Ha bízol abban, hogy Istennek terve van veled

Nagy veszteség után jöttél Marosvásárhelyre a színész mesterire felvételizni.

A felvételi 2021. július 26-án volt. Május 20-án apa meghal. Elkapja a covidot, bekerül az intenzív osztályra, jön egy felülfertőzés, és meghal. Egy hónapra rá anya is. Felfoghatatlan. Most is úgy beszélek róla, hogy közben mosolygok, mert nem tudom felfogni. Ezek után már nem érdekelt, mi történik velem.

Iszonyú nehéz lehetett mindezt átélni. Hogyan jutottál arra a döntésre, hogy mégis eljöjj felvételizni?

Az esélytelenek nyugalmával jöttem Vásárhelyre. Korábban jártam egy OKJ-s színészsuliba Pesten, a Bánfalvy Stúdióba. Egy ottani osztálytársam mondta, hogy Vásárhelyen osztott képzés van, és lehet csak mesterire jelentkezni. Persze, oké, menjünk… A felvételi anyagom a szüleim haláláról szólt, beleraktam egy saját verset, volt egy kis sanzon és Tarr Béla Kárhozat című filmjéből monológok. Igazából az elmúlásról és a gyászról szólt az egész. És ezt nagyon egyszerű volt odatenni a bizottság elé, mert csak ez volt bennem. A vonaton hazafelé kaptam a hírt, hogy felvettek, de nem éreztem semmit. A szüleim halálakor minden megkérdőjeleződött bennem: hogy tulajdonképpen mit csinálok az életemmel, hogy mik ezek a színészhóbortok? Én ezt az egészet elengedem, elmegyek irodába, dolgozom kilenctől ötig, utána edzőterem, veszek egy lakást, egy kiskutyát és kész, felnövök. 29 éves voltam akkor. Erre felvesznek. És úgy éreztem, tartozom még ennyivel magamnak.

Hogyan tudtál jelen lenni, dolgozni, részt venni az egyetemi életben egy ilyen nehéz időszakodban?

A gyász miatt nagyon sokszor volt bennem olyan érzés, hogy legszívesebben elbújnék a sarokba és csak sírnék egész nap. Nem akartam, hogy lássanak az emberek. Nagyon nehéz volt megerőszakolnom magamat, hogy kiálljak a színpadra és adjak magamból, amikor legszívesebben csak összegubóztam volna. Nem akartam a világot és nem akartam senkit befogadni. Mert meghaltak a szüleim. A Parasztopera (Mohácsi János rendezése a MME-n – J.K.) próbafolyamatában emiatt nem is tudtam igazán jelen lenni. Ezt utólag sajnáltam, mert visszagondolva sokkal több mindent hozzátehettem volna az előadáshoz. Most viszont nagyon erős bennem a vágy, hogy többet adjak magamból és a kreativitásomból az előadások során. De amellett, hogy elvont a munkától, a gyászból mégis nagyon sokat tudtam építkezni a Parasztopera Julikájának megformálásakor. Szinte nem is kellett játszanom, csak magamat adtam. Sokszor azért tudtam sírni a színpadon, mert eszembe jutott, hogy ők nincsenek. A fájdalmamat a színpadon mind ki tudtam adni, és akkor az ott is maradt, nem vittem haza. Ebből a szempontból a próbafolyamat terápiás is volt számomra.

Eközben be kellett illeszkedned egy már meglévő osztályközösségbe. A mesteri osztályod többi tagja együtt végezte az alapképzést, te lettél köztük az új ember.

Nagyon nehéz ezt kezelni, a gyászt. Annak is, aki gyászol, és azoknak is, akik között gyászol. Az osztálytársaimmal korábban nem ismertük egymást, és egy törékeny életszakaszomban olyan Lillát ismertek meg, aki nem feltétlenül volt önmaga. Nem lehetett könnyű nekik sem, és ehhez képest mindig mindenben segítettek. Persze sokszor kívülállónak éreztem magamat, hiszen egy már összeszokott osztályba kerültem be. De ez valószínűleg így lett volna akkor is, ha nem gyászolok, csak így extrán nehéz volt.

Én is úgy jöttem a színész mesterire, hogy más alapképzést végeztem, úgyhogy ismerem ennek a kihívásait. Neked milyen élmény volt belecsöppenni a vásárhelyi színis életbe?

Első éven annyira lefoglalt a gyász, hogy nem volt időm azon aggódni, hogy esetleg hátrányom lehet abból, hogy nem végeztem színész alapszakot. De mostanra tisztulnak a dolgok: hogy hol vagyok, kikkel vagyok, mit csinálok, meg az, hogy árva vagyok. Ami eddig a gyász miatt nem került felszínre, a BAKELIT TAXI VINYL főpróbahetén egyszerre jött ki. Másfél év frusztrációi és kétségei egyszerre törtek rám: a kisebbségi komplexus, hogy le vagyok maradva a többiekhez képest, hogy mit gondolnak rólam, mit csinálok itt stb. Úgy éreztem, hogy na, most megmérettetek, és ettől nagyon begörcsöltem. Ráfeszültem technikai dolgokra, és emiatt az egész karaktert elvesztettem, hamisnak éreztem magamat. A főpróbahét nagyon megviselt, minden nap sírtam. Aztán a nyilvános főpróba után elengedtem az egészet, mert azt gondoltam, hogy egyetlen színházi szerep sem ér annyit, hogy teljesen kikészüljek. Úgy voltam vele, hogy nem érdekel, improvizálni fogok, és a premieren elengedtem az összes görcsöt és szabadon játszottam. Nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam. Harsi is (Harsányi Zsolt rendező, osztályvezető tanár – J.K.) mondta, hogy mennyire megleptem és milyen jókat csináltam. Ez nekem nagy lecke volt. Nem szabad nagyon megfelelni akarni, mert az megöli a játékot.

Teológusi alapdiplomád van. Mesélj egy kicsit a képzésről és arról is, hogy miket csináltál, mielőtt idejöttél!

Keresztény családból származom és Isten nagyon sokat jelent nekem. Nagyon szerettem Bibliát olvasni, imádkozni, meg Istennel lenni. Mindig is éreztem, hogy Ő ott van velem és végigkíséri az életemet. Innen jött, hogy teológiát tanuljak a Golgota Teológiai Főiskolán. Ez az iskola akkoriban Vajtán volt, a Zichy-kastélyban. Gyönyörű a hely, az ember egy kis buborékban van és csak szívja magába Istent. Nekem csodálatos volt az a három év. Aztán a diploma után volt egy időszak, amikor mindenfélét csináltam. Luxemburgban bébiszitterkedtem, aztán hazajöttem, voltam eladó egy sportboltban, majd egy spanyol házaspár gyerekeire vigyáztam, kávézókban dolgoztam. Két évig Tóalmáson egy baptista szervezetnél voltam gyakornok. Aztán a második évben – akkor épp 25 éves voltam, mint most te – éreztem, hogy nem találom a helyemet és a színészet csak nem hagy nyugodni: ha nem próbálom meg, akkor sose derül ki, hogy ebből lehet-e bármi.

Hogyan jött az életedbe a színészet?

Gyerekkoromban nagyon szerettem a Cluedo társasjátékot és a kedvenc karakterem Miss Scarlet volt. Meg voltam róla győződve, hogy ő egy színésznő, és mindenáron olyan akartam lenni, mint ő. Volt egy vörös fodros takarónk, amit magamra tekertem és azt játszottam, hogy én vagyok Miss Scarlet. Ez az első emlékem arról, amikor megfogalmazódott bennem, hogy színész akarok lenni. Apukám szemében viszont ez egy erkölcstelen szakma volt, így eltemettem magamban a színészi álmaimat és inkább elmentem teológiára. Aztán, amikor a Tóalmáson töltött gyakorlat második évében újra felmerült bennem ez a vágy, megint felhoztam otthon. Legnagyobb meglepetésemre apám teljesen odáig volt az ötletért, hirtelen elkezdett támogatni ebben a célomban. Hazaköltöztem Tárnokra és 26 évesen jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Persze tudtam, hogy nem fog sikerülni, de magát a felvételit rohadtul élveztem, jó élmény volt. Viszont a Bánfalvyba rögtön felvettek, és nem is kerestem másik helyet, örültem, hogy sikerült. Ott tanultam három évig és nagyon szerettem azt a sulit. Az osztályból körülbelül nyolcan voltunk, akik komolyabban vettük a munkát és motiváltan álltunk hozzá a képzéshez. Amíg a Bánfalvyba jártam, otthon éltem a szüleimmel, amitől újra gyereknek érezhettem magamat: biztonságban voltam, nem kellett azon gondolkoznom, hogy mit fogok enni és közben azt csinálhattam, amit igazán szeretek. Áldott időszak volt.

Nem okozott benned szorongást, hogy „későn” kezdted a pályát?

Egy időben nagyon görcsösen akartam színész lenni. De valahol mindig éreztem, hogy majd eljön az ideje. Ha bízol abban, hogy Istennek terve van veled, akkor nem fogsz azon agyalni, hogy te megcsináld azt magadnak minél előbb.

Úgy tudom, a színi mellett párhuzamosan végzed a média mesterszakot is.

Budapesten elég sokat mozogtam filmes körökben és emiatt sokszor magabiztosabbnak is érzem magamat ezen a terepen, mint a színházban. Rengeteget statisztáltam, kipróbáltam magamat sportstatisztaként, vizsgafilmekben játszottam és kaptam egy-egy kiemeltebb szerepet is. Például A király című magyar tévésorozatban én voltam Hédi, a pultoslány. Nagyon szeretem ezt a világot, tulajdonképpen ezért is jelentkeztem médiára. Nagy álmom, hogy egyszer leforgassam a saját nagyjátékfilmemet. Nemrég részt vettem egy Petőfi-pályázaton is. Az Egy estém otthon című versből készítettem egy versklipet, amivel harmadik helyezést értünk el. Ez nagyon jó visszajelzés volt nekem arra, hogy érdemes ezzel foglalkoznom. Év végén pedig egy kisfilmet kell forgatnunk, és azt is nagyon várom.

Színészet, írás, rendezés. Tudnál választani, hogy melyik tevékenység áll hozzád a legközelebb?

Igazából mindegyik máshogy elégít ki, de azt hiszem, most jelen állapotomban a filmrendezés izgat a legjobban. Nagy megelégedés számomra, hogy valamit kitalálok és aztán a rendezés során ugyanazt kapom vissza, amit a fejemben elterveztem. Rendezőként valamiért több önbizalmam van, mint színészként: a színpadon saját magadat adod ki és a saját bőrödet viszed a vásárra. De azt hiszem, hogy ez is inkább a gyász miatt van így és idővel változni fog. A filmszínészet teljesen más, és abban több gyakorlatom is van, talán azért is érzem könnyebbnek. A kamera mögött is nagyobb biztonságban érzem magam. Lenyűgözőnek tartom, milyen szép pillanatokat lehet lencsevégre kapni. Remélem, miután mindkét szakot elvégzem, sokszor lesz még lehetőségem a kamera mindkét oldalán állni!

Mit ad neked Vásárhely?

Az, hogy Vásárhelyen lehetek, nagyon sokat ad nekem. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt a szakmát egy olyan egyetemen tanulhatom, ahol ennyire jó a képzés és ennyire jó a közeg. Vásárhely olyan, mint egy kis sziget. Meglep, hogy Magyarországon mennyire kevesen tudnak az itteni képzésről. Az is meglep, hogy Magyarországon milyen keveset tudnak az erdélyi magyarokról és az erdélyi kultúráról. Otthon cukormázas kép él az emberekben Erdélyről. Nekem nagyon sokat ad ez a kultúra és sokat tanulok az itteniektől. Igazi, keményen dolgozó emberek élnek itt, akik nagyon jól látják a világot és rettenetesen életrevalóak. Úgy gondolom, hogy érdemes lenne minden magyarországinak megismernie Erdély igazi arcát.

A diploma után maradnál Erdélyben?

Én abban hiszek, hogy mindenkinek megvan a helye valahol a világban. Nekem tulajdonképpen mindegy, hogy itt, Erdélyben vagy Pesten élek, a lényeg, hogy csinálhassam, amit szeretek és kifejezhessem azt, ami bennem van.

Akkor az iroda már nem opció?

Hát nem!