„Mélyen vonzott a világ sokszínűsége és annak felfedezése, így újabb és újabb tájak felé sodródtam”

Ha valaki átgörgeti az Instagram oldalad számtalan külföldi álomkirándulást fedezhet fel: Costa Rica, New York, Bali, Isztambul, hogy csak párat említsek. Az ember fejében akarva, akaratlanul is megfogalmazódik a kérdés, hogy lehet ennyi helyre eljutni?

Ez a kérdés az én fejemben is számtalanszor megfogalmazódott. Emlékszem középiskolában csak ámultam és bámultam földrajz órákon, hogy a világ mennyi lélegzetelállító helyet tartogat a kalandra vágyóknak. Már akkor hajtott a vágy a felfedezésre.

Először a kézilabda által sikerült eljutnom megannyi helyre Európán belül. Ezeket mind az akkori edzőimnek köszönhetem, akik folyamatosan keresték az új lehetőségeket, hogy hogyan tudnák nekünk bemutatni a világot, összekötve azzal, ami a szenvedélyünk.

Így jutottam el Monacoba, Franciaországba, Monte-Carlóba, Spanyolországba, Ausztriába. Nem beszélve a belföldi utazásokról. Románia, Erdély térképét kívülről vágtuk. Melyik város merre található, hány kilométerre.

De végtelenül hálás vagyok a családomnak, a szüleimnek is, akik által kialakult bennem az utazás iránti szenvedély. Már egész kiskorunktól kezdve vittek magukkal mindenfelé. Ők azok, akiknek a legkalandosabb utazásaimat köszönhetem.

Önmagadtól mikor kezdtél el külföldi országok felé kacsintgatni?

Már középiskolás évek alatt elkezdtem keresni a lehetőségeket, hogy hogyan lehet, minél több helyre eljutni, hogyan lehet, minél több kultúrát megismerni. Ekkor bukkantam rá az Erasmus+-ra, ami által a fiatalok szinte ingyen járhatják be a világot. Ezt kellőképpen ki is használtam a középiskolás éveim alatt és gazdagodtam olyan élményekkel, mint például dalírás, videóklip forgatás, stúdiózás, utcazenélés Törökország legnagyobb városában, Isztambulban, és az egészséges életmódról tanulhattam Luxembourgban.

A középiskolás éveim után, három évre, Beszterce kézilabda csapatába szerződtem, ami eléggé lekötött, viszont akkoriban a Covid miatt úgysem tudtam volna utazni. De amikor már lehetett, a megspórolt pénzecskémet is utazásra költöttem.

Most mivel foglalkozol Kansas államban?

Távoktatásos egyetemi hallgató vagyok, és mellette „dolgozom” az Egyesült Államokban. Nem hiába tettem a dolgozom szót idézőjelbe, hiszen ezt nem nevezném munkának. Au pairkedem. Ez lényegében a kulturális cseréről szól. Abból áll, hogy egy teljesen idegen család felajánlja, hogy beköltözz az otthonukba, és családtaggá válj. Cserébe vigyáznod kell a gyerekekre, amíg a szülők dolgoznak, és ezért még zsebpénzt is kapsz pluszban.

Mennyit keresel vele?

Elégségeset, hogy az utazásaimat finanszírozni tudjam belőle.

Mennyire volt változatos az eddigi utad?

Tíz hónap alatt sikerült eljutnom 15 államba, emellett kipipálhattam Puerto Ricot, Costa Ricát és Mexikót. Na meg haza is kellett mennem kétszer, az egyetemi záróvizsgáim miatt.

Mi az, ami megmarad egy ilyen utazás után?

Mindegyik utazás teljesen különböző volt, egyedi és felejthetetlen: életemben először láthattam a sarki fényt Alaszkában. Először érezhettem, milyen gleccseren lépkedni, ugyanott átélhettem életem első kutyaszánozását az alaszkai bajnokkal, ott döbbentem rá milyen félelmetes, amikor az utcán szembejön veled egy óriás jávorszarvas, és csak imádkozni tudsz, hogy nehogy neked fusson. Biolumineszcens egysejtűek között evezhettem Puerto Ricon, ugyanott, annak ellenére, hogy a helyiek nem ajánlották, és úgy írták le, hogy sebesülés nélkül onnan nem jössz ki, kóstolhattam bele a gettó életvitelbe, és koccinthattam az ott lakókkal. Lajhárokat, különböző majmokat, tukánokat, nyílméregbékákat vehettem szemügyre két vízesés között a Costa Rica-i trópusi esőerdőben, autóban aludtam a Grand Canyonban, átélhettem, hogy milyen a Halloween New Yorkban. Átvezettem az Overseas Highwayen (Tengeri főút), ami nagyrészt a Floridai Key-eket köti össze. Megszerettem a country zenét, 2024 áprilisában láthattam a napfogyatkozást, szenvedélyemmé vált a nemzeti parkok felfedezése, a sport szerelmeseként többször is volt lehetőségem vagy NBA meccsekre, vagy a Superbowl győztes, Chiefs megmérettetéseire ellátogatni és még sorolhatnám. Mindezekért hihetetlenül boldog és hálás vagyok.

Mikor fogalmazódott meg benned először, hogy külföldi állást kellene vállalj?

Budapesten mindig is otthon éreztem magam, így, amikor el kellett dönteni, hogy középiskola után hogyan tovább, először oda szerettem volna költözni, és ott folytatni tovább a tanulmányaimat. Azonban az élet néha váratlan fordulatokat hoz. Mivel mélyen vonzott a világ sokszínűsége és annak felfedezése, így újabb és újabb tájak felé sodródtam.

Tény és való, hogy az Amerikai Egyesült Államok sem vonzottak, viszont a Latin-Amerika már igen. Abban az időben, amikor elkezdtem gondolkodni, hogy ha már adott a lehetőség, akkor éljek-e vele, sok barátom már kint volt huzamosabb ideje. Rengeteget beszélgettem velük, és folyamatosan arról meséltek, hogy mennyit utaznak. Ez volt a csali számomra, és ezáltal egyre közelebb érezhettem magamhoz Latin-Amerikát is, aztán elgondolkodtatott maga a tény, hogy ki tudja, milyen jövőbeli lehetőségeket nyújt majd a kint töltött idő számomra.

Milyen lehetőségeket láttál magad előtt?

A látókörök tágítása, a színes tapasztalatszerzés, a különböző nézőpontok megfigyelése, és nyilván az is hajtott, hogy önmagamat próbára tegyem teljesen új környezetben, teljesen eltérő kultúrában, életvitelben. Ki akartam próbálni magam, milyen, amikor nélkülöznöm kell a komfortzónámat.

Valamilyen célt kitűztél magad elé?

Színesebbnél-színesebb kultúrákat szerettem volna megismerni, megérteni az itteni és a saját kultúrám között tapasztalt különbségeket és hasonlóságokat. Életemet végig kísérő élmények gyűjteni, különböző emberek megismerni, kapcsolatok teremteni, és persze, élvezni az utazások által nyújtott kalandokat, szabadnak érezni magam.

Olyan történeteket akartam gyűjteni, amelyek által másféle tudást adhatok majd át a gyerekeimnek, unokáimnak, és amelyeket fülig érő mosollyal mesélhetek majd nekik. Például, hogy „anyátoknak még amerikai jogosítványa is van!”

Mi az, ami Amerikában meglepett?

A befogadás. Hihetetlen számomra, hogy egy ezer idegent első perctől kezdve mennyire barátságosan fogadnak Amerikában. Az én helyzetemben azt történt, hogy konkrétan attól a perctől, amikor beléptem legelőször a házba, máris családtagként kezeltek, és a gyerekeknek is úgy mutattak be, hogy íme „itt a nagy tesótok, akit már milyen régóta várunk”.

Ez persze nem mindenkinél történik így. Sok olyan történetet hallottam, ahol teljes ellenkezője történt ennek.

Az is meglepett, hogy az utcán is mennyire közvetlenek az emberek. Minden ember mosolyog a szembejövőkkel, vagy akár megkérdezi, hogy hogy van, hogy telt a napja, mi a további programja.

Uu, szinte elfelejtettem! Talán az egyik legnagyobb sokk számomra, hogy az esetek legtöbb százalékában az emberek nem tudják elképzelni, hogy milyen lehet az élet Amerikán kívül.

És neked Amerikán belül, mi az, ami megtetszett?

A legjobban a színes természet és a lélegzetelállító tájak. Emelett az emberek közvetlensége.

Melyik a kedvenc utazási élményed, történeted, amit szívesen megosztanál?

Huhh, nehéz dönteni! Az utóbbi utazásaimat emelném a csúcsra. Costa Rica és Mexikó. Mindkét utamra egyedül indultam, annyi különbséggel, hogy a Costa Rica-i előtt, egy alkalmazáson keresztül megismertem egy japán lányt, akivel ott a helyszínen, a reptéren találkoztunk először, és utaztuk körbe az országot. Ezzel szemben Mexikóba teljesen egyedül mentem, terv és szállás nélkül.

Mind a kettő különleges élménynek tűnik. Melyik tetszett jobban?

Tudni kell rólam, hogy bárhova megyek, a fő célom az, hogy a helyiek világába jobban belekóstolhassak, és lencsevégre kaphassam a mindent elmondó arcokat. Ha választanom kellene akkor inkább Mexikót emelném ki, hiszen azt sem tudtam mit fogok csinálni, és ráadásul még teljes egymagamban, az egyik legeslegjobb, legkalandosabb utam volt.

Amikor becsekkoltam a repülőre, arra gondoltam, hogy mégiscsak jó lenne az első éjszakára szállást foglalni. De felmerült a kérdés, hogy hová. Kinéztem egy helyi buszt, ami Cancunból elvitt Valladolidba, ami egy zseniális hely a helyi kultúra megismerésére. Valladolid az ősi maja civilizáció egyik hagyományos központja, és mai napig otthont ad számos maja leszármazottnak. Ami engem még megfogott, hogy a spanyol hódítás utáni építészeti stílusok és a koloniális épületek szépítik a várost. Valladolid még azért is volt első célállomás, hiszen nem messze tőle található a híres Chichén Itzá ősi maja romváros, amit manapság a világ egyik hét csodája közé sorolnak. Mindemellett számos Cenote (különleges földalatti víznyílások, kristálytiszta vízzel) is található a környéken, amit ha arra jártok tilos kihagyni.

Mi történt, amikor megérkeztél Valladolidba?

Már az utcán sikerült barátokat szereznem, akik, mint kiderült, ugyanahhoz a hostelhez tartottak, ahová én. Itt a welcome drink az volt, hogy mindenki saját magának elkészíthetett egy Mexikóban jellegzetes italt, aminek nyilván tequila volt az alapanyaga. A cocktail készítés közben az újonnan megismert barátok száma többszöröződött, és ott, az éjszaka folyamán eldöntöttük, hogy másnap együtt járjuk be a környéket.

A továbbiakban az utazásom méginkább random volt. Sok helyet kinéztem, ahová mindenképp el szerettem volna jutni, viszont elkezdődött az esős szezon, úgyhogy le kellett mondanom azokról. Helyettük Cozumel szigetre vettem az irányt, ami a búvárok paradicsoma. Négy nap búvárkodás várt rám, ami alatt közelebbről élvezhettem a világ második legnagyobb korallzátonyát.

A búvárkodásokon kívül újabb barátokat is sikerült szereznem, akikkel tervezünk együtt utazni a jövőben. A helyiek életébe is belekóstolhattam, éjjeli órákban egyedül sétáltam a vaksötét utcákon, azért ilyenkor egy-egy helyi lakos tekintetétől féltem.

Milyennek ismerted meg az amerikaiakat? Milyenek vagyunk mi, hozzájuk képest?

Az amerikai kultúra sokszínű, de általában a függetlenség, az egyéni szabadság és az elérhető lehetőségek elvei köré épül. Az emberek nyitottabbak az etnikai sokféleség támogatásában, nagylelkűek és barátságosak, szeretnek kommunikálni és kapcsolatokat építeni. Még nem volt olyan pillanat, amikor egy random idegen ne kérdezte volna meg az utcán, hogy, hogy vagyok, vagy ne mosolygott volna mindenki, aki mellett elmentem.

Erdélyben az emberek közel sem ennyire barátságosak, viszont sokkal nagyobb hangsúly esik a családi és közösségi kapcsolatokra, valamint a hagyományőrzésre, a kulturális örökség és különböző értékek tiszteletére. Na meg a gasztronómiára, amivel az amerikai kaja versenybe sem szállhat.

Hogyan látod azóta az erdélyi magyarok helyzetét? És mi az, amit itthon hasznosíthatnánk, azokból a dolgokból, amiket láttál?

Az erdélyi magyarok a történelmi és kulturális hátterükkel, rendkívül gazdag és sokszínű, sajátos identitású közösségnek számítanak, az amerikai közösség mellett. Az eddig tapasztaltak alapján nem érzem úgy, hogy nagyon le lennénk maradva hozzájuk képes. Amiben fejlődnünk kellene az, az infrastruktúra.

Lehet ez változna, ha mondjuk egy nagyobb, fejlettebb államban élnék. Így számomra Európa még mindig egy jobb hely, és bármely Európában járt amerikai válasza is hasonló volt. Sokkal inkább könyörögnék az amerikaiaknak térden állva, hogy ne legyenek ennyire környezetszennyezőek.

Azóta eltelt egy kis idő. Most, hogy látod te mennyit változtál, mit adott neked a külföldi élet?

Sokat változtam. A külföldi élet nagyobb önállóságot, új tapasztalatokat, és perspektívákat adott.

Milyennek látod most a környezetet, ahol felnőttél, és az ott élő embereket hogyan jellemeznéd?

Erdély szívében, Székelyudvarhelyen nőttem fel. Az ottani környezetet úgy írnám le, mint egy kis összetartó családét, mely, ahol az emberek magyar nyelven, valamint székely szokások és hagyományok szerint élnek. A város hangulatának meghatározója a helyi emberek barátságos, vendégszerető természete. Az itt élők büszkék a székely identitásra és hagyományokra, ami jelentősen meghatározza a mindennapi- és közösségi életüket. Fontosak számukra a „kis családi” összejövetelek, értem itt a helyi rendezvényeket, ünnepségeket. Ilyenkor lehet igazán látni, hogy mennyire pezseg a város és ekkor bizonyosodik be, hogy mindenki ismer mindenkit. Büszke vagyok, hogy ott nőhettem fel. Hazatéréseimkor mindig elkap egy leírhatatlan érzés és sokszor elgondolkodom, hogy abból a borsószem városból merre sodort az élet.

Hogyan látod a munkalehetőségeket?

A gazdasági és a munkaerő-piaci lehetőségek nem mindig felelnek meg a modern munkavállalási elvárásoknak és lehetőségeknek. Bár Székelyföld egyes részein növekvő iparágak és szolgáltatások mutatkoznak, a karrier lehetőségek gyakran elmaradnak a nyugati országokban tapasztalhatóktól.

Tervezel hazajönni?

Bár a család a minden számomra, még nem tervezek hazamenni. Úgy érzem, hogy még látnom és tapasztalnom kell többet és többet. Nem feltétlen maradnék az államokban, de még sok földrész van, ami felfedezésre vár.

Sokan ismernek a sportvilágból téged. Hogyan élted meg ezt az időszakot, és miért hagytad abba a kézilabdát?

Eleinte elképzelhetetlen volt, hogy milyen lesz az életem kézilabda nélkül, ami addig a mindennapjaim része volt. Rendkívül közel volt a két váltás egymáshoz, így a sok impulzus időt sem hagyott a gondolkodásra, hogy na de hogyan is fogok én élni kézilabda nélkül. Egyik hónapban abba hagytam a kézilabdát és a másik hónapban már költöztem.

Most sportolsz valamit, és amúgy még megvan benned a vágy, hogy újra kézilabdázz?

Igen, sokat gondolkodom rajta. Próbáltam már csapatot is keresni az államokban, de legtöbben nem is tudják itt, hogy mi az a kézilabda. Most edzőterembe járok, teniszezgetek, pickleballozok a barátaimmal, és tervezek megtanulni golfozni.

Ha egy dolgot tanácsolhatnál az otthon élő magyaroknak, mi lenne az?

Merjenek nagyot álmodni, és nyissanak a világ fele! Az utazás, a nemzetközi kapcsolatok és a különböző tapasztalatok nagyban hozzájárulhatnak az egyén fejlődéséhez és világszemléletének gazdagításához. Nem mellesleg: egyszer élünk!