A konformizmus eltűnt az életemből, amikor összepakoltunk, és elmentünk a kontinens másik felére

Győrfi Kata és Bálint Hunor erdélyi fiatal értelmiségiek, Katát költőként ismerheti az olvasó, Hunor pedig a székelyföldi Legendárium Rajzfilmstúdió volt animációs vezetője, jelenleg egy amerikai interaktív szórakoztatóipari vállalat barcelonai kirendeltségének munkatársa. Mindketten székelyföldi – ahogy ők fogalmaznak – „rezervátumszerű” kisvárosokban nőttek fel, és mielőtt Barcelonába költöztek, éltek Kolozsváron, Kata Budapesten, Bukarestben, Hunor pedig Logroñóban. Arról beszélgettünk, hogy miért költöztek Barcelonába, mit jelent számukra a kisebbségi lét, a szabadság vagy az utazás, más-e a mediterrán életforma, és persze szóba került az evés is.

Spanyolország azért jó messze van. Hogyan kerültetek oda?

Bálint Hunor: Amikor Erasmus-on gondolkodtam az egyetemen, tudtam, hogy nem Budapestre akarok menni, mint sokan, hanem valami másra vágyom, így az opciók közül Észak-Spanyolországra esett a választásom. Az ottlét nagyon sokat jelentett nekem, teljesen más volt az akadémiai és a kulturális környezet, szinte megszállottan beleszerettem Spanyolországba. Biztos voltam benne, hogy egyszer még visszajövök ide. Aztán a hosszútávú Udvarhelyen élés, majd a Covid teljesen elvette a kedvünket a saját életünktől, és úgy döntöttünk: elköltözünk. Nem volt ez ennyire egyértelmű, hogy Spanyolországba költözünk, de abban biztosak voltunk, hogy Udvarhely-csömörünk van, a várostól, az emberektől…

Győrfi Kata: Vigyázz azért, hogy hogy fogalmazol, ezt udvarhelyiek is fogják olvasni (nevet)…

B. H.: De ez az igazság (nevet)…

Gy. K.: Nem csak az Udvarhely-csömör miatt akartunk költözni, Covid után mindenkinek mehetnékje volt,

akkor éreztük meg igazán, hogy milyen rövid az élet.

Én nem vagyok udvarhelyi, mint Huni, én akkor csak három éve éltem Székelyudvarhelyen, és ebből egy teljes év járványév volt. Ahogy felszabadultak a korlátozások, azt hiszem, pont Barcelonába vitt az első utunk, és emlékszem, sétáltunk egy este vissza a szállásra, és azt kérdeztük egymástól hangosan, hogy miért nem itt élünk. Ez az érzés nagyon erős volt mindkettőnkben.

Aztán nem sokra rá kitört az orosz-ukrán háború, és az elvágyódással bennem erősen keveredett a halálfélelem. Egy éjszaka jött egy Ro-Alert üzenet, amit félálomban Huni kitörölt mindkettőnk telefonjáról, és én abban a mentális állapotban azt hittem, hogy most már nincsenek hagyományos szirénák, hanem telefonon küldik, hogyha légitámadás van… Egy éjszakán keresztül néztem az eget, hogy mikor jönnek az orosz gépek (nevet). Nagyon szorongtam itthon, és Spanyolországra ideális helyként gondoltam, ami messze van, ahol meleg van, ahol minden szép…

B. H.: Igen, az a kérdés nagyon mélyről jött mindkettőnkből, hogy mi a francért nem élünk ott, hogy igazából megtehetnénk. És rá egy fél évre kiköltöztünk.

Mi az, ami megtetszett Barcelonában?

Gy. K.: Barcelona kulturálisan, művészeti és építészeti szempontból is Európa egyik ékszere. A turisták el vannak ájulva tőle, az embernek az az érzése, hogy nem volt ideje mindent megnézni. Nekünk is ez volt az érzésünk, pedig mi ilyen maratonista turisták vagyunk, napi 30 kilométert gyalogolunk, ha kell. És ezzelt együtt az volt az érzésünk, hogy nem éltük meg azt, ami ez a város igazából.

Udvarhelyen mi az, amit hiányoltatok? Én mostanság készülök Udvarhelyre költözni, és sokaknál látom ezt az ún. „Udvarhely-csömört” megjelenni, miközben azért vannak lehetőségek.

Gy. K.: Huni, ne haterkedj!

B. H.: Hunor, majd úgy cenzúrázz, légyszi, hogy ha hazamegyek, ne nézzenek rám csúnyán (nevet).

Gy. K.: Csak kedvesen. Gondolj arra, hogy én még itt lakom.

B. H.: Amúgy konkrétan nem az udvarhelyiekről, vagy Udvarhelyről van szó, hanem a kisvárosiasságról. Az életünknek abban a szakaszában, a húszas éveink közepén, úgy éreztem, hogy Udvarhelyen nincs mit csinálni. Egy kisváros a 20-as, 30-as éveiben járó fiatalnak a legunalmasabb környezet. Ha nincs családod, akkor nincsenek barátaid, ha nincsenek gyerekeid, akkor nincs, akivel beszélni. Nem a családalapítás ellen voltunk, de éreztük, hogy a közösség erre van berendezkedve, és nem nagyon kínál más lehetőséget ezen kívül. Nem tudtunk kialakítani magunknak egy olyan környezetet, amelyben azt érezzük, hogy fejlődünk abban, ami nekünk fontos. Nagyon kevés impulzus ért: dolgoztunk, hazamentünk, elvoltunk, ennyi. Nem volt hova kijárni a városban. Kirándultunk a természetben. Ez az, amiben ki tudtuk használni az ottlétet.

A furcsa az, hogy mindezek ellenére valamiért nekem még mindig hazahúz a szívem, vagy hosszú távon mégis ott képzelem el az életem, és nem tudom megmagyarázni, hogy miért.

Mit gondolnak az otthoniak, amikor először hallják, hogy animátor vagy? Tudják, mi az?

B. H.: Szerintem nagyapám még mindig azt hiszi, hogy építész vagyok (nevet). Próbálom megmagyarázni, hogy mi az, de általában nem tudják, hogy valójában mivel foglalkozom. Kaptam már ilyet, hogy „jaj, te animátor vagy, akkor kellene tervezz nekem egy logót”. Én 3D animációval foglalkozom, ezért a másik tévhit, hogy akkor én biztos nagyon durván jól tudok rajzolni, ezért kérték már tőlem azt is, hogy valakinek tervezzem meg a tetkóját.

Gy. K.: Mondjuk azért tudsz rajzolni...

B. H.: De nem olyan szinten. A 2D animátorok nagyon durván jól tudnak rajzolni, nekem erre nincs szükségem a 3D-hez.

Gy. K.: Úgy magyaráztuk el egyszerűen, hogy rajzfilmeket csinál, ami igaz, csak kicsit bonyolultabb…

B. H.: Válaszolva a kérdésedre, annak ellenére, hogy mennyit beszélek róla, a szüleim még most sem értik, hogy igazából mivel foglalkozom, de örülnek és büszkék rám.

Ahogy Kata is mondta, Spanyolországról azért elég sokat lehet hallani turisztikailag, főleg a világ legnépszerűbb zarándokútja, az El Camino miatt. Mostanság pedig a munkavállalás szempontjából is egyre felkapottabb. De hogyan lettél animátor Székelyföldön, és hogy kaptál munkát Barcelonában?

B. H.: Nekem nem volt igazából semmi közöm az animációhoz, amíg Udvarhelyen nem nyílt egy animációs stúdió, a Legendárium. Mivel több barátom is ott dolgozott, kezdtem érdeklődni. Ők megmutatták, hogy miken dolgoznak. Én dizájnt tanultam az egyetemen, és amikor másodéves voltam, a nyári szünetben bementem a stúdióhoz a laptopommal, és mondtam nekik, hogy adjanak valami munkát, és én valahogy megpróbálok hasznos lenni. Akkor kezdtem el tanulni az animációt, és nagyon hamar beleszerettem. Öt évet dolgoztam ott, abból az utolsó két évben már úgy éreztem, hogy kinőttem a környezetet, és már nem annyira éreztem úgy, hogy fejlődök. Ezért is akartam továbblépni… Romániában pedig nem nagyon vannak animációs stúdiók, nincsenek alternatívák, így csak külföld volt opció.

Gy. K.: Stúdiók vannak, csak olyanok nincsenek, amik ütik a te szinted, nem?

B. H.: Kettő van maximum. Budapesten lett volna még, de oda azt hiszem, egyikünk sem akart menni, pedig Katának az kedvezőbb lett volna a szakmája miatt.

Gy. K.: Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyon sok stúdióhoz jelentkezett. Nem az volt, hogy eleve Barcelonába akartunk volna költözni. Megfogalmaztuk, hogy el akarunk költözni, és azt is, hogy szinte mindegy, hogy hova. Az egyetlen szempont az volt, hogy Huninak szakmailag megfelelő legyen, üsse azt a szintet, amiben van, és kihívás legyen. Hogy én mit fogok ott csinálni, hogy hol fogunk élni, azt utána kitaláljuk. Igazából nagyon véletlenszerű volt az, hogy ebből Barcelona lett. Persze, ott volt a szemünk sarkában, főleg Huninak, a spanyol vonzalma miatt, meg a meleg miatt, és nagyon örültünk, hogy végül ez lett.

B. H.: A legtöbb jelentkezést azért Spanyolországba adtam le, de volt interjúm Dániában is. Olyan városokba küldtem el a CV-m, mint Koppenhága, Amszterdam. Egy féléves folyamat volt, amíg munkát találtam, ezalatt kaptam egy csomó visszautasítást, és utasítottam én is vissza ajánlatokat, de végül valahogy Barcelona horogra akadt.

És akkor elkezdtetek kialakítani ott egy életet. De akkor te, Kata, ebben az egészben hogy találtad meg magad?

Gy. K.: Én ezidő alatt hazadolgoztam, és elég gyakran haza is jártam. Ugyanazt csináltam, mintha itthon lettem volna. Verseket írtam, dolgoztam egy drámámon, dramaturgként is dolgozom néha, és kommunikációs stratégaként keresek pénzt, illetve ebben az időszakban ösztöndíjas voltam a Communitas Alapítványnál.

B. H.: Nem csak hazajárt, egy csomó rendezvényre, fesztiválokra, mindenhova hívták. Érdekes, hogy amíg ott laktunk Udvarhelyen, Romániában, addig viszonylag kevés helyre hívták Katát. Ahogy elköltöztünk, mindenhova elkezdték meghívni, olyan helyekre is, amikről, legalábbis én, nem is hallottam.

Gy. K.: Igen, onnan hívtak meg például az első teljesen román kortárs irodalmi fesztiválra, szóval olyan volt, mintha elkezdtem volna érdekes lenni (nevet). Itt viszont fontos, hogy az anyagi részéről is beszéljünk. Az én fizetésemből, ha fele-felébe nyomjuk, ahogy itthon, nem biztos, hogy működött volna. Kábé annyit kerestem hazadolgozva, amennyibe Barcelonában a lakbérünk került. Abból nem éltünk volna meg, ha Huni is annyit keresett volna.

Biztos jobban hangzott, hogy egy barcelonai költőt hívnak meg. Viszont mennyi az annyi, mekkorák ott a lakbérek?

B. H.: Az átlagfizetés olyan 1200-1600 euró között van, ami nem olyan sok, ha belegondolunk, hogy egy kétszobás lakás bére ezer euró körül van. Úgyhogy akinek átlagfizetése van, az nehezen jön ki. Ilyen szempontból nekünk szerencsénk volt, én elég jó fizetést kapok.

Gy. K.: „Tele vagyok pénzzel!” (nevet)

B. H.: De ez itt nem sok, meg hamar el lehet költeni. Érdekes, hogy otthon is viszonylag jól kerestünk, de ott nem volt mire elkölteni a pénzt. Családot még nem akartunk alapítani, házat még nem akartunk építeni, moziba nem lehetett járni, mert nincs, bulik, kiállítások nem voltak, színházba elmentünk, amelyikre lehetett, de ennyi.

Éppen megrökönyödve hallottam, hogy az udvarhelyi színházban folyamatosan elfogynak a jegyek, mert kevés van belőle.

Gy. K.: A nagyterem 400 férőhelyes... Most én nem akarok gonosz lenni, de azért az ízlésünk az udvarhelyi kulturális élettől egy kicsit más irányba vitte az érdeklődésünket. Eljártunk Szentgyörgyre színházba, Szebenbe moziba. Kicsit nagyképűen hangzik, de tényleg hiába kerestünk az átlagnál többet havonta, mert sokat dolgoztunk, a stabil munkahelyünkkel párhuzamosan mindkettőnknek volt még 2-3 projektje – szinte unalomból –, és nem volt család meg építkezés, ami elvigye a pénzt. Hiába utaztunk, kirándultunk, az volt az érzésünk, hogy nincs mit csináljunk magunkkal. Hiányérzetünk volt. A legerősebb emlékem arról az időszakról az, hogy unatkozom. Úgyhogy mielőtt ideköltözöl, gondold meg, mert Udvarhelyen nincs ahova menni, nincs mit nézni…

Mikor utaztatok ki, és te, Kata, mennyi ideig maradtál Barcelonában?

B. H.: 2022. május 2-án kezdtem el dolgozni Spanyolországban, és április 29-én repültünk ide.

Gy. K.: Én 2023. január elseje óta vagyok itthon. Szakítottunk, és hazaköltöztem.

Mennyire látjátok most magatok előtt a hazajövés/itthon maradás kérdését?

B. H.: Nekem ez a munka azért kedvező, mert tavaly három hónapot otthon tudtam tölteni, otthonról is tudok dolgozni. Amikor eljöttünk Udvarhelyről, akkor úgy jöttünk el, hogy egy-két évig „kiéljük magunkat”, aztán hazaköltözünk. Vettünk egy telket Székelyszenttamáson, hogy majd oda fogunk házat építeni, ilyen terveink voltak. Most már az az én telkem, de már nincs kedvem odaköltözni. Mindenki azt mondta, hogy „kint fogtok ragadni”, és az az igazság, hogy tényleg nehéz lesz ezután hazaköltözni. Nem látom, hogy mi lenne az, ami miatt hazaköltöznék. Főleg így, hogy tényleg hónapokat tudok otthon tölteni. Ez nekem bőven elég idő a családra, a barátokra, a kutyára. Ezek azok a dolgok, amik hiányoznak, amikor Barcelonában vagyok, ezeket pótolom, amikor otthonról dolgozom.

A három hónap elég jól hangzik, Spanyolországban amúgy milyenek a munkakörülmények?

B. H.: Az az első hetekben kiderült, és meglepődve mondtam Katának, miután elkezdtem dolgozni, hogy „basszus, itt ez ilyen könnyen megy? Mindenki ilyen laza? Ez a főnököm, akivel ebédnél sörözök?” Akkor eldöntöttem, hogy én többet nem akarok Udvarhelyre dolgozni. Szóval, ha én Udvarhelyen fogok élni, akkor mindenképp külföldre szeretnék dolgozni. És ezt mondom úgy, hogy nincs sok tapasztalatom, ez a második munkahelyem, és nem akarok panaszkodni az első munkahelyemre, mert nagyon sok mindent kaptam tőlük, de az itteni mentalitás más. Úgy érzem, hogy az otthoni attitűd a munkához kicsinyes, hogy mindenre annyira rágörcsölnek. Van egy ilyen toxikus hangulat az egész városban, nagyon érződik a munkakörnyezetben a hierarchia a főnök és az alkalmazott között. Itt egyáltalán nem. Nagy cégnél dolgozom, szóval nem egy főnök van, hanem sok, és mindenki sokkal lazább. Valahogy a problémamegoldás sokkal egyszerűbb, otthon pedig akkor is döcög az egész, ha nincs is probléma.

Egy saját székelyföldi vállalkozás nem jelentene megoldást?

B. H.: Engem nem frusztrál az, hogy másnak kell dolgozzak. Át is alakult a munkával való viszonyom, azt vettem észre, hogy sokkal kevesebbet dolgozom, mint otthon. Nem csak azért, mert délutánonként nem dolgozom, egyszerűen kevesebb energiát teszek bele, mert megtanultam munkaként kezelni. Amíg kihívást jelent, meg úgy érzem, hogy fejlődök, addig nyomom, de érted… nem a saját projektem, meg nem az én álmom, mert másnak a dolgain dolgozom, szóval nem ebbe kell belehaljak. Hagyok energiát a szabadidőmre.

Kata, te hogyan ítéled meg azt az időszakot, amíg ott voltál Barcelonában, és milyen volt hazatérni?

Gy. K.: Nyugodtan megírhatod, hogy depressziós voltam előtte is és közben is. Ez egy fontos szűrő nekem, amin keresztül én Barcelonát néztem. Második éve voltam terápiában, amikor kiköltöztünk, éppen a legnehezebb múltfeldolgozós időszakom volt talán. És akármennyire ellentmondásos ez onnan nézve, hogy azóta szakítottunk, és hazaköltöztem, abban biztos vagyok, hogy a kapcsolat és Barcelona nélkül nem sikerült volna így kezelni ezt a depressziót. Sőt, a kapcsolat és Barcelona hozzájárultak ahhoz, hogy kijöjjek belőle.

Emellett meg persze volt némi bűntudatom a kollégáimmal szemben azért, hogy én egy dél-európai városban élek, májusban már 28 fok van, és dolgozhatok a partról is, ha akarok.

Miért alakult ki ez benned?

Gy. K.: Hogy is fogalmazzak? Huni kollégái biztos nem irigyek arra, hogy adott esetben Egyiptomból dolgozik nyáron. Itthon túl sokat nézzük azt, hogy a másik hogyan csinálja. Azt hiszem, egy kisvárosban több idő fordítódik arra, hogy a másik miben van, az irigykedésre, mint arra, hogy esetleg egyénenként kitalálják, hogy mi az, amitől ők jobban éreznék magukat a saját életükben.

Az egy nagyon fontos felismerés, felszabadulás, határaimat feloldó helyzet volt, hogy én digitális nomádként hazadolgoztam Barcelonából. Azóta is ezt az állapotot ragaszkodom fenntartani.

Persze, a LinkedIn meg volt nyitva, és így eszembe jutott, hogy akár ott is elhelyezkedhetek rendezvényszervezőként, de azt is tudtam, hogy olyan érzelmi állapotban, amelyben ott voltam, nagyon-nagyon nehéz lenne beilleszkedni egy teljesen új kultúrkörbe, kialakítani új életet, és így igazából vártam, hogy gyógyuljak meg egészen.

Spanyolországból azért gondolom, nem csak a munka maradt meg neked.

Mindketten nagyon-nagyon szeretünk jókat enni (nevet)! Nagyon sokat változtat az életminőség-érzeten az, hogy egyik este ráment ehetek, a másik este autentikus indiait, utána pedig nápolyi pizzát… az az érzésed, hogy karnyújtásnyira van a világ. És a spanyol ételek is nagyon közel álltak a szívünkhöz: hal, sonka, tengeri herkenytűk, sajt és a bor! De a legfontosabb, ami megmaradt, az a szabadságélmény. Az, hogy mi meghoztuk együtt ezt a döntést, kiköltöztünk, és az összes költözéssel járó kiszámíthatatlanság, stressz, szorongás, szomorúság ellenére nem halt bele egyikünk se, és nem ment rá a kapcsolatunk. Az az érzés, hogy képesek voltunk ezt megcsinálni, megnyomott egy gombot, ami azóta is zölden világít, hogy bármire képes az ember. És ez egy mindset, amiből aztán jön, hogy Huni a nyarat Afrikában töltötte, én voltam New Yorkban, Rotterdamban, most megyek Észak-Macedóniába, Athénba, és kilátásban van az is, hogy visszamegyek újabb két hónapra Spanyolországba.

József Attilának van egy sora az Ars poeticaban, hogy „A mindenséggel mérd magad!”.

Igaz, hogy Spanyolországban éreztem rá erre a szabadságra, ennek a mindenséggel-mérésnek a gyakorlatára, de arról is meggyőződtem, hogy ezt a szabadságot haza akarom hozni magammal ide, Udvarhelyre is, és igazából magammal akarom vinni, akárhova is kerülök. Sőt, ez fog engem elvinni az akárhovába úgy, hogy közben otthon fogom benne érezni magam.

Ezen szoktunk kacagni Hunival, hogy Udvarhelyen is úgy járkálok, mintha nem itthon lennék. Múltkor itthon volt, s elmentünk futni, s láttuk, hogy az emberek bámultak, hogy reggel 8-kor mi futunk, hogy „na, ezeknek sincs munkahelye”. De van munkahelyünk, csak a napot így akarjuk kezdeni, és ma annyival tovább dolgozunk. Csak ez itthon nehezen elképzelhető.

A konformizmus biztos, hogy eltűnt az életemből, és ez akkor történt, amikor összepakoltuk az életünket, és elmentünk a kontinens másik felére. Nagy dolognak tűnt, de amikor egyszer csak megvolt a lakásunk, rájöttünk, hogy milyen kevés elég ahhoz, hogy az életünket kialakítsuk, és ezeket együtt nagyon könnyen csináltuk.

Az, hogy ezt így megéltük, nagyon sok erőt ad, és nem úgy élek itt Udvarhelyen, hogy na, „megint itt vagyok”, hanem úgy élek itt Udvarhelyen, hogy ez nagyon jó, olcsó bázis, ahonnan lehet menni a világba, és meg is teszek mindent azért, hogy ez fennmaradjon.

Ha már itt tartunk: mi az, amit szerintetek erdélyiként, udvarhelyiként meg kellene látnunk, ami segíteni tudná ezt a közösséget, hogy egy kicsit egyénenként is jobbá váljunk?

Gy. K.: Azt vettem észre, és ez szerintem sok mindent elmond, hogy az udvarhelyiek, akkor is, amikor elmennek egyetemre, hazajárnak minden hétvégén, összejárnak ott, ahol vannak, udvarhelyi szinte csak udvarhelyivel találkozik… Nagyon jó, hogy a közösség, a család, meg így a tágabb közösség is összetart, de talán megfosztja őket attól, hogy nyissanak. Ezen most elgondolkodtam, nem tudom, hogy mi volt előbb, az hogy nem tudnak nyitni, és emiatt ragaszkodnak egymáshoz, vagy ragaszkodnak egymáshoz, és emiatt nem tudnak nyitni – ez számomra nagyon érdekes jelenség. Mert ehhez hozzátartozik az is, hogyha nem udvarhelyi vagy, és itt vagy Udvarhelyen – nagyon nehéz. Nagyon kinéznek, feltűnsz nekik, nem az van, hogy nem vesznek észre, és élheted az életed szabadon, hanem számon kérnek rajtad olyan dolgokat, amikről te nem akarsz számot adni. Ha feltűnik, hogy te nem úgy rendezed be az életedet, ahogy ők, akkor számon kérik rajtad ezt. És érted… neked nem ez a filmed, de az jön vissza, hogy „biztos azért, mert vegán, leszbikus”, „azért nem csinál családot, mert büdös román”.

B. H.: Ez egy idézet.

Gy. K.: Igen. Ezt nem én találtam ki. Ez Szentgyörgyön például nincs meg, amíg én diák voltam, és jött egy nem szentgyörgyi ember a városba, szinte már mániákus rajongást és kíváncsiságot éreztünk, hogy minél többet megtudjunk arról, hogy ő ki, honnan jött. Nemcsak, hogy nyitottak, hanem éhesek voltunk az új impulzusokra. Ha elkerültünk máshova, ugyanezzel a szabadsággal és nyitottsággal léptünk be az új világba. Az udvarhelyiek vagy a szűk Hargita megyeiek kicsit nehezebbek ilyen szempontból. Pedig talán otthon ők sem azt kapták, hogy ne menjél ide, vagy ne csináld azt.

B. H.: Katának mondták is azt, hogy nem számít, hogy te mit csináltál ezelőtt az életedben, amíg Udvarhelyen nem bizonyítottál, addig nem érdekelsz senkit. Ezt így konkrétan mondták neki.

Gy. K.: Nem tudom, honnan jöhet ez… Nem néznek utána a dolgoknak, nem nagyon tudják, hogy mi történik a világban... Kalondától a Cekendig élnek az udvarhelyiek – ezt egy udvarhelyi fogalmazta így meg.

B. H.: Ez tényleg egy burok, és nagyon kevés ember jár ki, amúgy nehéz is, mert a vasúti összeköttetés borzasztóan rossz, buszok alig vannak, infrastrukturálisan el vagyunk zárva. Egyszerűen nehéz kijutni arról a helyről. És hogyha valahogy meg lehet így fogalmazni egy tanácsot vagy bármit, akkor csak az kéne, hogy menjenek, tapasztaljanak egy kicsit többet, mert ott élnek abban a burokban, és nem hajlandóak tudomást venni a világ többi részéről. Ez egy nagyon toxikus dolog. Látom, mint a rajzfilmekben, hogy mindenkinek a feje fölött a nagy krix-kraxok mennek, mennek előre, és néznek maguk elé, de senki nem kíváncsi másra. Van egy ilyen önzőség, és zártság az egészben.

Ez a székelyföldi vagy udvarhelyi burok pedig magával hozza azt az érzetet is, hogy nem kell románul tudni. Az egyetemet pont ezért románul végeztem, ami megtanított, hogy boldoguljak egy olyan városban, aminek nem beszélem anyanyelvi szinten a nyelvét. Amikor Spanyolországba költöztem, ez a tapasztalat fontos volt, mert nem ért váratlanul az itteni közeg.

Szerintetek a saját értékeink milyen pozitívumokat hordoznak? Az erdélyi magyarságra jellemző értékek milyen eszközökkel ruháznak fel külföldre nézve – hogy pozitívan is nézzük a dolgokat, kicsit ellensúlyozva az előzményeket?

B. H.: Spanyolországban mindent olyan lazán kezelnek, egyszerűen megy a problémamegoldás is. Néha viszont elakadnak. A teherbírás az itt kb. az enyémhez képest semmi. Mindenki kéri a bocsánatot, ha egy kicsit leterhelnek, de nekem az még csak közel sincs a limithez, meg ahhoz, amiket otthon kaptam. De a talpraesettségem, az asszertivitásom is feltűnik. Elmegyünk kempingezni, vagy csinálunk valamit, mindig én vagyok az, aki tesz-vesz.

Gy. K.: Jó, de a te személyiséged olyan is.

B. H.: De a személyiségem kialakulásában számít, hogy honnan jövök. Vannak előnyök, hogy sokat jártunk falura, kirándulni, de megvannak a hiányosságok is, hogy nem jártam moziba több évig, mert nem volt, és más dolgok is hiányoztak, amik nem feltétlenül kulturálisak, de a kisvárosi létből eredeztethetőek.

Gy. K.: A székelyudvarhelyi mozit nagyon hiányoljuk.

Bezzeg Csíkban meg működik. Na, de Kata, te mit gondolsz a kisebbségi létünkről, milyen értékekkel ruházott fel?

Gy. K.: Van ez a kisebbségi lét, amely ürügyén, ha nem is annyira véresszájúan, de mindig valamivel szemben fogalmazzuk meg az identitásunk. Az biztos, hogy összetettebb is, ahogy magunkat látjuk, azoknál, akik egy nemzetállamnak megfelelő nemzetiséggel nőttek fel. Románia egy olyan politikai retorikát gyakorol, ami egy nemzetállamra jellemző, azzal együtt, hogy több nagyszámú kisebbség él az országban. Én nem kaptam meg ezt a rezervátum identitást, amit itt Udvarhelyen gyakorolnak. Sokszor gondolok magamra románként vagy romániaiként, és nekem ez nem okoz gondot, nem szégyellem ezt, nincs ezzel semmi bajom. De azt is tudom, hogy a kisebbségi lét harciasabbá is tett. Ugyanez, mint Huninál, hogy a teherbírásom nagyobb, és amit szeretnék, azért meg tudok dolgozni.

B. H: Kicsit ironikus is, hogy hasonló környezetbe jöttünk, mint a mienk. Amikor a katalánoknak mesélem a román-magyar viszonyt, akkor mély együttérzéssel, szimpátiával hallgatják, mert érzik, hogy hasonló szituban vagyunk, csak nyilván kicsit kevesebben, meg talán még inkább elnyomva, mint ők Spanyolországban.

Gy. K.: Ezt én is akartam mondani. Az erdélyi magyar kisebbségi lét nem egy szuperkülönleges állapot.

Szeretünk kicsit a magyar áldozati szerepbe belefeküdni, de Barcelonában is ismerik ezt a nagy letargiát, tele van a világ ilyen emberekkel.

Néha szoktunk így gondolni magunkra, legalábbis a közbeszédben mindenképp, hogy „jaj, mi szegény elnyomott magyarok itt Romániában”, de ez nekem egy plusz érték.

Akkor érzem elnyomva magam, ha nem tudok kommunikálni az elnyomóval. És nem csak az a baj, hogy az elnyomó nem beszéli az én nyelvemet, hanem az, hogy én se ismerem az ő nyelvét. És az az én felelősségem gyakorlatilag, hogy én tudjam a saját értékeimet nem csak a saját nyelvemen megvédeni vagy kamatoztatni, vagy gyakorolni, hanem más nyelven is. Hiába vagyok magyar, ha nem tudom elmondani, mit jelent magyarnak lenni.

B. H.: Jó, hát azért akik olyan pozícióban vannak, hogy erről beszélnek, azok azért tudnak románul, szóval azért ne általánosítsunk ilyen szinten.

Gy. K.: Nem azt mondom, hogy az udvarhelyiek ezek, csak azt, hogy ez az erdélyi magyar lét egyszerűen absztrahálódik egy kisebbségi létté, és ebben a kisebbségi létben sok mindenkivel vagyunk közösen. Tehát nem kell ahhoz romániai magyarnak lenni, hogy kisebbségi legyél, sokféle kisebbség él még a Földön.

Milyenek a spanyolok, katalánok Barcelonában? Milyen ott élni, milyen az életfelfogása az embereknek? Vannak-e más furcsaságaik, mint a bikaviadal vagy éppen bikafuttatás?

B. H.: A bikaviadal az pont illegális Katalóniában, de más furcsaságaik azért akadnak. Alapvetően az jellemző rájuk, hogy nagyon nyitottak. Ez egy olyan attitűd, amit szeretünk az időjárással magyarázni, mert Spanyolországban olyan sokat süt a nap, ezért az emberek mindig sokkal kedvesebbek, sokkal vidámabbak, több D-vitamint kapnak. Nem tudom, hogy mennyi alapja van ennek, de az biztos, hogy sokkal befogadóbbak. Nekem nem telt olyan sok időbe, hogy ne érezzem magam turistának, hogy ezt az otthonomnak tudjam érezni.

Nekem soha nem volt probléma az emberi kapcsolatokat fenntartani, vagy egyáltalán bekapcsolódni idegen társaságokba, de itt sokkal-sokkal extrovertáltabbak, mint az átlag. Kicsit sokként ért az elején, hogy mindenki úgy kezel az első perctől, mintha barátok lennénk évek óta. Azon gondolkodtam, hogy mindenki felszínesen kedves valójában, és igazából mi vagyunk őszinték ott Kelet-Európában, akik hogyha mogorvák vagyunk, akkor azt kimutatjuk. Nem tudom, hogy Spanyolországban ezt hogy csinálják, vagy hogy szocializálódtak, hogy meg tudják ezt őrizni, de már nem érzem felszínességnek egyáltalán. Simán csak azt érzem, hogy valamit jobban csinálnak.

Ami ezzel szinte ellentétes, vagy talán itt is elválasztja a provincializmust a nagyvárosiasságtól, hogy abban a spanyol kisvárosban, ahol éltem egy évig ugyan nyitottak voltak, de az például nem volt annyira egyértelmű, hogy az emberek beszélnek angolul, sőt a fiatalok sem tudtak angolul. Sem üzletekben, sem gyógyszertárakban, senki nem beszélt Logroñóban angolul.

Milyen különbséget fedeztetek fel a magyar és a spanyol kultúra között?

B. H.: Ami nagy kontraszt a két kultúra között, ez a szocializálódás, hogy mekkora szükségük van arra, hogy kijárjanak, összegyűljenek. Minden második héten valamilyen utcabál van. Öreg nénik, bácsik és a fiatalok is együtt buliznak, dobolnak, isznak, táncolnak.

Gy. K.: Attól, hogy az idősek nyugdíjba mennek, még nem szűnik meg az életük, ők is kijárnak, kint vannak az utcán. Be vannak ülve kávézókba, eszik a pinchót vagy a kis tapasokat, isszák a kávét, reggeliznek, kint olvassák az újságot, egymással találkoznak, kutyát sétáltatnak. Jelen van a plusz hatvanas generáció a város szövetében, és nem csak ügyintézni vagy sorban állni. És, ami elég gyorsan feltűnt, hogy mindenki tíz-húsz kilóval kevesebb, még idős korukban is, mint Kelet-Európában.

A barcelonai tengerpart összehasonlíthatatlan a román tengerparttal (nevet).

Azt hiszem, a legegyszerűbb, ha azt mondjuk, hogy Spanyolországban nincs bűntudatuk a jó élet miatt. Nem szégyellik, hogy jól élnek, nem szégyellik, hogy jókat esznek. Nem szégyellik, hogy van pénzük. Ehhez a mediterrán táplálkozás is hozzájárul persze, mert nem mindegy, hogy kolbászt szalonnával és házi kenyérrel eszel, vagy piacról lazacot veszel egy kis salátához, amit ott termett paradicsommal fogyasztasz.

B. H.: A kaja az nagyon-nagyon jó minőségű, és ez egy nagyon-nagyon fontos része a spanyol kultúrának. Európán belül Spanyolországban költenek a legtöbbet gasztronómiára. Szóval itt minden sarkon van három vendéglő, és különbözőek. Mindegyik jó.

Gy. K.: De ahhoz képest, hogy itthon mennyibe kerül a mi életmódunkat fenntartani, ott olcsóbb: olcsóbb halat enni, olcsóbb kint enni. Tény, hogy más volt az anyagi helyzetünk, de ott az is hozzátartozik a kultúrához, hogy a céged ad egy olyan kártyát, amit csak éttermekben és bárokban használhatsz.

B. H.: Ez is jól mutatja a spanyolországi mentalitást, hogy kenyeret nem tudok rá venni a szupermarketben, de a sörömet ki tudom fizetni vele.

Spanyolországban a vidéki, kisvárosi mentalitás mennyire van jelen?

B. H.: Már elég sok spanyol, katalán városban jártam, kisebb településeken is. Azt tapasztalom, hogy valószínűleg a kisebbségi állapot miatt a katalánok kisebb városban, egy olyan helyen, ahol nem nagyon vannak spanyolok, nem annyira befogadóak. Nem hajlandóak spanyolul beszélni.

Gy. K.: Azért a katalán hetven százalékban érthető egy spanyol számára.

B. H.: De van egy ilyen. Ott már annyira már nem befogadóak. Viszont Spanyolország többi része igen. Tavalyelőtt voltunk Katával Dél-Spanyolországban, és ott nagyon kedvesek voltak.

Gy. K.: Igen, Córdoba városában betévedtünk egy helyre, két asztal volt és egy bárpult, akkor nyitott, mi már nagyon éhesek voltunk. A tulaj egy idősebb férfi volt, odajött a családja, a fia, a veje, a gyerekek és egy nő, az volt az érzésünk, hogy az otthonukban megvendégelnek. Úgy bántak velünk is, ahogy egymással. Jött a kislányuk, kért a sonkámból, adtam neki, ő hozott nekem a sajátjából. Természetes volt.

Nyilván más ott az evésnek is a kultúrája, nem kicsinyesek, mindent nem számolnak fel. Hoznak egy csomó mindent, odarakják eléd, ha megeszed jó, ha nem, úgy is jó, de nem azért kedvesek, hogy minél több pénzt lehúzzanak rólunk.

B. H.: Itt nem azért mosolyognak a pincérek sem, hogy borravalót kapjanak, hanem mert szeretik a munkájukat. A borravalónak itt nincs hagyománya. Az emberek nem hagynak borravalót sehol, szóval tudják, hogy nem kapnak borravalót, de kapsz ingyen kaját, és még kedvesek is hozzád.

Gy. K.: Nálunk, székelyeknél egyfajta brand a vendégszeretet, de azért el lehet a spanyoloktól tanulni, hogy mit jelent valójában a szíveddel megvendégelni valakit, akkor is, ha kapsz, akkor is, ha nem kapsz. Nem lesik az alamizsnát. Nálunk egy-egy pincér nem vendégül lát, hanem adott esetben kioktat arról, hogy mit rendeltél, mert nem hiszi el rólad, hogy tudod, hogy mit kérsz.

Mennyire könnyű spanyolt vagy katalánt tanulni? Segít-e benne a román tudás?

Gy. K.: Huni egyre jobban beszél spanyolul, többször előfordult már, hogy útbaigazítást kértek, mert azt hitték, hogy spanyolok vagyunk.

B. H.: Katalánul nem tudok semmit, mert nincs rá szükségem, mindenki spanyolul beszél Barcelonában. Vidéken már más kérdés. A spanyol és a katalán elég közel áll egymáshoz. A spanyol és a román annyira nem. Akik a latin gyökerekről beszélnek, nem veszik figyelembe, hogy a román nyelvre a szláv nyelveknek mekkora hatása volt. Az olasz, katalán, francia, spanyol hasonlítanak egymásra. Én nem érzem, hogy nekem a román sokat segítene, bár a román tudásom nem túl fényes, lehet, ez is közrejátszik (nevet).

Gy. K.: Olvasva vannak hasonlóságok, mondattani szempontból a spanyol eléggé érthető, követhető a románnak köszönhetően, de ha a román tudásommal kellene bekapcsolódjak egy spanyol beszélgetésbe, esélyem se lenne. Olvasva egy kis szótárazással megértenék egy spanyol szöveget, de amikor beszélik, az akcentus, a hangképzés teljesen más.

B. H.: A magyar és a román nyelvtudás inkább a kiejtésben segít. A magyar, az angol és a román miatt együtt nincs olyan hang, amit ne tudnék kiejteni. Ezzel ellentétben például egy német, egy svéd anyanyelvű nagyon-nagyon szenved.

A hétköznapokban a spanyolok és katalánok hogyan állnak az autonómia kérdéséhez? Vagy mennyire van ez jelenleg terítéken?

B. H.: A katalán ismerőseim vagy barátaim se ilyen mellveregetően állnak hozzá. Nem érzem ezt az egész autonómiáért való harcot egyáltalán. Azt hittem, hogy egy csomó tüntetés lesz, de nem. Jó, ki vannak rakva a függetlenség-zászlók, de ennyi. Amikor 2017-ben az illegális katalán szavazást leverték a spanyolok, akkor egy pár évig lángolt ez az egész autonómia-diskurzus. Ez azóta szerintem sokat csillapodott.

A legnagyobb tüntetés, amit tapasztaltam, az volt, amikor az autópályán egy hídról 60-70-es éveikben járók borral a kezükben lógatták a függetlenség-zászlót, és intették, hogy dudáljanak a söfőrök, ha dudáltak, akkor meg ujjongtak (nevet).

Az én katalán barátaim inkább szomorúak, meg próbálják tartani magukat. Szomorúak, mert így kihalóban van az anyanyelvük. Elég sok intézkedést tesznek ez ellen a katalánok, mindent lefordítanak, mindent szinkronizálnak, és a szinkronban pedig állítólag híresen jók.

Még amit tapasztaltam, és az én katalán kollégáimtól ez a legnagyobb – úgymond – mellveregetés, hogy, ha bemennek egy üzletbe, ők mindig katalánul szólalnak meg, akkor is, ha egyértelmű, hogy a másik nem katalán. Ez talán a legnagyobb harc, amit itt tapasztalok.

Gy. K.: New Yorkban én is kérdeztem a barcelonai katalán rezidenciatársam, hogy az autonómia mennyire fontos nekik. Annyiban fontos szerinte, hogy főleg katalán helyekre járnak, olyan közegekben szocializálódnak, ahol a katalán az alkotói kifejezésnek az első nyelve is, és katalánról lefordítják a könyveit spanyolra. Ő nem fog spanyolul írni, pedig barcelonai. Ahogy talán én sem fogok románul verseket írni. Bár ki tudja…

B. H.: Ami a politikai diskurzust illeti, nem vagyok annyira képben, de azt tapasztalom, hogy azért a katalánok nincsenek annyira elnyomva. Spanyolországnak alapból négy hivatalos nyelve van: a kasztíliai spanyol, a katalán, a galíciai és a baszk. Romániának egy hivatalos nyelve van…