Itt nem játszhatsz kicsiben

Kétlaki életet élsz: egy Marosvásárhely melletti kis településről ingázol.

Líceumban is ingáztam, hozzászoktam. Mindig is falun éltem, tizenöt kilométerre lakom Marosvásárhelytől, nem akartam beköltözni.

Hogyan vezetett az utad a színházhoz?

Nem tudom azt mondani, hogy vonzott a művészet, de valahogyan mindig megtalált. Általános iskolában folyamatosan odatettek szavalni, énekelni, kórustag voltam, megtanultam hangszereken játszani. Később, az Elektromaros Technológiai Líceum iskolai előadásában én játszottam Alexandru Lăpușneanut. Kiálltam a színpadra egy nagy páncélban, és dobogott a szívem, ennyire emlékszem. Dicséretet kaptam. Erőss Laci (Erőss László az MME-n végzett színművészként – K.Sz.Zs.) biztatására döntöttem úgy, hogy felvételizek színire. A húga, Erőss Brigi (a budapesti Maladype Színház színésze – K.Sz.Zs.) akkor volt színis, ő vitt be az egyetemre. Utolsó percben döntöttem úgy, hogy felvételizek. Három verset vittem a kért hatból, egy monológot a kettőből, egy prózát a kettőből, fabulát nem is vittem.

A felvételin fel tudtál így szabadulni?

Nem nagyon emlékszem rá. Kiálltam, és amiket otthon próbáltam begyakorolni, azt előadtam. Egyedül készültem fel, felvettem hangrögzítőre az anyagaim, visszahallgattam, mondtam: „Ó, ez tök jó!”. Most négy év után újra elővettem őket, hát nagyon nem jók…

Bekerültél az egyetemre, és teljesen új élet kezdődött. Hogyan élted meg?

Nagyon rosszul. Első év után ott is akartam hagyni. Én olyan ember vagyok, aki percre pontosan beosztja az idejét, és ezen az egyetemen ezt nem tudod megcsinálni. Színész szakon nagyon sokat kell dolgozni a tanórákon túl. Az elején nem értettem ezt, ki akartam állni magamért, voltak is emiatt összetűzések, kisebb viták. Ehhez hozzá kellett szokni, egy idő után sikerült is.

Mi volt az, ami mégis itt tartott?

Fogas kérdés. Akkor volt konkrét válaszom, el tudtam mondani, hogy mi az az ok, amiért maradtam, mára ezt elfelejtettem. Talán az, hogy nagyon szerettem az osztályomat, a tanáraimat. Nekem soha nem fordult meg a fejemben alapképzésen, hogy akarok-e színész lenni vagy sem. Azt gondoltam: itt vagyok ezen a szakon, ami tetszik, azt csinálom, amit szeretek, van zene és tánc, emberekkel tudok dolgozni, élvezem a közösséget. Igazából történtek velem a dolgok.

A pillanatnak élő ember vagy?

Akkor úgy voltam, hogy majd lesz valahogy. Most mégis megpróbálok tervezni, nyilván ez az ötödév miatt is van. Próbálom egyengetni az utamat: kezemben van egy tanár- és egy színészdiploma, most hogyan tovább? Nem akarom, hogy kárba menjen az eddigi munkám, mert tényleg szeretem csinálni. Most is tanulom magam. Olyan helyzetekben találom magam, amikben még életemben nem voltam. Elvégzem az egyetemet és nem tudom, mi lesz ezután. Megijeszt ez a bizonytalanság. Volt valami hasonló érzésem nyolcadikos koromban, de az nem volt ehhez fogható mértékű.

Hogyan lehet ezt orvosolni a mindennapokban?

Inkább nem gondolok rá. Csinálom azt, ami most van, játszom az előadásokat, tanulok, olvasok, zenét hallgatok. Úgy gondolom, hogy ha sikerül munkát találnom a szakmában, akkor ez az állapot megszűnik.

Alapképzés után három osztálytársad is leszerződött a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulathoz.

Örültem nekik. Nem irigykedem: ha másnak sikerült, akkor nekem is sikerülhet, ez engem motivál.

Mesterin mennyi szabadidőd van?

Nagy váltás az alapképzés után. Jobban rendelkezem az időmmel, az első három évben, de most is sokat vagyok bent az egyetemen, és mindig akad valami tennivaló, próbálom a futó előadásaimat, államvizsgát írok, végzem a tanárképzőt, ott is folyamatosan ügyködni kell valamin. Szeretnék drámapedagógiával foglalkozni, ha tehetném, minden iskolába bevezetném a drámapedagógiát: rengeteg készséget fejleszt, önreflexiót ad, egy új embert hoz létre. De egyetemen is szívesen tanítanék.

Milyen kihívásokkal találkoztál a mesterin bemutatott előadásaitokban?

Elsősorban a nagyszínpad jelentett kihívást az osztályterem után. A mesteris vizsgaelőadásainkat a Stúdió Színház nagyszínpadán játsszuk. Rendezőis vizsgákban is dolgoztunk ott, de ez most élesben megy. Ez más. Itt nem játszhatsz kicsiben. Nem elég a hétköznapi hangerő, a finom gesztusok. Alkalmazkodnom kellett a nagyszínpad világához.

Volt kedvenc projekted mesteri alatt?

Persze, a Parasztopera (Mohácsi János rendezése a MME Stúdió Színházában – K.Sz.Zs.). Az valami eszméletlen és fantasztikus darab, ha tehetném, életem végéig játszanám. Nagyon szerettem Mohácsi Jánossal dolgozni! Úgy érzem, passzoltunk, értettük egymást. Folyamatosan azt akarta, hogy eljussak a végletekig, ez nagy kihívás volt, most is azon dolgozom, hogy összejöjjön. Úgy éreztem akkor, hogy itt van egy ember, aki a maximumot akarja kihozni belőlem és az osztályból. Megbíztam benne, még ha nem is értettem egyet mind a gondolatmenetével. Idővel persze rájöttem arra, hogy az összes instrukciója, tanácsa csak arra szolgált, hogy a legjobb színpadi helyzetbe hozzon.

Mi volt a nehéz benne?

Az énekes forma mélyvíz. A Parasztoperában végig énekben beszélünk, az énekkel közlünk – ezt nagyon nehéz volt megszokni. A karakterépítés szintén nehéz volt. A pap, akit játszom, kezdetben kicsi, aranyos, bohókás, majd eljut odáig, hogy megöl két embert.

Hogyan dolgozol egy szereppel?

Nagyon sok múlik azon, hogy mit érzek. Próbálom a saját értelmezésem szerint színpadra vinni, ahogyan én látom a szereplőt, ahogyan szerintem cselekszik, igyekszem átformálni a szerepet, hogy én is találkozzak az adott karakterrel. Először megérzésekből, ösztönből, aztán következik a szövegértelmezés és még sokmillió dolog, de a kiindulópont én vagyok.

Milyen partner vagy színpadon, próbákon?

Szerintem ezt nem nekem kell megválaszolnom. De szeretem, ha mindenki tudja a szöveget, ha koncentráltak vagyunk. Ha csináljuk, ne félgőzzel tegyük, az semmit se ér. Szeretem, ha próbákon van egy kis humor, de épp csak annyi, hogy ne menjen a munka rovására. Nem szeretek félgőzzel dolgozni.

A rendezők hajlamosak rád osztani a zömök, komikus karaktereket.

Megtalálnak ezek a szerepek. Nem zavar, hogy egymáshoz hasonló karaktereket osztanak rám. Persze kipróbálnám magam Rómeóként is, de valahogy nem várom el a Rómeó-szerepeket.

Van szerepálmod?

Ezt harmadéven kérdezte meg tőlem Rami (Gecse Ramóna színésztanár – K.Sz.Zs.). Azt válaszoltam, hogy olyan szerepet szeretnék játszani, amiben egyszer bejövök, egyetlen mondatot mondok, és azon az egy súlyos mondaton mindenki elgondolkozzon, megmaradjon neki.

Van olyan tanárod, akire mesteredként tekintesz?

Minden tanáromra mesterként tekintek. Sikerült tőlük ellopni bizonyos technikákat. Tulajdonképpen mindent nekik köszönhetek, nulláról indultam, és nekik köszönhetően fejlődtem.

Mennyire tanítottak meg az egyetemen a self-menedzsmentre?

Ezt nem tanítják, neked kell utánajárnod, megtanulnod, hogyan kell csinálni. Pedig tanítható lenne, érzem is a hiányát, minden színészosztály érzi, akikkel beszéltem eddig. Próbálkozom, próbálkoztam vele, az Instagram-fiókomat eleinte azért hoztam létre, hogy magamat menedzseljem. Aztán… hát nem hiszem, hogy sikeres lenne.

Keveset látni téged az egyetemen kívül. Mit csinálsz szabadidődben?

Olvasok, szoktam videójátékozni a haverokkal, nagyon sok zenét hallgatok, és amikor van időm, új hangszereken tanulok játszani. Régen hegedültem, aztán váltottam brácsára, kipróbáltam a nagybőgőt, utána jöttek a hobbi hangszerek: a kalimba, a doromb, a cajon, az utolsó projektem a szaxofonozás volt. A kocsmázás nem vonz. Napi tíz órát folyamatosan ugyanabban a közegben vagyok, ha utána elmegyek a Tranzitba, ott ugyanazokat az embereket találom meg. Persze alkalmanként én is elmegyek, de próbálok máshol új impulzusokat keresni.

Mi motivál téged ma a színházcsinálásra?

Elsősorban az, hogy emberekkel vagyok körülvéve, hogy velük dolgozom. Nagyon emberközpontú vagyok. Ha irodában dolgoznék, hamar kiégnék. Ez most nagy klisének fog tűnni, de szeretem, ha az ember, aki bejön az előadásunkra, mosolyogva távozik. Az nagyon jó érzés.

Van benned szereplési vágy?

Sosem szerettem mutogatni magamat. Feladatként fogtam fel: kiállok, megcsinálom, igyekszem 110 százalékon teljesíteni. Közös a cél és a siker. Színpadra kiállni pedig nem gát nekem, egészséges stressz van bennem, de ezt megtanultuk, hogyan kell legyőzni. Az újabb helyzetek miatt viszont izgulok – nem tudom, hogyan fogok reagálni, viselkedni és hogy mi fog történni. Most is izgulok egy kicsit, ahogy itt ülök és veled beszélgetek.

Mivel szeretnél foglalkozni a jövőben?

Színházzal és tanítással, ebben a két dologban tudom elképzelni magamat. Eleget voltam Vásárhelyen, lehet, jót tenne, ha eltűnnék picit ebből a városból. Nagyon sok jó színház van még körülöttünk.