Ebből a buliból én még kérek!

Mióta szeretnél színész lenni?

Nem emlékszem a konkrét pillanatra, mert tulajdonképpen amióta az eszemet tudom, csak ez az egy elképzelésem volt, soha semmi más. Mikor gyerekként először voltam színházban és megnéztem Keresztes Attila Csárdáskirálynő-rendezését, már úgy ültem be az előadásra, hogy tudtam: színésznő szeretnék lenni. Ez az élmény csak ráerősített erre az ambíciómra, teljesen magával ragadott a színház varázsa, csodáltam a színészeket, akikről azt éreztem, hogy egészen más dimenzióban léteznek.

Sepsiszentgyörgyiként, gondolom, a Tamási Áron Színház nagyon meghatározó lehetett számodra.

Persze! Nekem alapvető volt, hogy eljárunk színházba, gyerekkoromban családi program volt, hogy megnéztük az előadásokat. Szerettem Bocsárdi (Bocsárdi László rendező, a Tamási Áron Színház volt igazgatója – J.K.) rendezéseit. Később is mindent megnéztem kb. százszor… Viszont azzal, hogy a szentgyörgyi színházat mekkora csodálat övezi, Vásárhelyen szembesültem. Az a pezsgő művészeti, kulturális és színházi élet, ami Sepsiszentgyörgyöt jellemzi, számomra természetes volt, hiszen ebből jövök.

Úgy tudom, hogy Szentgyörgyön működik drámatagozatos gimnáziumi osztály is, te mégis az elméleti képzést választottad. Miért?

Bár tisztában voltam vele, hogy színész akarok lenni, fontosnak éreztem hogy mindenekelőtt alapos és sokoldalú elméleti oktatást kapjak. A Mikes Kelemen Elméleti Líceumba jelentkeztem humán tagozatra. Remek tanáraim voltak és egy nyitott, vagány diákközpontú iskolám. Szerettem tanulni a történelmet, irodalmat és filozófiát, erre akartam használni a gimnáziumi éveket. Utána pedig tudtam, hogy elkezdhetek komolyabban foglalkozni a színészettel.

És érettségi után rögtön felvételiztél is, és rögtön fel is vettek.

Engem is meglepett. (nevet)

Miért?

Amikor megérkeztem Vásárhelyre, rádöbbentem, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs a színház világáról. Szentgyörgyön mindig ott voltam a színház körül, de rá kellett jönnöm, hogy még egyáltalán nem vagyok tisztában azzal, hogy mi történik igazából a szakmában. Az egyetem elején teljesen kívülállónak éreztem magamat. Az osztálytársaim közül páran jártak már egyetemre, voltak akik végeztek valamilyen színészképzést, így azt éreztem, hogy mind felkészültségben, mind élettapasztalatban előrébb tartanak, mint én. Ettől a félig valós, félig hamis képzettől teljesen megilletődtem, befeszültem és zavarban voltam, ha játszanom kellett. Próbáltam felzárkózni és levetkőzni a gátlásaimat, de ez hosszú és küzdelmes folyamat volt. Első éven nagyon tartottam a tanáraimtól, az osztálytársaimtól, a várostól, mindentől.

Hogyan élted meg ezeket a kezdeti nehézségeket?

Sokat tépelődtem azon, hogy amiatt, hogy óvatosabb természetű vagyok, távolabbról indítok, van-e helyem a szakmában. Olyan alkat vagyok, akinek eleinte szüksége van a biztatásra ahhoz, hogy kinyíljon és bátor legyen. Ha azt éreztem, hogy nem kapok pozitív megerősítést, akkor elbizonytalanodtam, ami borzalmasan elfárasztott. Az elején pánikrohamaim voltak. Naponta mentem úgy haza az egyetemről, hogy na, most hagyom itt Vásárhelyet és hazamegyek, a biztonságos buborékomba, de végül mindig felszívtam magamat. Idővel elfogadtam, hogy a nehézségek hozzátartoznak a szakmához, a megerősödésemet szolgálják. Meg kellett szeretnem ezt a valóságot.

És az öt év alatt ez miben változott?

Amikor elfogadtam és megkedveltem Vásárhelyet és az egyetemet, elkezdtem sokkal jobban működni. Általában jellemző rám, hogy nehezen viselem a kezdeteket. Gyerekkoromban például nagyon nehezen mertem felülni a hintára, de amikor felültem, már két lendülés után annyira hajtottam, hogy szinte átpördültem és nem akartam leszállni. Ha néha nehezebben is kezdek neki dolgoknak, miután bátorságot szerzek, elkap a hév és nagyon akarom csinálni. Az egyetemmel ugyanez történt: nehezen indult, de a végére imádtam. Felismertem, hogy a színház egy nagyon jó játszótér, amit élvezni kell. Gyerekkoromból hozom ezt a játékkedvet. Nem tudtam és most sem tudom elképzelni, hogy mást csináljak, csak a játékot, az őrületet. Szeretek magas hőfokon égni.

Mi volt az, ami segített az átlendülésben?

Amikor először bizalmat szavaztak nekem. Másodéves voltam, amikor Benő (Fehér Balázs Benő rendező – J.K.) kiválasztott Ápridinka szerepére Boris Vian Piros fű című művének színházi adaptációjába. Nagyon kevés tapasztalattal kerültem be és eleinte nagyon megijesztett az, hogy most a színházban „valódi” színészekkel dolgozom és Benő is „valódi” rendező. De aztán az, hogy az előadás jól sikerült, és megoldottam ezt a feladatot és túléltem (nevet), nagy magabiztosságot adott nekem és sokkal bátrabb lettem az egyetemen is. Egyszerűen könnyű lett bemenni, nem volt bennem már az a frusztráció, ami első éven.

Ha már szóba jött, akkor mesélj egy kicsit részletesebben erről a próbafolyamatról és a tapasztalataidról!

A járvány alatt kezdtük el az olvasópróbákat, és nagyon hosszúra nyúlt a próbafolyamat. Számtalanszor le kellett állni és először csak belsős bemutatót tartottunk. Szóval döcögősen indult, de aztán elkezdhettük játszani, és hát imádtam!! Nagyon személyes számomra ez a történet, az általam átélt élmények összecsengtek Ápridinka élményeivel, néha már ijesztően. Tudtam magamból dolgozni. Benő is rengeteget biztatott és segített abban, hogy merjek mélyebbre ásni és érzékenyebben játszani. Nagyon jól tudott bánni velem és nagyon jól tudta kezelni a félelmeimet. Amellett, hogy szerintem ő szuper rendező, nagyon jó pedagógus is. Szerencsésnek tartom magamat, hogy ennyire inspiráló és támogató közegben próbálhattam ki azt, hogy milyen a színházi létezés.

És azóta is mindig ilyennek éled meg, vagy lettek másmilyen tapasztalataid is?

Negyedéven Kézdivásárhelyen Alkménét játszottam Botos Bálint Amphityion rendezésében. Ez egy nehezebb próbafolyamat és szerep volt számomra és emiatt teljesen más perspektívából nézhettem rá a színházra. Nagyszínpadon kellett játszani, teljesen más kulcsban, mint a Piros fűben. Eleinte nagyon lekötötte a figyelmemet, hogy megfeleljek a rendezőnek és megértsem, hogy mit szeretne látni. Emiatt későre jutottam el oda, hogy a karakterre és színpadi helyzetekre összpontosítsak. Akkor a belső küzdelmek, vívódások miatt nem is vettem észre, hogy mennyire tanulságos munkafolyamat volt. Csak most kezdenek lecsapódni az akkor kapott instrukciók a nagyszínpaddal és az elemeltebb, szélsőségesebb játékmóddal kapcsolatban. Jó volt feszegetni a határaimat, egy összetett karakter színeit keresni, és egzaltáltabb, őrületközeli állapotait megmutatni.

A Parasztoperában, amelyet Mohácsi János rendezett a mesteris osztály számára, Tündérkét játszod, aki szinte szöges ellentéte Ápridinkának, vagyis ha jól értem, neked is. Hozzá hogyan tudtál kapcsolódni?

Tündérke teljesen más, mint én, hozzá ezért volt könnyebb viszonyulnom és megfognom őt. Elengedhettem magamat és eldobhattam az agyamat, hiszen ez a karakter nagyon nem én vagyok, ez csak játék. A zene is nagyon jó mankó volt. Kicsi korom óta nagyon szeretek népdalokat énekelni, úgyhogy a Parasztopera énekbeszédes műfajában igazán otthonosan éreztem magam. Irtó jó buli volt!

Énekes szerepben láthatunk Radu Afrim Részegek című előadásában is. Ezt a szerepet nemrég vetted át egy profi népdalénekestől, Kásler Magdától.

Első éves voltam, amikor láttam ezt az előadást és az egyik kedvencem volt. Csodáltam az énekesnőt és végig azon gondolkoztam, hogy „Úristen, ha én egyszer ilyen szerepet kaphatnék! Ha tapicskolhatnék a sárban!” Az, hogy már ismertem a dalokat, a beugró próbák idején nagyon jól jött. Mindig várom, hogy játsszuk ezt az előadást!

A beugrás nagyon izgalmas színészi műfaj, ami rengeteg kihívást tartogat.

A beugrásnak számomra van egy titokzatossága és izgalma: „Hűha, én most valami pótolhatatlan dologról lemaradtam, ami a próbafolyamat volt”. Azt tartottam igazi kihívásnak, hogy én hogyan tudom másképp megoldani a feladatot, de mégis átmentve az előttem lévő játékából az értékeket. Nem lemásolva, de nem is figyelmen kívül hagyva a szerep előtörténetét.

Nagyon sok jó lehetőség adódott számodra az elmúlt öt évben.

Igen, hálás is vagyok mind az osztályon belüli, mind az azon kívüli lehetőségeknek. Olyan osztályvezetőink és tanáraink voltak, akik segítették az osztályunkat abban, hogy egymásrafigyeléssel, jó csapatmunkával nagyon király előadásokat és vizsgákat hozzunk létre. Jól működtünk együtt és szerettük egymást és ez hatalmas dolog. Ugyanakkor sokat köszönhetek a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának is, mert többször is igazán mély vízbe dobtak. A „valódi” színészektől meg rengeteget tanulhattam. Rájöttem, hogy néha elég annyi, hogy azt mondják neked, nyugalom. Ezt tőlük megkaptam.

Mik a tervek a jövőre nézve?

Hálás dolgozó vagyok, mindenben megtalálom azt, amit szeretek. Hogy mit tartogat a jövő, azt még nem tudom, de nagyon szeretnék játszani és nagyon szeretnék egy helyet, ahol játszhatok. Azt érzem, hogy rengeteg energia van bennem, ezt használnám, pörögnék. Ebből a buliból én még kérek!

Az interjú a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológia szakának másodéves színházi sajtó tantárgya keretében készült. Jankovics Katalin másodéves teatrológia és negyedéves színész szakos hallgató. Irányítótanár: Boros Kinga.