Transtelex Dialóg: A roma gyerekek integrációja nem működik a többség érzékenyítése nélkül, de mi inkább falakat építünk, mint hidakat

Erdélyben, különösen Székelyföldön a magyar anyanyelvű roma gyerekek integrációja évtizedek óta rendezetlen ügy: alulfinanszírozott óvodák, szegregált iskolák, motiválatlan intézményrendszer és rendszerszintű apátia kíséri azokat az életeket, amelyek eleve hátrányból indulnak.

A csíkszeredai Transtelex Dialóg a Nemzetközi Roma Napon arra vállalkozott, hogy megmutassa: nem csupán szociális esetről, hanem társadalmi igazságtalanságról van szó. A roma gyerekek nem egyszerűen lemaradnak – hanem kiszorulnak. Már azelőtt, hogy igazán elindulhatnának.

Hargita megyében ez különösen látványos: miközben egyes önkormányzatok és pedagógusközösségek valódi erőfeszítéseket tesznek a változásért, a rendszer logikája újratermeli a szegregációt – néha a „jó szándék” nevében. Meghívottjaink – szociológusok, pedagógusok, önkormányzati döntéshozók és civil szereplők – nem csupán az okokat tárták fel, hanem a következményekkel is szembesítettek: a mélyszegénység újratermelődése, a tanulási nehézségek elbagatellizálása, az iskolai lemorzsolódás, a korai iskolaelhagyás, majd az ebből következő kiszolgáltatottság a munkaerőpiacon. Miközben a gyerekek egy része még nyolcadik osztály végére sem tanul meg írni-olvasni, addig mások már tizenöt évesen kihullanak a rendszerből.

A beszélgetés célja nem a vádaskodás, hanem a közös felelősség tudatosítása volt. Mert ha az oktatás az egyetlen esély a változásra, akkor minden elszalasztott lehetőség közös kudarc.

Személyes motivációk és első találkozások a roma problémákkal

Sógor Enikő csíkszeredai alpolgármester számára a roma oktatás nem egy szociálpolitikai dosszié a hivatal fiókjában, hanem a napi munkájának egyik legsürgetőbb, legemberpróbálóbb része. Mint elmondta: „Folyton sürgősségi helyzetek elé vagyunk állítva.” Előbb korai fejlesztőként találkozott roma gyerekekkel, majd alpolgármesterként, a 2021-es somlyói tűzeset után mélyebben is belelátott a közösségek helyzetébe.

Kiss Tamás szociológusként került kapcsolatba a roma közösségekkel, de a kutatás hamar személyes ügy lett számára. „Az egyenlő emberi méltóság számomra akkor vált valósággá, amikor roma közösségekben élhettem meg, hogy nem vagyunk különbek egymásnál” – fogalmazott. A Hargita megyei mélyszegénységi munkacsoport tagjaként hónapokat töltött terepen, és ezek a tapasztalatok tették elkötelezetté az ügy mellett.

Sólyom Andrea, a Sapientia EMTE szociológusa Kisshez hasonlóan kutatói pozícióból indult, de a közösségfejlesztés révén maga is „fél lábbal mozgalmárrá vált.” Kiemelte: az elmúlt évek terepmunkái, különösen Alcsíkon és Sepsiszentgyörgyön, megmutatták számára, hogy a strukturális problémák csak közösségi részvétellel, hosszú távú jelenléttel enyhíthetők. Az állami szféra egyedül kevés, a civil szféra pedig önmagában nem tud rendszert váltani – de együtt lehetne valamit kezdeni.

András Lóránd számára nem elmélet a származási alapú megkülönböztetés: roma gyerekként ő maga is szembesült az iskolai kiközösítéssel. Mint elmondta, „a grundon két ököllel rendeztük le”, amit ma bullyingnak hívunk, de a tapasztalat mély nyomot hagyott benne. Azóta civilként, szociális munkásként, majd most már politikusként is a roma gyerekek integrációjáért dolgozik. Szerinte a politikának is dolga van ebben az ügyben, nemcsak a civileknek. „A szándék nem elég, ha nincs mögötte döntési jogkör, költségvetés és intézményi támogatás.”

Az est talán legmegrendítőbb megszólalása Csata Orsolyáé volt. Az újságíró 2021 január 7-én, a somlyói tűzeset napján került először igazán közel a roma közösséghez – és azóta nem tudott eltávolodni. Egy kisfiú játékautója és az apja figyelme indította el benne azt a folyamatot, amely mára több száz rendezvényhez, rendszeres olvasás- és futóedzésekhez, jogosítványprogramhoz, és egy aktív önkéntescsapat létrehozásához vezetett.

„Megtanultam, hogy a közösség tud dönteni. Hogy lehet bízni bennük. És hogy nekem csak az a dolgom, hogy ne adjam fel.” Orsi tapasztalatai szerint a változás kulcsa a személyes kapcsolat, a jelenlét, és az, hogy ne kezeljük a roma gyerekeket sajnálatra méltó eszközökként, hanem partnerekként.

Mit jelent integrálni, és mi történik, ha nem sikerül?

Sógor Enikő alpolgármester szerint a roma gyerekek eltűnése az oktatási rendszerből nem más, mint egy mélyebb rendszerhiba tünete. A legkisebbek már az óvodában hátránnyal indulnak: nincs megfelelő szókincsük, nehézségeik vannak a figyelemösszpontosítással, a társas kapcsolódással, és szinte kivétel nélkül traumatizáltak. „Egy megpróbáltatásnak kitett agy nem képes tananyagra koncentrálni” – mondta a pszichológus végzettségű alpolgármester. A szegregáció szerinte csak a jéghegy csúcsa, a valódi gond a társadalmi mélyszegénység, a roma családok lakhatási és megélhetési válsága, és az, hogy az iskolarendszer nem alkalmas a hátrányos helyzetű gyerekek integrált fejlesztésére.

Kiss Tamás szociológus más megközelítést hozott: szerinte a probléma társadalomtörténeti és szerkezeti. Elmondta, hogy a rendszerváltás után a roma családok elveszítették korábbi szociális bérlakásaikat, és a lakhatási bizonytalanság azóta is meghatározza az iskolához való hozzáférést. Szerinte a jelenlegi romániai oktatási rendszer a leginkább szelektív Európában: már az iskolaválasztás szintjén eldől, ki jut előrébb. „Egy társadalom, amelyben mindenki csörtet a középosztály felé, nem képes befogadni a lemaradókat.” A probléma szerinte rendszerszintű, amit az állami felelőtlenség és a politikai érdekkalkulációk is súlyosbítanak.

Sólyom Andrea szerint a lemorzsolódás brutális aránya – 100 roma diákból csak 8 tudja sikeresen letenni a képességvizsgát – soktényezős következmény: a szegregált oktatás, az alacsony minőségű oktatási kínálat, az infrastrukturális hátrányok és a társadalmi falak együttes hatása. „Nem az elkülönített oktatás a megoldás – az a legrosszabb verzió.”

András Lóránd önkormányzati képviselő úgy fogalmazott: a deszegregáció nem utópia, hanem törvényi kötelezettség. „A szegregáció tiltott, pont. A deszegregáció nem opció, hanem alap” – mondta. A politikum azonban gyakran kényszerhelyzetben van: az önkormányzatoknak a többségi szavazók igényeihez kell igazodniuk, és ez gyakran a roma közösségek érdekeinek háttérbe szorításával jár. „Ez a rendszer nem ösztönöz változtatásra.”

Csata Orsolya úgy látja, hogy a szegregált oktatás nemcsak jogellenes, hanem romboló is. „A gyerekek az első perctől azt tanulják meg: nekem itt a helyem, nekem nem jár több.” Saját tapasztalata szerint a roma gyerekek beíratása a városi iskolákba ma is komoly ellenállásba ütközik: „Elutasították őket. Volt, ahol nyíltan kimondták, hogy ide cigány gyerek nem jön.” A megoldást a bátor jogérvényesítésben és a társadalmi érzékenyítésben látja: „Nem a lakhatás a legnagyobb baj, hanem az, hogy gyűlöljük őket.”

Mi történt az RMDSZ roma stratégiájával?

Kiss Tamás szociológusként azt fogalmazta meg, hogy nem elegendő a „suttogás az establishment fülébe”, mert a populista politika realitásértelmezéssel lép fel, és egyre kevésbé hagy teret az érzékenyítésre építő társadalomtudományi beavatkozásoknak. Szerinte váltani kell, és három eszközt lát kulcsfontosságúnak: roma közösségi mobilizációt, jogi önérvényesítést, valamint informális politikai tárgyalásokat. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ezek önmagukban nem elegendőek, csak együtt hozhatnak elmozdulást.

Sólyom Andrea úgy látja, hogy az iskolarendszer, az önkormányzatok, a családok, de még a média is sokszor a többségi ellenállást erősítik. Kutatási adatokra hivatkozva állította: a fiatalok sem nyitottabbak, hanem a társadalmi távolságokat továbbörökítik. Szerinte a személyes találkozások lehetnének kulcsfontosságúak, de ehhez tudatosan meg kell teremteni a lehetőségeket, és ehhez jelenleg nincs meg a társadalmi akarat.

András Lóránd emlékeztetett arra, hogy bár a helyzet sokszor kilátástalannak tűnik, az elmúlt öt évben mégis történtek előrelépések Hargita megyében: több roma napi rendezvény jött létre, megjelentek célzott pályázati keretek, szakmai konferenciák, szabadegyetem. Felidézett két példát is: a roma hagyományőrzés értékének társadalmi elismerését és a történelmi traumák – Trianon és a roma holokauszt – különbségeinek megélését. Szerinte az együttélés nem választható opció, hanem történelmi szükségszerűség, amit csak kompromisszumok árán lehet elérni.

Csata Orsolya arról beszélt, hogy a roma gyerekekkel való személyes találkozás és a kapcsolatok építése az egyetlen járható út. Arra figyelmeztette a hallgatóságot, hogy azok a gyerekek, akiket néhány évvel ezelőtt ölelgetett az arénában, ma már két fejjel nagyobbak, és még mindig várják a rendszerszintű változást. Egy konkrét példán keresztül azt hangsúlyozta: ha már van tanítónéni és befogadó közösség, akkor meg kell teremteni a szülői találkozások lehetőségét is.

A beszélgetés során szóba került az RMDSZ roma stratégiája is, amelyről Kiss Tamás elmondta: bár politikai nyilatkozatként fontos volt, semmilyen intézményi garanciát nem biztosított. A párton belüli láthatatlan restriktív fordulat miatt (önkormányzati szinten egyre zártabb szociálpolitikák, magyarországi hatások, jóléti sovinizmus) a nyilatkozat hatása minimális maradt. A rendszer a strukturális okok miatt nem motivált az inkluzív szociálpolitikák irányába, és hiányzik a politikai akarat is.

A beszélgetés végén a résztvevők abban egyeztek meg, hogy nemcsak érzékenyíteni kell a társadalmat, hanem alternatív kollektív cselekvőképességet kell kialakítani, a meglévő struktúrák megreformálásával és a roma közösségek önszerveződési lehetőségeinek erősítésével. A cél az együttélés, amely nem választható, hanem elkerülhetetlen.