Van-e visszaút a konténeriskolától? Oktatási szegregáció és az inklúzió esélyei Csíkszeredában

A csíkszeredai roma diákok oktatásáról szóló második riportunk a Transtelex és az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom Romákért Munkacsoportjának az együttműködésében készült. Először összefoglaljuk, amit csíkszeredai roma oktatásról tényszerűen megtudtunk, majd a Sógor Enikővel készített több mint kétórás beszélgetésünk kivonatát adjuk közre. Sógor Enikő, Csíkszereda alpolgármestereként (többek között) a szociális ügyekért és a roma közösséggel való kapcsolattartásért felelős. A legutóbbi Transtelex Dialógon, majd az azt követő Facebook posztjába, hitet tett a romák integrált oktatása és magyar intézményrendszeren keresztül történő inklúziója mellett. Helyzete azonban nem könnyű. Pszichológusként és nőként, egy férfiak által dominált intézményes környezetben képvisel egy sokak számára kellemetlen ügyet, ami így általában a politikai napirenden belül is perifériára szorul. Ráadásul, ahogy az egy nemrég közzétett kutatásból kiderül, nő a többségi közösség romákkal szembeni intoleranciája, amire Csíkszeredában a helyi politika „radikalizálódása” is rátesz egy lapáttal.

Sógor Enikő alpolgármestert arról kérdeztük, hogy

• hogyan jutottunk el a jelenlegi helyzetig, ami minden (az önkormányzat, az Xántuszban dolgozó pedagógusok, az iskola vezetősége és a karitatív szervezetek irányából érkező) segítség ellenére tulajdonképpen intézményesíti a romák társadalmi kizárást és újratermeli a kasztszerű elkülönülést?
• lát-e visszautat a konténeriskolából a városi iskolákig és egy integrált oktatásig?
• hogyan látja a saját szerepét, a „politikai út” esélyeit, hisz-e abban, hogy belülről változtatható a rendszer?

Oktatási szegregáció: a rideg tények

Csíkszeredában két nagyobb roma lakóövezet található: az egyik Csíksomlyó városrészben, a másik pedig a Tavasz utcában. Ez utóbbiban két egymástól elkülönülő telepen élnek a romák. E mellett még két helyen, Szécsényben a gyulafehérvári Caritas lakásaiban és a Petőfi utcában élnek egy csoportban romák (lásd a térképet). Kisebb számban vannak roma származású, vagy roma identitású családok a város egyéb negyedeiben is, a többségi lakosság között szétszórva. Ők fontos szerepet játszanak a város kulturális és szociális életében. Szerepük meghatározó helyi a roma önszerveződésben. A hétköznapokban azonban a többség számára láthatatlanok. Így, ha a szeredaiak „cigányokról” beszélnek, általában a telepeken élőkre gondolnak

A lakóhelyi szegregáció a rendszerváltást követően egyértelműen felerősödött. A Tavasz utcában a szennyvízülepítő („Szargyár”) melletti telep a kilakoltatások következtében jött létre az államosított ingatlanok visszaszolgáltatását és a munkásszállóként üzemelő (roma családoknak otthont adó) tömbházak privatizációját követően. Érdemes kiemelni, hogy 1990-ben a csíkszeredai lakásállomány több mint 70 százaléka állami tulajdonban volt. Míg azonban a privatizációs folyamat a nem romák számára általában azzal járt, hogy nominális áron, rendkívül kedvezményesen saját lakáshoz jutottak, addig sok roma család elveszítette lakhelyét és a város romatelepein kötött ki. Ezzel ők olyan lakhatási körülmények közé kerültek, ami eleve illuzórikussá tette a formális munkaerőpiaci integrációt és az egyenlő társadalmi részvételt.

A lakóhelyi szegregáció ráadásul erőteljes oktatási szegregációval párosul. A roma diákok nagy többsége, a telepeken lakók pedig kivétel nélkül a Xántus János Általános Iskolához tartozó különböző oktatási helyszíneken tanulnak (lásd a táblázatot).

A Xántusz már eleve a városon belüli „perifériák” iskolájaként működött. Iskolai körzetként a városhoz kapcsolt, de mentálisan továbbra is „faluként” reprezentált településrészeket tömöríti. Ezek Csíksomlyó és Csobotfalva észak-keletre, Zsögöd a várostól délre, Csiba (ahol az Erdőalji Elemi Iskola működik) a várostól nagyobb távolságra nyugatra, Taploca, ahol az iskola központi épülete is található, a városközponttól északra. Talán az sem véletlen, hogy az oktatási rendszeren belül oktatás-módszertanilag periférikus helyzetben lévő Waldorf iskola is a Xántusz intézményes keretében tudott létrejönni. Ennek alsó tagozata Csobotfalván működik. A Waldorf-módszer azonban csak a központosított oktatási rendszer szempontjából marginális, a csíkszeredai értelmiség és középosztály köreiben népszerű. Így a Waldorf osztályokat jó érdekérvényesítő képességgel rendelkező szülők gyermekei látogatják. Jórészt ennek köszönhető, hogy a Waldorf felső tagozata, a Xántusz egyetlen tagiskolájaként a városközpontban kapott az önkormányzattól jó állapotban lévő iskolaépületet.

A roma gyerekeket első körben egy teljes jóindulattal (vagy cinikus álnaivsággal) is „sajátosnak” mondható körzetesítés csatornázta a „perifériák iskolájába”, ahol – tegyük hozzá – odaadó és hozzáértő pedagógusok tanítják őket. Ez egy olyan helyzethez vezetett, ahol Tavasz utcai gyerekek nem a hozzájuk területileg közelebb lévő iskolákba, hanem a városon valójában kívül lévő Erdőalji Elemi Iskolába jártak (óvodai és általános tagozaton). A Somlyó 33-ban lakó gyermekek egy csíksomlyói egyházi épületben lévő oktatási helyszínen tanultak elemi és óvodai tagozaton, a lakhelyük közelében. Általános iskolai tagozaton mind a somlyói, mind a Tavasz utcai gyermekek a Xántusz főépületébe, vagyis Taplocára jártak.

Ez a helyzet 2024-ben még szélsőségesebb irányba tolódott, amikor a Katolikus Egyház felmondta a Somlyói Elemi Iskola bérlésére vonatkozó szerződést a városi önkormányzattal. Ekkor alakították ki a konténeriskolát, ami továbbra is Somlyói Elemi Iskola néven működik. Hol máshol, mind a már korábban is létezett „cigányiskola”, az Erdőaljai Elemi Iskola udvarán? Vagyis jelenleg elemi és óvodai tagozaton a roma gyermekek egy helyen, bár hivatalosan két oktatási helyszínen és két külön épületben tanulnak. A városon kívül. Ezen a két oktatási helyszínen majd’ minden gyermek roma (két-három csibai, pásztorkodással foglalkozó családból származó gyermeket kivéve).

Általános tagozaton a roma diákok továbbra is a Xántusz főépületében tanulnak. Itt a nem roma diákok aránya magasabb, 25-30 százalék közötti. Ők kisebb részben taplocaiak (a taplocai gyermekek többnyire a város egyéb tanintézményeiben tanulnak), nagyobb részben a környező falvakból származó gyermekek. További lényeges elem, hogy az erdőalji elemibe és a konténeriskolába a város négy egymástól távol lévő körzetéből, a Somlyó utcából, a Tavasz utcából, a Petőfi utcából és Szécsényből buszoztatja az önkormányzat a roma tanulókat. Ugyanezt teszi az általános iskolában tanuló romákkal, csak immár a Xántusz központi épületébe (lásd a térképet).

Ahogy azt a korábbi riportunkban bemutattuk, a Xántusz tagiskolái infrastrukturális szempontból nincsenek rossz állapotban, bár például az erdőalji és a konténeriskolához nem tartozik tornaterem, így ottjártunkkor a tornaórán a roma gyermekek az osztályteremben kugliztak (igaz vidáman és egy támogató pedagógus irányítása alatt).

Ha a 2024-ben végzett 8. osztály esetében megnézzük a lemorzsolódást, akkor a negyedik és ötödik osztály között van egy jelentős törés, amikor a három oktatási helyszínen (Xántusz, Erdőalja, Somlyó) tanuló 31 diákból 23 marad. Ez azonban nagyobb részben annak köszönhető, hogy a Xántusz negyedikig nem roma többségű osztályaiból a szülők elviszik a diákokat. Az ok tehát csak kisebb részben a roma gyermekek iskolából való kimaradása. Vagyis ténylegesen elmondható, hogy a gyermekek többsége (legalábbis „papíron”) eljut a nyolcadik osztályig. 2024-ben azonban, bár a nagy többségük megjelent a képességvizsgán, egyetlen diák sem írta meg minden tantárgyból az átmenő jegyet (lásd ábra). Így kilencedik osztálytól kevés roma gyermek tanul tovább: a város középiskoláiban (szakiskolákban és szaklíceumokban) a négy évfolyamra 17 roma gyermek volt ottjártunkkor beiratkozva.

A tanulmányi eredmények mellett, a városban megvalósuló oktatási szegregáció másik következménye, hogy mind a többséget, mind a romákat beleszocializálja egy olyan helyzetbe, ahol a romák térhasználata meglehetősen korlátozott, ahol egyszerűen ki vannak zárva a többség által „birtokolt” nyilvános társadalmi terekből és közintézményekből. Így a romák eleve alávetett helyzetbe kerülnek, a többség pedig megspórolhat bármilyen velük való kontextust. Az oktatási hálózat (a lakhatási viszonyokhoz hasonlóan) kicsiben a helyi etnikumközi viszonyokat képezi le és termeli újra.

Okok és kiutak

Eddig a rideg tények, most következzenek Sógor Enikő szempontjai, amelyeket kivonatolt, szerkesztett formában közlünk.

Az alpolgármester hangsúlyozta, hogy mind a lakóhelyi, mind az oktatási szegregáció vonatkozásában kész helyzetet kapott a jelenlegi városvezetés. A helyzet létrejöttében sok az esetlegesség, kevésbé jelennek meg a beszámolójában a társadalmi és gazdasági okok (rendszerváltás, lakásprivatizáció, a területi marginalizáció hatóságok által működtetett technikái stb.):

„Sajnos ők [a Somlyó utcai közösség] egy mezőre költöztek. Mindenféle legendák vannak, hogy előzőleg az a falunak a szemetesgödre volt. Ez nem biztos, lehet, hogy pusztán csak az van, hogy amióta ők ott laknak 35 éve, az általuk termelt hulladék forgatódik. Annak, hogy nem oldható meg a sár és a kavicsozás kérdése, városrendezési, urbanisztikai, jogi okai vannak. Amellett, hogy egy kültelekre, egy mezőre költöztek, ők egyszerűen a Földosztó Bizottság tartalék alapjának a tulajdonát képező földterületen vannak. Bukarestbe is írtunk a kataszteri hivatalhoz, hogy mi a megoldás. Elvileg ki lehetne sajátítani. Csak akkor ruházhatunk be oda, ha ez már megtörtént. Tehát ha a sarat meg szeretnénk oldani, és hogy pénzt költsünk el ott, ezt, mint önkormányzat, nem tehetjük, csak ha legalább 50 évre béreljük, vagy, ha a saját tulajdonunk. Az, hogy – a karitatív szervezetekkel – eddig is haladtunk, az egy kész csoda. […]

Az iskolahálózat, maga a körzetesítés nagyon régi, még mindig nem kaptam meg a választ, hogy melyik ciklus alatt alakult ki a jelenlegi rendszer. Minden esetre még Ráduly Róbert polgármestersége előtt dőlt el, hogy melyik utca hova tartozik. Akkor dőlt el az is, hogy a Tavasz utcai telep Csibához [az Erdőaljai Elemi Iskolához] tartozik, az óvoda és az 1-4 és Taplocához az 5-8 vonatkozásában. Nyilván ez sokkal messzebb van, és mint más iskoláktól, vagyis ahogy a körzet, az egyéb iskolák közelsége indokolná.”

A jelenlegi helyzet, amikor az óvoda és 0-4 osztály vonatkozásában az összes roma gyermek gyakorlatilag egy helyen, de hivatalosan két helyszínen (az Erdőaljai Elemi Iskolában, illetve az annak udvarán elhelyezett konténerben működő Somlyói Elemi Iskolában) tanul, kényszerhelyzetben alakult ki és az alpolgármester szerint ideiglenes megoldás:

„Ebbe a helyzetbe, hogy most egy konténeriskola van, bele lettünk kényszerítve. Most 108 gyermek, 0-4 osztályos és óvodás egy konténeriskolába jár. Ez az iskola Somlyón volt, az egyház épületében. Az önkormányzat egyik napról a másik napra szembesült az egyház a döntésével. Tulajdonképpen egy jó folyamat indult el, amikor jött egy rendelet, hogy minden oktatási vagy egészségügyi célra használt épületet, amit az önkormányzat az egyháztól, vagy bárhonnan bérel, fel lehet újítani, ha 15 évre szerződést kötnek. Mi ennek örültünk, hiszen a Somlyói Iskolában tisztaság volt, mindig kimeszelték, javították, amit kellett, de komolyabb felújításokat már rég nem tudtunk eszközölni. Az egyháznak nem volt erre erőforrása abból a pénzből, amit tőlünk bérleti díjként kapott. Mi nagy örömmel szóltunk, hogy szeretnénk az egyéves szerződési ritmust megszakítani és 15 éves szerződést kötni és megkezdeni a felújításokat. Ehhez azonban fel kellett mérni az ingatlan állapotát, amit azonban nem kezdeményezhettünk mi, így megkértük az egyházat. Ők kértek egy szakvéleményt, aminek az összefoglaló javaslata az azonnali evakuálás volt. Nem vonatkozott az egész épületre ez a durva minősítés, csak egy szakasza, ahol a kazánház volt. Hiába tárgyaltunk, elzárkóztak attól, hogy velünk folytassák a felújítást. Az volt a válasz, hogy az egyháznak más céljai vannak ezzel az épülettel. […] Ekkor kezdődött a kálvária. Elindultunk mindenfele keresni. Ez volt június végén volt és nekünk ugye szeptember elejére a 108 gyereknek helyet kellett biztosítanunk. Körbejártuk a saját lehetőségeinket, hogy hol lehetne. Volt egy-két üres ingatlanunk, de egyik sem felelt meg. Leírva technikailag, hogy miért nem. Sokkal több idő kellett volna, hogy egyáltalán szóba jöhessenek, hogy ki lehessen alakítani a feltételeket. Meg a helyszín sem volt megfelelő, ahol ezek az épületek vannak. Az egyik a vasúton túli ipari zónában, a másik itt a központban volt. Mondhatjuk persze azt is, hogy más célja van az önkormányzatnak ezekkel az épületekkel. A lényeg, hogy maradt körülbelül 40 napom, hogy a konténeriskolát létrehozzam. Nem kívánom senkinek azt a nyarat. De voltam már korábban is, az arénából történő kiköltöztetés kapcsán ilyen helyzetben (ha van erről riport). Óriási tiltakozás volt a csibai lakosság részéről.”

Akárcsak a Transtelex Dialógon, az alpolgármester az interjúban is kitért az ideiglenes személyi igazolványok kérdésére (hisz a város két nagy roma telepén élőknek nincs állandó személyi igazolványuk), ami elmondása szerint elviekben lehetőséget adna a szülőknek, hogy a városi iskolákba írassák a gyermekeiket:

„Van egy érdekes dolog. Akárhova vihetnék a gyermekeket, mert nekik nincsen lakcím beírva a személyi igazolványukba. Tehát, ha akarná, a szülő megy és beírathatná bármilyen helyre. Persze valójában ezek az iskolák nem veszik fel őket. Amit mi a tanfelügyelőséggel leegyeztünk, és azt mondta a főtanfelügyelő, hogy már a honlapjukon be is van írva, hogy szeptembertől a Tavasz utcai gyerekeket minden iskolában vihetik. Tehát a Tavasz utca az összes iskolához tartozik a városban.”

Ahogy azt érintettük, Sógor Enikő egyértelműen az integrált oktatást támogatja. Korai fejlesztéssel foglalkozó pszichológusként a roma gyermekek helyzetét a tanulási nehézségekkel küzdő gyermekekével látja analógnak, ahol (az elkülönítést tiltó törvényi keret ellenére) szintén nem valósul meg az integrált oktatás:

„Én korai fejlesztő háttérből jövök. Azokat a gyerekeket, akik hozzánk jártak, különböző kisebb-nagyobb mozgásszervi, vagy kognitív jellegű problémákkal, illetve azoknak a szüleit mi segítettük, hogy képviseljék magukat az iskolákban, hogy vegyék be a gyerekeket. És sajnos majdnem kivétel nélkül az lett a vége, hogy el kellett vinni a gyermekeket. Főleg, ha súlyosabb esetről volt szó, elsősorban a szülői közösség nyomására, de sokszor a pedagógus túlterheltsége miatt is. A romák hoznak, ha erősen fogalmaznunk, de akár mondhatom így is, egy a kognitív képességeikben megmutatkozó elmaradást. De emellett hoznak egy kulturális elmaradást is. És nagyon nagyok a falak még a másként fejlődő gyerekek esetében is, pedig ott a szülők úgymond ugyanolyanok, mint a többi gyerek szülei. Az integrált oktatási módszernek, amit magam is támogatok, az a lényege, hogy igenis a szülőket és a gyerekeket is kell érzékenyíteni, felkészíteni a hátrányos helyzetű osztálytárs befogadására.”

Az alpolgármester arról is beszélt, hogy az integrált oktatás megvalósítását egy komplex program keretén belül, segítői hálózatra támaszkodva látja megvalósíthatónak, aminek a többségi szülők érzékenyítése mellett a roma szülők körében is mentalitásváltozást kell elérnie. Ennek a feltételei azonban a jelenlegi pályázat alapú roma „felzárkóztatási paradigmában” nem, vagy csak korlátozottan adottak:

„Ott kellene kezdeni, hogy magát az iskolát szellemileg áthangolni, hogy integrált iskola vagyunk. Külön a pedagógusokra és a szülőkre is oda kellene figyelni. Kellene egy komplex program. Tudomásom szerint nem túl erős ez az interkulturalitás, ami segíti a más etnikumú gyerekek elfogadását, vagy a kulturális ismereteket erősítő tananyag, már a pedagógusok képzésében sem. Arról nem is beszélek, hogy arra sem készítik fel, hogy miben más a roma kultúra, hogy igazából, hogy kéne egy roma gyerekhez hozzáállni, hogy milyen hátrányokkal indulnak. […] Hiába kér az iskolaigazgató mediátort, összesen egy negyednormás mediátor van jelen pillanatban, pedig el lehet képzelni, hogy nem könnyű, mert olyan dolgokra kell rávenni őket, amit természetes módon maguktól nem mindig akarnak. Tehát, hogy munkát kell keressél, hogy a gyereket tisztán kell tartsad és tisztán kell indítsad, fel kell kelni reggel. Ezek kellemetlen dolgok. […] Az iskola előtt le a kalappal, mert a pályázati úton a PNRAS-ból, ami kimondottan ilyen hátrányos helyzetű gyerekeknek szól, rengeteg dolgot megvalósított. Viszont alig tudta végigcsinálni. Mondhatom azt is, most így túlozva, hogy kiégett a stábja, mert semmi plusz jövedelmet nem kaphattak. Miközben délután hazavitték a munkát és dolgoztak, főleg a könyvelőnő, meg aki vállalt még adminisztratív munkát, de azok a tanárok is, akik még ott maradtak délután. Ez a másik problémája a rendszernek.”

A városvezető nemcsak a terveiről, a kételyeiről is beszélt. Arról, hogy érzékeli a kérdés kapcsán megnyilvánuló intoleranciát és azokat a politikai folyamatokat, amelyek a jelenlegi rendszer fenntartása mintsem a változás irányába mutatnak:

„2023 novemberében volt két durvább eset. Nagyon szorosan egymás után, először roma fiúk leütöttek az átjárón egy bácsit, majd roma lányok megtámadtak egy hölgyet, ráadásul a munkatársunknak a testvérét, és akkor ebből egyből lett egy ilyen hangulat. Bár egyetértettem azzal, hogy szükség van feszültséglevezető intézkedésekre, utólag talán belátható, hogy az önkormányzat reakciója nem volt teljesen adekvát. Akkor én is kimentem és ott álltam [a szigorú biztonsági intézkedéseket bejelentő helyi politikusok mellett – szerk. megj. ], igen. Amit azonban hangsúlyoznék, hogy a feszültséglevezető intézkedések tekintetében a kimenet végül nagyon enyhe lett, amiben nekem is volt szerepem. Arra kimondottan büszke vagyok, hogy az említett helyzetben résztvevő gyerekeknek, pedagógusaiknak, valamint intézményvezetőknek és az önkormányzat szociális ügyosztályán dolgozó szakembereknek egy erőszakmentes kommunikációs és érzékenyítési tanfolyamot indítottunk magyarországi szakemberekkel. Ezt folytatni szeretnénk és ki szeretnénk terjeszteni a teljes városi közösségre. Mert meggyőződésem, hogy az erőszakra nem az erőszak a hatékony és hosszú távú megoldás. Ki merem azt is mondani, egyedül sokszor vagyok elég erős. Vannak ilyen helyzetek és nem mondom, volt bennem egy pillanat, hogy nem indulok újra. Merthogy az a szemléletmód, amiben én hiszek, hogy mondjam, nem őshonos itt a Székelyföldön. Sokszor nagyon nehéz. Nem az, hogy meg kell váltanom világot vagy küldetéstudatom van, de ha csak ezeket az aprónak tűnő eredményeket nézem, amit elértünk, akkor látom a szemléletváltás első jeleit és főleg a lehetőségét. Azt tapasztalom, hogy egyre több az olyan ember, aki empatikusan, szolidaritást vállalva szemléli a dolgokat. Egyre többen értik, vagy legalább szeretnék megérteni, hogy mi van a háttérben, hogy mi az oka a jelenlegi helyzetnek. Így egyre több partnert találok a cselekvésben. Van egy csapat, csupa jó emberekből, ami hozzájárult ahhoz, hogy maradjak. Sokszor az az érzésem, hogy elég lenne mindezt kihangosítani és elérni, hogy ez legyen a fő hang, a véleményformálók hangja és arról beszélni, hogy mindannyiunk kezében ott van a megoldás lehetősége. Csak akarat kell hozzá.”

Tényszerű, hogy az RMDSZ magyar romák egyenlő társadalmi részvételével kapcsolatos nyilatkozata után két évvel a romák magyar intézményeken keresztül történő inklúziójának, ezen belül az integrált oktatás irányába való elmozdulásnak nincs politikai konjunktúrája. A „politikai megoldás”, a rendszeren belülről történő változtatás esélyei ma illuzórikusabbnak tűnnek, mint tűntek két éve. Sógor Enikővel azonban, még ha diagnózisával nem is mindenben osztozunk, abban egyet kell értenünk, hogy egy új stratégia kidolgozása mindenképpen magában kell foglalja a többséggel és az önkormányzati szereplőkkel való párbeszédet. Ehhez pedig fenn kell tartanunk, vagy létre kell hoznunk az ezt lehetővé tevő felületeket.