A magyar támogatások torzító hatásairól vitáztak az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom eseményén

A magyar kormány erdélyi támogatáspolitikájáról szólt az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom második nyilvános eseménye, ahol Kiss Tamás szociológus, Sipos Zoltán, az Átlátszó Erdély főszerkesztője és Fejes Levente Zoltán, civilszféra-szakértő beszélgettek, Kiss Anna, a Miközöd podcast hostjának moderálásában. A beszélgetés kiindulópontja az a kutatás volt, amelyet az Átlátszó Erdély és az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom Akciószociológiai Munkacsoportja készített a témában és amely átláthatóbbá teszi az Erdélybe érkezett magyarországi támogatásokat. Erről a kutatásról részletesen ebben a cikkben írtunk. A kutatásról egy elemzés is készült, amelyben a Kiss Tamás és Sipos Zoltán értékelik ki az eredményeket, vázolják fel a kontextust és szemléltetik vizuálisan is az egyes aspektusokat.

A beszélgetés középpontjában az állt, hogyan alakította az erdélyi magyar közösség életét az elmúlt években a magyar kormányhoz köthető támogatási rendszer. Szó esett arról is, kik a fő kedvezményezettek, hogyan lehetne a rendszert hatékonyabban és igazságosabban működtetni, és milyen hatással van mindez a civil szervezetek működésére. A résztvevők emellett olyan technikákról is beszéltek, amelyek szándékosan nehezítik az átláthatóságot – például fejjel lefelé elérhetővé tett Excel-táblákról vagy ceruzával kijegyzetelhető adathalmazokról.

A beszélgetés egyik hangsúlyos eleme a civil szféra és a támogatási rendszer viszonya volt. Fejes szerint az adományok felhasználása általában nehezen átlátható, ez nem kizárólag az erdélyi magyar szférára jellemző, de ott különösen szembetűnő. Rámutatott arra is, hogy gyakran alakul ki egyfajta függőségi viszony: a források magukhoz láncolják a civil szervezeteket. Úgy látja, a romániai magyar civil szférában ez a függés különösen erős, ha van pályázat, van támogatás, ha nincs, nincs más alternatíva. Ezzel szemben a román civil szférában más működésmód vált uralkodóvá: a szervezetek többsége tudatosan törekszik a fenntarthatóságra. Felismerték, hogy ha a forrás egyetlen szereplőtől érkezik, az diktálja a feltételeket – ez pedig alárendelt pozíciót eredményez.

Fejes hangsúlyozta, hogy ez a hatalmi viszony minden pénzelosztásnál létezik, legyen szó állami vagy alapítványi támogatásról. A fölérendelt–alárendelt struktúra állandó, de szerinte ezt csak úgy lehet feloldani, ha egy civil szervezet több forrásból teszi fenntarthatóvá magát, és képes nemet mondani egy pénzelosztónak. Ebben az esetben partnerség jöhet létre ahelyett, hogy kiszolgáltatott helyzet állna elő.

Az erdélyi magyar civil szférában azonban Fejes szerint ez a fajta működés nemigen jelenik meg. Úgy vélte, ennek kulcsa a társadalmi bizalom és a társadalmi tőke lenne, amit anyagi tőkének is követnie kellene. Egy ponton megkérdezte a jelenlévőktől, hányan szoktak adományozni, majd megállapította, már csak ebben az izolált közegben is a teremben jelenlévőknek alig tíz százaléka emelte fel a kezét. Ez szerinte jól mutatja a problémát: mindenki adományozóvá kellene váljon ahhoz, hogy a civil szervezetek a saját missziójukat valóban teljesíteni tudják.

Fejes Levente úgy vélte, ha mindig csak külső forrásokra várunk, fennáll a veszélye, hogy a támogatások elapadnak. Előfordulhat, hogy a támogató számára nem szimpatikus, amit a szervezet képvisel vagy mond, és akkor megszűnik a pénzügyi háttér. Ez pedig kiszolgáltatottsághoz vezethet. A román civil szférában Fejes szerint ez jóval kevésbé jellemző, a nemzetközi színtéren pedig még kevésbé.

Az Átlátszó Erdély megalapításakor az egyik legfőbb szempont az volt, hogy meg sem kísérelt hazai pénzforrásokra pályázni, mesélte Sipos Zoltán, és ez azóta is így van. Hozzátette, hogy ő maga is szándékosan „nem a könnyű pénz oldalára” állt, hanem a másik irányt választotta – azt a működési modellt, amely független az állami támogatásoktól, és így jóval kiszámíthatatlanabb, de autonómabb is. Mint mondta, ezen az oldalon is van élet, csak ez egy nehezített pálya, ahol meg kell tanulni önállóan eligazodni és működni.

Egy fontos szempont Kiss Tamás szerint annak vizsgálata, hogy azok a szereplők, akik tudatosan a „másik oldalra” helyezkednek, milyen alternatív megoldásokat találhatnak, és miből tudnak építkezni. Véleménye szerint az egyik első lépés a célok azonosítása lenne. A támogatási rendszer és a magyar civil szervezetek társadalmi célja a legtöbb esetben az identitásreprodukció, vagyis a magyarság újratermelése és fenntartása.

Az erdélyi magyar civil szféra egyik legnagyobb kihívása, hogy egyszerre kell több, látszólag eltérő célt képviselnie. Úgy látja, az utóbbi években elkezdett diverzifikálódni a civil kezdeményezések köre: megjelent az egyenlőtlenségek és az oktatási szegregáció elleni küzdelem, valamint a transzparencia és a szabad nyilvánosság melletti fellépés. Ha ezeket a célokat így fogalmazzák meg, akkor ezek már nem kizárólag „magyar ügyek”, hanem szélesebb körben is érthető és támogatható témák, amelyekhez román és nemzetközi partnerek is kapcsolódhatnak. Ez szerinte lehetőséget nyit arra, hogy a kisebbségi civil szféra kitörjön a nemzeti keretek közül, és tágabb együttműködésekben gondolkodjon.

Ugyanakkor a szociológus problémát lát abban, hogy a kisebbségi civil szervezeteknek kettős feladatuk van. Egyrészt fontosnak tartja, hogy termelődjön valamifajta kisebbségi szolidaritás, fennmaradjon a közösség cselekvőképessége – szerinte ez önmagában is legitim politikai cél. Másrészt pedig legalább ennyire legitim cél, hogy a közösség ne marginalizálódjon, ne záródjon gettóba. Kiss úgy fogalmazott, hogy ezeknek a szervezeteknek egyszerre kell hidakat építeniük a többségi társadalom felé, miközben belül a közösségi összetartást is erősítik. Ebben a kettős szerepben azonban a többségi szervezetek csak részben tudnak partnerek lenni: a „belső földalatti építkezés” – ahogy ő nevezi – alapvetően a kisebbségi szféra saját feladata.

Kiss Tamás szerint strukturális problémát jelent, hogy sem az Európai Unió, sem a romániai pályázati rendszerek nem kezelik prioritásként a kisebbségi szolidaritást. A kisebbségi célokat gyakran el kell rejteni, mert önmagukban nem kapnak támogatást, így jön létre az a tér, amelyben az Orbán-rezsim támogatáspolitikája érvényesülhet.

Két lehetséges stratégiát lát: közpolitikai projektekkel megszólítani a döntéshozókat, illetve nyilvános társadalomkutatással közvetlenül a közösséget meggyőzni. A kettőt szerinte kombinálni kell: demokratikus politikai szereplők felé nyitni, ugyanakkor a teljes nyilvánosságban vállalni a célokat. A legfontosabb feladat, hogy a közösség maga felismerje: ki kell lépni a függőségi viszonyból.

Ennek azonban van egy egészen hétköznapi, emberi akadálya is – emelte ki Kiss Anna. Egy erdélyi magyar fiatal sok esetben beleszületik ebbe a támogatási rendszerbe, és ebben is nő fel: a szülei felveszik a babaváró támogatást, ő megkapja a Szülőföldön Magyarul támogatást, majd egyetemistaként esetleg az MCC-hez is csatlakozik. Így a fiatalkorát szinte teljes egészében magyar állami hozzájárulások határozzák meg. Szerinte a támogatásokkal szembeni kritikák egyik leggyakoribb ellenérve így szól: „Hát jó, de mit csinálnánk? Hát ők újították fel a templomainkat, miattuk van óvodánk, és egyébként is: ezért van ösztöndíj. És végre valaki törődik velünk!”.

A magyar pályázati és támogatási rendszer egyik jellemzője Sipos szerint az, hogy mímelik a transzparenciát. Újságíróként többször találkozott látszólagos, elméletben nyilvános és rendelkezésre álló elszámolásokkal, amelyek gyakorlatban fejre fordított, pdf-formátumú Excel-táblázatok és nyolctagú bizottság előtti, ceruzával kijegyzetelhető adathalmazok formájában nyilvánultak meg.

Elmondta, egy szomszédjától érkezett visszajelzés számára a támogatásokról szóló riport kapcsán, amelyben az állt, hogy: „Sipi, ott, ahol te támogatáspolitikát látsz, én ott a gyerekeim iskoláját látom”. Szerinte az erdélyi magyarság időnként nem tudatosítja a tényt, hogy az oktatási rendszerünket egyelőre még a román állam tartja fent, még akkor is, hogyha van néhány óvoda, amit a magyar állam épített, hogyha vannak egyházi vagy egyéb elit iskolák, amiket a magyar állam újított fel, de az, hogy ezek az intézmények működnek, azok a román államnak köszönhetőek. Ez elsősorban egy hitvita, mondta Sipos, ugyanis akárhogy próbálná meggyőzni a fenti példához hasonlóan gondolkodókat érvekkel és számokkal, van, aki továbbra is csak csóválni fogja a fejét, hogy „nem, ő abban hisz, hogy…”. Bevallotta, neki még ebben a tekintetben nem volt átütő sikere.

Konklúzióként megfogalmazódott, hogy a magyar állami támogatási rendszer akkor működhetne jobban, ha az egyenlőséget venné alapul, nem a különböző középosztályok közötti versenyt. Éles határt kellene húzni a támogatáspolitika és a különböző kisebbségek közötti támogatások és a magyar tőke kihelyezések között, diskurzív és a politikai szlogenek szintjén is. Emellett pedig a közösségen belüli alárendelt helyzetben lévő csoportoknak egyenlő részvételét elősegítő programokat kell indítani. Illetve, és amely célt a riport, illetve maga a kutatás is kitűzte maga elé: a transzparencia. Ez hogyha nem is oldja meg a problémákat, elindít vitákat, társadalmi diskurzust generál és katalizátora lehet a változásnak.

Az eseményről felvétel is készült, amelyet majd az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom csatornáján lehet teljes egészében megtekinteni.