A kolozsvári színház színészei voltak, most Norvégiában élnek, ahol a gyerekeket önállóságra nevelik

Az Árus-Jerovszky családot még Kolozsvárról ismerem. A Kolozsvári Állami Magyar Színház színpadán több nagy sikerű előadásban láthatta őket a közönség. Gyerekkori álmuk vált valóra, amikor színpadra álltak, a Covid-járvány után azonban mégis arra kényszerültek, hogy új szakmát keressenek maguknak, méghozzá külföldön.

Árus-Jerovszky Péter programozó, Timi óvodai felvigyázó lett Norvégiában. És bár sokáig nem lehetett tudni arról, hogy miért hagytak fel a színészettel és kezdtek új életet Norvégiában, külföldön élő erdélyiek tapasztalatairól szóló sorozatunkban a norvég óvodák és gyereknevelés mellett, erről elárultak pár részletet. Interjúnk Árus-Jerovszky Tímeával és Péterrel.

Mióta édesanya vagy elég sok kérdést kapsz azzal kapcsolatban, hogy milyen az élet Norvégiában? Miben különbözik a gyermeknevelés az északi országban attól, amit Erdélyben megszokhattunk? Videósorozatot indítottál, hogy ezekre a kérdésekre óvodai asszisztensként és óvodáskorú gyermek édesanyjaként válaszolni tudj. Eddig négy készült el. Lesz még folytatás?

Árus-Jerovszky Tímea: Az a benyomásom, hogy otthon a skandináv oktatási rendszert egy ilyen mítosz övezi, hogy milyen jó és szuper, de kézzelfogható információk ritkán jutnak el ezzel kapcsolatban a szülőkhöz. Azért kezdtem el videókat készíteni, mert azt vettem észre, hogy ugyanazok a kérdések ismétlődnek az édesanyák részéről.

A legnagyobb különbséget abban látom, hogy itt intézményi szinten az autoritatív és nem az autoriter nevelési irányzat dominál. Ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a gyermeknek beleszólása van a dolgokba, figyelembe vannak véve az igényei, érzései, de a végső döntést a felnőtt felelőssége meghozni. Tudom, hogy otthon sok pedagógus és szülő ennek a híve, de az a benyomásom a saját tapasztalataim és a videókra kapott visszajelzések alapján, hogy otthon az oktatási rendszer sokkal inkább az autoriter vonalat képviseli. Maximum tíz videót terveztem készíteni, mert ennyiben szerintem össze tudom foglalni az itteni rendszer alapjait, de meglepett a sok visszajelzés. Még keresem, hogy mennyi van ebben a témában, mert szeretném elkerülni, hogy egy idő után rólam szóljanak ezek videók. Kísérletezgetek és gondolkodom egyelőre.

Péter te esetleg gondolkodtál már hasonlón? Felmerült esetleg közös videó ötlete?

Árus-Jerovszky Péter: Nem igazán. Én is csak Timin keresztül hallok leginkább a helyi gyereknevelési szokásokról, és felém nem is érkeznek efféle kérdések. Többnyire a nemzetközi, angol nyelvű környezetben vagyok aktív, ezért a kultúráról, szokásokról sem tudok még annyit. A nyelvet is sokkal lassabb tempóban tanulom. Ellenben a „mi óvodánkkal” nagyon elégedett vagyok.

Mi a tapasztalatotok, mennyire más Norvégia, mint Románia vagy Magyarország?

Mi az amiben a leginkább különbözünk?

Á-J. T.: Számomra a legszembetűnőbb az, hogy nem kell mindent bizonygatni, elhiszik, amit az ember mond, nem látnak bele többet. Ez amilyen egyértelműnek tűnik, nem feltétlenül az. Például ha beteg vagy, akkor beteg vagy, nem lusta és nem hazudsz: természetes, hogy betegen nem tudsz dolgozni. Alapvetően nagyon kedvesek, diplomatikusak és kényelmesek az emberek. A másik, hogy borzasztóan szabálykövetőek, a mi kelet-európai agyunknak néha túlságosan is. Mintha mi hozzá lennénk szokva, hogy valahogy „deszkurkálnunk” kell magunkat, hogy úgy mondjam, és ez itt teljesen idegen.

Á-J. P.: Sokáig lehetne hasonlítgatni az országokat és a benne élőket. Én amit kiemelnék, hogy a helyi emberekben, főleg a fiatalabb generációban érezhető egyféle naivitás és ignorancia, ami szerintem abból adódik, hogy megszokják, beleszületnek a jólétbe, biztonságba. Itt általában a jót feltételezik az emberről, ami éles ellentétben áll az otthoni gyanakvással, előítéletekkel. Persze nem azt mondom, hogy az egyik helyes, a másik helytelen. Mindkettő lehet helyénvaló vagy magától értetődő különböző szituációkban, környezetekben.

Otthon sokkal jellemzőbb a leleményesség, furfangosság. Itt ez például olyannyira hiányzik, hogy egy szabályt, protokollt akkor is szigorúan betartanak, ha az teljesen ellentmond a józan észnek. Itt viszont azt hiszem tájékozottabbak az emberek, és jobban látják az összefüggéseket a tudományok, vagy a mindennapi életet meghatározó dolgok között.

Timi, te az első videódban arról mesélsz, hogy a norvégiai óvodák önállóságra, a kisebbek segítésére nevelik a gyermekeket. Hogyan történik ez?

Á-J. T: Az óvodában, ahol dolgozom már az ételkészítés is a gyerekekkel közösen történik, mert a konyha a közös terünk része. A nagycsoportosok (3-6 évesek) zöldséget pucolnak, vágnak, ők fűszerezik az ételt. Ez persze nem jelenti azt, hogy az étel hamarabb elkészül, de tanulnak a főzésről és az eszközök használatáról. A kiscsoportosokkal (1-3 évesek) általában az a konyhai feladat, hogy tanítjuk őket kenyeret kenni vagy ollóval vágni. A fiunk másfél éves és ha evett elkezdi törölgetni maga után az asztalt. Az óvodában tanulta.

Á-J. P.: Én nagyon örvendek, hogy Timi hazahozza ezeket a módszereket, mert a mi fiunkra rendkívül jó hatással van az óvoda, és azt a folyamatot szeretném én is valahogyan tovább vinni. Sokszor nagyon jó mankó tud lenni ez a dolog. Az első gyerek nevelése okoz némi extra fejtörést, pláne a családtól távol, és most a logisztikázást fel se hozom. Szeretném a tőlem telhető legtöbbet tenni, és azt, ha a felé irányuló döntéseim róla szólnának (ezt azt hiszem nem kell magyarázni).

Á-J. T.: Ez például számunkra egy közös pont az itteni rendszer és a személyes gyereknevelési nézeteinkben, hogy tényleg a gyermekünkről szóljanak a döntéseink, nem rólunk vagy arról, hogy mások mit gondolnak. Azt hiszem ez az önállóság alapja is, a bizalom, hogy a másik elég és képes rá.

Ahogy néztem az óvodai életről készített videódat, csak ámultam és bámultam, hisz arról meséltél, hogy a kiscsoportba maximum 14 gyerek járhat, és ami megdöbbentett, hogy négyen vigyáznak rájuk, de más-más felelősséggel bírnak (óvónéni, óvodai asszisztens és helyettes, kísérők).

Á-J. T.: Még ígyis folyamatosan téma, hogy nincs elég felvigyázó, mert az az igazság, hogy az irodai munkán kívül igazából minden tevékenységet a gyerekekkel végzünk. Korábban említettem a főzést, ez 3, legfönnebb 4 nagyon ügyes gyermekkel történik, mert ennyire lehet érdemben figyelni.

Jelenleg kiscsoportban dolgozom, ott például ha egyedül vagyok 4 gyermekkel (ennél többel nem is lehetek egyedül), akkor ha pelust kell cserélni, akkor jó, ha van akit megkérni, mert nem hagyhatom őket egyedül. Ez utóbbi például egy olyan feladat, amit ha jól tudom otthon nem végeznek az óvodában. Hogy ennyi felvigyázóra van szükség, a munkához való hozzáállás részeként is látom. Nem kell belerokkanni a munkába, ezt senki nem várja el, nem számít erénynek, azzal ellentétben, amit otthon tapasztaltam.

Ami még érdekesség lehet a felvigyázókkal kapcsolatban, hogy itt egészen gyakoriak a férfi munkatársak az óvodákban.

Nálunk, ha egy pedagógus megbetegszik, és azért főleg kisebb gyermekeknél elég gyakoriak a megbetegedések, akkor sokszor vége a világnak, nincs, aki helyettesítse. Norvégiában ezt a helyzetet hogyan oldjátok meg?

Á-J. T.: Életemben nem voltam ennyit beteg, mint amióta oviban dolgozom, de a kollégáim szerint ez teljesen természetes. Ilyenkor vannak cégek, akik kifejezetten ilyen helyettesítőket közvetítenek, akiket akármelyik óvodába behívhatnak. Ehhez nem kell semmiféle végzettség és általában annyi az elvárás velük szemben, hogy felügyeljék a gyerekeket. Gyakran van hiány a helyettesítőkből, ilyenkor megpróbálunk mi, kollégák összedolgozni, például kimenni az udvarra és egymás gyerekeire is figyelni.

A legtöbb ismerősötöket az a kérdés foglalkoztatta, hogy a norvég óvodásokat valóban kint altatják-e. Ez a kérdés valóban elég izgalmas, mert el tudom képzelni, hogy a gyermekét a naptól is óvó szülőnek már a gondolatától is feláll a hátán a szőr.

Á-J. P.: Valóban kint alszanak, ha nincs nagyon hideg. Babakocsiban, amibe jár egy évszakhoz illő hálózsák, alája báránybőr, föléje takaró, a gyerekre meleg ruha. Ha jól tudom, tudományosan is ajánlott legalább hűvösben aludni, de tény, hogy akkoriban én is kint aludtam a legnagyobbakat. És ha belegondolunk, sok gyermek alszik otthon is a babakocsiban, séta közben, télen. Itt azért fontos leszögezni, ha a babakocsi megáll és a szülő pihen, attól még nem lesz benne hidegebb.

Norvégia azért egy elég hideg hely… A gyerekekkel való kirándulásokra mire szoktatok odafigyelni?

Á-J. T.: A nagycsoportosok nálunk minden nap kimennek az udvarra, ha esik, ha fúj, ha hóvihar van, nem számít. Általában minket, felnőtteket jobban szokott zavarni az időjárás, mint őket. A ruházat persze nagyon fontos, de ez egy ilyen kulturális dolog, hogy itt hisznek a friss levegő erejében. Ha az óvodán kívül visszük őket, akkor egy neon-színű, fényvisszaverős mellény kerül rájuk, amin rajta van az óvoda neve és egy telefonszám. Mindig van nálunk elsősegély doboz, és ha valamelyik gyermeknek speciális gyógyszerre van szüksége (asztma, epilepszia), akkor az is.

Á-J. P.: Mi viszonylag délen lakunk, közel a tengerhez, itt azért nem jellemző a nagy (csíkszeredai) hideg. Eső viszont esik rengeteget, szóval valóban nagy a hangsúly a ruházaton, a boltban is nagyobb a választék, jellemzően jobb minőségű. Van is rá igény.

Úgy tudom, hogy a norvég ovikban a fiúkon és lányokon kívül van egy másik kategória is, az egyéb is. Ez igaz? Ha igen, akkor ti mit gondoltok erről?

Á-J. T.: A mi tapasztalatunk az, hogy a norvégok nagyon konzervatív emberek, de a legtöbbüknek sikerült ezt úgy megoldaniuk, hogy nyitottak maradtak. Nálunk az óvodában soha nem hallottam ilyesmiről, fiúk vannak és lányok, és mindenki számára egyértelmű, hogy például a fiúk zsiványabbak és a lányok többet vitatkoznak. De senki nem kapja fel a szemöldökét, ha például egy fiú festett körömmel jön óvodába, ehhez senki nem kapcsol mögöttes tartalmat.

Van rálátásotok a sulikra is? Miben mások?

Á-J. P.: Talán annyi, hogy nagyobb a választék, a rugalmasság. És pont annyira természetes vagy értékes egy szakmát kitanulni, mint egyetemre menni. Otthon például mindenki rohan egyetemre, mert attól leszünk valakik (és nem feltétlenül sikeresek vagy boldogok).

Á-J. T.: Inkább a sulisokra, mint a sulikra van rálátásunk. Nyáron az üzletekben sokszor látni fiatalokat polcot pakolni vagy építkezésen, útjavításokon dolgozni, gyakran fiatal lányokat is. Ez az önállóság része, hogy elmennek dolgozni, pénzt keresni nagyon fiatalon, mert természetes, hogy anyagilag függetlenedni akarnak a szülőktől. És az ilyen munkák nem számítanak cikinek.

Péter, te apaként milyennek látod a norvég óvodákat, gyereknevelést?

Á-J. P.: Úgy érzem, hogy az apaság még nagyon korai fázisában vagyok. Amiket most problémának érzek, azokat lehet pár év múlva vissza fogom sírni, ki tudja. Úgy gondolom, hogy a világ körülöttünk irdatlan tempóban változik, és valamennyire nekünk is vele kell tartanunk. Én szeretnék egy jó értékrendet magaménak tudni, és majd azt átadni, lakhelytől függetlenül. Azt tapasztaljuk, hogy a gyerekekre itt nagyon odafigyelnek, vigyáznak. Nekem most fontosabb az itteni biztonság, és többektől hallottam, hogy Norvégiában nagyon vagány gyereknek lenni, felnőni, kicsit talán irigy is vagyok.

A romániai tanügyben nevelkedtetek. Visszatekintve milyennek ítélítek meg a romániai oktatási rendszer válaszait a problémás gyermekekre nézve, tudják-e kezelni a helyzeteket, vagy a szőnyeg alá söprik? Timi videójában a „kísérőkre” bízzák a problémás gyerekeket. Timi, mesélnél erről egy kicsit?

Á-J. T.: Ami itt tabu, az a gyerekek megszégyenítése, ami nem azt jelenti, hogy ha mondjuk fellöki a társát, akkor nincs neki elmagyarázva, hogy ezt nem szabad. Ez azt jelenti, hogy a közösséggel szemben nincsen megbélyegezve, ha valami rosszat csinált. Mindenkit tudok sokkolni itt, amikor elmesélem, hogy nekünk az óvodában piros és fekete pontjaink voltak. Itt ilyesmi elképzelhetetlen. Az az elv, hogy minden gyerek egyforma bánásmódot érdemel, ugyanannyi odafigyelést és szeretetet, és vannak gyerekek, akiknek egy kicsit több segítségre vagy figyelemre van szüksége, akkor jönnek a kísérők a képbe.

Á-J. P.: Az, hogy problémás, elég széles skálán értelmezhető. A bonyolultabb dolgokra nincs nagy rálátásunk, de úgy tűnik, itt fontos, hogy mindenki be legyen vonva, képességtől függetlenül.

Biztosan olvasnak bennünket óvónők, szülők és más pedagógusok is. Tudnátok olyan tippeket adni nekik, amik norvég példa alapján segíthetik őket a gyermekek fejlesztésében?

Á-J. T.: Semmiképp nem szeretnék semmilyen tanácsot adni senkinek, mert hiszem azt, hogy mindenki a lehetőségeihez és a legjobb tudásához mérten neveli, oktatja a gyermekét. Nincs erről végzettségem és a saját bőrünkön tapasztaljuk, mennyire nehéz meló ez a szülőség néha, és mennyire idegesítőek tudnak lenni a jószándékú tanácsok is. A videókban is próbálom nem megfogalmazni a saját véleményemet, egyszerűen csak be szeretném mutatni, hogy itt ez így van. Mindenkinek jogában áll egyetérteni vele vagy nem.

Norvégia délnyugati részén, Sandnes városában éltek. Az olvasók hogyan kell elképzeljenek egy norvég várost, milyen ott az élet, éghajlat, a mindennapok?

Á-J. P.: Ez egy nagyon nagy ország. Annyira, hogy nálunk télen feljön a nap, északabbra hónapokig nem. Ugyanígy lehet lakni a tengerhez közel, és távolabb, az időjárás is ugyanúgy változó. Szóval aki ide költözne, az ne a norvégiai időjárásra keressen rá, hanem legyen kicsit konkrétabb. Itt sokat esik, a nyár langyos, nem túl napos, télen ritkábban fagy. Errefelé jellemzőbb a ház, a kertváros. Kerítés általában nincs, a házak nagyok, legtöbbször faburkolatúak, fehérek, ritka a függöny, ami furcsa (mert be lehet látni). Szabadidőben lehet csinálni mindenfélét a városban, azon kívül a túrázás a legjellemzőbb. Sokat sportolnak a helyiek, kicsitől idősig. Az élet nyugodt, az autók lassan mennek. Van egyféle általános gondtalanság, kényelem.

Hogyan étkeznek a norvégok?

Á-J. T.: A norvég csokoládék és alapvetően az édességek hihetetlenül finomak! Nem voltam édesszájú, amíg ide nem költöztünk.

Á-J. P.: A tradicionális ételekről is lehetne itt beszélni, de inkább javaslom, hogy akit érdekel, keressen rá. Lényeg, hogy szokatlan, és sokféleképp el lehet készíteni ugyanazt, például nagyon egyszerűen, vagy akár egy „fine dining”-hoz közeli színvonalon is. Ezen kívül nagyon sok halat esznek, kenyeret is (szendvics). Viszont fehér kenyér alig van, jellemző a teljes kiőrlésű, magos.

Kulturális téren mik a lehetőségek, vannak-e különleges szokások, hagyományok?

Á-J. P.: Jellemző, hogy ünnepek tájékán félig kihalt a város. Nagyon sok helyinek van hétvégi háza, és nagyon szeretnek ott lenni, a himnuszban is megéneklik amúgy. Hétvégén szeretik kiereszteni a gőzt itt is, karácsonyra sem lehet elég korán készülődni. Az erdőben, hegyekben trollok élnek (ezek lehetnek kicsi manók, de hegy méretű monstrumok is – például a Trolltunga, ami egy nagyon híres látványosság itt, trollnyelvet jelent), és nincs annyi viking, mint ahogy azt otthon gondolják. Ez persze csak egy pár dolog, ami most eszembe jut. Amúgy nagyon sok szociális meg kulturális program van, kisebb fesztiválok, mulatságok, szabadtéri koncertek, színház. Azt is mondhatnám, hogy minden, mert annyi mindent nem próbáltunk még ki.

Á-J. T: Ami még érdekes, hogy általában az ünnepeket népviseletben, úgynevezett bunad-ban és bulizva ünneplik. Norvégiában nincsenek ilyen szakállas, beszédmondós, szomorú megemlékezések. Viszont nagyon komolyan veszik a hagyományaikat és büszkék rá. Karácsonykor a legtöbb norvég család ugyanazt eszi és csinálja.

Érdemes itt kitérni arra is, hogy ti mivel foglalkoztatok előzőekben, milyen végzettséggel rendelkeztek. Péter te mit dolgozol Norvégiában?

Á-J. P.: Programozok. Covid alatt és után tanultam. Meg hát persze azóta is, hiszen véget nem érően változik, fejlődik, ahogy annyi minden.

Miért a programozást választottad?

Á-J. P.: Igazából ez tűnt a legelérhetőbb célnak, volt valamennyi affinitásom a programozás felé még az iskolából. Aztán a tervezettnél sokkal több időbe telt olyan szintre fejlődni, hogy a munkapiacon is megálljam a helyem. Ilyen szempontból valamennyire kapóra jött a karantén időszak, mert sokat tudtam ezzel foglalkozni. A munkakeresés pedig elég szívás tud lenni, ezen a területen, legtöbbször elvárnak egy diplomát, vagy valamennyi releváns munkatapasztalatot. Szerencsés vagyok, mert többen álltak mellém, segítettek ebben a folyamatban. És ugye a költözésünk előfeltétele volt, hogy munkát kapjak Norvégiában, otthonról. Nekünk az nem volt opció, hogy kiutazzunk munkát keresni, mert az elhúzódhat akármeddig, és ez egy drága ország.

Egyébként, mint külföldi programozó, ez a nehezebb folyamat, megtalálni itt az első munkát. Meg az első néhány hónap, mert a bankszámla nyitása itt sok idő, mindkettőnknek 5 hétbe telt, és az itteni cégekre jellemző, hogy szinte kizárólag helyi bankszámlára fizetnek. Ha pedig már itt élsz, sokkal könnyebb helyezkedni, váltani, mert nagyon is hiányszakma. Ezért is van az, hogy nem mindig elvárás a norvég nyelvtudás, elég az angol.

Milyen egy nemzetközi csapatban dolgozni?

Á-J. P.: A nemzetköziségről annyit, hogy ez ilyen szempontból egy nagyon színes vidék, de elsősorban az olaj miatt. És legtöbb helyi, kisiskolástól idősig, folyékonyan tud angolul. Ez egészen elképesztő volt az elején. Aztán ahogy telik az idő, egyre kínosabb nem érteni, beszélni a norvégot.

Hogyan emlékeztek vissza a Kolozsvári Állami Magyar Színházban töltött évekre?

Á-J. T.: A kolozsvári életünket egy kicsit külön választanám a színházi éveinktől, mert a Kolozsváron töltött éveinkre nagyon szívesen gondolunk vissza. Ott ismerkedtünk meg, ott költöztünk később össze, mindig szívesen látogatunk oda vissza, sok szép emlékünk van. Miközben ha a színházra gondolok még mindig furcsa érzésem van gyomortájékon.

Amikor Kolozsváron voltatok, még én is a színházban dolgoztam. Pályakezdő színészek voltatok, és úgy láttam, hogy a karrieretek felfelé ívelt. Mi okozta, hogy más úton indultatok el?

Á-J. T.: Mióta kiléptünk a színházból sajnos több üzenetet kaptam fiatal színészektől, különböző erdélyi színházakból, akik arról érdeklődtek, hogy mire számítson az ember ha otthagyja a színházat, mert nem azt kapja ettől a pályától, amire számított. Ha erről beszélek, nagyon dühös leszek, mert pontosan tudom, mit éreznek. Abban az évben, amikor felmondtunk, nem mi voltunk az egyetlenek, sőt Kolozsváron azt hiszem 5 fiatal színész mondott fel öt év alatt, ami elég árulkodó.

Lehet kívülről nézve ez csak egy felmondás, de egy ennyire zárt rendszert, egy gyerekkori álmot elengedni nagyon nehéz. Viszont rendszerszintű problémák vannak. Csodálatos kollégáink voltak a színházakban, ahol dolgoztunk, miközben a rendszer valahol mélyen arra épült, hogy mégis egymás ellen hangolja az embereket. Visszagondolva sokszor érzem azt, hogy főleg a fiatal színész emberi méltósága valahogy fel sem merült.

Érdekes, hogy azt mondod, hogy a karrierünk felfelé ívelt, mert én soha nem éreztem azt, hogy bármilyen beleszólásom lett volna abba, hogy hogyan alakul a karrierem. Ezt valakik a fejem fölött mindig eldöntötték. Például miért van az, hogy egy rendező könnyű szívvel mondhatja azt, hogy nem akar egy színésszel dolgozni, de ha egy fiatal színész olyat mond, hogy én nem akarok ezzel a rendezővel dolgozni, akkor viselje a következményeket. Örüljön, hogy színpadon állhat, ugye, miközben nem tudom miért kéne ennek örülni. Aki színpadon áll, az nagyon sokat dolgozott, rengeteg erőfeszítést és áldozatot hozott, hogy ott állhasson. Nem ingyen adják, hogy finoman fogalmazzak. Ez is a lekicsinylésnek és valamiféle perverz kontrollnak a része, ami a mai napig nagyon felháborít. Tervezem, hogy egyszer valamilyen formában beszéljek erről hosszabban, de még nem találtam meg a keretét, és még dolgoznom kell magamban azon, hogy kevesebb indulatot hozzon ez elő belőlem. Molnár Áron például, a Telexnek adott videóinterjújában nagyon vagány dolgokat fogalmazott meg ezzel kapcsolatban.

Á-J. P.: Nem hinném, hogy ennél jobban meg tudnám fogalmazni. A színészet egy megfoghatatlan, mérhetetlen dolog, én meg nagyon kerestem, keresem a munkám mérhetőségét, lenyomatát. Az előző esti előadáshoz, vagy az egy-két évvel korábbi munkáimhoz képest. Főiskolával együtt nyolc évet foglalkoztunk ezzel, és úgy éreztem, sehol se vagyok, semmi nem igazolt. Úgyhogy ez most a B-terv, és egyelőre elég jól alakul.

Gyergyószentmiklós, Nagyvárad, Kolozsvár után Sandnes elég nagy váltásnak tűnik. Hogyan jött egyáltalán az ötlet, hogy Norvégiába költözzetek?

Á-J. P.: Eldöntöttük, hogy megpróbálunk elmenni valahova külföldre, kíváncsiságból, világot látni, kipróbálni. Mindketten írtunk egy listát, hogy ki hova menne szívesen, Norvégia volt egy ilyen közös pont.

Á-J. T.: Azt azért hozzátenném, hogy úgy költöztünk ide, hogy előtte soha nem jártunk Norvégiában, nem voltak itt barátaink, ismerőseink, és én már várandós voltam.

Visszagondolva elég nagy vakmerőség volt, de szerencsére tényleg jól alakul egyelőre.

A színészetről végleg lemondtatok?

Á-J. T.: Nem hiszem, hogy van ismerősünk, családtagunk, aki ne tette volna fel a kérdést, hogy hiányzik-e a színház. Nem, a színház, mint intézményes rendszer nekem nem hiányzik, még akkor sem, ha továbbra is azt gondolom, hogy színházat csinálni csodálatos dolog, és tisztelem ezért minden volt kollégánkat. Az önkifejezés és az alkotás, a keresgélés folyamata hiányzik. De ezt csak egy olyan rendszerben lennék hajlandó újra csinálni, ami támogató és emberközpontú, mert színészként mégiscsak nagyon sebezhető állapotában van jelen az ember egy folyamatban. Filmekben szívesen szerepelnék, addig viszont kísérletezgetek, hogy megtaláljam a módját, hogy hogyan tudnám a kreatív energiáimat levezetni. Az óvodai környezet egyébként ebben meglepően sokat segít.

Á-J. P.: Nem tudom. Lehet, hogy szeretnék ezzel foglalkozni, de néha belegondolok, és olyankor nagyon nem. Félek, vannak rémálmaim is (a nem tudom a szövegem fajta). Inkább az emberek hiányoznak, de nagyon nehéz rendszeresen tartani a kapcsolatot.

Norvégiában már második éve éltek. Végleg ott maradtok, felmerült-e már a hazaköltözés lehetősége? Ki miért maradna, menne?

Á-J. P.: Elég hullámvölgyes tud lenni a dolog. Hosszú idő beilleszkedni, ismerkedni, megtalálni a helyünket. Bárhogy lesz, az már nem csak kettőnkről fog szólni, a döntést is úgy kell mérlegelnünk.

Á-J. T.: Sok az érv és az ellenérv. Az idegenség és a kiszolgáltatottság érzetét gyakran fel tudja erősíteni ez a külföldi lét, miközben a gyermekünknek az itteni életünk fogja az otthont jelenteni pár éven belül. Folyton mérlegelünk, főleg érzelmileg nehezebb napokon, de egyelőre mindig arrafelé billent a mérleg, hogy maradunk még. 5 évet adtunk ennek is, mint a színháznak.

Milyennek tűnik most Erdély Norvégiából nézve? Szerintetek miben kellene fejlődjünk, és hogyan tudnánk ezt megvalósítani?

Á-J. T.: Igazságtalannak érezném a két helyet összehasonlítani, mert bár sok mérhető szempontot lehetne felsorolni, azért az, hogy hol milyen élni nagyon szubjektív és személyes tapasztalat. Ha valamit kívánnék innen hazavinni, az talán a bátorság, hogy jobban merjünk bízni egymásban és a másik jószándékában, bármilyen naivan hangzik.

Á-J. P.: Furcsa, mert elgondolkodtam azon, hogy miben lehetne fejlődni otthon, és rögtön eszembe jutott ugyanannyi, ami itt működhetne jobban. Van ebben valami velünk született pesszimizmus, azt hiszem. Többet lehetne például figyelni arra, hogy mi jó, mi működik. Egy kis toleranciával a közös hangot is könnyebb volna keresni. A többit akár megoldhatná ez, meg egy kis idő.

Mi az, amit a norvég közösség jól alkalmaz és nálunk is működhetne?

Á-J. T.: Nagy dolgokba nem mennék bele, mert rengeteg oka van annak, hogy egy kultúra hogyan alakult olyanná amilyen, de egy hétköznapi, kézzelfogható dolog, ami itt jól működik és nem kívánna nagy erőfeszítést beiktatni, az az hogy az emberek betartják a közlekedési szabályokat. Mióta babakocsival közlekedek ez különösen értékelem.

Á-J. P.: Hát ideje volna digitalizálni ezt-azt.

Milyen volt, amikor először próbáltatok megszólalni norvég nyelven? Hogyan fogadták a próbálkozásaitokat a norvégok?

Á-J. T.: Norvégul dolgozom, még akkor is ha a világ minden tájáról vannak kollégáim és nálam a vízválasztó az állásinterjúm volt nyelvi szempontból. Azután hittem el, hogy valamennyire már tudok norvégul. Már otthon elkezdtem tanulni, nyelvtani alapjaim voltak, de amikor megérkeztünk, akkor semmit nem értettem. Ez a vidék ahol élünk elég nehéz dialektus szempontból. Kicsit úgy lehet elképzelni, mintha valaki budapesti magyart tanulna, és bepottyantanák egy székely falucskába. Vagy amerikai angolt tanulna, és elköltözne Skóciába. Mióta itt élünk, tanfolyamra járok, norvégul dolgozom, és még így is vannak napok, amikor nehezen mennek a szavak. Ilyen szempontból talán kicsit túl udvariasak, mert kedvesen megvárják amíg az ember kinyekereg egy mondatot, aztán úgy tesznek, mintha teljesen rendben lett volna. Sokkal többet segítene ha kijavítanának, de megértem, hogy ez kínos. Ráadásul az is akadályozza a nyelvtanulás tempóját, hogy nagyjából mindenki hihetetlenül jól beszél angolul. Péter például teljesen angol környezetben dolgozik, ahol még a norvégok is angolul beszélnek.

Á-J. P.: Jeg snakker ikke norsk.