Korodi restriktív fordulata és a székelyföldi roma emancipáció

Végy egy adag büntető populizmust és elegyítsd szociális sovinizmussal: az eredmény garantáltan a romák elleni alig kódolt uszítás lesz. A recept ismerős: Korodi Attila tíz pontja semmi újat nem tartalmaz. Jól illeszkedik abba a restriktív fordulatba is, amely országosan és a székelyföldi önkormányzatok szociálpolitikai gyakorlatában egyaránt megfigyelhető. Ezt a restriktív fordulatot szeretném röviden bemutatni, majd abbéli keserűségemnek hangot adni, hogy Korodi nem sok mozgásteret hagyott azoknak, akik a székelyföldi romák emancipációját a kisebbségi magyar intézményeken keresztül – így, praktikusan, az RMDSZ-szel valamilyen szövetségben – képzelik el.

Mi a restriktív fordulat?

„Ha nincs munka nincs juttatás”, mondja Korodi Attila. Választási szlogennek talán jó lehet, de lássuk be, ezzel a csíkszeredai városvezető „Bukarestben” nyitott kapukat dönget, székelyföldi polgármesterként pedig egy már régóta robogó vonatra ugrik fel.

A garantált minimál-jövedelem (minimális szociális segély á la Korodi) vonatkozásában az országos trendek egyértelműek. 2001-ben (amikor hatályba lépett az erre vonatkozó törvény) az egy főre eső garantált minimál-jövedelem a minimálbér 45 százalékát tette ki. Ez 2022-ben már csak 7 százalék volt. Időközben radikálisan lecsökkent a juttatásban részesülő családok száma is: 2017 és 2022 között mintegy 40 százalékkal. Ez egyben azzal járt, hogy e családok felnőtt tagjai többnyire az egészségügyi biztosításuknak is búcsút mondhattak.

Ha ironizálni akarnánk, azt mondhatnánk, hogy Romániában Korodi közbenjárása nélkül is egyre közelebb kerülünk a társadalmi igazságosság a 10 pontban megfogalmazott elveihez.

De sajnos nem engedhetjük meg magunknak az iróniát, mert mindez a román gazdaságpolitika beágyazatlan neoliberális irányvonalának a kiteljesedését jelenti. Ebben (Cornel Ban szerint) korántsem a szabadpiaci elveken van a hangsúly, hanem éppenséggel a negatív újraelosztáson. Azon, hogy az állam az alsó rétegektől a domináns osztályok irányába csoportosít át erőforrásokat.

Romániában EU-s szinten eleve a legalacsonyabb a szociális kiadások költségvetésen belüli aránya. A minimális garantált jövedelemhez hasonló univerzális (vagyis nem biztosításalapú) juttatások pedig ennek a szerény költségvetésnek is csak a 8 százalékát adják.

Eközben az informatikusok nem fizetnek adót, a vállalkozók startup- és számtalan egyéb típusú támogatásban részesülnek (amit közpénzből finanszíroz az állam), a nagyvárosokban élők gyermekei pedig messze az átlag felett dotált iskolákban tanulhatnak (egy elviekben egalitárius és államilag finanszírozott oktatási rendszerben). Csak zárójelben, az állami újraelosztásnak ezen a módozata a „cigányok segélyezése” ellen háborgó, de rohamosan marginalizálódó erdélyi és székelyföldi magyar közösség számára is nagymértékben hátrányos.

A székelyföldi régióban ráadásul a garantált minimál-jövedelemben részesülők száma az országosnál is nagyobb mértékben csökkent.

Sok székelyföldi önkormányzatban mintegy kéjelegve „vágják le a segélyt”, részben a választói nyomásnak, részben a munkaalapú társadalom orbáni demagógiájának engedelmeskedve.

Egyébként a magyarországi ideológiai referenciák (jelen esetben a közmunkával kapcsolatos politikai retorika) jelentőségét mutatja Korodi szerencsétlen elszólása is, hogy a „minimális szociális segélyt” munkavégzéshez kellene kötni (Romániában tudniillik mindig is ahhoz volt kötve), majd a vele készült interjúban a hajdúnánási példára való (számomra meglehetősen homályos) hivatkozás.

Lényeges, hogy a látszólag központosított szociális ellátórendszer valójában igen tág mozgásteret biztosít az önkormányzatok számára, akik a szociális ankétot végzik. Így nem meglepő, hogy igen nagyok a különböző önkormányzatok közötti különbségek. Van amikor két községben a romák szociális helyzete hasonló, miközben a garantált minimál-jövedelem folyósításával kapcsolatos gyakorlat radikálisan különbözik. De mi az oka ezeknek a különbségeknek? És mi az oka, hogy a Székelyföldön az országosnál is nagyobb arányban csökkent a „segélyezettek” száma?

Ez nem magyarázható sajnos pusztán az orbáni hatással. Jelentős részben az RMDSZ egyeduralma folytán monopolhelyzetbe került önkormányzati vezetők politikai racionalitásából következik.

A helyzet megértésében az első elem a „segélyezés” jelenlegi szabályozása. Ez a gyakorlat – amellett, hogy a kedvezményezettek számára végtelenül megbélyegző – etnicizálja a szegénységet és ezzel maga generál elosztási konfliktust a különböző választói csoportok között. Arról van szó, hogy az 1990-es és 2000-es években, amikor az ipari munkahelyek száma 4,1 millióról 2 millióra csökkent, Románia elmulasztotta egy (akár csak kelet-európai viszonylatban is) normálisnak számító szociális ellátórendszer kiépítését. Ehelyett földet osztott, amiből persze a romák kimaradtak. A garantált minimál-jövedelmet pedig, ezek után, olyan feltételekhez kötötte, hogy – legalábbis a székelyföldi települések többségében – az is garantált, hogy abból szinte csak romák részesülhetnek. Így

a „szociálra” az emberek eleve olyan juttatásként tekintenek, amit a „cigányok kapnak”.

A második elem, hogy az elosztási konfliktussal szembesülő településvezetők milyen döntéseket hoznak. Ők, amikor a romák (nagyon minimalista) integrálásában és választói mozgósításában gondolkodnak, általában két lehetséges opció közül választanak. Ezek az úgymond „osztogató”, illetve az úgymond „kényszerítő” szociálpolitikák. Az „osztogató” szociálpolitika a segélyezettek (így a politikai függésben lévők) körének bővítésében érdekelt. A második opció ezzel szemben a kényszerítő eszközök mellett tesz hitet és azokon keresztül próbálja a szociális kohézió látszatát fenntartani. Lényeges azonban, hogy mindkét opció üzen a „többiek” (vagyis a nem romák) irányába is. Aki osztogat, azt a benyomást kelti, hogy támogatja a redisztribúciót, azt adott esetben ki is bővítené. Aki kényszerít (például a segély megvonásával fenyeget) ezzel szemben azt üzeni, hogy ellenzi a redisztribúció jelenlegi formáját és hogy az állami támogatásokat szíve szerint átcsoportosítaná az „érdemtelenektől” (vagyis a romáktól) az „arra érdemesek” (vagyis a nem romák) irányába.

A kényszerítő opcióval járó politikai kommunikáció (nevezhetjük nyugodtan szociális- és egyben rasszista uszításnak) természetesen tovább élezi a már meglévő elosztási konfliktust.

Az állam tehát a szociális kiadások minimalizálására és a negatív újraelosztásra törekszik, ami oda vezet, hogy az önkormányzatok szűkülő állami szerepvállalás és szűkülő erőforrások közepette kénytelenek ellátni a szociális feladataikat. A helyi politikai aktorok azonban – miközben egy messzemenően alulfinanszírozott mezőben kénytelenek mozogni – helyenként maguk is további megszorításokat sürgetnek. Tegyük hozzá, a közjó szempontjából teljesen irracionálisan.

De mi mozgatja őket ilyenkor?

Amennyiben a politikai otthonukként szolgáló politikai alakulattól erre nem kapnak erős iránymutatást (és a székelyföldi RMDSZ-es polgármestereknél praktikusan ezt figyelhetjük meg), akkor a politikai önérdekeik. Ilyenkor az osztogatás-kényszerítés dilemmát az dönti el, hogy a polgármester milyen választói csoportoktól várja a saját újraválasztását.

A Székelyföldön ebben a tekintetben az alapprobléma a politikai verseny immár gyakorlatilag teljes hiánya, az RMDSZ szinte teljes hatalmi monopóliuma. Nagyon sok polgármester szó szerint egyedüli jelöltként indul a választásokon, másoknak pedig csak elméleti értelemben van kihívójuk.

Ilyen körülmények között, az önkormányzati választásokon már nem számítanak a roma szavazatok. A romák még akkor is ignorálhatók, ha 20, vagy akár 30-40 százalékát teszik ki a választóközönségnek. Számos településen ténylegesen ezt látjuk.

Persze az EP választáson, a parlamenti 5 százaléknál, vagy majd a következő népszámláláson már számítanának a romák. Azonban a Korodihoz hasonló településvezetők számára a tétek önkormányzati szinten vannak. Így ők arra vigyáznak, hogy a többséget nehogy magukra haragítsák a roma téma kapcsán, mert az szélsőséges esetben előválasztási vereségbe, vagy RMDSZ-en belüli puccsba torkollhat.

Az elosztási konfliktust kiélező örvényszerű politikai logika legsúlyosabb következménye, hogy a restrikció sok helyen általános szervezőerővé lépett elő. A településvezetők politikai önérdeke tovább korlátozza a romák intézményes hozzáférését, szélsőséges esetben akár nyilvános térhasználatát. A legsúlyosabb probléma az oktatásban tapasztalható, ahol a restriktív fordulatnak jelentős szerepe van abban, hogy a folyamatok nem a deszegregáció, hanem éppenséggel a szegregáció irányában haladnak. De olyan települések is vannak, ahol a büntető populizmus és/vagy a szociális sovinizmus által keltett hisztéria közepette újra kitiltották a romákat kocsmából, vagy kiszorították a falunapokról.

Ráadásul ez ténylegesen egy robbanásveszélyes helyzet: nem feledhetjük, hogy az utóbbi évtizedekben közel kéttucat erőszakos etnikai konfliktusra került sor Székelyföld különböző településein.

A további esetek előfordulási esélyét a kényszerre alapozó megközelítés és a romák alávetettségének a fokozása nem csökkenti, hanem növeli.

Miben áll Korodi Attila hozzájárulása?

További jelentős probléma, hogy sem az RMDSZ-en, sem az erdélyi magyar közösségen belül nincsenek meg a demokratikus (vagy akárcsak a racionális) vitának a fórumai. Pedig az RMDSZ sem (a magyar közösség pedig végképp nem) monolit egység.

Működő vitafórumok hiányában azonban leginkább a hallgatásban vagyunk sokfélék. A demokratikus vita ellehetetlenítése és a hallgatás kultúrájának támogatása persze az erdélyi magyar politikai osztályon belül hatalomgyakorlási és konfliktuskezelési technika is.

Ha semmiről nem mondunk semmit, akkor az egymással ellentétes irányokat sem kell kibékíteni, nem törődve azzal, hogy egyazon szervezeten belül egymással akár szöges ellentétben lévő cselekvési irányok bontakoznak ki. Valami hasonló történt az RMDSZ-ben a magyarul beszélő romák vonatkozásában is. Egészen Korodi 10 pontjáig.

Egyrészt, elindult egy nagyon óvatos gondolkodás arról, hogy miként lehetne a magyar intézményrendszert (iskolákat, egyházakat, magát az RMDSZ-t) a romák számára valahogy élhetőbbé tenni. Erre azért lenne szükség, mert egyrészt a Székelyföld magterületein nincsenek reális alternatívái a romák tényleges társadalmi részvételének, másrészt pedig a magyar intézményrendszernek is elemi érdeke, hogy megvalósuljon a romák tényleges társadalmi részvétele.

A magyar nyelvű romák részvétele nélkül sok helyen nem tartható fenn a magyar nyelvű oktatás, az RMDSZ-nek a parlamenti és EP választásokon kellenek a roma szavazatok (mintegy 110 ezer magyar anyanyelvű romáról beszélünk).

Gyaníthatóan ebből a meggondolásból adott ki az RMDSZ a magyarul beszélő romákról kongresszusi nyilatkozatot, a székelyföldi területeken – de hasonlóképpen Biharban – pedig ennek jegyében támogatott a Szövetség valamiféle – romák és nem romák részvételével zajló – szervezőmunkát.

Másrészt azonban (és ezt azok a romák és nem romák is tudták, akik ténylegesen a székelyföldi romák emancipációjában gondolkodtak) valójában mindig is a fent vázolt restriktív fordulat volt a domináns politikai mozgásirány a Szövetségen, legalábbis annak székelyföldi önkormányzatain belül. Ez (vagyis a településvezetők politikai önérdekéből fakadó restriktív szemlélet) az oka, hogy semmilyen valóban stratégiai jelentőségű kérdésről (az oktatási deszegregációról, a romák politikai képviseletének formáiról, a mediátori hálózat bővítéséről) nem lehetett soha értelmes vitát folytatni, nemhogy cselekvési tervet kidolgozni.

Korodi Attila 10 pontjában nincs tehát tartalmi szempontból sok újdonság. Az azonban, hogy a csíkszeredai városvezető ezt nyilvánosan közzéteszi, ráadásul – legalábbis engem – a Magyar Gárdára emlékeztető nyíltszíni performansz keretében, mégiscsak jelentős fejlemény:

– Egyrészt, Korodi Attilát mégiscsak a progresszió valamiféle aurája lengte körül (bármit jelentsen is esetében a progresszió). Ez persze leginkább annak tudható be, hogy a leendő elöljárót Ráduly Róberttel szemben, az előválasztási kampány során progresszívként építette fel az RMDSZ központi politikai marketing-gépezete. De ettől még számos olyan jó ismerősöm, talán barátom is van, aki a Korodi által megformált progresszióért lelkesedni tudott. Most ez a Korodi az, aki a restriktív fordulat élére állna, amikor (bár áthallásosra tervezett, mégis egyértelműen dehumanizálóra sikeredett megfogalmazásban) azt mondja, hogy „a csíki medence szintjén foglalkozni kell a közbiztonsági problémákkal, mert a mobilitás miatt nem csak egy települést érintenek ezek. A közbiztonsági probléma vándorol (sic!) egyik településről a másikra.”

– Másrészt, a Somlyó utcai tűzesetet követő szolidaritási hullám okán, Csíkszereda a roma emancipációban gondolkodók számára a remény szimbólumává vált. András Lóránd 2021 februári nyilatkozatát idézve: „Amikor kiütött a tűz és a tüzet követő napokban rettenetes nagy szolidaritás volt tapasztalható […] Lett egy olyan szándék, hogy ezt a kérdést szakmai iránymutatással kezeljük, nem pedig politikai erőszakkal, a többségi társadalom által vezérelt elképzelés szerint. […] hogy nem az, hogy önkormányzat eldönti, hogy márpedig ti lent az ülepítő szélén fogtok lakni, hanem elindult egy participatív folyamat, […] ahol mindenki elmondhatja a véleményét és szakértői iránymutatással születnek a döntések. […], ez egy hatalmas lehetőség. […] Én az Isteni gondviselésben abszolút hiszek, tudom, hogy semmi nem történik véletlenül. […] Jött egy lehetőség, hogy 300 embernek egy normális életet tudjunk adni. Ezt egyszerűen ilyen egyszerűen kell felfogni.”[1]

Csíkszereda a 10 pont után a roma emancipáció szempontjából sajnos a reménytelenség szimbólumává vált.

– Harmadrészt a restriktív fordulat, bár korábban is meghatározta a tényleges politikai döntéseket (vagy éppen azok elmaradását), eddig mégiscsak „szőr mentén”, a formális nyilvánosságtól, a sajtóközleményektől és az önkormányzat által indított petícióktól távoli zajlott. Korodi volt az, aki ezt behozta a szélesebb nyilvánosságba. A petícióját ráadásul főhelyen hozta le a maszol.ro, az RMDSZ központ szócsöve. Ez arra enged következtetni, hogy a restriktív fordulat, a hozzá kötődő büntetőjogi populizmussal és szociális uszítással együtt, immár teljes polgárjogot nyert. Az RMDSZ központ által láttamozva válik a választási kampány legitim részévé. Az új helyzetben így már sokkal inkább ez, nem pedig a kongresszus által elfogadott nyilatkozat játszik iránymutató szerepet az, amúgy is a restrikcióra hajló, polgármesterek számára.

Ezek a fejlemények pedig nem sok reményt és nem sok mozgásteret hagynak azoknak, akik – romaként, vagy nem romaként – valamilyen formában az RMDSZ-szel szövetségben próbálták a székelyföldi romák emancipációját előmozdítani. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Korodi gesztusa, miközben nyilvánosan felmutatta a restriktív fordulatot, egyben felszámolta a kényelmes kettős beszéd és a hallgatásban való sokféleség lehetőségét. Immár kimondatott, hogy:

– egyesek „olyan családi körülmények közül származnak, ahol nem biztosítják a megfelelő nevelésüket [… így őket] az egyszerű iskolai rendszer nem tudja egyáltalán megváltoztatni”. Ez egy nagyon egyenes nyilvános megfogalmazása annak, hogy a szegregált oktatás felszámolását és a romák oktatásban való egyenlő részvételét teljesen illuzórikus tovább erőltetni ezen a politikai közegen belül.

– a politikai önérdek logikája ezentúl legitim módon szíthatja a különböző hátrányos helyzetű csoportok (a székelyföldi magyar munkás- és középosztály, illetve a magyarul beszélő romák) közötti elosztási konfliktust és még csak látszatból sem hajlandó azt mondani, hogy – a kongresszusi dokumentumot idézve – „szülőföldünkön való megmaradásunk csak együtt, romák és nem romák összefogásán keresztül lehetséges”.

– a restriktív fordulat közepette nincs esély arra, hogy a romák reális érdekképviselete a Szövetségen belül valósuljon meg, hogy az RMDSZ – ismét a kongresszusi dokumentumot idézve – „a romák lakta településeken és megyékben saját listáin befutó helyeket biztosítson a romák számára, lehetőleg a magyar nyelvi közösségen belüli arányoknak megfelelően”.

Ez egyben azt jelenti, hogy a székelyföldi romák emancipációban érdekelt romáknak és nem romáknak a lehető legsürgősebben alternatív cselekvési opciók és partnerek után kell nézniük, amennyiben tényleg egy szolidáris közösséget akarnak építeni és meg akarják teremteni a térségen belül a társadalmi kohéziót.