Orvos-Tóth Noémi: a generációk óta ismételt minták átírása időigényes, ne akarjuk siettetni

Az Örökölt sors c. könyve szinte azonnal a sikerlisták élén landolt, a decemberben megjelent legutóbbi kötete, a Szabad akarat is hamar népszerű lett. Bár most a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten beszélgetünk, interjúiban sokszor megemlíti, hogy nem íróként, hanem sokkal inkább pszichológusként határozza meg önmagát.

– Mindig pszichológus maradok, az írás is igazából szintén a pszichológusi tevékenységemet támogatja. Az egyetemi éveim alatt, a pszichológusi diplomám mellett pszichológia tanári diplomát is szereztem, mert már akkor nagyon fontosnak éreztem az ismeretek átadását. Azért írok könyveket, hogy minél több emberhez eljusson a tudás a lelki működésünkről.

Hogyan éli meg a sikert?

– Szerencsés vagyok mert a siker már érett korban jött, így nem fenyegetett az a veszély, hogy megváltoztatná a személyiségemet. Nem azonosítom magam a sikerrel, inkább egyfajta szolgálatnak fogom fel azt, amit teszek. Igazából nem is a siker az, ami hangsúlyos, hanem a boldogság, hogy nagyon sok embernek tudok segíteni. Számomra ez az, ami igazán fontos.

Ön egyszer úgy fogalmazott, hogy azért lehetett sikeres éppen most, mert az emberek mostanság kezdtek el a saját transzgenerációs örökségeikkel, lelki vívódásaikkal foglalkozni, és ebbe a fókuszált figyelembe keletkezett az Örökölt sors is. Az egyéni életutak hogyan illeszkednek a sorsközösségekbe, léteznek olyan minták, amelyek felfedezhetőek akár Kolozsváron, akár Karcagon is?

Igen, hiszen amellett, hogy egyéni traumákat hordozunk, közösségi, kollektív traumák is terhelik az életünket. Trianon például a magyar nemzet számára kollektív trauma volt, melynek során több mint hárommillióan hirtelen a határon túlra szakadtak. A szétszakítottság, a kitaszítottság, a kisebbségi lét, a megcsonkítottság, a helyzet kontrollálhatatlansága alapjaiban tépázta meg a közösség biztonságérzetét, és önképét is. Ebből nagyon sok elkeseredettség, düh, ellenségeskedés, de reményvesztettség is táplálkozott és táplálkozik mind a mai napig is.

Egyébként Karcagon is felfedezhetők a múlt lenyomatai. Karcag és környéke kunok által lakott vidék volt, akik IV. Béla és Kötöny kun fejedelem megállapodása nyomán telepedtek le az országban valamikor a 1239-et követő időszakban. A beilleszkedés a többségi, más kultúrájú, vallású közösségbe nem volt zökkenőmentes. A kunok évszázadokig megőrizték a kívülállásukat, és azt gondolom, a véleményekhez való nyakas ragaszkodás, a hajthatatlanság, a függetlenség szeretete máig ebből a tapasztalatból táplálkozik a közösségünkben.

Hogyan működnek ezek a traumák? Hogyan épülnek be a családok életébe és adódnak tovább? És hogyan lehet megszakítani a transzgenerációs traumák körét?

A traumák általában két úton adódnak át. Van az úgynevezett sejtszintű átadódás, vagyis az epigenetikai öröklődés, amikor az ősök, felmenők szorongásai szinte kódolódnak – nem a DNS-ben, hanem a gének felett megjelenő epigenetikai markerek formájában, és meghatározzák például, hogy mennyire leszünk hajlamosak a szorongásra. A másik út a hiedelmek útja. Ha a családunkban olyan felmenők voltak – márpedig kinek ne találnánk ilyeneket a családjában – , akik szenvedtek, akik megélték az üldöztetést, megélték azt, hogy egyik napról a másikra elvettek tőlük mindent, akkor – szintén öntudatlanul is, tehát tudatalatti üzenetként is – átadódik a következő generációnak, hogy „vigyázz, mert ez veszélyes világ”; „vigyázz, ne bízz senkiben”; „vigyázz, itt bármi megtörténhet veled”.

Ezekre a hiedelmekre többféle választ is adhatunk: lehetünk túlzottan vakmerők, hiszen minden mindegy, a baj úgyis megtörténik, de kialakulhat bennünk egy úgynevezett tanult tehetetlenség is, elveszíthetjük a motivációnkat, vagy szoronghatunk és retteghetünk mindentől, akár attól is, hogy elkezdjünk egy vállalkozást, vagy elköltözzünk egy másik városba, vagy attól is, hogy megbízzunk egy másik mederben.

Hogyan hatnak a párkapcsolatainkra a szüleinktől, nagyszüleinktől kapott minták, vagy a neveltetésből származó sérülések, amelyek viselkedésünket is meghatározzák? Sokszor hallani kapcsolati erőszakos esetekről, mennyire vezethetők ezek vissza ezek a gyerekkori tapasztalatokra?

A családon belüli bántalmazás, erőszak sok esetben transzgenerációsan öröklődik. Az bánt, akit bántottak. Nem minden bántalmazott gyerekből lesz bántalmazó, de azt hiszem, kijelenthetjük, a bántalmazót biztosan érte valamilyen bántás, rossz bánásmód a gyerekkorában. A jövő szempontjából nagyon fontos lenne ezzel társadalmi szinten is érdemben foglalkozni, ideje lenne megszakítani az erőszak generációról generációra terjedő ördögi köreit.

A bántásnak sokféle formája lehetséges: fizikai, érzelmi vagy szexuális bántásokat szenvedhetünk el, de az érzelmi és fizikai elhanyagolás szintén megnyomorítja egy gyermek lelkét. Ha egy kisgyermek nem kap érzékeny és értő figyelmet, ha nem törődnek a félelmeivel, fájdalmaival, ha leintik, hogy „ugyan, ne sírj már!”, ha ráförmednek, hogy „szedd össze magad!”, az önmagában is traumatikus. Akinek gyerekként nélkülöznie kell az empátiát, az felnőve maga is nehezebben érzi át mások szenvedéseit, így könnyebben fogja őket bántani.

Meg kellene tanulnunk jól figyelni egymásra, különösen a gyerekeinkre. Bátorítanunk kellene őket, hogy szabadon fejezzék ki az érzéseiket, merjenek beszélni a félelmeikről, figyeljenek magukra és a társaikra. A leendő szülőket támogatnunk kellene abban, hogy bánjanak jól a gyermekeikkel, hogy segítsenek nekik jóérzésű, empatikus és kiegyensúlyozott felnőtté válni.

A romániai közvéleményt megrázta Molnár Beáta meggyilkolása, a hatóságok párja, B.F. ellen indítottak bűnvádi eljárást. Az eset kapcsán sokan áldozathibáztatásba kezdtek. Mi az oka ennek?

Az áldozathibáztatás hátterében az áll, hogyha az áldozatot hibáztatjuk, akkor úgy érezhetjük, mindaz, ami vele megtörtént, velünk nem történhet meg, hiszen az adott helyzetben mi biztosan másként viselkednénk. Így próbáljuk meg picit biztonságosabb helynek érezni a világot. Azt egyébként nagyon fontos tudni, hogy mindannyiunkból válhat áldozat, hiszen amikor szeretünk, amikor valakihez mélyen kapcsolódunk, kötődünk, akkor sérülékennyé, és akár hiszékennyé is válunk. Itt a kérdés az, hogy hogyan tudjuk azt megakadályozni, hogy újra és újra áldozati szerepbe kerüljünk, illetve hogyan tudjuk a gyerekeinket megtanítani arra, hogy felismerjék, hogyha valaki bántó szándékkal közeledik feléjük.

Az a kisgyerek, akitől elvárjuk, hogy mindig „jókislány”, „jókisfiú” legyen, könnyebben válik kiszolgáltatottá, hiszen pici korától a feltétlen engedelmességre szocializáljuk. Egy önalávető, alacsony önbecsülésű ember nehezebben mondja azt, hogy „állj, ne tovább, velem ezt nem teheted meg!”. Az egészséges önbecsülés, a kiegyensúlyozott önértékelés, a már gyerekkorban megtanult asszertivitás, vagyis önérvényesítés védhet meg leginkább a bántalmazó kapcsolatoktól. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy sokszor romanticizáljuk, rózsaszínben tüntetjük fel az abúzust. Gondoljunk csak bele, ez történik akkor, amikor „szerelemféltésként” hivatkozunk egy kapcsolatban elkövetett agresszív tettre, akár gyilkosságra is. Aki megöl egy másik embert, mert az elhagyta, mert nem kíván vele együtt lenni, annak semmi köze nincs sem a szerelemhez, sem a szeretethez. Nagyon fontos lenne, hogy a szóhasználatunkra is figyeljünk, és nevezzük nevén a dolgokat, a szavainkkal se próbáljuk felmenteni az erőszaktevőket.

Közösségként hogyan kellene reagálnunk egy ilyen esetre?

Az első most a gyász. Molnár Bea elvesztése az egész közösséget megrázta, mélyen megsebezte. Most emlékezni kell, ha kell, sírni, egymásba kapaszkodni. A későbbiekben közösségként lehetne szervezni felvilágosító esteket, képzéseket, workshopokat, amik segítenek megérteni ezt a helyzetet, segítenek megérteni az erőszak természetét, azt, hogyan ismerjük fel a bántalmazást, vagy azt, ha éppen mi magunk vagyunk egy bántalmazó kapcsolatban, hogy mit tehetünk például akkor, ha halljuk, hogy a szomszédban bántanak, vernek, megaláznak, bántanak valakit. Fontos lenne, hogy legyenek önszerveződően kialakuló pszichológiai előadások, képzések.

Mit tehetünk intervenciós szinten?

Az intervenció nagyon fontos, az előbb említett alulról szerveződő kezdeményezések értéke felbecsülhetetlen, ám közben állami beavatkozásra is szükség lenne.

Visszatérve a transzgenerációs mintákra: gyakran életünk jelentős részén elkísérnek bennünket, majd egyszer csak, például egy sorsfordító esemény után, elkezdünk foglalkozni velük. Miért nem veszünk tudomást róluk sokáig, miért épülnek be ennyire az életünkbe, és miért történhet meg az, hogy valamiért mégis elkezdünk foglalkozni velük?

Carl Gustav Jung mondta azt, hogy mindaddig, amíg a tudattalan tudatossá nem válik, a tudatalatti fogja irányítani az életed, és te sorsnak fogod hívni. Aztán jön egy pillanat, amikor hirtelen felszínre kerül mindaz, ami addig a mélyben lappangott, és mi rádöbbenünk, hogy nem is a saját életünket éltük. A családi, transzgenerációs minták olyan régen vannak velünk a lelkünk legbensőbb rétegeibe íródva, hogy teljesen természetesnek, megkérdőjelezhetetlen igazságoknak véljük őket. Hiába okoznak folyamatos sérüléseket, csalódásokat, újra és újra ismételjük őket. Az életünk legkorábbi benyomásai az agyunk érzelmi részébe kódolódnak, amire alig van tudatos rálátásunk. Egy megrázó esemény segíthet abban, hogy elinduljunk a változás útján.

Tehát inkább egy folyamat része, tetőpontja kell, hogy legyen?

Olyan régen működünk adott mintákban, hogy fel se tűnik. Kell egy nagy, katartikus élmény, egy történelmi cunami, hogy felkapjuk a fejünket.

Ha sikerült szembenézni ezekkel a mintákkal és kitörni, megtörténhet az, hogy mégis megismétlődnek?

Lehet, hogy visszatérnek, de már nem olyan erővel. Kisebb az amplitúdó, és ha időnként visszatérnek is, korán felismerjük őket és azt mondjuk, hogy „hoppá, most megint egy rossz mintázatban vagyok benne”. Ha az önismeret útján haladunk, technikákat is megtanulunk közben arra, hogy hogyan tudjuk ezeket a mintákat korrigálni.

Felgyorsíthatók a változást elhozó folyamatok?

Az önismeret a maga tempójában megy végbe, felgyorsítani nem lehet. Éppen ez a végtelenül izgalmas benne. Ma az instant megoldások korában élünk, mindent azonnal akarunk. Elfelejtettünk várni, elfelejtettük gyakorolni a türelmet, ám ahogy egy magzat fejlődéséhez is idő kell, a mi személyiségünk fejlődéséhez is időre van szükség. A generációk óta ismételt minták átírása időigényes folyamat, ne akarjuk siettetni.