Gyergyóból vitte fafaragó őseinek tehetségét az Azori-szigetekre, ahol hordalékfából konyhai eszközöket gyárt

Keresztes Zsombi egy székelyföldi kisvárosból származik, ahol télen olyan hideg van, hogy „a kutyát ölbe viszik ki ugatni”, és annyi a kátyú, hogy azokban az elvándorolt fiatalok is mind elférnek. A gyergyószentmiklósi férfi egyetem után kapva kapott az alkalmon, és egy szubtrópusi paradicsomba költözött, hogy tapasztalatot gyűjtsön, a munka mellett pedig bulizzon és hegyi kerékpározzon. Partraszállása óta tizenegy év telt el, s bár ostromolja a honvágy, még nem vette rá magát, hogy párjával és gyermekével otthagyja a Portugáliához tartozó Azori-szigeteket, ahol munkája bőven akad, mert São Miguel szigetére számos turista és hordalékfa vetődik. Utóbbiakból, az idegenvezetőből lett fafaragó számos egyedi történettel bíró kézműves tárgyat készít. Zsombi nyaranta pár hetet itthon tölt, így megragadtuk a lehetőséget, hogy tapasztalatairól kérdezzük a külföldön élő erdélyiek sorozatunkat az ő történetével bővítve.

Olyan helyen élsz, ahová mások turistáskodni mennek. És olyan helyen vakációzol, ahonnan mások elmenni szoktak, már csak külföldi munkavállalás szempontjából is. Hogyan kerül egy gyergyói az Azori-szigetekre?

Tizenegy éve vetettem meg a lábam a szigeten, miután egy gyergyói ismerősöm közösségi oldalán kiszúrtam egy hirdetést, hogy lehet jelentkezni egy EU-s programba. Ez volt az Erasmus nagyobbik testvére, az Eurodyssey program, amivel nem az egyetemi évek során, hanem a ballagás utáni két évben lehetett EU-s pénzből finanszírozott munkát vállalni az Európai Unión belül. Megtetszett a dolog, ezért jelentkeztem a programba.

Csak nem az autonómia vonzott Európa legnyugatibb részére!?

Az Azori-szigeteket az 1420-as években fedezték fel, és effektíve azóta folyamatosan lakják a szigeteket. Volt 600 évük kifejlődni. Izgalmas volt megtapasztalni az évek során az azoriak nyelvjárásait, a szigetek különböző szokásait és a természeti adottságok nyújtotta szabadságot. Azért az Azori-szigeteken nem volt olyan nehéz megszerezni az autonómiát, mint nálunk, hogyha valaha eljutnánk oda, mert őket 1400 kilométernyi nyílt óceán választja el Lisszabontól. A portugálok hiába kiabálnának, fütyülnének a túlsó partról, hogy az azoriak így meg úgy csinálják.

Minél messzebb, minél ismeretlenebb tájra akartál eljutni?

Szó szerint megnéztem, hogy melyik a legmesszebbi hely, ahová el lehet jutni az Eurodyssey programmal, mert az volt a fejemben: ha az ember elmegy valahová, akkor ne Győrig vagy Pécsig jusson, akkor már lásson világot.

Én tősgyökeres gyergyói vagyok, körülöttünk hegyek és erdők vannak. Ha elindulsz egyfelé, addig mehetsz, ameddig a lábad elkopik, mert nincs vége. Néztem a képeket az Azori-szigetekről… Ott is vannak hegyek, de a szigeteket óceán veszi körül. Nem sok tapasztalatom volt a szigetekkel kapcsolatban, ezért nagyon tetszett az ötlet, hogy ott vállaljak munkát. Azelőtt reklámgrafikát végeztem Nagyváradon, és találtam is ilyen állást.

Gondolom voltak elképzeléseid, hogy mire számíthatsz. Mi volt az, ami másképp alakult?

Amikor tervezgettem, hogy kimegyek, elsősorban nem a szakmai lehetőségek érdekeltek, hanem az a hat hónap garantált európai uniós fizetés, ami az Azori-szigeteken a minimálbér fölött volt, és arra gondoltam, hogy akkor megyek le a tengerpartra, amikor akarok. Megérkezéskor szembe jött velem a valóság, mert rájöttem, hogy ez nem úgy van, hogy jelentkezel, elfogadnak, mész egyedül a nagyvilágba, a cégek mondják, hogy Isten hozott, beültetnek az irodába és jó munkát kívánnak.

Egyszerre 33-an mentünk ki az Európai Unióból. Mindenki ugyanazzal a céllal érkezett a szigetekre: kalandra vágytunk. Bedugtak minket az Azori egyetem kollégiumába, ami üres volt a nyári vakáció miatt. Intenzív portugál nyelvkurzuson vettünk részt az első hónapban. Ez annyira segített megtanulni portugálul, hogy semennyire. Napközben bejártunk az egyetemre, ahol legalább arra megtanítottak, hogy azt tudjuk mondani, hogy „jó reggelt”, „jó napot”, „az én nevem Pityi Palkó”, „kérek egy kávét”. Kurzus után pedig elkezdődött a buli. Belaktunk egy kocsmát, megkérdeztük, szabad-e zenét rakni. Egy óra múlva dübörgött a padló: táncoltunk, ittunk, szórakoztunk, buliztunk. Egy hónap után ezt mindenki a saját szigetén folytatta, a bulik pedig hétvégére korlátozódtak.

Volt valami, amit célként tűztél ki magad elé?

Egyik este fáradtan leültem a gép elé, és néztem a térképen, hogy „ide elmegyek biciklivel”, és „oda elmegyek biciklivel”, mert úgy tűnt, alig pár kilométer választja el egymástól a különböző turisztikai pontokat, amiket kinéztem magamnak. Amikor megérkeztem már az első pillanatban rájöttem, hogy minden egyes domb 4-500 méter tengerszint különbséget jelent, és utána nulláról kezdesz…

Akkor a combjaid kiizmosodtak, a vádlid bedurrant mire mindent végigtekerted...

Hát azt tudd meg, hogy igen. Az elején még nyögés volt, de aztán az ember belelendül. Gyergyóban egy jó bringázásnak számít, ha valaki biciklivel megmássza a Pongrác-tetőt (1256 m). Ez az, ami összeköti Gyergyót a Gyilkos-tóval. Hát néhány évnyi szigeteken töltött bringázás után már sprintelve fel tudtam menni a Pongrácra.

Mi az, ami az elképzeléseid közül nem valósult meg?

Azzal az elképzeléssel érkeztem oda, hogy maximum egy évet maradok, majd megyek tovább. Ez nem valósult meg. Annyira tetszett, hogy 11 éve ott vagyok. Szakmai szinten viszont váltottam, mert az a cég, ahol elkezdtem dolgozni eléggé csendes, nyugodt volt, nem volt nagy fejlődési potenciál benne. Lefordíttattam portugálra az önéletrajzomat, az egyetemi diplomámat, és azzal elkezdtem kopogtatni. Egy másik cégnél épp reklámgrafikust kerestek, és mondtam nekik, hogy „én lenni Zsombi, nem beszélni túl jól portugál, de szeretni dolgozni.” Felvettek.

Nyolc éve úgy jöttem el a cégtől, hogy a munkáim után elég adót fizettem be az országban, hogy tíz hónapig munkanélküliként éljek. A portugálok eléggé sokat fordítanak a szociális segélyrendszerre, nagyon segítik a rászorulókat, és hát a rá nem szorulókat is… Én pedig arra gondoltam, hogy ezt a tíz hónapot arra fogom kihasználni, hogy felfedezzem a szigeteket.

500 euró fölötti segélyt kaptam ebben a periódusban. Ez több mint fele volt a fizetésemnek, így nagyon jó volt, különösen, mert lakásügyben nem voltak nagy igényeim, és nagyon olcsón béreltünk egy régi lakást a haverokkal. A második emeleten laktunk, ahol folyton külföldi erasmusosok meg eurodysey-sek laktak, a földszinten viszont Amerikából deportált bűnözők, stricik, kurvák, dílerek és afrikai jósok éltek. Nem túlzok! Volt egy ideig egy Mike nevű bostoni drogdíler a pitbull kutyájával, volt egy szintén Bostoni, egy híres maffiózónak (Whitey Bulger) a verőlegénye. Volt egy mozambiki jós, Dr. Fati, az elment, jött helyette egy angolai jós, Dr. Bamba, csak úgy jöttek mentek az emberek.

Ez a földszinti környezet nagyon alacsonyan tartotta a béreket, mert egy normális ember azt mondta volna, hogy „hát én ilyen házban nem lakom”, de mivel nem volt drága, nekünk megérte, s 2 zárt ajtó választott el a földszinttől.

Hogyan fedezted fel a szigeteket?

A spórolt pénzemből vettem egy komoly acélvázú túrabiciklit, hozzá belekattintós pedált és egy pár cipőt, ami belekattan a pedálba. Illetve, megvettem az ifjúsági kártyámmal egy csomó hajójegyet, mert akkor még jártak a kompok a szigetek között, majdnem minden nap. Felpattintottam a sátramat a biciklire, kicsi hátizsákot felcsaptam a hátamra, valamennyi költőpénzzel, a biciklimmel, a sátorral, s elindultam, hogy körbejárjam a szigeteket, közben elmentem mindenhova, megmásztam és megnéztem mindent, amit lehet. Vadkempingeztem, összehaverkodtam emberekkel, s náluk aludtam, kikötőben aludtam, emigráns fesztiválon buliztam Ereszd el a hajamat volt.

Mikor ért véget a kaland?

Öt hét alatt körbejártam a szigeteket. Miután a felfedező túra lejárt, a spanyol lakótársnőm révén free tour idegenvezető lettem. Ő már csinálta egy ideje, de kapott egy nagyon jó karrierlehetőséget egy hajón szeizmológiai megfigyelő lett, és megkért, hogy vegyem át.

Hát mondom, „én nem tudok semmiről semmit”, „de olvasni tudsz, elmész a könyvtárba, felkészülsz” – győzködött, majd bedobta, hogy két hét múlva már jön négy német turista. Elmentem a könyvtárba, az útvonalat nagyjából ismertem, oda illesztettem magamnak, amit szerettem. Megjött a négy német csaj, mondtam nekik, hogy „helló, belló, én vagyok az idegenvezető, ne legyenek hatalmas elvárásotok, mert ez az első alkalom, amikor csinálom, de bármilyen kérdésetek van, füttyentsetek, mert azért vagyok itt, hogy válaszoljak”. Megcsináltam, és annyira megtetszett, hogy a mai napig csinálnám, hogyha nem volna még ezer dolog mellette.

Hogy jött a faragás?

Aki úgy nőtt fel, mint mi, annak természetes volt, hogy gyermekkorában bicskával megfaragtuk a nyársat szalonnát sütni az erdőben, és az embernek egy idő után rááll a keze. Akkor kezdtem el faragni, amikor megelégeltem, hogy a bérelt lakásunk konyhájában nincs egy normális keverőlapát és fakanál, azaz dolgok, amikhez hozzá vagyok szokva, mint aki nagyon szeret főzni. Venni nem akartam, mert bicskám az volt és szerettem faricskálni, ezért letörtem egy palettáról egy deszkát, és faragtam magamnak egy olyan fakanált, amilyet otthon szerettem használni. Reklámgrafikát végeztem, de a formatervezés, a dolgoknak a vizuális szépsége mindig foglalkoztatott, így faragtam még egyet, mert hátha az még szebb lesz, aztán még egyet, mert azt másképp szerettem volna dizájnolni. Aztán elkezdtem elajándékozgatni őket. Végül ott tartottam, hogy már minden haveromnak csináltam egyet, aki szeretett főzni.

Egy olasz barátom vetette fel, hogy „miért nem csinálsz többet, és kezded el árulni, mert ezek szépek és kényelmesek is”. Aztán szembejött velem egy hippi fesztivál, volt nekik kis kézműves vásáruk is, és elvittem a falapátjaimat meg egy csomó japán és kínai pálcikát a vásárra, és eladtam a dolgoknak a hetven százalékát. Akkor már én is láttam ebben fantáziát.

Szerinted miért volt ekkora sikere?

Jöttek a külföldiek, és nézték, hogy milyen különleges anyagokból készítettem a tárgyakat. Akkor már rég nem palettákból csináltam a kanalakat, lapátokat, hanem hordalékfából, mert annak van egy saját sztorija. A víz különböző fákat sodort a partra, kaptam már gesztenyét, akácot, tölgyet, rengeteg helyi fát, de volt úgy hogy egy egész fatörzset, és hajóalkatrészt, bútordarabokat is. És volt olyan is, amelyiknek már saját ökoszisztémája volt: egy egész kagylókolónia volt rajta, mire kikerült a homokra.

Ez valóban jól hangzik. Utána már többet eladtál?

Csináltam logót neki, árcímkét, leírást, instagramot (S87WOOD). Kezdtem árulni. De ebből a fafaragó sztoriból úgy lett komolyabb dolog, hogy mivel csóró vagyok és leleményes, ezért felfedeztem, hogy van a kreatív ifjaknak művészeti támogatás a helyi kulturális titkárságon. Pályáztam és leírtam, hogy szerszámokat szeretnék venni a munkámhoz. Kaptam 800 eurót. Németországból lerendeltem a professzionális japán kézifűrészt, meg svájci vésőt, svéd faragókést, mert nem akartam kínait venni, hogy aztán kéthetente cseréljem. Tudtam, hogy a minőséget meg kell fizetni, de egyszer megveszem és sokáig kitart. Ennyi év távlatából merem állítani, hogy jó vásár volt, mert a mai napig ezekkel faragok.

Lettek szerszámaim, de még nem volt műhelyem. Viszont észrevettem, hogy az Azori-szigeteknek van kézműves szövetkezete is, ami startup inkubátorházzal rendelkezett. Bekopogtattam, elmondtam mit csinálok, tágra nyílt a szemük, és adtak nekem egy termet, ahol a mai napig azt csinálhatom, amit akarok.

Mivel volt már minden, ami kell, ezért nem csak lapátokban, meg kanalakban gondolkodtam, hanem elkezdtem nagyobb dolgokat csinálni. Eleinte megtanultam lapítókat gyalulni. A lapítóból lett kispad, kispadból lett lóca és lócából franciaágy.

Az idegenvezetés már feltételezett alapjáraton is némi nyelvtudást, de a párod is az Azori-szigetekről származik, adódik tehát a kérdés, hogy az angolon kívül még milyen nyelveket sajátítottál el időközben?

Angolul ötéves koromtól kezdtem tanulni a tévéből, és hétéves koromra már folyékonyan beszéltem. Hatalmas nagy szerencsém volt, hogy nagyon jó a nyelvérzékem. Beszélek angolul, románul, és odakint megtanultam portugálul is.

Amikor megérkeztem, azt sem tudtam, hogy mondják az igennek vagy nemnek portugálul. Angolul kommunikáltam a haveri társasággal, a főnökömmel meg az akkori ismerősökkel, és nem is nagyon gondolkodtam azon, hogy megtanuljak. Aztán rájöttem, hogy nem erőltethetem rá mindenkire, akivel összehaverkodom, hogy az én kedvemért egymás között angolul beszéljenek, ezért azt mondtam, megemberelem magam, és megtanulok portugálul.

Mennyire volt nehéz megtanulni?

Két év alatt tanultam meg annyira, hogy tudjak társalogni, szerintem nem volt nehéz a román után. Románul folyékonyan beszéltem, amikor kikerültem. Most nagyon be vagyok rozsdásodva, kéne egy pár nap, hogy visszajöjjön és beszélgethessek a románokkal. Az a lényeg, hogy a románt fel lehet használni, mint alapot ahhoz, hogy megtanuljunk portugálul, spanyolul vagy olaszul. Nem véletlen, hogy a román elvándorlásnak az útcéljai Spanyolország, Olaszország és Portugália, mert könnyen meg tudják tanulni a nyelvet.

Máriával és a gyermekeddel milyen nyelven beszéltek?

Nem volt kérdés, hogy a gyermek tud-e majd magyarul. Édesanyámék nem beszélnek se portugálul, se angolul, és hazahozok egy gyermeket, aki nem beszél magyarul... Nem azt mondom, hogy levágtak volna a családi fényképről, de én magam süllyednék be a kút mellé szégyenemben. Örülök annak, hogy székely és magyar vagyok, szeretem, ahonnan származom, és hülye sem vagyok, hogy megfosszam a gyermekemet attól, hogy automatikusan úgy induljon az életben, hogy két nyelven beszél, mert az hasznos.

Mariával szóba sem jött, hogy ki, milyen nyelven fog beszélni Ferikével. Amikor megszületett természetes volt, hogy én a gyerekkel magyarul fogok beszélni, és nekem is természetes volt, hogy ő meg portugálul fog beszélni vele.

Párommal angolul ismerkedtünk, de már portugálul beszélünk egymás között, mert még a kapcsolat elején mondtam neki, hogy beszéljünk portugálul, mert én tényleg jól meg akarom tanulni ezt a nyelvet.

A szigeten élő emberek sem szóltak semmit?

Egyszer találkoztam egy vicces helyzettel odakint, amikor Ferikével magyarul beszélgettem, és ott volt Maria is, aki portugálul mondott valamit neki. Ott volt valaki, akit nem is ismerek, és kérdezte tőlem, hogy „maga miért nem beszél portugálul a gyerekkel?” Maga a kérdés is annyira meglepett, hogy egy pár másodpercig gondolkodtam, hogy mit mondjak neki, hogy felfogja mekkora sületlenséget kérdezett. Mondom neki, mondjon maga nekem egy helyzetet az életben, amikor valakinek hátránya származott abból, hogy több mint egy nyelven beszélt. Pislogott, és nem tudott ilyen példát mondani, mert nincs.

A névválasztás is ilyen egyszerűen ment?

A névválasztás az úgy volt, hogy én nem bántam volna egy Csabikát vagy valami mást sem, de nagyon gyorsan letettem erről.

Miért?

Engem Zsombinak hívnak. A Keresztes Zsombi egy portugálnak ABC leves. Nézi a nevemet, és azt se tudja, hogy melyik felével kezdje el elolvasni. Miért okoznék nehézséget a saját gyermekemnek azzal, hogy Bendegúznak, Csabának, Örsnek keresztelem. Most pont a barátaim gyermekeinek a nevét mondom, mert nagyon szép nevük van, itthon elsőosztályú, imádom, de odakint ez egy minimális hátrány lenne. Én már úgy unom, hogy „zombi” vagyok, hogy ezt el se tudom mondani. Lezombiznak jobbról-balról, és akkor utána megkérdezik, hogy honnan vagy? Mondom, hogy Transilvania, „Oh, you are a zombie from Transylvania?! Ha-ha-ha-ha-ha-ha-ha”. Ha kaphatnék egy lejt minden alkalommal, amikor valaki ezt a viccet elsüti, akkor nem egy lejem lenne s nem száz.

A Ferike egy könnyebben kiejthető név a portugáloknak, vagy a portugál változatát használjátok?

Bingó! Eldöntöttük, hogy olyan nevet fogunk választani, ami mind a két nyelven működik. A gyerek hivatalosan úgy van bejegyezve, hogy Francisco József de Almeida Pavão Keresztes. A portugálok ugyanis három vagy négy családnevet is írnak a nevük után: anyja vagy apja neve, nagyapja neve.

Hogyan látod az Azori-szigeteken élő embereket? Hogyan jellemeznéd őket?

Messzemenően pozitívan. Sőt, tovább viszem a dolgot, mert ugye most már annyi év óta ott lakom: rengeteg közöst látok az azoriakban meg bennünk, mert mi a hegyekben élünk, én gyergyói vagyok, a városközpont 800 méter fölött van. Szívós embereknek tartanak minket, akik a jég hátán is megélnek. Én azt látom, hogy az azoriak kint élnek 1500 kilométerre a legközelebbi tengerparttól, olyan szigeteken, amiken néhanapján kitör egy vulkán, földrengések vannak, földcsuszamlások, derült égből áradások. Körülöttük két óceán végtelensége, abban, hogyha elbóklászol, az garantált halál. A szigetnek kevés a termőföldje, a körülmények nehezek, ezért az átlag azori az egy szívós túlélő, egy talpraesett, de mindezek ellenére víg kedélyű, zenét, bulit kedvelő, barátkozós ember.

Amikor én oda kikerültem 2013-ban, még nem volt ekkora a turizmus. Főleg az elvándorolt emberek rokonsága jött látogatóba Amerikából meg Kanadából, és ezen kívül a kalandra vágyó skandinávok, meg németek, akik bálnát, madárt lesni, túrázni, hegyet mászni jöttek. Nem nagyon létezett, hogy valaki odacsámborogjon Erdélyből, mert drágák voltak a repjegyek, kevés volt a repülő. Oda akarok ezzel kilyukadni, hogy az emberek nagyon kíváncsiak voltak arra, hogy honnan jöttem, és ott milyen élet van. Mert ha hiszed, ha nem, rengeteg ember van, aki még a szigetet nem hagyta el, aki nem járt át más szigetekre, nem volt a szárazföldön, csak tévében látta. És akkor kíváncsiak emiatt, s meghívtak, eszel-e, iszol-e, mesélj. Kedvesek, befogadóak, kíváncsiak voltak.

Idegenvezetőként szerinted mi az, amit az Azori-szigeteken mindenképpen látni kellene?

Ha a Ponta Delgadára jön valaki, ahová egyébként a legkönnyebb repülőgéppel eljutni, nagyon sok mindenből lehet választani, de ott van a legszebb kilátó, ezt a Pokol Szájának nevezik. Ott állsz egy kráter peremén, előtted kráterek tátonganak és látod az óceánt is, csak úgy nézel ki a fejedből, hogy milyen gyönyörű az egész. Amikor a szüleim meglátogattak, leesett az álluk.

A Sete Cidades kráter és tavak egy olyan hely, ahová el kell menni: a kráterben van két hatalmas nagy tó, és a tavakon csónakázni, kajakozni, stand up paddle boardozni és minden jót lehet.

Ott van Lagoa do Fogo, a tűz tava is, az egész hegy természeti rezervátum, és lenyűgöző látvány a kráter pereméről. Amikor felbicikliztem oda, és először láttam a saját szememmel, néztem és nem hittem el, hogy ez igazi. Gyönyörű tó, lávatörmelékből part, nagy fenyves erdők, egy láp mellette, zöld, kék, és akkor mögötte meg még látod az óceánt is.

Ott van Vila Franca, az egy nagyon régi város a szigeten, annak van egy, a várostól 500 méterre egy szigetecske, és benne van egy lagúna. Természeti rezervátum, de egy kicsi részén szabad napozni, fürödni, könnyűbúvárkodni. Kivisznek egy hajóval, és ahogy közeledsz a szigetecske felé, ezek a homokkő pillérek, oszlopok úgy nőnek meg a szemeid előtt, hogy csak nézel és pislogsz. Természeti látvány bőven akad az Azori-szigeteken. Gyönyörű túrák vannak, fekete homokos tengerpartok, ahol nyáron a tojást meg lehetne sütni rajta. Lehet szörfözni, lehet bodyboardozni, lehet bringázni, de ott az az apróbetűs rész is hozzátartozik, hogy fel kell kötni a gatyát.

Amikor Székelyföldre jösztök, akkor ez vakációzás, kikapcsolódás, vagy család- és barátlátogatás kötelező körökkel?

Minden egyben, mert pihenés meg stressz is. Nem várom el a barátaimtól, hogy ők jöjjenek hozzám, hanem bérelünk autót, elmegyünk és meglátogatjuk őket. Próbálok mindenhova elérni, és akkor ez a stresszesebb része. Meg, hogy miért nem maradtok többet, az a másik ilyen forrás, hogy én maradnék szívesen, mert szeretek itthon lenni. Mivel nincs kötött munkaidőm, szabadon tudok tervezni.

Hogyan látod most a szülővárosod?

Nem szeretnék külföldről hazaugatni, hogy kéne csinálni és hogy nem, mert az nagyon nem tartom korrektnek. De egy dolgot azért meg merek említeni, mert sok mindent megértek, de van egy pár dolog, ami harminc plusz évvel a rendszerváltás után se változott. A legszembetűnőbb Gyergyó-szinten az, hogy az utaknak a döntő többsége siralmas. Vannak olyan gödrök az úton, amiket felismerek gyermekkoromból, és már 37 éves vagyok. Ez sok mindent elmond a városról, és sajnos ez turisztikailag is nagyon taszító. Valaki idejön látogatóba, és nézi, hogy olyan útjaink vannak, mint az ukrán fronton.

Amikor hazajövök, az vagy nyár vagy karácsony, amikor mindenki itthon van, és nagy buli van a gyergyói Livingben. „Jaj, de jó, hogy itthon vagy!”, „De jó itthon lenni!” – mondjuk egymásnak. És aztán öt perc beszélgetés után kiderül, hogy javarészt mindenki külföldről tért haza egy bizonyos időre. Vannak Dániában, Svédországban, Svájcban és Németországban.

És mit mondanak, ki miért megy el?

Erre te is tudod a választ, mert aki a környéken él az a bőrén érzi, hogy Gyergyóban az is nehéz, ha valaki egy nem túl fényűző életmódot akar folytatni... Ha ügyes és talpraesett vagy, esetleg vállalkozó szellemű, és megteremted a magad lehetőségét, az nagyon fasza. Gratulálok neked! Több ilyet ismerek. Tőlük hallom, hogy „aki azt mondja, hogy Gyergyóban nem lehet megélni, az hülye”. Csak éppen az nem jut az eszükbe, hogy nem mindenki olyan típusú ember.

Aki megcsinálta a maga jólétét, annak a sikere kulcsa nem az, hogy jó a szakmájában, és ez anyagilag is kifizetődő, hanem az, hogy jó üzletemberek, el tudják adni magukat. De a többség nem ilyen. Nem mindenki akarja a saját szekerét húzni, sokaknak pont jó, hogy legyen egy kis munkahelye, bemennek oda reggel, kijönnek onnan, ha lejárt a munkaidejük, becsukják maguk mögött az ajtót, azzal nekik a cég már nem létezik. Ők az idejük többi részét a magánéletükkel töltik.

Az az ember, aki ebbe a második kategóriába tartozik, elvégez egy egyetemet, bele telik három évébe, elvégez utána egy mesterit is, ami plusz két év. Öt évnél tartunk. Hazajön, nagy vigyorogva, és akkor megmondják neki, ha egyáltalán van olyan állás, amire ő szakosodott, hogy „jaj, persze, hogy gyere haza, dolgozz nálunk, adok 2000 lejt”. Még lehet sokat is mondtam. És akkor a frissen végzett egyetemista azt érzi, hogy az a kétezer lej édes kevés, nem ezért végzett egyetemet.

Amikor a diploma nélküli kőművesek négyezer lejt keresnek.

Jaj! Erről azért egy külön cikkben is lehetne beszélni… Két generáció úgy nőtt fel, hogy azt mondták nekik, hogy „fiam, csak egy senkiházi megy ácsnak, kőművesnek, vízgázszerelőnek, villanyszerelőnek, menjél fiam, kövesd a passiódat, a vágyaidat, meg az álmaidat. Így van, legyél történész”. Ha szerencsés vagy, akkor egyetem után ott taníthatsz az egyetemen, ha nem, a McDonald's-nál mindig szükség van egy jó történészre. Miért keres többet egy ács vagy egy vízgázszerelő, mint egy értelmiségi szakma képviselője? Mert kevesebb az állás, mint ahány egyetemista végez, ácsból, víz- gázszerelőből viszont pont emiatt a jóléti felfogás miatt hiány van a szakmában.

Én is, amikor elhúztam itthonról, akkor néztem, hogy amennyit reklámgrafikával itthon keresek, annyit kapok külföldön euróban. Akkor most miért ne menjek el? Főleg úgy, hogy még angolul is tudok…

Ha hazaköltöznél elvileg otthon is tudnád folytatni a munkád. Gondolkoztatok már ezen?

A hazaköltözéssel úgy vagyok, hogy jönnék, de kettőn áll a vásár, mert helyhez kötött dolgaim is vannak. Egyelőre nem látom át, hogy itthon mihez tudnék kezdeni, mert a faragást bármennyire is imádom csinálni eladásra, klienseknek, csak ebből egyelőre nem tudok olyan szinten megélni, ahogy én azt szeretném, a fennmaradó részt az Azori-szigeteken is idegenvezetésből pótolom.

Ahogy a turizmus, úgy az idegenvezetés is helyhez kötött. Az Azori-szigeteken tudom, hogy mivel és kikkel dolgozom, azt is, hogy mennyiért. Itthon újra ki kellene találni.

Én most nem csak sima idegenvezető vagyok, mert pár évvel ezelőtt felkeresett egy cég, akik nemzetközi iskolák diákjainak az utaztatásával foglalkoznak, akiknek nem csak idegenvezető kellett, hanem úticél menedzser is. Ez nem egy fix meló, fél évre előre szólnak, hogy „lesz egy csoportod Zürichből augusztusban, ettől eddig s ilyen programot akarnak, szervezd meg nekik, jó munkát hozzá!”. Lerendezem, és utána be tudok költözni a fafaragó műhelyembe.