Etnobiznisz mint hitbizomány, avagy vigyázó szemetek Újvidékre vessétek

A bulgáriai törököknél választásinak, nálunk meg etnónak nevezzük ezt a jól jövedelmező üzletágat.

A délkelet-európai kis magyar univerzumban az etnobiznisz már jó évtizede hitbizományként öröklődik. Ugye, most nem kell felsorolnom a vegytiszta móriczi értelemben tevékenykedő rommagyar „rokonokat”. Móricznál a rokonság mindent behálózó hatalmi rendszer: megakadályozza a felelősségre vonást, legitimálja a korrupciót, kirekeszti a kívülállókat. És félreértés ne essék, nem az eremdészről beszélek.

Radio Novi Sad – az ezerkilencszázhetvenes–nyolcvanas évek

Vigyázó szemeinket, de főleg fülünket minden péntek délután a jugoszláviai, Novi Sad-i rádió Futótűz című műsorára „vetettük”. Az egyre kegyetlenebbé váló romániai diktatúrából nézve Jugoszlávia maga volt a földi Paradicsom. A „jugók” szabadon utazhattak Nyugatra, vendégmunkára jártak, a bácskai magyar fiatalok Szegeden tanulhattak, hozhatták a könyveket és hanglemezeket. Mi kétévente kérhettünk útlevelet, ha megkaptuk egyáltalán, hazafelé pedig a román vámosok tetszésük szerint kobozták el a könyveket, lemezeket.

A szabadságot nekünk a rockzene jelentette. „Futiotiz” – mondták a temesvári román és szerb fiatalok, akik egy vak hangot nem tudtak magyarul, de hallgatták Szkopál Béla Futótűz című műsorát. Novi Sadnak mondtuk. Csak a legtájékozottabbak tudták, hogy van magyar neve is: Újvidék.

Onnan jöttek a gyönyörű magyar könyvek, a „jugó” buszokkal pedig a Vegeta, a farmernadrág, a Jugoton kiadású nyugati rocklemezek a temesvári Bega áruház mögötti parkolóba. Maga volt a bőségszaru.

Újvidék – az ezerkilencszázkilencvenes évek közepe

Javában dúlt a szerbek által kirobbantott brutális délszláv háború. Bosznia-Hercegovinában, Srebrenicában több mint nyolcezer védtelen bosnyákot mészároltak le. Népirtás volt ez, a javából. A nehézfegyverekkel felszerelt szerb alakulatok és mesterlövészek a védtelen Szarajevót több mint ezernégyszáz napon át lőtték.

Az ultranacionalista szerb uszítás kulcsszereplői voltak Vojislav Šešelj és Aleksandar Vučić, a Szerb Radikális Párt vezető alakjai. A párt célja „Nagy-Szerbia” létrehozása volt, amely Horvátország és Bosznia-Hercegovina jelentős területeire is kiterjedt volna.

A fiatal Šešelj-tanítvány, Aleksandar Vučić a média- és propagandahadviselésben jeleskedett – magyarán uszított. 1995 júliusában, mindössze kilenc nappal a srebrenicai tömegmészárlás után, a belgrádi parlamentben kijelentette: „Ha megölnek egy szerbet, mi száz muszlimot fogunk megölni.” Ezt később azzal finomította, hogy nem gondolta szó szerint.

Hát ebben az időszakban jutottam el Újvidékre egy nemzetközi megfigyelőcsoport tagjaként.

A városban azonosító jelek nélküli, terepruhás fegyveresek járőröztek. A Futótűzről híres rádió magyar szerkesztőivel sem beszélhettem közvetlenül. Belgrádból két izompacsirtát küldtek, külügyesként mutatkoztak be. Angolul kérdeztem tőlük, ők szerbül a magyar szerkesztőktől, akiknek szerbül kellett válaszolniuk. A belgrádi fiúk meg mondtak nekem valamit – elég gyatra angolsággal. Így ment ez a magyar lap szerkesztőségében is.

Az egyik helyen szemváltásokkal megegyeztünk egy hölggyel, hogy vécére kérezkedünk. A folyosón a fogai közt suttogta: „Rettegünk! Nagyon félünk!” Ki tudja, mit kockáztatott ezzel? Bent ugyanis úgy szólt a történet, hogy a magyarok számára minden a legnagyobb rendben van.

Az újvidéki bolhapiacon fegyveresek közt árulták saját holmijukat a túlélésért küszködő emberek. Egy asszony tört magyarsággal, kérdezetlenül szólt hozzám: „Nagyon jól vagyunk. Mindenünk megvan.” Aztán elcsukló hangon: „Csak a fiam nem jött vissza a frontról…” Fegyveresek közeledtek. Ő maradt, én mentem, remélve, hogy megúszta a puskatusokat.

A kétezres évekre az egykor irigyelt bőségforrás teljesen legatyásodott. Már Romániából vitték a csencselők Szabadkára, Újvidékre a kincseket. Leggyakrabban olcsó budipapírt.

Vajdaság – a pandémia után

Közvetlenül a pandémia előtt töltöttünk el egy nyári vakációt a délszláv államokban. Nagyon tanulságos volt. Szerbián kívül az idősebb generációk szépen beszélték azoknak a térségeknek a nyelvét, ahol „jugóként” vendégmunkán voltak: németet, franciát, olaszt. A fiatalok már mindenhol flottul beszélték az angolt. Keresetlenül találkoztunk olyanokkal, akik a Tito vezette Jugoszláviából jártak nyugatra dolgozni. Abban a Jugoszláviában a nacionalista megnyilvánulásokat szigorúan büntették. A szerbek elképzelhetetlen tragédiákat okozó ámokfutása a Tito halála után hatalomra kerülő szerb vezetőkkel kezdődött.

Szóval ott voltunk Bácskában. A kicsi báró éppen csak megörökölte az idősebb Pásztortól a hitbizományt – és így lett örökös pásztor. Nekem ez a családon belüli tranzakció nagyon visszatetsző volt. Hát tettem is rá nem túl hízelgő megjegyzést. Ottani magyar barátaink vérfagyasztóan villámló-elmarasztaló tekintete belém fojtotta a szót.

Nem értettem, hogy az egykor a Magyar Királyság, majd a Monarchia gazdag, fejlett, polgáriasult térségében élő magyarok miért tekintik természetesnek az érdekképviselet vezetésének családi vonalon, hitbizományként történt megöröklését. Mint ahogy bácskai magyar barátaink EU-ellenességét sem értem. Hisz az egykori Jugoszláviában szocializálódó generációk megtapasztalták a jólétet, a szabad mozgás jótéteményeit.

Velem egyidős ismerősöm akkor volt Szegeden egyetemi hallgató, amikor én Temesváron. Ő hetente járt haza – én egyetemi tanulmányaim alatt nem kaptam útlevelet. Romániából akkor már akár életük kockáztatásával is menekültek a fiatalok, a jugoszláviai magyarnak eszébe nem jutott áttelepedni Magyarországra.

És most meg azt mondja, hogy „Hááát, nem tudom, hogy jó lenne-e nekünk az Unió”, mikor jelzem, hogy az egykor minden szempontból etalon (Jugoszláv) Szerbia kezd magához térni: talán jobbak a közutak, udvariasak a szerb határrendészek, vámosok. A jugoszláv korszak nyugati vendégmunkájára és utazási szabadságára való hivatkozásom hidegen hagyja.

Lassan kezdek ráébredni: a bácskai magyarok között nem nagyon találkoztam „jugoszláv vendégmunkás” történetekkel. Holott Jugoszlávia fénykorában a Vajdaság lakosságának 24 százaléka volt magyar, míg az onnan vendégmunkára jelentkezőknek 27 százaléka. Akkor Nyugat-Európában törvényesen több mint egymillió jugoszláv állampolgár élt. A „Nyugat” minden kelet- és délkelet-európai számára a jólétet, szabadságot jelentette. Hát, ha még törvényesen is lehetett vendégmunkáskodni, és a kint félretett pénzekből otthon gyarapodni.

És most, mint minden becsületes maffiás történetben, a keresztapa és egyben a puszták géniusza a „ha én belebukok, akkor titeket is magammal rántalak” elv alapján rántotta magával a különben is belé szerelmes Vajdasági Magyar Szövetséget (VMSZ). A VMSZ Orbán Viktor révén szorosan kötődik a nemrég megtartott választásokon a diákok által látványosan megbuktatott Aleksandar Vučićhoz is.

Ha még azt is hozzátesszük, hogy a lista hivatalos neve VMSZ – Dr. Pásztor Bálint (Bezzeg Szerbia! Bezzeg a VMSZ! – irigykedik Donald Trump), a vajdasági magyar többségű vagy nagy magyar közösséggel rendelkező, eddig VMSZ-bázist jelentő helységekben jó kis taslit kapott az etnikai (félelem, rettegés, gyűlölet) alapú mozgósításra szakosodott Fidesz-kirendeltség. A térség mintegy kétszázezer lakosának 46 százaléka magyar, a „VMSZ – Dr. Pásztor Bálint” lista a leadott szavazatok 18 (tizennyóóóc, osamnaest/осамнаест) százalékát söpörte be.

Ilyen állapotból nem nagyon létezik talpra állás, visszatérés. A pásztorbotjára (Székelyföldön kankós botnak mondják) támaszkodó örökös pásztor meg egyre hajtogatja, hogy a nyáj „diáklistára” szavazó tagjai, a vajdasági magyarok mintegy 40 százaléka a hibásak. Ismerős, nemdebár? Ilyen dézsában, vűben hentergünk mi is. (Vö. déjà vu.)

Azt, hogy egy nemzeti-keresztény-konzervatív maffiózónak mennyit ér az önálló magyar érdekképviselet, majdnem két évtizeddel ezelőtt Dél-Szlovákiában megtanultuk. A dél-szlovákiai (mind felvidékezhetünk, a végeredmény változatlan) önálló magyar érdekképviselet végnapjai a napjainkban is majdnem 54 százalékos magyar többségű Révkomáromban, 2010. november 27-én kezdődtek.

A Fidesz karmelita főnővér-ura akkor erőltette ki, hogy a neki nem tetsző, nem Fidesz-tojás, hivatalban lévő magyar polgármester mellett egy Fidesz-katona is induljon. A két magyar jelölt között megoszló szavazatoknak köszönhetően a független szlovák jelölt lett polgármester. Semmi sem számított, főleg a révkomáromi magyarok érdeke és a dél-szlovákiai magyar érdekképviselet sorsa nem, csak az, hogy ha nem a Fidesz-jelölt nyer, akkor senki más magyar ne nyerjen. És lőn. Ezzel el is kezdődött a dél-szlovákiai önálló magyar érdekképviselet végleges hanyatlása.

A VMSZ esetében is kizárólag a Fidesznek begyűjtött (levél)szavazatok számítottak. Nemkülönben az RMDSZ esetében is.

Kolozsvártól Révkomárom és Újvidék nagyjából egyenlő fizikai távolságra van. Időben az újvidéki történet van közelebb. Az RMDSZ mint a Fidesz romániai kirendeltsége az anyacég szerbiai kirendeltségével továbbra is szoros, meghitt nexusban marad, gondolom, az édes jó anyacéggel is, de erről nincs nyilvános jelzés. Mindazonáltal az RMDSZ figyelő szemét Újvidékre veté, oszt fékezhetetlen önkezdeményezéssel döntött. Diszkréten „tanácskozik” valamiről… az értelmiséggel. Feltételezem, hogy ez jelenti a „nyitást”. Az RMDSZ pontosan tudja, milyen ismérvek szerint kell összeállítani a meghívható és meghívandó személyek listáját.

Közismert, hogy az atommeghajtású tengeralattjárókat, a repülőgép-hordozó anyahajókat osztályokba sorolják. Ez a helyzet az RMDSZ számára adekvát rommagyar értelmiségiekkel is. A négy legfelsőbb osztály növekvő súlycsoportok szerint: a (csoma)boti, a (debreczeni)hajni, a (demeter)andris és a csúcs, maga a hunor osztály. Ez utóbbiba tartozó értelmiségiből, gondolom, érthető, legfeljebb egy létezik.

A Walt Disney-rajzfilmekben fordul elő egy nagyon tanulságos jelenet:

A fenti jelenet nem az RMDSZ-ről szól. „Any similarity to actual persons, living or dead, or actual events, is purely coincidental” – pardon, akarom mondani: a valósággal való minden egyezés a véletlen műve.