„Újra kell gondolni a magyar–magyar viszonyt.” Az Egyenlőbb Erdélyért szervezett vitát a szavazati jog és a lojalitáselvű politika torzító hatásairól

Csite András és Kiss Tamás szociológusok, Parászka Boróka és Vig Emese újságírók, valamint Toró Tibor politológus ültek egy asztalhoz, hogy az erdélyi magyar közösség helyzetéről, a választójog szürkezónáiról, a támogatáspolitika ellentmondásairól és a nemzeti szimbólumok politikai kisajátításáról beszéljenek. A beszélgetés kiindulópontja az Ismerős Arcok nem hivatalos himnuszként funkcionáló dalának agyonidézett sora volt, kérdéssé formálva: „Egy vérből valók vagyunk?”

Erre a kérdésre ugyan nem született egyértelmű válasz, de sok másra igen. Például arra, hogyan lehetne felszámolni a határon túli szavazási rendszer szürkezónáit, mit kezdjünk a paternalista támogatáspolitikával, és hogyan válik az erdélyi magyar közösség politikai szimbólummá, vagy éppen hogyan léphet ki ebből a szerepből. Mert egyelőre, ahogy elhangzott: „kokárda vagyunk a matyóhímzésen.”

Az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom májusi bemutatkozásakor célkitűzésként többek között azt is megfogalmazta, hogy önszerveződő érdekképviseleti szervezetként aktívan tenni akar a társadalmi igazságtalanságok ellen. Azóta bemutattak egy, a magyar támogatások rendszerét feltáró kutatást, amit panelbeszélgetés formájában is tematizáltak és debütált a Greenhood talks beszélgetés-sorozatuk is.

A beszélgetők az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom akciószociológiai munkacsoportjának kutatásának eredményeiből indultak ki, amely három aspektus alapján igyekszik feltárni a magyarországi magyarok hozzáállását a virtuális nemzetépítéshez: a könnyített honosítás, a támogatáspolitikai helyzet és a szavazati jog mentén. A három szempont közül kettőben, a könnyített honosítás és a támogatáspolitika terén a magyarországiak többnyire támogató attitűdöt tanúsítanak, míg a szavazati jog már megosztóbb kérdés:

• Területen kívüli állampolgárság: 62%-os támogatottság
• Támogatáspolitika: 52%-os támogatottság
• Határon túli magyarok szavazati joga: 38%-os támogatottság

Toró Tibor elmondta, amikor ezen a kutatáson dolgoztak, szem előtt tartották azt is, hogy az általános, itthoni perspektívát figyelembe vegyék, ugyanakkor kritikusan viszonyuljanak a felvetett kérdésekhez is. Az, hogy az erdélyi magyarok hogyan tekintenek a magyarországi politikára, továbbra is egy, a fentiekben felvázolt értelmezési keretben történik. Azaz: van egy jó és egy rossz oldal, ami konstans és nem igazán függ attól vagy változik annak értelmében, hogy az egyes politikai szereplők mit tesznek vagy mit mondanak. Emellett pedig, a magyar állammal való intézményes kapcsolat kialakulása mentén belekerült az erdélyi magyar közösség egy hármas kapcsolatrendszerbe, amelyben felvetődik a kérdés, hogy magunkra tekinthetünk-e egyáltalán önálló politikai közösségként. Toró szerint érdemes volna a román és a magyar állammal való kapcsolatot is újragondolni.

Egyike az erdélyi magyarok és a magyarországi magyarok konfliktus-katalizátorainak a szavazati jog, ugyanis eleve a szavazás procedúrája kikezdhető. Ez egy procedurális szürkezóna, amely során határon túli intézményes aktorok a Fideszhez való lojalitásuk bizonyításaként, egymással versenyezve gyűjtik be a szavazatokat. Azáltal ugyanis, hogy valaki házhoz jön a borítékkal, segít kitölteni azt, majd elveszi és elviszi, rengeteg biztonsági kockázat merül fel, emelte ki Toró. Egy másik, az ellentéteket elmélyítő aspektus pedig nem más, mint hogy a magyar állam különbözőképpen kezeli a határon túli magyarok szavazatát és a külföldön élő magyarok szavazatát. Egy potenciális megoldás lenne ebben a kérdésben szerinte, ha az erdélyi magyar szervezetek, intézmények önmérsékletet tanúsítanának és nem vállalnák be a szavazatgyűjtést, ezzel csökkentve a konfliktus kockázatát.

Csite András azon az állásponton volt, hogy az összes magyar állampolgárnak azonos lehetőségeket kellene biztosítani, ugyanakkor hozzátette, hogyha valóban kockázat van a rendszerben, azt fel kell számolni. Kiss Tamás erre egy gondolatjátékkal reagált: felvetette, hogy képzeljük el fordított esetben, ha Románia mondjuk az Olaszországban élő román állampolgárok szavazatait diaszpóra-szervezetek által, román állami pénzből gyűjtené be és megbízott szereplők ezekkel a szavazatokkal besétálnának ezután a konzulátusra.

„A határon túli magyar szervezeteknek, akik közpénzt kapnak arra, hogy szavazatokat zsákoljanak, nincs mit keressenek ebben a procedúrában. Pont” – mondta erre Toró Tibor.

Ugyanakkor, vetette fel a kérdést Csite András, vajon nincs-e Bukarest és Budapest között egyfajta megegyezés a tekintetben, hogy a román állam területén hogy folyhatnak le a magyarországi választások. Így, hogyha ezeken változtatni szeretnénk, a létező államközi megegyezést kell újraírni, magyarázta.

Parászka Boróka ennek margóján elmondta, hogy amikor felvetette a román hatóságoknak, hogy szabálytalanság történt a szavazólapok kezelését illetően, válaszként annyit kapott, hogy ez nem egy hivatalos romániai eljárás, ez magánügy. Így, szerinte hogyha van is valamilyen államok közötti megegyezés, annak kérdésében nem egymás között kell egyeztetni, hanem ki kell nyitni a diskurzust és újra kell kötni az alkut. Toró hozzátette, egy olyan megoldást kellene találni a választási procedúra kérdésében, amely a magyarországi választók szempontjából legitim, és az erdélyi magyarokat se traumatizálja.

Eleve egy rosszul kitalált és azóta elévült koncepció ez, aminek meghaladásához egy kiterjesztett társadalmi diskurzusra van szükség, amiben az érdekvédelmi szervezeteknek is felelőssége van, mondta Parászka Boróka. Azonban ezt a támogatáspolitika kapcsán felmerülő korrupciós ügyek is ellehetetlenítik egyelőre, amelyekben magának az erdélyi érdekképviseletnek, az RMDSZ-nek is van szerepe.

A Szövetség korrupciós ügyei ugyanis a teljes erdélyi magyarságra rávetik a gyanú árnyékát és közvetetten hozzájárulnak ahhoz, hogy a magyarországiak megerősödjenek abban a hitben, hogy a pénzüket Erdélybe lopják ki.

Itt nem csak önmagában a szavazás aktusáról beszélünk, tette hozzá Vig Emese, ugyanis amíg eljut az ember oda, hogy átadja annak a bizonyos szavazóbiztosnak a borítékját, már végighallgatta a fideszes erdélyi sajtóból ömlő propagandát, az RMDSZ buzdításait a regisztrációra, és a magyar kormány által nyújtott ‘csodás’ támogatásokról szóló narratívát. Csak ezután következik maga a szavazás. Tehát nem elég a voksolás technikai részét rendbe tenni, az egész folyamatot újra kell gondolni. Csak akkor beszélhetünk arról, hogy korrekt körülmények között megszervezett, valós szavazásra hívjuk az erdélyi magyar kettős állampolgárokat is.

Az est vége felé kisebb vita alakult ki, Kiss Tamás „erdélyi magyarként minél több jön, annál jobb” mondata kapcsán, amivel a magyar állami támogatásokra utalt. Parászka Boróka szerint ugyanis nem mondhatjuk ezt. Szimmetrikus viszonyokban kellene értelmezni ezt a kérdést, hogyha azt várjuk el, hogy ne a jóléti sovinizmus képletén belül gondolkodjanak rólunk, akkor mi nem fogalmazhatunk úgy és nem léphetünk fel úgy, mint egy „passzív, állandó támogatást váró határon túli magyar a szegény rokon szerepében”.

Kiss Tamás kiemelte, fontos, hogy erdélyi magyarként ne interiorizáljunk egy magyarországi nézőpontot, szerinte ugyanis a magyarországi támogatásokra nem azért van szükség, mert mi lennénk a szegényebb rokon, hanem, mert nem kapunk arányos finanszírozást a román államtól kisebbségi ügyekre. Sőt, az Európai Unióban is bújtatni kell, hogyha kisebbségi intézményekre, a kisebbségi szolidaritást alátámasztó intézetekre vagy ezt elősegítő intézkedésekre szeretnénk pályázni. Ebbe az űrbe szerinte igenis bele kell lépnie Magyarországnak, hogy kitöltse azt.

Ráadásul, tette hozzá Csite András, nem olyan nagy összegekről van itt szó: ha valaki egy állami beruházásnál kicsit felelőtlenül tervez, akkor már megvan az erdélyi magyarok költségvetése, ami az ország éves büdzséjének az egy százaléka körüli összeget jelent.

Megfogalmazódott az is, hogy a Tisza Párt kísérletet tesz a 2004. december 5-e óta érvényes politikai paradigma felülírására, amely két, egymással szembenálló nacionalista nemzetfelfogásra épült. Az egyik oldalon az orbáni álláspont, amely szerint „a haza nem lehet ellenzékben” – vagyis a nemzet kizárólag a kormány politikai eszköztárában létezik. Ennek logikájában az erdélyi magyarok nem csupán választópolgárok vagy határon túli közösség, hanem szimbolikus figurák, akiken keresztül az ellenzéket a nemzetárulás szerepébe lehet kényszeríteni.

A Tisza Párt azonban láthatóan nem hajlandó részt venni ebben a megosztó játszmában, magyarázta Kiss Tamás. Nem fogadja el a Fidesz által kijelölt pozíciókat, és sorra veszi vissza azokat a nemzeti szimbólumokat – a zászlótól a kokárdáig –, amelyeket a kormány évek óta kisajátít. Ebbe a logikába illeszkedik Magyar Péter népies viselete is: a matyóhímzéses mellény, mondta a szociológus, tulajdonképpen politikai üzenet.

És ha a szimbólumokat visszaveszik, akkor szükségszerűen újra kell írni az erdélyi magyarokkal való viszonyt is, hiszen Orbán számára az erdélyi magyarság maga is egy politikai szimbólum. Ha ezt a Tisza Párt lebontja, akkor az erdélyi magyar közösség számára alkalom nyílik a magyar-magyar viszony újratárgyalására, és egyenrangú partnerként léphet fel.

Ahogy Kiss Tamás fogalmazott: egyelőre „kokárda vagyunk a matyóhímzésen.” Vagyis az erdélyi magyarok passzív elszenvedői annak, hogyan alakítják a velük kapcsolatos nemzetpolitikai elképzeléseket. A cél az volna, hogy felszámolódjon ez a passzivitás, mondták az elemzők.

Erre a szemléletváltásra utalt Parászka Boróka is, aki szerint nem elég a politikai viszonyokat újragondolni, a szóhasználatnak is követnie kell ezt a változást, és javasolta a külhoni magyarok kifejezésnek a felszámolását. „Én semmihez képest nem vagyok kül. Köszönöm. Én itt Erdélyben teljesen belül vagyok mindenen”.

A teljes beszélgetés az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom csatornáján lesz visszanézhető.