„Erdélyben túl sokszor beléptek a személyes szférámba. Én német vagyok lélekben, szeretem a távolságot”

Szilágyi Dalma és Szász Adorján öt évvel ezelőtt döntöttek úgy, hogy meghozzák életük egyik legnagyobb döntését, és kiköltöznek Németországba, ahol rend a lelke mindennek. A fiatal pár már Kolozsváron is német cégekkel dolgozott együtt, de a karrierlehetőség és a jobb élet reményében nekivágtak életük legnagyobb kalandjának, ami megannyi élményt, és nagyobb fizetést is magával hozott, a gazdag német kultúráról nem is beszélve.

Mindketten Kolozsvárról utaztatok ki Németországba. Dalma, te Székelyudvarhelyt és Bukarestet is megjártad már. Te, pedig Adorján Balánbányáról származol. Mit kell tudni róla?

Szilágyi Dalma: A világ legjobb helye! (Nevet.)

Szász Adorján: Balán a fénykorában Bányaváros volt. Mivel nagyon sokan elmentek külföldre dolgozni, többek között én is a külföldön dolgozók táborát erősítem, emiatt az embernek kicsit olyan érzése van Balánbányán, mintha szellemvárosban járna. Egy nyugdíjas, azaz erősen öregedő kisváros hangulata lengi körül.

Azt mondják, az udvarhelyiek még Kolozsváron is udvarhelyiekkel lógnak, és minden hétvégén hazajárnak. Neked, Dalma milyen volt udvarhelyiként Kolozsvár?

Sz. D.: Nekem csak kicsit volt másabb a kolozsvári egyetemi élet, mert Bukarestben akartam elkezdeni a karrieremet. Az első évet ezért Bukarestben végeztem, de nem voltam megelégedve az egyetemi oktatás szintjével. Voltak azonban olyan évfolyamtársaim, akik ugyanazon a szakon tanultak, csak éppen Kolozsváron. Amikor elmesélték, hogy milyen szintű az egyetemi oktatás Kolozsváron, nem volt kérdés, hogy ott akarom hagyni Bukarestet.

Ezek szerint nem csak egy diplomát szerettél volna kapni az egyetem elvégzése után.

Sz. D.: Nagyon ambiciózus voltam, minden áron jó egyetemen akartam végezni, hogy a szakmámban elhelyezkedjek és karriert építsek. Bukarestből sikerült átvinni a tanulmányi eredményeimet Kolozsvárra, így másodéves egyetemistaként kezdtem el felfedezni a várost. Én is az udvarhelyiekkel bandáztam, beléjük kapaszkodtam, amikor másodévesként egy olyan közegbe csöppentem bele, ami már össze van szokva. Már nem volt energiám arra koncentrálni, hogy új kapcsolatokat alakítsak ki, mert minden porcikámmal arra fókuszáltam, hogy a transzfer sikeres legyen, vizsgáimat elismertessem, és felzárkózzam a kolozsváriakhoz.

Bukarestben próbálkoztam kitörni az udvarhelyi közegből, de nem volt könnyű, mert ott volt a Bukaresti Magyar Diák Szövetség (BMDSZ), ami a bukaresti KMDSZ. Ott találkoztam először azzal, hogy ellenségesek vagyunk egymással.

A bukarestiek ellenségesek voltak az udvarhelyiekkel?

Sz. D.: A bukaresti diákszövetségben a legtöbben csíkszeredaiak vagy sepsiszentgyörgyiek voltak. Addig nem is tudtam, hogy a Csík és Udvarhely között konfliktus van, és lenne bármi okunk is az ellenségeskedésre.

Sose hallottad még az Itt es jobb, mint Csíkban mottójú bezzegelést?

Sz. D.: Nem, én teljesen naivan mentem a BMDSZ-hez, és ott megszóltak, hogy jaj, te udvarhelyi vagy. Tizenkilenc voltam, amikor megtudtam, hogy mi é betűsen beszélünk. Nem is hallottam előtte ilyesmikről.

Milyen szakot végeztetek egyetemen?

Sz. A.: Informatikát végeztem.

Sz. D.: Én pedig idegen nyelveket: angol-német fordítói szakot.

Hogyan ismerkedtetek meg?

Sz. A.: Kolozsváron egy kollégámmal lakótársat kerestünk, és Dalmi lett az új lakótársunk. Akkor ismerkedtünk meg, amikor már mindkettőnknek a tanulmányai nagyrészt be voltak fejezve, még a mesteri volt hátra. Egy év barátság és ismerkedés után lettünk pár, és nem olyan sokat ültünk már azután Kolozsváron.

Sz. D.: Két évet éltünk Kolozsváron együtt, mint pár, és akkor utána együtt tovább költöztünk.

Nagyon-nagyon sok erdélyi település küszködik azzal, hogy a fiatalok, a középkorúak kivándorolnak külföldre, munkát vállalnak, és sokan közülük új életet kezdenek. Nálatok ez hogyan vette kezdetét?

Sz. A.: Elkezdtünk közös programokat szervezni, elkezdtünk utazni, és elég hamar jött aztán az ihlet, hogy induljunk el valahova.

Hogyan jött a képbe Németország?

Sz. D.: Egy kicsit mélyebb volt ez, és többrétű. Már a mesteri alatt mind a ketten német cégnek dolgoztunk.

Milyen típusú cégeknek?

Sz. D.: Adorján informatikai cégnek, én pedig egy vonatépítő cégnek. Lényegében mind a ketten irodai munkát végeztünk, de Németországnak. És hogyha valakit komolyabban foglalkoztat a karrier, vagy komolyabban érdekli a munkája, akkor hamar ráérez arra, hogy a komoly dolgok itt történnek, Németországban. A komoly döntéseket Németországban hozzák meg, mert a biznisz magja itt van. Kolozsváron egy úgynevezett akváriumban vagy, ami viszonylag kényelmes tud lenni, de mi ennél többre vágytunk. Egy pár év munka után úgy éreztük, hogy a kazánban szeretnénk lenni, és nem csak a melegénél. Innen jött a gondolat.

Előtte már jártatok kint Németországban?

Sz. D.: Nekem már volt tapasztalatom Németországgal, mert voltam kint nyolc hónapot, két gyerekre vigyáztam 2014-ben. De mivel mind a ketten már beszéltünk németül, és német cégnek is dolgoztunk valahogy nem volt kérdés, hogy ha külföldre váltunk, akkor egy olyan helyet választunk, ami már valamilyen szinten ismerős.

Sz. A.: Egy müncheni székhelyű cégnek dolgozom, úgyhogy az alatt az idő alatt, amíg Kolozsváron dolgoztam, évente egyszer, kétszer elmentünk Münchenbe, és így lehetőségem volt belátást nyerni arra, hogy a németeknek milyen a munkamoráljuk, milyen etikájuk van. Nekem imponált ahhoz viszonyítva, hogy mit láttam otthon.

Mi az, amit megfigyeltél?

Sz. A.: Otthon sokkal lazábbra vették a munkát. A németek sokkal odaadóbbak voltak ebből a szempontból. Nekem ez inkább tetszett. Most – retrospektívan szemlélve a dolgot – legszívesebben a kettő között lennék valahol, de ez még mindig jobban talál az én személyiségemhez és mindkettőnk személyiségéhez, mint ami otthon működött. Otthon nagyon kényelmes volt, már azt lehet mondani túlzottan kényelmes, az a fajta életmód, ami minket körbevett.

Beszéltük, hogy mi lenne, ha próbálkoznánk. Elsősorban nem München volt nekünk belőve, elkezdtem munkát keresni, mert azt beszéltük, hogy biztosra megyünk, legyen nekem egyszer munkám, és hogyha az megvan, akkor Dalmi is elkezd keresgélni. És a keresgélés során a németországi kollégáim azt mondták, hogy „hát gyere hozzánk, mert miért is mennél máshova?” Ez valahol támaszt is adott, mert egy olyan komfortos lépés volt, mint ahogy Dalminak is a váltás, mert tulajdonképpen az első pár hónapban én csak irodát váltottam. A kollégáim és a munkaköröm teljesen ugyanaz volt.

Fizetésbéli különbségek azért gondolom voltak. Nem mindegy, hogy Kolozsvárról dolgozol egy német cégnek, vagy a német cégnek vagy az alkalmazottja, ahol másfajta összegből kell és lehet megélni.

Sz. A.: Nyilván a fizetést a helyi feltételekhez mérten adták.

Ez mekkora a különbség a kolozsvári és a német bérek között?

Sz. A.: Hát én két és félszeres, háromszoros különbséget mondanék.

Sz. D.: Igen!

Sz. A.: De persze vannak eltérések, van, aki jobban keres, van, aki kevésbé. De ez az átlag.

A lakásbérek milyenek?

Sz. D.: Kolozsváron pár száz eurót fizettünk, itt pedig jóval ezer euró felett van az albérlet ára.

Ez azért egy hatalmas különbség, különösen az első hónapokban elég megerőltető lehet.

Sz. A.: Az volt, igen. De mielőtt kijöttünk volna, tisztában voltunk azzal, hogy nekünk ez a váltás nem a pénzről szól, mert egy más életstílust akartunk kipróbálni. Tudtuk, hogy az elején a váltás pénzügyileg megterhelő lesz. Ahhoz képest, hogy milyen feltételeink voltak Kolozsváron, amikor mindent összeadtunk a hónap végén, akkor rendszerint mínuszba jöttünk ki. Kicsivel visszább léptünk pénzügyileg, de összességében idő kérdése volt, hogy mikor jutunk el ugyanarra a szintre, ahol Kolozsváron voltunk, vagy följebb.

Mennyiből lehet kényelmesen megélni Németországban?

Sz. D.: Nagyon egyszerűen fogalmazva többet keresel, de többet költesz, ha fenn akarod tartani az életszínvonaladat. És nem bánod, mert élvezed, valahogy így fogalmaznám meg.

Németország megadta nektek munka szempontjából azt, amire Kolozsváron vágytatok?

Sz. A.: Mivel itt vagyunk Németországban, valóban részesei lehetünk a bizniszdöntéseknek, ezért is volt ennyire vonzó számunkra a kitelepedés. Kolozsváron ezzel szemben csak azokon a projekteken dolgozhattunk, amit a németországi cégek kiszerveztek, hogy ne kelljen a kapacitásukat, potenciáljukat feláldozzák, bevessék, hisz erre a célra ott vannak a pénzügyileg költséghatékonyabb országok, mint Románia is.

Sz. D.: Például amit most csinálok, azt soha nem lett volna lehetőségem Kolozsváron elvégezni. Eddig valaki más felelt érte Németországban, és mi Kolozsváron a keze alá dolgoztunk, hogy ő tudja végezni azt a feladatot. Ezzel szemben Németországban én átvehettem azt a feladatot, és most én vagyok az, aki felel érte.

Konkrétan te most mivel foglalkozol? Nálad miben változott az egész?

Sz. D.: Nem akartam mélyebben bele menni és magyarázni, mert soha senki nem érti. (Nevet) Nagyon röviden, a humán erőforrással (HR) és az emberek fizetéseivel foglalkozom. Én felelek azért, hogy az alkalmazottaknak minden hónapban megérkezzen a fizetése, illetve, hogy az adó eljusson az adóhivatalba, hogy a társadalombiztosítás be legyen fizetve, és minden jól ki legyen számolva, persze, nem én számolom, hanem a rendszer. Hétezer embernek kell megcsinálni ezt a havi elszámolást.

Csupán hétezernek… Ha a székelyföldi vállalkozásokkal állítom párhuzamba, ez azért elképesztő szám. Münchenben élni mit jelent számotokra azon túl, hogy munka?

Sz. D.: Elhelyezkedésileg is nagyon szeretjük Münchent, egyrészt közel van az a német és az osztrák Alpokhoz, ami nekünk nagyon fontos mind téli (sízés), mind nyári (túrázás) sportok szempontjából. Most vettünk SUP-okat (Stand Up Paddle Boarding avagy állószörfözés), mert a közelben gyönyörű tavak vannak, és oda járunk gyakran kirándulni.

Ezek a hétvégi kisebb programjaink, azon kívül Németország Európa szívében van. Lehetőségünk van gyakran járni Olaszországba, Magyarországra, Ausztriába. Könnyen tudunk mozogni innen autóval, repülővel, vonattal, ezért nagyon-nagyon aktívak vagyunk. Nincs nagyon szabad hétvégénk, mert kihasználjuk a lehetőségeinket.

Sz. A.: Viccesen összegeztük, nem is olyan rég, hogy Olaszországban több helyet ismerünk, vagy bejártunk, mint Romániában, mert közel van...

Sz. D.: És nincs medve.

A magánközlekedés az autópályák miatt is gyors. Anyagilag ez mekkora megterheléssel jár? Hozzánk képest mennyire drága Németországban?

Sz. D.: Drágább valamennyivel.

Sz. A.: Romániában egy, két lejjel szokott olcsóbb lenni a benzin, mikor hogy. Itt most jelenleg nyolc lej körül jön ki. Mi egy évben átlagban 25-30 ezer kilométert teszünk meg autóval, és havonta mintegy 200 eurót rá kell szánnunk az üzemanyagra, de abban benne van a munka is és a kirándulások is.

Itt fontos megemlíteni a 8 lejes németországi és a 7 lejes romániai tankolás közötti fizetésbéli különbséget is. A német fizetésekhez képest, ami alsóbb hangon is 3-4 ezer eurót jelent, azért az 1000 lej (200 euró) eltörpül. Ezzel szemben Romániában a nettó minimálbér 2079 lej, azaz a utazásra szánt költség felemésztené egyesek fizetésének felét.

Sz. D.: Persze, és az élelmiszernél is hasonló helyzet van. A németországi élelmiszerek valóban kicsivel drágábbak, de nem sokkal.

Sz. A.: Ami meghatározó különbség, az a lakbér.

Sz. D.: És a szolgáltatások. Legyen az fogorvos, vagy hogyha el akarsz menni magánorvoshoz, vagy hogyha szeretnél egy kozmetikai kezelést, az lényegesebben drágább, mint otthon.

Sz. A.: Egy színházi előadás, adott esetben koncert is többe kerül. Azért drágábbak, mert az órabérek, a manopera (befektetett munka) más szinten vannak megfizetve.

Ti ezeket hogy oldjátok meg? Öt év alatt, gondolom, sok olyan döntéshelyzettel találkoztatok, amikor lehetőségetek lett volna Romániában olcsón hozzájutni egy fogorvosi kezeléshez. Mit választottatok?

Sz. D.: A koronavírusig hazajártunk a nem sürgős ügyekkel.

Sz. A.: A járvány után viszont eldöntöttük, hogy ezt így nem lehet, mert amikor hazamész, mindent be kell sűrítened egy hétbe, kettőbe.

Sz. D.: Futkorászol, és nem telik jól. Nem éri meg. Inkább kifizeted itt, hogyha van rá lehetőséged. És nagyon jó az egészségügy. Nagy összeget is fizetsz minden hónapban az egészségügy biztosításra, ami kötelező, ugyanúgy, mint otthon, de minőségi szolgáltatást kapsz érte. Meg vagyunk elégedve.

Viszont vannak itt is olyan helyzetek, amikor rá kell fizetni bizonyos dolgokra. Például a fogorvos. Meg lehet oldani, hogy fogbiztosítást fizetsz. Kifizeted az X összeget havonta, és akkor bármikor mész fogorvoshoz, visszakapod az összeget teljesen, vagy részben, de annyira, hogy ne fájjon. Vannak megoldások arra, hogy kikerüld azt, hogy mindig mindenért haza kelljen fussál, vagy stressz legyen számodra az, hogy „juj, fáj a fogam, és akkor most hogy megyek haza?” Mi ki szerettük volna iktatni a mi életünkből teljesen az ilyen helyzeteket.

Sz. A.: A másik ilyen vízválasztó volt az autó esete. Két évig román rendszámmal jártunk itt kint, de a korona ideje alatt lejárt a műszaki vizsga érvényessége, és akkor nem lehetett azzal mit kezdeni, muszáj volt ide átíratni. Valószínűleg ezek az apró lépések, amiket időben meg kellett tennünk, hozzászoktattak a gondolathoz, hogy jó, most már akkor szánjuk rá itt időt és energiát, mert nincs értelme ezzel otthon foglalkozni.

Fokozatosan jött az a gondolat is, hogy Németországban is maradnátok?

Sz. D.: Hát ez a gondolat sose fogalmazódott meg bennünk. Eredetileg azt beszéltük, hogy háromtól öt évig jövünk ki Németországba. Aztán lejárt a három év, amiből két év korona volt, és azt mondtuk, ez így nem oké, még maradunk. És aztán az öt év is lejárt. Én most babát várok, a szülés miatt még várni szeretnénk a hazaköltözéssel. Úgyhogy még maradunk, mert jól telik. Mi arra számítottunk, hogy ahogy elegünk lett egy kicsit Kolozsvárból meg a kolozsvári munkakörünkből, úgy elegünk lesz Németországból is. És nem lett eléggé elegünk, hogy azt mondjuk, hogy „jaj, el kell költözni minél hamarabb”.

Sz. A.: Voltak hullámok, de sosem volt elég erős az a kialakult motiváció, hogy szedjük fel a sátorfánkat.

A hullámok alatt mire kell gondolni? Mi okozta volna azt a gondolatot, hogy hazaköltözzetek?

Sz. D.: A hullámok valójában folyamatos beszélgetések voltak, a dialógus kettőnk között, hogy ki hogyan képzeli el a jövőt. Mi lenne, ha... Elsősorban család miatt költöznék én haza. Anyuékért és a közeli család miatt. Úgy érzem, hogy az élet elsősorban a családról szól: a kapcsolatokról, a szeretetről, és az együtt töltött időről, aminek eléggé hátat fordítottam az elmúlt öt évben. Hogyha valaki időt és energiát fektet abba, hogy rendszeresen hazajárjon, akkor azonban minőségi időt tölthet az otthoniakkal, már csak azért is, mert tudja, hogy limitált az ideje. És én ezt nagyon élvezem így, mert talán erősebb és jobb is a kapcsolat így a szeretteimmel, hogy nem vagyok ott mindig nekik. De mégis, valahogy úgy érzem, hosszú távon csak mellettük képzelném el az életem. Ez volt a fő gondolat mindig a hazatéréssel kapcsolatban, semmi egyéb. De egyelőre azt most nem tudjuk, hogy fog ez rendeződni

Pedig épp ez lett volna a következő kérdésem, hogy mit fogtok dolgozni, ha hazatértek? Talán az IT esetében vissza lehet menni Kolozsvárra, de Udvarhelyben vagy balánbányai hazatérésben gondolkoztok-e?

Sz. A.: Azt sem tudjuk, nem tudtuk sosem leszűkíteni. Annyira szűkítettük le talán, hogy mindig vacilláltunk, Budapesten, Kolozsváron vagy Udvarhelyen volna-e érdemesebb élni. Új helyet nem próbálnánk ki, mert oda még annyira sem kötne semmi, és most nem tudjuk elképzelni, hogy egy teljesen új helyen elölről kezdjünk mindent.

Sz. D.: Ha nem muszáj.

Sz. A.: Ha nem muszáj. Budapest is valahol új, de ugye ott az anyanyelv, az identitásod azért csak könnyebben húz arrafelé, de ha mondok egy Brassót, vagy Szebent, Nagyváradot, nincs sok közünk hozzájuk.

Kolozsvárból, és úgymond a mi kis erdélyi magyarságunkból, mi az, ami eltolt magától? Miből lett elegetek?

Sz. D.: Valójában elegünk lett, de egy kicsit olyan kényelmesen lett elegünk. Mi jól éreztük magunkat, nem az volt, hogy onnan annyira elkívánkoztunk, hogy már nem bírtunk ott maradni, mert ha nem jött volna össze, hogy kiköltözzünk, boldogan maradtunk volna.

Sz. A.: Persze.

Sz. D.: Az elköltözés gondolata a munka részeként csorgott be az életünkbe, nem láttuk olyan komolynak a munkalehetőségeket, és az agglomeráció Kolozsváron sem volt annyira kecsegtető, már akkor nem nagyon lehetett haladni A-ból B-be. Se autóval, se semmivel.

Sz. A.: Az emberek gondolkodásmódja is hozzájárult. A kinti ember a munkahelyén a munkával foglalkozik, és otthon a saját dolgaival. És a kettőt nem igazán keveri össze. Otthon pedig nagyon hétköznapi az a mondat vagy a kérdés munkahelyen, hogy na, mit vettél, vagy holnap mit csinálsz, és tényleg a kapcsolatok valahol természetesen így alakulnak ki, hogy a munkatársak idejük egy részét mindenféle egyébbel töltik, és barátkoznak, beszélgetnek a munkahelyen. Ez is működhet jól és mértékkel, viszont amikor az egyensúlyból kibillen, akkor nem érted, hogy miért is vagy ott a munkában.

A másik, hogy otthon mindenki mindenkit les, ki mit csinál, mit vesz, kinek hogy megy a sora, miért csinálja, hogy csinálja. Ez itt Németországban nincs. Legalábbis nem annyira szembetűnő.

Sz. D.: Itt valahogy diszkrétebbek az emberek. Erdélyben úgy érzem, túl sokszor beléptek a kollégák a személyes szférámba. Tudtam, hogy jóindulatúak, csak nekem sok volt. Én német vagyok lélekben, szeretem a távolságot, ezért szimpatikus nekem a német hozzáállás.

Szerintetek miből adódik az erdélyiek és németek közötti távolságtartási különbség?

Sz. D.: Otthon az embereknek nagyobb szükségük van egymásra és az egymás segítségére, és ezért sokkal jobban belefolynak egymás életébe, ami egyrészt egy szép dolog, másrészt toxikus tud lenni. Itt kint mindent el tudsz intézni magadnak, mert megvan hozzá nem csak az anyagi biztonságod, hanem időd is van általában rá, mert megvan a work-life balance (munka-magánélet egyensúlya – szerk. megj.). Meg tudsz magadnak teremteni mindent, és ezért nem vagy ráutalva másnak a segítségére, véleményére, hozzászólására, és így kialakult ez a fajta nyugati individualizmus. Nem látom rossznak, ami otthon van, csak néha nehéz. De megvan a kinti elszigetelődésnek is a maga nehézsége, mert alapból egy közösséghez tartozni nagyon jó. És észrevettem, hogy valójában a németeknek is van igényük a közösségre, hogy tartozzanak valahova; a szomszédaink például nagyon kedvesek, csak jobban meghúzzák a határokat, mert éppen akkora szükségük nincs egymásra, mint amennyire nekünk van otthon egymásra.

Érzitek-e a közösségi életnek a hiányát?

Sz. D.: Én nem.

Sz. A.: Mondhatjuk úgy, hogy mi jól elvagyunk kettesben. Elnézve itt a román meg a magyar kinti közösségeket is, nagyon ragaszkodnak egymáshoz. Azóta, hogy kiköltöztünk, járok néptáncolni egy helyi magyar néptánccsoportba, és ott is nagyon vegyes a társaság. Vannak a szórványból, Kárpátaljáról, Magyarországról, Erdélyből, mindenhonnan vannak emberek, és ott is kialakulnak nagyon gyakran mély barátságok. Én is részese vagyok a társaságnak, viszont nem éreztem magamban ezt a ragaszkodást olyan szinten, hogy tényleg meghatározza a mindennapjaimat, vagy a szabadidős programjaim nagy részét arra áldozzam, hogy velük együtt legyek. Nyilván vannak időszakok, amikor ott kell lenni, de nem járunk így ketten a többiekkel össze társaságban. Nincs igényem rá. De a többségnek viszont van, azok, akik kijárnak vendégmunkásként vagy tanulni, vagy már régóta itt vannak, nagyon sokaknak közülük erre igényük van és ki is élik.

Mesélnétek egy kicsit erről a világról? A magyar közösség tagjai Kolozsváron is összejárnak. Németországban is magyar kocsmába jár a magyar?

Sz. A.: Vannak magyar kocsmák. Itt a táncos közösségben is megvannak ezek. Havonta egyszer van táncház, és oda lehetőleg minél több embert összegyűjtenek. De azon kívül, akit nem érdekel ez a világ, heti két alkalommal foci. És ez csak két olyan csoport, akikről én tudok, mert biztosan vannak még mások is. Tudok olyanról, hogy van egy közösség, akik a Gyimesből származnak, azok nagyon sokan 20-25 kilométeres körzetben egy helyre csoportosultak. Tavaly tudtam meg olyat, hogy egy tőlünk nem messze lévő városkában magyar bulikat szoktak tartani minden hétvégén. Szóval van, csak mi nem igazán vagyunk ebbe bekötve.

Hogyan láttok minket, erdélyi magyarokat Németországból?

Sz. D.: Leginkább Kolozsvár van a fókuszunkban, tetszik, ahogy rohamosan fejlődik. Amikor hazamegyek Udvarhely is tetszik, mint város. Valamennyire követem is az újdonságokat, hogy merrefelé halad, meg hogy milyen projektek vannak. Úgy látom, hogy az udvarhelyiek eléggé nyitottak az újra és a fejlődésre, viszont azt is hallom, hogy sokszor unalmas tud lenni. Ezt nem tudom, hogy mennyire igaz.

Sz. A.: Én is csak egy pár dologról tudok, hogy Balánbánya körül is vannak projektek, jelennek meg kis cégek, amiket fiatalok indítanak el, és ez valahol büszkeséggel tölt el, vagy ilyen reménysugarat ad. Tudom azt, hogy Udvarhely környékén Csíkban nagyon sok az informatikus, aki a járvány után hazaköltözött, tehát ott is az IT cluster, ami az én esetemben releváns, egyre csak nő. Ez is ad egy olyan biztonságérzetet, hogyha esetleg én is odakerülnék valamikor, akkor lenne olyan közösség, ahova becsatlakozhatnék.

A saját szakmátokból adódóan szereztetek Németországban egy olyan tudást, amit felhasználtok ott helyben, mi az, amit ebből haza tudnátok hozni és az erdélyiek fejlődését szolgálná?

Sz. D.: Én nem tudnám hazavinni a tudásom, mert az csak Németországban használható, amit én tudok. Ha hazamennék, muszáj lenne továbbra is a németeknek dolgoznom. De szerintem Adorján, te tudnál.

Sz. A.: Haza tudnám vinni. A kérdést, ahogy föltetted, gondoltam, hogy úgy is érted, hogy a közösség hogyan tudna erre a szintre felemelkedni. Mert abból a szempontból, hogyha én az én szakmámat nézem, ugye mondtam, hogy az outsourcing a leosztott csomagok földolgozásáról szól. Látok startupokat, látok távoli ismerősöket, akik abban a pozícióban vannak, hogy valami innovatívval rukkoljanak elő, hogy terméket fejlesztenek, nem valakinek szolgáltatást nyújtanak. Valószínűleg az oktatáshoz is köze van ennek, hogy ott valami hiányzik, és hogyha erre áldoznának és fejlesztenének, akkor szélesebb skálájú lenne az ilyen cégeknek a megjelenése. Sokszor mondják Kolozsvár Kelet-Európa szilikonvölgye. Igen, mert folyik be a pénz, de nem ugyanazt a szintű outputot nyújtják, és ezen még lenne mit dolgozni.

Sz. D.: És ezt tudnád hazavinni?

Sz. A.: Lehet, nem tudom. De, igen, vagány lenne.

Miért ne történhetne meg?!

Sz. A.: Nagyon sokat alakult a IT-piac, amióta én elkezdtem dolgozni benne. Például amikor kezdők voltunk, és ránk bízták az első feladatokat, mi laptopot sem vihettünk haza, mert nem volt meg a bizalom, hogy tudnánk vigyázni a bizalmas információkra. És ez már nagyon sokat alakult, mert jött a koronavírus, mindenki otthonról dolgozott. Ez is egy lépés volt. Azóta ilyen bizalmatlanság már nincs. Most a következő lépés az lenne, hogy olyan projekteket bevinni Kelet-Európába, amik ott nőnek nagyra. Egy nagyon banális példa a FIFA-játék, ami Bukarestben lett legyártva. Hasonló projektek mehetnének Erdély felé és nagyon vagány lenne, mert tehetség van, csak használni kell.

Milyennek látjátok a német életkörülményeket, életmódot az erdélyi viszonylathoz képest?

Sz. D.: A németek nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy legyen nekik zöldövezetük, és legyen olyan erdő, park a környezetükben, ahová ki tudnak menni. A zöldet nagyon szeretik, és ki is használják. Ha tehetik, állandóan kint vannak: rossz időben, jó időben ők túráznak, bicikliznek, sétálnak, sportolnak. Kolozsváron a város méretéhez képest nagyon kevés volt a zöldövezet. Onnan még hiányzik pár park. Udvarhelyen könnyebb, mert kisebb a város, kisebb távot kell megtenned ahhoz, hogy a természetben legyél.

Sz. A.: A rendezettség érzése megfizethetetlen, nagyon szeretem, amikor megérkezünk valahonnan, akár egy rövid hétvége, akár egy hosszabb vakáció után, hogy minden a helyén van, végigmész az utcán, és minden rendezett. A fű le van nyírva, a kuka kiürítve, az utca felseperve.

Sz. D.: Minden úgy van, ahogy lennie kell.

Sz. A.: Az autók a parkolóban parkolnak, vagy a mélygarázsban, nem a járdán. Azaz megtesznek lehetőleg mindent ahhoz, hogy ilyen OCD-k (kényszerbetegség) ne alakuljanak ki.

Sz. D.: Megtesznek mindent annak érdekében, hogy rend legyen, és mindennek van értelme. Banális példa: ki van írva a legtöbb épületben, hogy nem szabad háttal beparkolni a garázsba, és nem értettük, hogy miért. És most mondta a szomszédunk, hogy azért van, hogy amikor indítod a motort, a kipufogócső ne köpje fel a fehér falat, hogy minél tovább tudjon fehér maradni a fal. Minden szabálynak van értelme, és ha betartod, akkor megmarad a rend. Ugyanígy a hulladékgyűjtést is tiszteletben tartják és követik a szabályokat. Na már most, Németország egy nagyon nagy ország és egyre több a külföldi, és ez megérződik, de amennyire tudják, tartják a rendet. Ausztriával nem lehet összehasonlítani, mert az egy kicsi ország. De itt meg kell említenem a nagy ellenségemet, a tömegközlekedést.

Rossz a vasúti forgalom, vagy nem járnak rendesen a buszok?

Sz. D.: Németország vasúti közlekedése felszerelt ugyan, de rendszertelen. Ha választanom kellene, hogy a CFR Călători-al, vagy a Deutsche Bahn-nal utazzak, akkor inkább utaznék a CFR-vel.

Ez azért meglepett. Miért?

Sz. D.: Hát, hol is kezdjem? A vasúti közlekedésnek tényleg nagy ellensége vagyok. Felülsz a vonatra, hogy gyere haza Münchenből. Mi egy Münchenhez közeli városkában lakunk, a reptér mellett, ahova a vonatnak rendszeresen kellene járnia, és semmi garancia nincs arra, hogy a vonatban nem közlik veled félúton, hogy „upszi mégsem megy a vonat egészen ki a reptérig”. Semmi garancia nincs arra, hogy a vonat meg fog érkezni. Semmi garancia nincs arra, hogy el fogsz indulni. Örülsz, ha megy. Nincs szinkronizálva a buszokkal a vonatjárat. Ez azt jelenti, hogy ahhoz, hogy te kimenj a vonatállomásra, kell várj a buszra tíz percet. Mikor megérkeztél a busszal, akkor még kell várjál 20 percet a vonatra. Egy 15 perces autóutat 40 perc alatt teszel meg, ha megy a vonat. Ha nem megy a vonat, akkor két-három órádba is beletelhet. De nem tudsz mit kezdeni, mert nincs elég pénz fektetve a tömegközlekedésbe. Úgyhogy ez egy ilyen vérző pont. Én feltettem magamnak azt a kérdést is, hogy nem azért van esetleg, hogy az autóiparra fókuszálódjon az embereknek a figyelme, nem tudom. Mert ugye jobb autóval járni, jobban megéri, olcsóbb is.

Sz. A.: Ha nem is olcsóbb, jobban megéri az idő miatt, mert tegyük hozzá, hogy tavaly volt az első próbálkozás, hogy egy ilyen Németország-jegyet nyújtsanak, ami 50 euró volt egy hónapra.

Sz. D.: Igen, és azzal a jeggyel mindent is használhattál. Azelőtt egy ilyen bérlet 100-200 euróba került.

Sz. A.: Azzal mehetsz a helyi tömegközlekedésben busz, vonat, metró, bármi és távközlekedésben is a másodosztályon utazhatsz vele. Ez így elméletben nagyon jó, és biztos nagyon sokaknak a közlekedését megkönnyíti mind pénzügyileg, mind logisztikailag, de egy olyan helyzetben levőnek, mint mi, akinek nincs ez a jó összeköttetés, elkerülhetetlen, hogy autót vegyél, fenntartsál, mert az a sok fél óra, óra összeadódik és rengeteg idő, amit elpazarolsz.

Mi az, ami még ilyen kirívó vagy érdekesnek tűnik számotokra Németországban?

Sz. D.: A bajorok önmagukban, mert a bajorok kicsit eltérnek a németektől. Nagyon hasonlítanak az én meglátásom szerint a székelyekhez, ezért nagyon jól tudok azonosulni a bajor kollégákkal. Nekik is van egyfajta akcentusuk, dialektusuk, ami csak rájuk jellemző. Nagyon szeretik a hagyományaikat, többet hordják hagyományos öltözetüket, mint mi, a székely ruhát, az biztos. Megvannak az ételeik, amiket szeretnek. Ugyanazt látom, amit látok apumon, hogy nem tud eltérni attól az ételtől, mert neki az az igazi étel. Nagyon büszkék arra, hogy ők bajorok. Nekem ez segített beilleszkedni közéjük, mert valójában ugyanazt látom, amit otthon, csak egy másik szinten.

Sz. A.: Csak nehezen érthető, ahogy ők németül beszélnek.

Gasztronómiailag vagy az italkultúrában mit lehet elmondani róluk, mi az, amit nagyon szeretnek?

Sz. D.: Nagyon szeretnek mindenféle húst kisütni, kirántani, de a kolbász az, amit a legjobban megy. Mellé krumplit és káposztát esznek leggyakrabban. Az ételek közül a pékárukat érdemes még megemlíteni, amik Németországban nagyon jók.

Sz. A.: Az italoknál első helyen állnak a sörök. Inkább Frankfurt és Stuttgart környékén jellemző a bor, ott vannak borászatok is, de München környékén a sör a top one.