Romaoktatás Csíkszeredában: a pedagógusok jó szándéka nem írja felül a szegregációt

A Xantus János Általános Iskola taplocai épületének udvara talán az átlagos iskolai udvaroknál is rendezettebb képet mutat. A szünetben hallható gyermekzsivaj sem különbözik más iskolákétól. Gyerekek szaladgálnak, beszélgetnek, összedugják a fejüket, nevetgélnek. Valószínű, nem hallották soha azt a szót, hogy szegregáció. Pedig épp egy olyan intézmény diákjai, amelyik minden tekintetben megfelel a szegregált iskola ismérveinek.

A taplocai épület és a hozzá tartozó egységek alkotják Csíkszereda legnagyobb szegregált oktatási intézményét, ahova zömében magyar anyanyelvű roma gyerekek járnak. Reggel jön az iskolabusz, fölveszi őket a város különböző romatelepeiről, és ha öt-nyolc osztályos gyerekről van szó, akkor többnyire ide, ha elemi iskolásról, akkor az erdőaljai konténeriskolához szállítja őket. Délben pedig vissza a telepekre. A szervezettség tökéletes, minden remekül működik. Mindeközben a gyerekek minimálisat érintkeznek a többségi társadalommal: a buszsofőr, a tanító vagy a tanárok jelentik számukra a külvilágot, ami be is csukódik azonnal, ahogy véget ér a tanítási idő. A pedagógusok integrációs erőfeszítései eleve kudarcra vannak ítélve, hisz rajtuk kívül nem nagyon van mintakövetésre lehetőségük a diákoknak. Az iskolában eltöltött 5-6 órán túl marad a telepek valósága.

A magyar anyanyelvű roma gyerekek oktatási integrációja Erdélyben továbbra is az egyik legmakacsabb társadalmi probléma – egyszerre láthatatlan és látványos. Láthatatlan, mert mint a fent leírt működési séma is mutatja, a többségi társadalom, miközben tényleg pénzt és energiát fektet be, hogy a romák szociális és oktatási helyzetén változtasson, mindezt úgy szervezi meg, hogy a lehető legkisebb érintkezési felület jöjjön létre a város többségét jelentő magyarok és a periférián élő romák között. Ez a láthatatlanság a statisztikákban válik végül látványossá, a számok mondják el a történeteket: a szegregált oktatási intézményekben, a lemorzsolódási arányokban, a „nem kívánatos iskolákat” elkerülő többségi hozzáállásban, az önkormányzatok stratégiahiányában vagy nagyon szűkös, limitált erőforrás ráfordításában érhető tetten, hogy a diszkrimináció különböző formái intézményesített keretek között működnek. És ez ott van a telepeken, ahol a továbbtanulás volna az egyik járható útja a társadalmi mobilitásnak, de egyelőre csak a mélyszegénységet sikerül újra és újratermelni.

Csíkszeredában azonban mégis változott valami. A 2021-es somlyói tűzeset jelentett fordulópontot. Akkor, amikor egy éjszaka alatt hajléktalanná vált egy teljes közösség, és a város kénytelen volt szembenézni az addig háttérbe szorított valósággal. Ez nulladik pont volt az oktatásban is: onnantól kezdve már nem lehetett tovább halogatni a roma gyerekek szervezett beiskolázásának és fejlesztésének kérdéseit. Azóta sok minden jobb irányba halad. De a befektetett munka és energia még mindig nincs arányban az eredményekkel. A küzdelem nem a látványos sikerekről szól, hanem apró előrelépésekről, amelyeket nap mint nap megtesznek azok az elkötelezett pedagógusok, iskolavezetők, önkormányzati emberek, civil aktivisták, akik nem sajnálják az időt, energiát a roma gyerekekre fordítani.

A csíkszeredai Xantus János Általános Iskolában – ahol több száz roma gyerek tanul – egy hosszú, kitartó munkafolyamat zajlik. Az iskola igazgatója, Székely Adél szerint nem csupán tanítani kell ezeket a gyerekeket, hanem esélyt adni nekik egy másik életre. És ezt az esélyt nemcsak az iskolának, hanem a városnak és a társadalomnak is meg kell tanulnia komolyan venni.

Ahol minden gyerek gyerek: a roma diákok útja a telepről a parlamenti kirándulásig

Székely Adél jól ismeri a város roma közösségeinek oktatási kihívásait – nemcsak statisztikai szinten, hanem személyes ismeret és napi tapasztalat alapján is. Iskolája a város talán legösszetettebb oktatási intézménye: nyolc alegységből áll, több mint 500 diákkal, akik között a roma gyerekek aránya megközelíti az 50 százalékot. Az intézmény – amelyhez a város két legnagyobb roma telepe, a somlyói telep és a Tavasz utca is tartozik – régóta próbál egyensúlyt találni a társadalmi esélykülönbségek, az iskolai integráció és a többségi szülők elvárásai között. A magyar szülők egy része ugyanis nem szívesen látja itt a roma tanulókat – különösen a Tavasz utcából érkezőket. Sokan emiatt elviszik máshova gyereküket. „Ők azok, akik szegregálnak” – mondta az igazgatónő. Nem az intézmény, nem az iskola.

Székely Adél már a beszélgetés elején hangsúlyozta, hogy a roma gyerekek iskoláztatása nem egyszerűen intézményi kérdés: „Minden helyzet más, minden helyzet egyedi” – mondja, utalva arra, hogy a statisztikai mutatók mögött mindig konkrét történetek, kontextusok húzódnak meg, amelyeket nem lehet egységes megoldásokkal kezelni.

Az igazgatónő nemcsak a fizikai körülmények megteremtésére figyel. Fontosnak tartja, hogy az iskola befogadó közeg legyen, ahol „minden gyerek gyerek”. Ahogy ő fogalmazott: „Mi nem úgy megyünk be az osztályba, hogy különbséget teszünk roma, román vagy magyar gyerek között. Nálunk ilyen nincs.”

Arról is beszélt, mi okoz nehézséget az osztálytermekben és azokon kívül. „A rend szinte teljesen hiányzik az életükből” – mondta, de nem volt ebben a mondatban ítélkezés, csak tapasztalat, sok évnyi próbálkozás, újrakezdés, kudarc és apró eredmények sűrűsége. „Amikor bejönnek az iskolába, az első hetekben meg kell tanítani őket mindenre. Hogy ez az osztály, ez a pad, ez a mosdó. Hogy van szemetes, és hogy amit eldobnánk, azt inkább oda dobjuk. Hogy mikor van óra, mikor van szünet, mikor eszünk, hogyan eszünk, hogyan mosunk kezet. Mindent magyarázni kell, aprólékosan, újra és újra. És ezt nem lehet csinálni a tanóra keretében, ez egész napos jelenlétet kíván, még szünetben is” – sorolta.

A felső tagozatra ez a szoros pedagógusi jelenlét már fellazul, ott már más és más tanárok jönnek-mennek, más-más elvárásokkal. A külső kontroll gyengülésével pedig a káosz is utat talál: a füzetekbe összevissza kerülnek a tantárgyak, könyvek eltűnnek, a gyerekek elhagyják a felszerelést, amit tanév elején kaptak. „Van olyan osztály, ahol már haza se viszik könyveiket, mert akkor egy hét múlva nem látjuk őket viszont. Inkább itt tartjuk őket, zárható szekrényben. Mert hiába mondjuk, hogy vigyázz rá – nem tekintik értéknek a könyvet, mivel otthon sem az. Ha eltűnik, azt mondják: eltüzelték.” Sokszor a problémák jobban kezelhetők volnának, ha egy-egy osztályban mindössze 3-4-5 ilyen sajátos igényű tanuló volna, az alkalmazkodás is jobban sikerülne, így azonban nagyon nehéz kezelni a helyzeteket.

A Xantus ilyen tekintetben nemcsak oktatási intézmény, egyfajta szociális laboratórium is, ahol a város társadalmi törésvonalai egyetlen intézmény falai között sűrűsödnek össze. A roma gyerekek iskolai jelenléte nem pusztán statisztikai adat, amit a tanfelügyelőség vagy a polgármesteri hivatal év végi jelentéseiben rögzítenek – hanem napi valóság, amely az adminisztrációs nehézségektől a pedagógiai kihívásokon át egészen a társadalmi kirekesztettség kérdéséig terjed. És bár az oktatási intézmények integrációs szándéka fontos, sokszor nem az iskolán múlik, hanem olyan társadalmi és szociális körülményeken, amelyek már az iskolakapun kívül eldőlnek.

Székely Adél szerint a probléma egyik gyökere a lakcímnélküliség és a jogi szürkezónák: sok család évről évre ideiglenes lakcímen él, vagy nem rendelkeznek állandó személyi igazolvánnyal. Ez pedig megnehezíti, sőt néha ellehetetleníti, hogy a gyerekeket más iskolák egyáltalán beírják. Ez pedig hosszú távon újratermeli azt a helyzetet, ahol nem a szülők választanak iskolát, hanem a körülmények kényszerítik rá őket arra, hogy oda vigyék a gyereket, ahol egyáltalán fogadják.

Egyébként az igazgatónő azt vallja, hogy hosszú távon nem a szegregációra, hanem a fokozatos és személyre szabott integrációra kell építeni – és ebben az iskoláknak, az önkormányzatnak és a város egészének közös a felelőssége. És a céljuk nemcsak az, hogy a gyerekek kijárják a nyolc osztályt, hanem az is, hogy továbbtanuljanak, akár líceumban, akár szakiskolában.

A líceum sokak számára elérhetetlennek tűnik, akár a tanulmányi nehézségek, akár a szociális háttér, akár az iskolai és társadalmi kirekesztés miatt. Ezzel szemben a szakiskola nemcsak elérhetőbb, hanem gyakorlati előnyöket is kínál: havi 300 lejes támogatást, ösztöndíjat, ingyenes étkeztetést, gyakorlati képzést. Ezek az elemek sok család számára nagyon is kézzelfogható ösztönzők – nem elméleti előrelépést jelentenek, hanem konkrét segítséget a megélhetéshez.

Székely Adél nem idealizálja a helyzetet, hanem próbál a rendelkezésre álló lehetőségekkel dolgozni. Az iskolában tudatos és következetes utánkövetési rendszer működik: nem engedik el a gyerekek kezét a nyolcadik osztály után sem. Az igazgatónő maga is felhívja a középiskolákat, beszél az osztályfőnökökkel, utánajár, ha egy diák nem jelenik meg. A szülőknek külön elmagyarázzák, mit jelent a szakiskola, mi a beiratkozás menete, hova kell menni, mit kell vinni. Nem hagyják, hogy az információhiány vagy a bürokratikus akadályok miatt essenek ki a rendszerből.

„Minden nap vezetgetjük az útjukat” – mondta, és ebben az egy mondatban benne volt az a gyakran láthatatlan munka, amit sok pedagógus már nem tartana a dolga részének. A Xantusban viszont ez nem extra figyelem, hanem az alapműködés része. Mert ha ez nem volna meg, sokan nem indulnának el sehova.

A nyolcadikos záróvizsga ugyan elvileg nem kötelező a szakiskolához, Székely Adél mégis ragaszkodik hozzá, hogy a diákjai részt vegyenek rajta. „Érezze azt, hogy vizsgázik. Hogy akarjon valamit az élettől” – mondja. Ez a vizsga egyfajta belső mérföldkő is lehet számukra, ahonnan egy másfajta önértékelés indulhat el.

A városi közhangulatról az intézményvezető óvatosan beszélt, de úgy vélte: „változik”. Már nem minden roma gyereket azonosítanak a koldulással, és sok csíkszeredai látja, hogy ezek a gyerekek iskolába járnak, fejlődnek, és más jövőt képzelnek el maguknak. A változás lassú, de nem lehetetlen – főleg akkor, ha van, aki hisz bennük.

Ezért minden lehetőséget megragadott, hogy a diákoknak megfelelő környezetet alakítson ki. Végigvezetett minket az iskolán, bemutatta a konyhát, az új felszereléseket, a fejlesztő pedagógus szobáját, és mesélt arról is, hogyan próbálja közelíteni egymáshoz a Waldorfba járó gyerekeket és a roma diákokat. Mert – ahogy fogalmazott – „a gyerek nem nézi, ki az, akivel játszik. Csak örül a pillanatnak. És ez a lényeg.”

A pedagógiai munka mellett az iskola közösségi térként is működik. A diákok varrnak, fát faragnak, palacsintát sütnek. Rendszeresen kirándulnak, eljutottak Bukarestig, parlamenti látogatáson vettek részt, de a Duna-deltában is voltak már. A diákok nagy álma egy budapesti kirándulás, ami, ki tudja, lehet megvalósul valamelyik tanévben. Ezek az élmények nem csupán jutalomként szolgálnak, hanem erőforrásként is. Az iskola falain mindenhol fotók emlékeztetnek ezekre a legvagányabb pillanatokra, amikből nemcsak a diákok tudnak töltekezni, hanem a pedagógusok is.

A teljes képhez azonban a sikereket a kudarcoktól, az iskolát az otthoni környezettől nem lehet elválasztani. Mert a romák esélye nemcsak az iskolában dől el, hanem otthon is, a szülők helyzete a mindennapokban elválaszthatatlan attól, hogy hogyan teljesítenek a gyerekek az iskolában. „Ha ezek az emberek reggel hétkor bemehetnének egy gyárba, délután háromkor kijöhetnének – papírt gyártani, szappant készíteni, teljesen mindegy –, akkor már nem lenne olyan nagy a különbség egy roma és nem roma között. De most nincs egyenlőség, és nem is erre haladunk” – mondta Székely Adél.

A beszélgetés végére visszatértünk a legérzékenyebb ponthoz: a szegregáció kérdéséhez. Az igazgatónő világosan fogalmazott: nem ők szegregálnak, hanem az, aki nem akarja, hogy a gyereke roma gyerekekkel egy osztályba járjon. „Nálunk minden gyerek – gyerek. És aki azt kérdezi, hogy miért nem járnak ezek a gyerekek másik iskolába, az tegye fel inkább magának a kérdést: miért zavarja, hogy ezek a gyerekek iskolába járnak?” Már búcsúztunk, amikor még egyszer visszatért a kérdésre, saját maga számára is megpróbálta megfogalmazni, mi is a legnagyobb probléma: „Nem az a baj, hogy valaki szegény. Hanem az, ha nem látják benne az embert.”

Egy konténeriskola belülről – ahol nap mint nap történik valami csoda

Az erdőaljai konténeriskola udvara fel van túrva, szalaggal elkerített részek jelzik, hogy oda nem szabad lépni. Amúgy is esik az eső, sár van, az elemisták a szünetben sem igazán találják a helyüket az udvaron. Becsengetés után a cipőiket a folyosón hagyják, az osztálytermekbe papucsba lépnek be. Kényelmesebb nekik is, magyarázta Fikó Enikő tagozatvezető, akivel végigjártuk az oktatási egységet. A konténer csak kívülről sokkoló: akárhonnan néztük a dobozokat, bizony elég lehangoló volt a látvány. Belépve azonban egy tiszta, meleg, rendezett, modern belső fogad. Az osztályok felszereltsége, a terek kialakítása vetekszik bármely normál iskoláéval. Sorra jártuk az osztályokat, angol, román, matekóra zajlott, az elemisták kommunikatívak, barátságosak voltak, csillogó szemekkel fogadtak minket, feldobták a napomat.

A tanári szoba meleg, csendes zugában ültünk le végül beszélgetni Fikó Enikővel. Megszokták-e a konténerlétet, van-e különbség eközött és a régi, somlyói épület között? – kérdeztem, és beismertem, hogy micsoda meglepetés számomra ez a belső tér. A konténeriskola vezetője felelevenítette, hogyan keveredtek ide a somlyói és Tavasz utcai gyerekek, hogyan alakult ki ez a különleges iskolai egység. Ahogy a Transtelex korábbi riportjából is kiderült, azután nyitották meg, miután a somlyói roma közösség által használt iskolaépületet a tulajdonos – a katolikus egyház – biztonsági okokra hivatkozva nem kívánta tovább bérbe adni a városnak. Bár az épület állagromlására már korábban is felhívták a figyelmet, az egyház nem vállalta a felújítást, a város pedig nem fektethetett bele a tulajdonjog hiánya miatt.

Ezután a városvezetésnek gyors megoldást kellett találnia, hogy a somlyói roma gyerekek oktatása ne szakadjon meg. Végül a polgármesteri hivatal és a városi tanács döntése alapján konténerekből felépítették ezt az iskolát az Erdőaljának nevezett városrész szélén. Az elemi tagozatos diákok, akik idejárnak, tulajdonképpen a Xantus diákjai, az igazgatója az egységnek ugyanaz a Székely Adél, akitől nemrég váltunk el. A rendszer ugyanúgy működik itt is: a gyerekeket reggel iskolabusszal szállítják az iskolába, délben pedig visszaviszik őket.

A működési keretek megértése után a diákokra tereltem a szót, rengeteg okos gyermeket láttam az osztálytermekben, mondtam, nem tudom elhinni, hogy tényleg olyan súlyos tanulási nehézségekkel küzdenek, mint ahogy erről folyamatosan hallunk. Óriási nehézségekkel és hátrányokkal indulnak ezek a gyerekek, válaszolta a tanítónő, aki a negyedik osztályosokat tanítja: hiányos a beszédértésük, gyenge a finommotorikájuk, nehezen tájékozódnak térben és időben. A szókincsük is szűkebb, gyakran nem értik, mit jelent az, hogy „mögöttem” vagy „előttem”. Enikő szerint ez nem a gyerekek hibája – egyszerűen nem kapták meg otthon azokat az ingereket, amelyek ehhez szükségesek. A pedagógusok ezért minden játékot, tanszert próbálnak beszerezni, pályáznak fejlesztő eszközökre, nyomtatnak speciális feladatlapokat, gyűjtenek használt játékokat, tanszereket hogy minél több segítséget tudjanak adni. A felszerelést az iskolában tartják, mert ha hazaküldenék, elkallódna, másnap már nem volna mivel folytatni a tanulást.

A konténeriskola nemcsak egy alternatív épület, hanem alternatív valóság is: rend a rendszertelenségben. Fikó Enikő és kollégái húsz éve próbálják megtartani ezeket a gyerekeket a rendszerben – karácsonyi ünnepségeket szerveznek, Mikulásra cipősdoboz-ajándékot, húsvétra terített asztalt, piros tojást készítenek. Ezek nem csupán ünnepek, hanem kapaszkodók: segítenek a gyerekeknek eligazodni az időben, megtanulni, mi az, hogy várni, készülni, ünnepelni.

A tanulási lemaradás viszont így is komoly. Hiába végzik el a gyerekek a negyedik osztályt, amikor bekerülnek az ötödikbe, elszakad a szál, már nem értik az anyagot. Ha nincs pedagógus, aki külön foglalkozik velük, nem tudják tartani a ritmust. A tagozatvezető néha úgy érzi, az egész rendszer bénítja meg őket. Mégsem hagyja abba: „Minden nap, amikor reggel kinyílik a gyerek szeme, és örömmel mondja: »ma is jövök iskolába«, az már egy apró győzelem. És ezekből épül fel az, amit úgy hívunk: jövő” – részletezte nekünk.

„Lehet, hogy szegregáció – de legalább működik”

Fikó Enikő nem kertelt: ha valaki azt javasolná, hogy a konténeriskolába járó roma gyerekeket szórják szét a város különböző iskoláiba, ő szomorú valóságként értelmezné ezt az elképzelést. Szerinte a kérdés nemcsak pedagógiai, hanem nagyon is gyakorlati: be tudná-e vinni a szülő nap mint nap a gyerekét az iskolába? Meg tudná-e oldani, hogy időben odaérjen, megfelelő felszereléssel, ruhában? „Ha egy gyerek bekerülne egy többségi, 30 fős osztályba, alig kapna figyelmet. Ott nincs helye a differenciálásnak, nincs ideje a tanárnak elmagyarázni, hogy mi az, hogy előtte, vagy mögötte. A finom, lassú alapozásra, amit nálunk nap mint nap végzünk, ott nem lenne lehetőség. És nemcsak a pedagógiai háttér hiányzik: sok szülő egyszerűen nem tudná logisztikailag megoldani, hogy a gyerekét reggelente bejuttassa a városba” – magyarázta.

Szerinte nem az a kérdés, hogy jobb-e külön oktatni a roma gyerekeket, hanem az, hogy működik-e. És itt, az évek alatt, amit felépítettek, legalább működik. Ő maga nem állítja, hogy ez a legjobb megoldás, de más, valóban működő példát sem lát Erdélyben. Sem Székelyudvarhelyen, se Őrkőn, se Marosvásárhelyen nem mutattak neki olyat, amire azt mondhatta volna: igen, így kell csinálni. Pedig jártak konferenciákon, részt vettek képzéseken, magyarországi jó gyakorlatokat is próbáltak megismerni – de az igazi, működő modell még mindig hiányzik.

Azt is elmondta, hogy a város részéről eddig célzott támogatásokat kaptak: meleg ebédet, ruhát, tanszert. Ezeket jóval nehezebb lenne biztosítani, ha a gyerekek szétszórva járnának különböző iskolákba. Szerinte a jelenlegi rendszer átláthatóbb, kezelhetőbb. Nem hibáztatja azokat, akik a szétosztást pártolnák, de nem látja, hogy városi szinten lenne erről reális gondolkodás.

Azt is elmondta, mennyire fájdalmasan érintette őket az iskolájuk köré szervezett lakossági tiltakozás. Még a tanév kezdete előtt népgyűlést tartottak, ahol a környéken lakó szülők közül sokan hangot adtak aggodalmaiknak. Enikő úgy emlékezett vissza, hogy a legtöbb jelenlévő gyerekének semmi köze nem volt az iskolához, mégis kategorikusan kijelentették, hogy szó sem lehet arról, hogy „idejöjjenek majd a roma gyerekek, mert mindent ellopnak”. Szerinte ezek a félelmek alaptalanok, és arról árulkodnak, hogy sok ember még mindig a saját fantáziáiból tölti ki a hiányos információkat. Nem mérik fel, hogy egy szervezett iskolai keretek közé érkező kiskorú nem mászkálhat szabadon az utcákon, hiszen a tanteremben kell lennie.

Azt mondta, ezek nem egyszerűen előítéletek, hanem valószínűleg mélyebben gyökerező, transzgenerációs félelmek, traumák. Ő már sokszor próbálta megérteni, hogy mi áll a hasonló magyar–cigány viszony mögött, de pontos választ nem tudna megfogalmazni. Amit viszont tud: hogy az itt tanító pedagógusok napi szinten végeznek olyan munkát, ami máshol szinte lehetetlen lenne. És ő ezért marad. Mert a gyerekek – ügyesednek. Mert vannak szülők, akik már igénylik az iskolát a gyerekeik számára, mert látják a fejlődést. És mert minden nap, amikor a gyerekek belépnek a konténeriskola ajtaján, és elkezdik a napot, az a remény újraéled, hogy talán mégis lesz ebből valami.

Húsz éve dolgozik a roma gyerekek között, számolta össze Fikó Enikő, aki a beszélgetés végére elcsendesedve próbálta összegezni az elmúlt két évtized súlyát, eredményeit és kudarcait. Azt mondta, sokszor gondolt arra, hogy húsz év munkája után már látható kellene legyen a változás, az áttörés, de „valahogy mindig elakadtak a dolgok”. Pedagógusként úgy érezte, hogy nem hibáztathatják magukat mindenért, ami a rendszer hibája.

Közben megpróbálja azt a napi kapaszkodót megtalálni, ami miatt másnap is be lehet jönni. Neki ez a gyerekek tekintete, a mosolyok. „Van abban is elégtétel, hogy amit tudnak, azt mind tőlem tanulták” – mondta csendesen, utalva arra, hogy ezek a gyerekek sokszor nem járnak óvodába, otthonról sem kapnak különösebb segítséget, és a szülők egy része sem tud írni-olvasni.

Elmondása szerint sok pedagógus nem bírja ezt a fajta lelki és fizikai megterhelést, de ők – négy kolléganőjével együtt – húsz éve kitartanak. Mindannyian elvégezték a szakmai fokozatokat, és ennek ellenére nem váltottak munkahelyet. Úgy érzik, ezekkel a gyerekekkel érdemes foglalkozni. „Öröm látni, hogy szeretnek dolgozni, igénylik a rendet, a határokat, még a szigort is. Nagyon szeretek itt lenni, mert az az igazság, jó érzés.” A mondatban ott volt a fáradtság, az elhivatottság, és az is, hogy egy ilyen helyen tanítani nem pusztán munka.

Minden nap újrakezdődik – de nem mindegy, milyen alapokról

Vége lett az oktatásnak, mire befejeztük a beszélgetést. A gyerekek kitódultak az osztálytermekből, a tanítónők csitítgatták őket: „Cipő, sapka, kabát!” – adták ki a jelszót az öltözésre, majd párosával kiirányították őket az udvarra. Várták a buszokat, amik hazaszállítják a gyerekeket a somlyói telepre és a Tavasz utcába. Az udvaron a csípős szél ellenére nagy volt a vidámság, egyesek még egy-egy percig belekapaszkodtak a tanítónénikbe, másoknak már a játékon járt minden gondolatuk. A négy pedagógus rutinosan irányította őket, végre mindenki felült a buszra, vége lett a tanítási napnak, innen folytatják holnap.

És valóban: másnap reggel minden kezdődik elölről. A busz elindul a telepről, megáll a sarkon, felveszi a gyerekeket, a tanítók pedig újra belépnek a terembe, ahol nemcsak tananyagot kell átadniuk, hanem kereteket, figyelmet, szavakat, szabályokat, mintákat – életet. Ez az a munka, amit kívülről nem lehet látni. Ez az a háttér, amiről nem készülnek kampányvideók. És ez az a napi taposómalom, ami egyelőre csak azért működik, mert van néhány ember, aki saját életének ritmusát összehangolta az iskoláéval.

De ezek a történetek – bármennyire felemelőek – személyes példák, nem rendszerszintű válaszok. És bár Csíkszeredában valóban összeérni látszanak a szándékok – önkormányzat, iskola, civil szervezetek – a legtöbb, amiben ma reménykedhetünk, még mindig csak jó emberek kitartásán múlik. Azon, hogy valaki egyéni ügyként viszi a vállán azt, amit a rendszernek kellene biztosítania. És ez nem normális.

Miközben mindenki arról beszél, hogy fejlesztő pedagógusokra, iskolai mediátorokra, közösségi szociális munkásokra, délutáni foglalkozásokra, korai fejlesztésre lenne szükség – épp ezekre nincs soha pénz. Nincs költségvetés, amibe ezek beleférnének, nincs stratégia, ami hosszú távon fenntartaná őket. És ha nincs, akkor a legjobb szándék is belefullad a kimerülésbe.

Mert nem elég, ha van egy Adél vagy egy Enikő. Nem normális, hogy ők viszik a hátukon azt, amit egy társadalomnak közösen kellene. Ezt már Csíkszereda alpolgármestere, Sógor Enikő mondta – a vele készült interjú sorozatunk következő részében lesz olvasható.