hiszen – valljuk be – az egyetemen például próbatermet találni igazi Éhezők Viadala…

Ezután majdnem ugyanez a csapat hozza létre a Sirályt, de ezúttal egy alternatív térben.

Igen, a játékterünk a marosvásárhelyi Vártemplom kapubástyája volt és nem volt műszaki segítségünk, de nagyon családiassá tette a hangulatot az, hogy mindenki mindent csinált. Az is nagyon érdekes volt, hogy a Sirály világa szöges ellentéte a Földrengésvilágának. Mását játszottam, aki ebben az előadásban néma. Szinte végig szöveggel dolgoztunk, majd utolsó percen elvettük tőle a szöveget. Nagyon pozitív és meghatározó élmény volt, a szakdolgozatom írásában is inspirált.

Pár éve Gecse Ramóna kezdeményezésére egy kisebb csapat tantermi előadásokat tart Marosvásárhely iskoláiban. Ehhez a csapathoz tavaly te is csatlakoztál. Nyilván teljesen más jellegű munka, mint a nem részvételi színházi játék. Hogy érezted magad ebben a projektben?

Nagyon megtisztelő volt, hogy részese lehettem, de nem volt könnyű. A devised theatre módszer, amin ez a produkció alapszik, nekem nagyon új volt. Szokatlan volt a külső rendezői szem hiánya, és emiatt kissé elveszettnek éreztem magam. A projekt számomra egyik legélvezetesebb része az írás volt, amikor a gyerekektől származó valós történetekből állítottuk össze az előadások szövegét. A generációk közti szakadék, a bullying, a toxikus baráti társaságok témáját igyekeztünk feldolgozni, izgalmas volt. A gyerekek meglepően jól tudtak menni a játékunkkal és nagyon őszinte reakciókkal avatkoztak be, ami számomra szívet melengető, de a kiszámíthatatlanság miatt néha nehéz volt kezelni ezeket a pillanatokat.

Az idei tanévet már úgy kezdted, hogy tagja lettél a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának. Mennyire volt nehéz megszokni ezt a kettősséget?

Furcsa volt, ez tény. Már azzal kezdtük az évadot, hogy Németh B. Kristóf osztálytársam meg én egyazon időben próbáltunk Mohácsi János Szentivánéji álom előadását a színházban és a Meggyeskertet Dobrovszki Dóra rendezésében, a színház és az egyetem koprodukciójában. Két jelenet közt szaladgáltunk egyik próbáról a másikra. Jó volt egyenesen a mélyvízbe ugrani.

Az utolsó mesteris bemutatótok a Bakelit Taxi Vinyl volt Harsányi Zsolt osztályvezető tanárotok rendezésében.

Nagy megpróbáltatás szembesülni azzal, hogy az osztálynak ezen a nyáron el kell válnia. Mi elsősorban barátok vagyunk, csak másodsorban osztálytársak, tehát a közös munka a komfortzónánk és olyan jó élmény, amitől nem szívesen válok meg.

Mennyire ment gördülékenyen a beilleszkedésed a társulatba?

A beilleszkedés, azt hiszem, egyáltalán nem jelentett gondot, éppen annak köszönhetően, hogy már többször dolgoztunk együtt, többé-kevésbé mindenkit ismertem, és amúgy egy támogató, befogadó csapatról van szó. Ahhoz viszont idő kellett, hogy teljes jogú társulati tagként tekintsek magamra, hiszen én voltam a „kicsi”. De ez is természetes.

Van álomszereped?

Mindig próbálok arra összpontosítani, ami éppen van, ezért nem is nagyon gondolkodom, hogy mi az álomszerepem.

Mivel szerződésed van, gondolom, nem tervezed a közeljövőben magad mögött hagyni Vásárhelyt.

Az itteni színházi világ nekem nagyon tetszik. Nem véletlenül kerültem ide, most itt kell lennem, majd ha tovább lendít a sors, akkor tovább állok. Az egyetlen konkrét célom az, hogy fenntartsam magamban a motivációt, a kreatvitást. Ez sokszor nem egyszerű, mert elég önmarcangoló típus vagyok. Úgy működöm, mint a french press kávéfőző: nagyon szét kell szednem magam és nagyon le kell nyomnom magam ahhoz, hogy mindig valami jobbat és jobbat hozzak ki magamból.

Van olyan tanárod, akit különösen a mesterednek tartasz?

Elsősorban Gecse Ramóna és Gáspárik Attila azok, akiknek a bizalma nélkül most nem adnám ezt az interjút. Ezért nagyon hálás vagyok nekik. De bármikor bizalommal fordulnék segítségért Papp Éva tanárnőhöz (a MME művészi beszéd tanára, S. T.) is, ő azok közé tartozik, akik támogatása és barátsága (remélem, nem haragszik, hogy ezt mondom), nélkül nem tudom hogyan jutottam volna el idáig.