Mertem hibázni, bátran, jó sokat

Szentesről, a híres drámatagozatról érkeztél Marosvásárhelyre. Jól sejtem, hogy hamar kialakult nálad a színház iránti érdeklődés?

Békésről származom, onnan 12 kilométerre, Békéscsabán, egy leendő orvosoknak meg ügyvédeknek szóló nagyon komoly gimiben lettem emelt matekos – véletlenül. Az évnyitón a padsorom, egyszercsak felállt, felálltam velük én is, és akkor kiderült, hogy az az emelt matekos sor. Azt annyira nem élveztem, pótvizsgáznom kellett matekból. Mindeközben rájöttem, hogy szégyentelenül jól hazudok, és ki tudom dumálni magamat a szorult helyzetekből. Sokat viccelődtünk, hogy akár jóra is lehetne fordítani ezt a képességemet. Bekerültem egy színjátszókörbe. Ott találtam rá azokra az emberekre, akik később a legjobb gyerekkori barátaim lettek. Ezek a kapcsolatok a mai napig tartanak, annyira jó volt a közösség. Bohócműsorokat csináltunk, verseket mondtunk, táborozni jártunk és mindez megtetszett. Tizenegyedikben mentem át Szentesre a drámatagozatra.

És beváltotta a reményeidet? Milyen volt az a két év?

Ha nem lett volna Szentes, akkor én nem jövök ide se. Akkor még nem is igazán akartam színész lenni. Nem feltétlenül azért mentem oda, hanem a közösség miatt. Az osztálytársaim tényleg színészek akartak lenni, és én mentem az árral. Felvételiztem a pesti színművészetire, azonnal kiraktak. Mondjuk, abszolút megértem, nem tudtam, hogy ki írta, meg hogy melyik drámából van a monológ, amit vittem. Utána egy évet tengtem-lengtem Pesten.

Megpróbáltad ott újra a felvételit?

Nem. Nem szerettem meg a várost, nekem rossz volt az a pesti év. Elég addiktív személyiség vagyok és totál elvesztem. Bekerültem a süllyesztőbe. Közben találkoztam valakivel véletlenül egy buliban, aki épp a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem felvételijéről jött vissza és elmesélte, hogy milyen jó volt. Azt meg ugye tudtam, hogy Leó itt van (Purosz Leonidasz, II. éves magiszteri drámaíró szakos hallgató – D. M.), mondta, hogy szerinte megéri eljönni a felvételire. Lefordíttattam az irataim, és az itteni felvételin már tudtam, hogy kitől hozok monológot. A felkészítő héten rögtön megtetszett a közeg, sokkal közelebb áll hozzám ez a város. A mérete miatt is. Erdély pedig az emberek miatt. Sokkal inkább alkotóképesnek érzem magam itt, mint Magyarországon. Nem akarok hazamenni. Nagyon nem. Ha egy mód van rá, akkor én itt maradnék.

Ide elsőre bejutottál. Megfelelt az egyetem a kezdeti elvárásaidnak?

Igazából nem néztem nagyon szigorú szemmel az egyetemet. Azt veszem észre, hogy akik az elmúlt években jöttek Magyarországról, sokkal kritikusabbak már nálam. Nagyobbak az elvárásaik. Én végigbuliztam az egyetemi éveimet, ehhez nagyon ideálisak voltak a körülmények. Ahogy ide bekerültem, a tanáraim rugdostak előre. Adtam rá sok alkalmat meg lehetőséget, hogy engem elveszítsenek vagy lemondjanak rólam, de senki nem mondott le. Mind a két osztályvezetőnk, Gáspi is, Rami is (Gáspárik Attila és Gecse Ramóna – D. M.)tolt előre, éreztem, hogy nem engedik el a kezem, pedig adtam rá okot bőven.

Mi volt az ok?

Elsősorban viselkedésbeli dolgok. Borzasztóan ágáltam, dacos voltam, volt olyan, hogy kiküldtek színészmesterség óráról, mert nem bírtam komolyan venni a munkát. És még nekem állt feljebb. Nem derogált, csak azt éreztem, hogy amihez nincs kedvem, azt nem csinálom. Borzasztóan hálás vagyok, hogy a viselkedésem nem volt hatással arra, hogy mit látnak bennem.

Meg tudtál változni?

Nem mondanám, de összecsiszolódtunk. Elkezdtünk közös nyelvet beszélni. Nem nekem kellett teljes mértékben alkalmazkodnom, és nem is nekik, hanem megtaláltuk azt az összhangot, amiben jól tudunk együttműködni.

Milyen volt az osztályközösség?

Nagyon erős. Mi ritka erős osztály vagyunk. Velünk nagyon sok minden történt emberileg, ami miatt összekovácsolódtunk és nemcsak dolgozni szeretünk együtt nagyon, hanem tényleg szeretjük is a másikat. Első évben volt egy osztálytársunk, akiről néhány hét után derült ki, hogy komoly mentális problémákkal küzd. Ez is eredményezett olyan helyzeteket, amikor ott kellett lennünk vállvetve egymás mellett, mert nem lehetett volna másképp. Vagy például mikulásozásra készült az osztály, amikor megtudták, hogy meghalt apukám. Vikit húztam, bementem a termünkbe, hogy adjam oda neki az ajándékát, mielőtt elindulok haza. Ott volt az egész osztály és éppen arról matekoztak, hogy hogyan tudnának segíteni nekem, pénzt összedobni, ki vigyen haza autóval. Mintha mindenkinek zsigerből jött volna, hogy az én problémámat megoldja. Ez az első év decemberében történt, és az összetartás azóta is megmaradt.

Mit adott neked szakmailag az egyetem?

Nagy rálátást a szakmára. Eddig se voltak irreális elképzeléseim arról, hogy mi ez a színházasdi, de így testközeli tapasztalatot kaptunk. Nem csak elméletben tanultuk meg, hogy létezik devised színház, Brecht meg Sztanyiszlavszkij, hanem kipróbáltuk ezeket ténylegesen a gyakorlatban. Megtapasztaltuk, hogy milyen, amikor a tanárunk rendez, milyen, amikor mi, magunknak, milyen egy rendezőszakossal együtt dolgozni, és milyen egy rendezővel. Hogyan lehet jól csapatban dolgozni, együtt improvizálni stb. Így mindenkinek a fejében kialakulhatott egy saját váz, amire majd támaszkodni tud.

Melyik vizsgaelőadásotok maradt meg benned legerősebben?

Több is van, de az egyik legjobb a Rómeó és Júlia. A Petry Bisztróban csináltuk Ramival harmadéven. Még nem volt annyira jó idő, de már azért kezdett melegedni. Kimentünk próbálni, és olyan hatalmas vihar kerekedett, hogy vitte el a terasztetőt a fejünk fölül. Katartikus élmény volt, nekem akkor villant át először az agyamon, hogy én foggal-körömmel ragaszkodni fogok ahhoz, hogy ezt a szakmát csinálhassam. Csavarni lehetett a ruháimból a vizet, fáztam, kifújta a szél a mellkasomból a csontjaimat, de annyira jólesett ott lenni és csinálni. Nekem ez volt az Élmény, akkor döntöttem el, hogy jó, ezt nem adjuk fel, innentől nem lesz minden mindegy, hanem akarom.

Mesterisként első bemutatónak az osztály nagy része a Parasztoperával foglalkozott, de ti ketten, Tamás Csanáddal a Tűzoltóval. Mindkét produkciót Mohácsi János rendezte. Milyen volt az osztály nagy részétől külön dolgozni?

Eredetileg Göllner Boróval voltam lekettőzve a Parasztoperában. Mikor megtudtam, azt éreztem: ezt ne! Nem akarom a művészet oltárán beáldozni a barátságunkat. Aztán Mohácsi behivatott minket Csanival és elmondta, hogy kivett a Parasztoperából, de megrendezi nekünk a Tűzoltó című darabot, mert ő nem azért jött ide, hogy szomorú szájakat és szomorú szemeket hagyjon maga után, hanem adni szeretne nekünk. Én olyan gyorsan életemben nem rohantam még, mint ezután Boró lakása felé. Ráadásul magassarkúban. Nem hiszem, hogy lesz még rá példa az életemben, hogy valami ennyire szerencsésen alakuljon. Ugyanakkor a Parasztopera volt az első olyan bemutató, amiben nem dolgoztam együtt az osztállyal. A premieren nagyon sírtam. Azt gondoltam, hogy ezek mi vagyunk, csak nélkülem. Közben meg jó volt látni őket. Szerintem én amúgy mindig sírni fogok, ha valamelyik osztálytársunknak bemutatója lesz.

Hogy sikerült a Tűzoltó próbafolyamata?

Nagyon hálás voltam Mohácsinak, hogy ilyen lehetőséget kaptunk. Viszont Csanival nem alakult akkoriban könnyen a kémia, nem éreztem, hogy ez a duó most falat robbant. Szenvedtünk. Lassan harmincszor játszottuk a Tűzoltót, és most már mind a ketten nagyon élvezzük. Volt egy vízválasztó, amikor megszerettük.

Milyen volt Mohácsival együtt dolgozni?

Ijesztő. Ez volt az első alkalom, amikor egy külső rendező jött és rendezett nekünk valamit. Nem volt semmilyen személyes kapcsolatunk addig. Úgy kellett megismerni őt, hogy közben folyamatosan feladatom volt. Bennem akkor tudatosult színészként először az, hogy az én dolgom sok esetben megcsinálni azt, amit más mond. De az is, hogy meg kell tanulnom a szöveget.

Gondolom, azért, mert a Tűzoltó nyelvezete nagyon különbözik a beszélt nyelvtől.

Most kellett először leülnöm otthon szöveget tanulni, korábban ránéztem és elmondtam. A hála miatt, hogy Mohácsi a Parasztoperaszüneteiben ezzel foglalkozik, folyamatosan hatalmas nyomás volt rajtam. Befeszítettem saját magam, pedig ő nem feszített be minket. Megtanultam töltöttkáposztát főzni a szerep kedvéért. Mamával hat órán át főztem videochaten, bevittem a próbára a káposztámat, amit Mohácsi meg se kóstolt. Fájó pont, de valahogy megbocsátom.

Ezután a Földrengés Londonban következett, amit Dobrovszki Dóra (Másodéves magiszteri rendező szakos hallgató, osztályvezető: Bocsárdi László – D.M.) rendezett.

Ez azért volt nagyon vagány, mert Ramival játszhattunk együtt. Akiről azért itt szeretném elmondani, hogy erőszakot alkalmazott rajtam az öltözőben: lelökött a székéről, mert oda ültem le. De viccet félretéve szuper volt a társaság. Szerintem ez az, amihez Dóra nagyon ért. Mind a színészekből, mind a háttérben dolgozókból Dóra nagyon jó csapatot tud összehozni. Fontos neki, hogy jól működjünk együtt, ez alapján kéri fel a munkatársait. És ettől én is azt érzem, hogy biztonságban vagyok. Mertem hibázni, bátran, jó sokat, amiért egy lesújtó tekintetet sem kaptam.

Szerinted miért választ valaki téged munkatársának?

Az energiáim miatt. Ha már egyszer ilyen rengeteg van, akkor használják ki, segítsenek normális célokra felhasználni, mert különben hülyeségeket csinálok. És talán még a humorom miatt. Persze szeretném azt hinni, hogy mindenki más miatt.

Volt olyan szerep, ami, azt érezted, hogy nem feltétlenül neked való, de mégis te kaptad?

Amikor Dóra felkért Nyinának (Csehov Sirály című darabjának egyik főszereplője – D. M.), akkor azt hittem, hogy ellenszereposztást csinál. Közben pedig megelőlegezett nekem egy hatalmas bizalmat, amire azt éreztem, hogy nem szolgáltam rá. Nagyon jólesett, hogy kaptam egy ilyen feladatot, és végre meg tudom mutatni, hogy nem az az idióta vagyok, aki folyton arcon pörög a színpadon, mert van hozzá energiája. Megmutathattam, hogy igenis van érzelmi intelligenciám is. Végül az egyik leghálásabb szerepem volt.

Az utolsó közös bemutatótok az osztállyal a BAKELIT TAXI VINYL volt, Alina Nelega darabja.

Imádom a jelmezemet, a magassarkúval, amiben egyébként nagyon nehéz menni. Meg azt is, hogy prostituáltat játszhatok. A próbafolyamat azért volt viszontagságos, mert ezt sem együtt csinálta az osztály, a darab ugyanis kétszereplős jelenetekből áll. Persze megértem, hogy mindenki annyi fele van, hogy így volt a leghatékonyabb a munka, de emiatt nem lehettünk igazán együtt az utolsó vizsgaelőadásunkban. Nagyon szerettem viszont, hogy Harsitól (Harsányi Zsolt, intézetigazgató, a darab rendezője – D. M.) sok mindenben szabad kezet kaptunk. Élveztem vele együtt összeállítani a jeleneteim. Teret adott megmutatni, mi mit gondolunk.

Az interjú elején elmondtad, hogy ha egy mód van rá, akkor Erdélyben maradnál. Vannak konkrét helyek, színházak, társulatok, amikben gondolkodsz? Ahova szívesen mennél?

Szatmárra például nagyon szívesen, vagy Nagyváradra is. Váradon voltunk a HolnapUtán Fesztiválon, nagyon megszerettem. Jókat hallani ezekről a helyekről. De Vásárhelyen is nagyon jó lenne.

Mit tud tenni egy végzős színész, hogy szerződési ajánlatot kapjon?

Annyira telített minden társulat, hogy kicsit kilátástalannak tűnik a helyzetünk. Küldözgettem színházakhoz a portfóliómat, és nagyon korrektül kaptam is választ mindenhonnan. De őszintén szólva, ha igazgató lennék, én se ezek alapján döntenék. Szerintem a személyes kapcsolattartás sokkal fontosabb. Azt sajnálom nagyon, hogy a mi osztályunk nem jutott el alapképzésen olyan fesztiválokra, mint mások. Persze ebben közrejátszott a pandémia is, és hogy Gáspi jobban szerette a zártkörű vizsgákat. Akármilyen színházi körben mozgó emberrel beszélek, megkapom azt, hogy „hát a ti osztályotokat alig láttuk”. Én például Szilvay Máténak (Másodéves magiszteri rendező szakos hallgató, osztályvezető: Bocsárdi László – D.M.) köszönhetően jutottam el az első fesztiválomra, az Unscene-re az Ahogy tetszikkel. Nekem most az a módszerem, hogy hiszek abban, hogy ha idegeskedek, nem lesz jobb. Ha úgy kell lennie, hogy színésznő legyek, akkor az leszek anélkül is, hogy ideggyenge debilt csinálnék magamból az év végére azon izgulva, hogy nincsen munkám.

Milyen társulatban látnád magad a legszívesebben, ha bármit mondhatsz?

Egy független társulatban. De úgy, hogy kapunk anyagi fedezetet is ahhoz, hogy bontogathassuk a szárnyainkat. Azokkal az emberekkel, akiket szeretek és szeretek velük együtt dolgozni, új színházi formákon kísérletezni, alkotni. Vagy megtalálni magam egy olyan, már kiépült környezetben, aminek az értékeivel én is tudok azonosulni, és büszkén képviselni azokat. Mondjuk, Pintér Béla társulatához szívesen mennék. Még ha az Pesten is van.