Családállítás alatt az embereknek teret biztosítunk, hogy újrarendezzék kapcsolataikat

A sepsiszentgyörgyi születésű Benedek Zsoltot a legtöbben színházi dramaturgiai munkáiról ismerik. Hisz olyan neves rendezőkkel dolgozott együtt különböző színházakban, mint a nemrég életműdíjjal kitüntetett Bocsárdi László (Tartuffe, Koldusopera, Scapin, Alice), Balogh Attila, Sardar Tagirovsky vagy Kányádi Szilárd. A Szatmárnémeti Északi Szinház Harag György Társulat egykori dramaturgja, azonban évek óta Budapesten él és dolgozik. Miután az ELTE hallgatójaként alapképzésen szabadbölcsészet szakot végzett, esztétika-filozófia profillal, majd esztétikából mesterizett, a Marosvásárhelyi Művészeti egyetemen elvégezte a színházi rendezés mesterszakot, és jelenleg itt írja színháztudományi doktori dolgozatát is. Feleségével Adorján Beátával másfél éve elindították a Sztoriműhelyt. A budapesti alkotóműhely november végén Transzgenerációs Történetek címen szervezett több csoportnak is családállítás foglalkozást Sepsiszentgyörgyön. Benedek Zsolt életébe ugyanis a sokak által vitatott, mások által misztikumként emlegetett családállítás a színházi világgal párhuzamosan vált meghatározó tényezővé.

A családállítást valahol a színház és a pszichológia között helyezkedik el, azonban egy teljesen más műfajt képvisel, miután egyedi módon közelíti meg az emberek feldolgozatlan traumáit. Sokan vitatják is létjogosultságát. Te alapvetően a színházi közegből érkezel, dramaturgként határozod meg önmagad. Hogyan kezdtél el családállítással foglalkozni?

A családállítási és a színházi karrierem igazából ugyanazon az úton indult el. Már foglalkoztam diákszínjátszással Sepsiszentgyörgyön, aztán elmentem Budapestre. Ott az egyik rendező barátomtól kaptam egy felkérést, aki szerette volna megrendezni Georg Büchner legismertebb darabját, a Woyzecket, amiről tudni kell, hogy mozaikos dramaturgiával dolgozik, ezért több különböző változata is van, más-más jelenetekkel. Akkoriban egy családállítónál laktam, Tőrös Ildikónál, a családállításról pedig annyit tudtam, hogy köze van a pszichológiához is. Dramaturgként arról kérdeztem Ildikót, hogy mi a véleménye az őrületről, mert azt gondoltam, hogy a Woyzeck erről fog szólni. Az ő meglátása egy új perspektívát nyitott a gondolkodásomban: úgy vélte, hogy nem léteznek előre borítékolt őrültek, hanem csak őrült szituációkba bonyolódott emberek, akik adekvát választ adnak egy lehetetlen helyzetre. Egyesek azonban benne ragadnak ebben a szituációban. Szerinte tehát az emberek nem őrültek, csak nem tudnak megszabadulni és kilépni egy régi helyzetre adott válaszreakcióból, ami lehet nem is az ők, hanem egy másik generáció életében történt borzalom volt

Az utóbbi időben eléggé népszerű lett a transzgenerációs traumák témája, sokan igyekeznek szembenézni vele, megtörni, kilépni a mintából. Azonban a transzgenerációs traumákat és nem csak, a pszichológiához kötik. Téged mi vitt rá arra, hogy egy teljesen más úton közelítsd meg a kérdést?

Az Ildikóval folytatott beszélgetésem elgondolkodtatott, és elkezdett érdekelni a családállítás is. Amikor először elmentem családállításra, én is nehezen vettem rá magam, mert amikor mondták, hogy mire számíthatok, akkor kicsit nekem is ilyen misztikusnak tűnt. Racionális gondolkodásúnak tartom magam, ezért nagyon szkeptikus voltam az egésszel kapcsolatban.

Mi történik konkrétan egy ilyen szituációban?

Az állítást megelőzi egy kb. félórás egyéni beszélgetés. Az állítási napon aztán az emberek körbe ülnek, egymásra hangolódó gyakorlatokat végeznek, majd az állításvezető mellé beül valaki, aki hoz egy témát, amiből annyit oszt meg, amennyit szeretne. A többiek közben arra figyelnek, hogy milyen erős testi érzetek jelennek meg a térben amikor az illető erről a témáról beszél. A téma felvetője, vagyis az állító, egyeztetve az állításvezetővel kiválasztja a csoportból azokat, akikről úgy érzi képviselhetik a történetében lévő szereplőket. A családállítás vezetőjének az a feladata, hogy olyan impulzusokat adjon amelyek, a megjelenő drámai szituációt a feloldás felé mozdítják el. Ahogy beállnak az emberek a térbe, anélkül, hogy beszélnének, elkezdenek ráhangolódni a történet elmesélésére. Az erősen empátiára hangolt résztvevők gyakran erős testi élményeket élnek át és ezt gesztusokkal és minimális szóhasználattal kommunikálják.

Kialakul egy drámai felállás, ahol az emberek nem bírnak egymásra nézni, lehet, hogy valaki a földön van, rosszul van, és akkor végül is addig megyünk különböző oldó mondatokkal, amit kimondanak egymásnak a képviselők, illetve különböző megtett gesztusokkal, mint például a meghajlás, vagy adott esetben a gyászmunka, ameddig azt nem érezzük, hogy akkor ez most kioldódott fizikailag is az illető testéből és az egész térből. Az állítási folyamat egy bizonyos pontján (az mindig változó, hogy hol), az állító már nem kívülről nézi az állítást, hanem ő is beáll a saját maga képviseletébe, és akkor a leglényegesebb gesztusokat ő teszi meg.

Mivel találkoztál, amikor először elmentél rá?

Amikor végre rávettem magam, hogy elmenjek családállításra, én is tapasztaltam olyan dolgokat, amiket nem tudtam hová tenni egy ideig, mert nem tudtam letagadni, hogy amikor képviseletben voltam én is éreztem fizikailag is valamit, ami több volt egy egyszerű projekciónál. Meglepő volt számomra, hogy ahogy valaki behoz a térbe egy problémát, mindenki nagyon erőteljesen érezni kezd valamit, ami ott volt a levegőben korábban is, csak nagyon halványan: például nagyon befeszül a gyomruk, vagy úgy érzik mintha égne vagy lefagyott volna a kezük, Aztán ahogy vége az állításnak, ezek az érzetek rögtön megszűnnek. Ez első ránézésre valóban nem összeegyeztethető a rációval. Ez az, amit akkor én is misztériumként értelmeztem, azóta pedig egyszerűen az empátia egy formájának tulajdonítok.

Hogyan jöttél rá erre?

Mivel szerettem volna megérteni, hogy mit is éltem át, a filozófiai gondolkodásomat úgy kezdtem irányítani, hogy amennyire lehet, racionálisan is megértsem mi történt. Azok a hatások, amelyek ott értek, intenzívek és őszinték voltak, pont olyanok, amilyeneket egy nagyon jó színházi előadás is kivált az emberből. Itt azonban a térben történő „előadást” az én lelkemből rendezték meg, ráadásul én is jelen voltam benne, ezért volt olyan intenzív. Az egyetemen főleg kontinentális filozófiával,fenomenológiával foglalkoztam, és felfedeztem, hogy végül is a családállítás fenomenológiai terápia, vagy gyakorlat, és onnantól kezdve már összeállt a kép, és megtaláltam azt a nyelvet is, amivel a családállítást úgy lehet leírni, hogy ne egy ilyen misztikus hókuszpóknak hangozzon. A színháztudományból írt doktori dolgozatomban, azt keresem, hogy hogy lehet azt a határmezsgyét behatárolni, ami a színház meg a terápia között húzódik., és azt vizsgálom, hogy hol működnek hasonló energiák a két műfaj között.

A családállításban tapasztalható jelenséget egyébként a morfogenetikus mező pszeudo biológiai elméletével magyarázzák, amivel én annyira nem értettem egyet. A '70-es években valóban volt egy Rupert Sheldrake nevű biológus, aki feltételezett az élőlények között egy különös információs hálót, de ez az elmélet abban a formában, ahogy ő tálalta azóta megdőlt… Ezért az én kutatásaim inkább James Lovelock-féle Gaia-elmélettel foglalkoznak, aminek van egy 2022-ben megjelent változata is. Ez egy asztrobiológiai elmélet, ami kifejezetten arról szól, hogy az intelligencia az élőlények között nem az élőlények sajátja, hanem az igazából fajok és életszintek között keringő valamilyen fajta kommunikációs információ csere eredménye, amiről nem érdemes csak individuális szinten gondolkodni. Ez és a Merleau-Ponty-féle test fenomenológia lett a két támpillér, amiből ki tudok indulni, és megpróbálom racionálisan leírni azt a tapasztalatot, ami így már kevésbé misztikus.

A családállítás így lebontva kicsit tényleg inkább színházi gyakorlat hatása, mintsem pszichológiai eszköz. Engem a Tomi Janežič féle színházra emlékeztet, aki egyszerre rendezi és játssza is az előadást. Kicsit ehhez tudnám hasonlítani azt, ahogyan leírtad, hogy a családállítás vezetője egyszerre rendezője, szereplő, de nem főszereplője a történetenek, hanem inkább csak narrátori hang, valakinek a hangját erősíti fel.

Tomi Janežič pszichodrámával foglalkozik, nemrég voltunk nála Artist Residency-n, pont emiatt ő az egyik nagy alkotói példaképem, mert hasonló energiákkal dolgozik. Így sok olyan dolgot láttam nála, amelyek az én álmaimhoz hasonlóak. Családállításon egyéni dolgokkal foglalkozunk, a színházban pedig jelenleg a közösségi traumáink foglalkoztatnak, és olyan történetek, amelyekre közösen lehet legjobban ránézni. Erre itthon egyelőre nem láttam lehetőséget, ezért is távolodtam el az itteni színjátszástól.

Mi kell ahhoz, hogy valaki családállítással tudjon foglalkozni?

Először is el kell végeznie egy egyéves elméleti és gyakorlati képzést, ami egy diplomamunkával zárul. De mindez még korántsem tesz családállítóvá, hiszen ez egy kifejezetten gyakorlati műfaj és a saját állítások és a képviseletek megélt tapasztalata legalább ennyit – ha nem sokkal többet – nyom a latban. Én mielőtt elmentem a képzésre már túl voltam legalább 8 állításon és 50 képviseleten. A képzés befejezése után pedig mindenhová elkísértem a korábban említett Tőrös Ildikót és még legalább 100 képviseletben vettem részt. Ezek után fokozatosan kezdtem el én is állításokat vezetni, amíg elérkeztem oda, hogy most már havonta tartok csoportokat.

A legutóbbi családállítást Szentgyörgyön tartottad, milyen jelenségekkel találkoztál?

Az erdélyi és a magyarországi viszonylatban is nagyon erősek azok a minták, amelyek a patriarchális gondolkodás termékei, és ahhoz kötődnek, hogy az apát, mint atyaistent tisztelni kell, az akaratának meg kell felelni. Sokszor érzelmi lefagyással és érzelmi elnyomással jár a férfiaknál, és rengeteg érzelmi és fizikai elnyomottsággal nőknél. Sokszor azért rendeljük magunkat alá ezeknek a mintáknak, mert azt hisszük, hogy csak így lehet, nincs is más út, vagy csak így tartozhatunk abba a közösségbe, amelyet fontosnak tartunk. Legtöbbször a családállítás alatt azt gyakoroljuk, hogy ezt a szemüveget egy sokkal árnyaltabbra cseréljük, és az „apát” olyannak lássuk, amilyen. Elfogadjuk emberként, aki hibázik. A másik dolog, hogy tudatosítjuk azokat a játékszabályokat, amelyek meghatározzák a családi rendszer működését, és azt keressük, hogy hogyan lehet ezeket a játékszabályokat újraformálni úgy, hogy felfedezzük a szeretet és hűség egy eredendőbb szintjét. Így meg tud maradni az odatartozás érzése, viszont többé már nem kell azt játszani, amit nem akarunk, csak azért, hogy elfogadjanak. Aki nem fogadja el a családi játékszabályt, és elindul a saját útján, pillanatnyilag talán egy kicsit magányosabb lesz, viszont képes megtapasztalni a szabadság és autonómia érzését .

Lényegében a felnőtté válás veszi kezdetét utólagosan, amikor a gyermek elkezd kritikát gyakorolni a szülei felé, és a szülői szentséget elkezded átértékelni.

Pontosan. Ugyanakkor az is egy nehéz pozíció, amikor te érzed nagyobbnak magad, mert akkor úgy érezheted, hogy a világ terhei a te válladon vannak, és akkor egy kicsit ennek is be lehet állítani a látószögét azáltal, hogy a családállításon ezzel szembesül az ember. Ha ugyanis elfogadom, hogy „én vagyok a kisebb” ez még nem jelenti egyben azt is, hogy alárendelt is vagyok. A nehézségeket nem kell mindenki más helyett is cipelnem, hanem meghagyhatom annak a generációnak, amelyikhez tartozik. Viszont fontos, hogy mindezt tisztelettel és szeretettel adom vissza. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert az alap viselkedési mintánk gyakran az, hogy ha nem rendelődünk alá, akkor harcolnunk kell, és elég gyakran pont ez vezet a minták ismétléséhez, hiszen végső soron agresszióval válaszolunk az agresszióra.

És gyerek-gyerek kommunikációt folytatunk adott esetben. Viszont itt visszatérve magára a kérdésre, mint aki ismeri mind az erdélyi, mind a magyarországi közeget, a patriarchális berendezkedés, az valahol mind a két közösségben benne él, de megélések tekintetében, mi erdélyiek miben vagyunk mások, mint például magyarországiak?

Az erdélyiekre nagyon jellemző, hogy kisebb közösségekben élnek, ezért igazából mindenki valahogy elég közvetlen módon kötődik a másik életéhez. És ezért az itteni családfa állításoknál a háttérközösség jelenléte és hatása erősebb. Emiatt egy kihívássá válik egy csoport megszervezésénél, hogy mit lehet kezdeni azzal, hogy a csoporttagok nemcsak, hogy vélhetően ismerik egymást, de néha van egy elég határozott elképzelésük a másikról. Nagyon szoktam örülni, amikor azt tapasztalom, hogy ez az elképzelés változik, mert elkezdik látni a másiknak a valódi sorsát, hiszen az is egy kirekesztő dolog, magunktól eltávolító hozzáállás, amikor azt mondjuk „igen-igen, mert ő aztán jól elitta az agyát”- Ilyenkor mintha nem látnánk azt a nagyon komplex történetet, ami ez mögött van.

Ezt a jelenséget ismerem a magam esetében is, mert átéltem már azt, amikor a családi egységből kikerülő féllel még én magam sem tudtam közösséget vállalni, vagy empátiát gyakorolni, és miközben egy nyitott embernek tartom magam, vele kapcsolatban sok mindent nem vettem észre, ami óva intett volna engem is az elhamarkodott ítélkezéstől.

A családi történetmesélésben általában hős történetekről szoktunk megemlékezni, és a történetet megpróbáljuk úgy kifényezni, hogy akik a ragyogó hőstörténettől elrugaszkodnak, adott esetben a legendáriumból is kikerülnek. Van is erre egy fogalom most már a szociológiában, ez az empátia fal. Ez arról szól, hogy mindig csak bizonyos közösségekkel vállalunk együttérzést. Bárki a maga közösségén belül abban a tudatban élhet, hogy ő borzasztóan együttérző valaki, miközben lehet, hogy a világnak egy jelentős részét meg kirekeszti. A családállításkor a visszafogadást gyakoroljuk, hogy megszülessen az empátia és a közösségvállalás a szenvedő résszel is, hiszen a család szenvedő része az bennünk is ott van. A családállítás elgondolása szerint a lelkünkben ott lakik mindenki, aki előttünk járt. És ahogy a te történeted is mutatja, nincs olyan családi rendszer, ahol ne lennének nagyon nehéz sorsú emberek is. És mivel őket is magunkban hordozzuk, ezért jó megbarátkozni velük. Az erdélyi közegben a törzsiségnek van egy sok szempontból pozitív aspektusa, de van egy ilyen nehézsége is, és úgy érzem, hogy ez az, ami egyfajta átalakulási folyamaton kellene átmenjen, és bízom benne, hogy át is fog.

Magyarországon pont fordítva tapasztalom. Budapesten elidegenedett egymástól a közösség, és a háborús történetek másképp erősek ott, mert jobban a felszínen vannak. Erdélyben a második világháborús történetek, ahonnan nagyon sok trauma származik, még nagyon a tabu zónájában rekedtek. Magyarországon ez azért már ki van bontva valamelyest, tehát azért lehet tudni, hogy kinek hol haltak meg vagy szenvedtek az ősei többet. Az egyéni történetek viszont ott sincsenek feloldva, és sokszor a a figyelem ott ragad a II. világháborús generációkon, és az embereknek nehéz megérkezniük a jelenbe új közösséget formálni.

Budapesten az nagyon izgalmas, amikor meg tud születni olyan embereknek a közössége, akiknek amúgy látszólag semmi közük egymáshoz. Ahogy az is, hogy talán szabadabban vannak kezelve azok a nemi identitások, amelyek nem esnek bele a heteronormatív sémába. Én például azt egy feladatomnak is érzem, hogy segítsek láthatóvá tenni i az olyan identitásformákat is, amelyeket a közösség nem létezőnek vagy betegnek tekint, hiszen ők is része annak a nagy családnak, amihez mindannyian odatartozunk.

Különösen, mert pont most éljük annak a korszakát, hogy ezek a témák a mi magyar kultúránkon belül úgy jelennek meg, mint a közösség ellenségei, akik minket támadnak, és akiket paradox módon ezért nekünk is támadnunk kell. Akik pedig empátiát gyakorolnak, polarizálnak, azok a közösséget, az egy igaz hazát árulják el, azaz szintén ellenségeivé válnak a békepárti háborús narratíva követőinek. Ugyanezt látjuk a menekülteknél, az ukrajnaiaknál, hogy keresztényként sem megengedett empátiát gyakorolni, közösséget vállalni a szenvedéseikkel, mert ők is ellenségként vannak beállítva, akiknek a támogatása halálos veszélyt rejt magában.

Az is egy nagyon bonyolult téma ugyanakkor, hogy egyáltalán hogyan lehet méltóságteljesen viszonyulni ahhoz, amikor valaki úgy fogalmaz, hogy nem veszi tekintetbe a másik ember politikai helyzetét. Azért nehéz jelenség, mert ilyenkor gyakran egy kölcsönös triggerelődési folyamat figyelhető meg. Mert nagyon gyakran a politikailag inkorrekt fogalmazás a tudatlanságból fakad, a rá érzékenyek tekintetében viszont ez már rosszindulatnak vagy „ostobaságnak” van titulálva, és ez gátolja, hogy valóban rá tudjunk nézni egymásra, mint különböző identitással rendelkező emberekre. És ez persze valamilyen szempontból az uralkodó hatalmi struktúráknak is a kérdése, mert nem mindegy hogy mit és hogyan támogatnak.

Viszont jó lenne erre olyan gyakorlatokat találni, hogy mondjuk hogyan lehet a másikkal valóban megláttatni, nekünk miért fontos egy bizonyos megfogalmazás. Mondok is egy személyes példát. Történelmi trauma témakörben csináltunk közösségi történetmesélő játékot egy kis művészcsoporttal, a hollandiai bázisú SPACE-el, amiben részt vett Hollandiában született színes bőrű, volt olyan, aki Magyarországról emigrált, és voltunk mi, erdélyi művészek. Azt játsztuk, hogy megfigyeljük, hogy a historical trauma szó mit mozdít meg a testünkben és az így létrejövő impulzusokat egy közös lapra festettük. Nagyon érdekes volt látni, hogy egyrészt mennyire hasonló képek keletkeztek, másrészt viszont azt is, hogy egy-egy szóhoz, vagy akár egyéb minőséghez mennyire más valóság és mennyire más emlékezet kapcsolódik, és mennyire nehéz kölcsönösen elfogadni, hogy, amit az egyik mond,, a másik másképp érti, nem tudja nem másképp érteni, mert neki annyira más a megélt valósága.

Rájöttünk, hogy ezen még úgy is nagyon nehéz dolgozni, hogy kifejezetten egy elfogadási szándékkal vagyunk jelen, hiszen a másik valósága gyakran olyan nehéz, hogy könnyebb hárítani és magyarázkodni, mint valóban együttérezni. Szerintem globális szinten is még mindig a nyelvkeresés fázisában vagyunk. Nem gondolom azt, hogy bármelyik nyelv, ami eddig kialakult kellőképpen pontos lenne ahhoz, hogy valóban jól tudjunk kommunikálni ezekről a nagyon nehéz témákról. Hiszen a szavak uniformizálják az nagyon különböző és specifikus jelenségeket, testi megéléseket, érzeteket. Egy olyan nyelvre lenne szükség, ami a logikánál és a szavak rendjénél jobban figyel a test szóba nem is önthető rezdüléseire. Én a családállításban és a művészetek bizonyos formáiban ezt vélem felfedezni..

Utalást tettél az erdélyi színházi közegekkel való kapcsolatodra. Neked mi a tapasztalatod az erdélyi színházcsinálásról, és hogyan viszonyul a családállítás kérdéséhez?

Azzal szembesültem, és azért is mentem el Erdélyből, mert itt elsősorban olyan kőszínházi struktúrákkal találkozunk, amelyek nagyon limitálják az új formakeresések lehetőségét, hiszen bármennyire is legyen bátor valaki, legtöbbször mégis produkció orientált, másfél hónapos próbafolyamatokban kell gondolkodnia. Láttam már fiatal rendezőkön, hogy hiába jönnének egy erőteljesebben újító vízióval, valahogy mégis bedarálja őket a rendszer: vagy abba a helyzetbe kerülnek, hogy nem kísérleteznek annyit, hanem gyorsan megcsinálják, amit tudnak, és akkor végül is megfelelnek ugyanannak a hatalmi gépezetnek, amit le akarnak bontani, vagy elkezdenek kísérletezni, de kockáztatják az előadás sikerét, ami bajba keverheti a társulatot, a színészeket, és ez egy nagyon nehéz döntéshelyzet.

Említettük korábban Tomi Janežič-et. Ő is kivonult egy adott pillanatban a színházi világból. Azóta másfél éves próbafolyamatokban gondolkozik, nem másfél hónaposokban, és ez a kulcsa annak, hogy az előadásaiban valami igazán felkavaró tud történni. Egyébként egy nagyon hasonló szellemiség jellemezhette , a '80-as és '90-es , sőt még a 2000-es évek elején is némely erdélyi színházat, viszont mára ezek is repertoár színházi sémában működnek. Emiatt nagyon nehezen tudnak bejönni új formák. Számomra az, hogy projektort használunk-e vagy nem, felteszünk-e egy VR-szemüveget vagy nem, másodlagos kérdés ahhoz képest, hogy hogyan születik egy közösségi munkafolyamat. Azt hiszem a színház elsősorban arról szól, hogy hogyan bánunk egymással, hogyan működtetjük a hatalmunkat.. És azt látom Erdélyben, hogy az előadások mégiscsak ugyanabban a centralizáló hatalmi struktúrában készülnek, amit adott esetben lehet, hogy kritizálnak, de végül mégiscsak központi helyen álló valaki mondja meg a többieknek, hogy mi legyen, akik végrehajtják ezt a valamit. Ez így egy olyan struktúra, ami egy nagyon régi, akár az Ókori Egyiptomból származó hatalmi elosztásra emlékeztet, vagyis maga a rendszer nem nagyon teszi lehetővé, hogy valami valóban alternatív legyen.

Kivétel talán a Váróterem Projekt és a hozzá hasonló törekvések, ahol ez esetleg tudna változni. Amikor ott dolgoztam, számomra egy nagyon nagy fordulatot eredményezett, hiszen azzal szembesültem, hogy tudatos akaratom ellenére ösztönösen én is beültem egy centrális rendezői pozícióba, és talán ők is valahol egy rendezőt vártak: a reflexeink szintjén nem nagyon tudunk elképzelni másik működő formát. Ők reflexszerűen rám néztek, hogy mondjam meg, mit csináljanak, én pedig folyton azt kérdeztem, hogy „de mit szeretnétek csinálni” és ebből lett egy végtelen loop. , Ez a kísérlet döbbentett rá, hogy nincsenek jó stratégiáink, nekem legalábbis biztosan nem voltak akkor, hogyan hozzunk nyolcan létre valamit. Így ez a sorsfordító tapasztalat világított rá, hogy jelenleg az együttműködés új perspektíváinak a felfedezése a legizgalmasabb kérdés. A feleségemmel, Adorján Beátával ezért is alapítottuk meg a Sztoriműhelyt, és ezért kezdtünk el közösségi történetmesélő játékokkal kísérletezni. És azért a családállítás az egyik nagyon fontos inspirációs közege ennek a kísérletnek, mert ott is gyakran megtapasztaljuk, hogy egy bizonyos tudatállapotba kerülve nem egyvalaki vezet, hanem valami nagyobb erő. Azt keressük, hogy a színházi alkotásban, és a hétköznapi életben is hogyan lehet egyfajta rendezői minimalizmust bevezetni. hogy vezetőként teret adjunk az embereknek, és abban erősítsük őket, hogy kifejezzék a közöttük lévő dinamikákat, és újrarendezzék azokat.