Szerbia: a Vučić-rezsimmel szimbiózisban élő vajdasági magyar érdekképviselet összeomlott, innen kell most felállni

A választás új korszakot nyit déli szomszédunknál. A Szerb Haladó Párt, élén Vučićcsal, elveszítette a többségét, míg az Egyetemista Lista a voksok 52 százalékát söpörte be. Az egyetemisták mozgalma ezzel önállóan alakíthat kormányt, bár a leendő miniszterelnök kilétét egyelőre sűrű homály fedi. Pressburger Csaba szerint Szerbia most olyasmibe vágott bele, amire még nem volt példa, a tét pedig óriási. A mozgalom fegyelmezettsége és szervezettsége mindenesetre figyelemre méltó, így izgalmas menetnek ígérkezik a felálló technokrata kabinet munkája.

Közben a vajdasági magyar egyetemi hallgatók többnyire passzívak maradtak: a nyelvi korlátok és a Magyarország felé gravitálás jórészt kiszorította őket a szerbiai fősodorból, az autonóm magyar intézmények pedig nemigen jártak elöl a szolidaritásban. Mélyrepülésbe kezdett a Vajdasági Magyar Szövetség is, amelynek megroggyant szereplése alapvető kérdéseket vet fel a helyi magyar érdekérvényesítés jövőjéről. Meglehet, nem is a párt kozmetikázása a kulcs, hanem a jogállami keretek helyreállítása – amit az elmúlt tizenkét év után egyelőre csak az Egyetemista Lista ígér hitelesen.

A legfontosabb, és ezt nem lehet elégszer aláhúzni: a fordulat békésen, vérontás nélkül ment végbe, ami egy autoriter berendezkedés esetében korántsem magától értetődő forgatókönyv. Rengetegen tartottak attól, hogy vasárnap este elszabadul a pokol, mert a hatalom görcsösen ragaszkodik majd a pozícióihoz, csakhogy a kiugró részvétel olyan egyértelmű helyzetet teremtett, amit nem lehetett kimagyarázni. A csendőrség hiába vonult fel páncélozott oszlatóautókkal Belgrád utcáira, végül nem volt mire rárontani.

A volt államfő kénytelen-kelletlen elismerte a vereséget, az éjszaka pedig rögtön hozott egy erősen szimbolikus pillanatot: a tüntetők elbontották a belgrádi elnöki hivatal és a parlament közé, a Pionir parkba másfél éve felhúzott úgynevezett Ćacilendet. Ez a kordonokkal körbevett tábor lényegében Vučić híveinek felfegyverzett, félkatonai bázisaként funkcionált, és nyilvánvalóan azért tartották fenn, hogy szükség esetén bevethessék balhék generálására. Nem véletlen, hogy a tömegnek első dolga volt felszámolni ezt az illegális zárványt. Újvidéken közben letakarták a háborús bűnösöket éltető, évtizedek óta ott pöffeszkedő falfeliratokat és molinókat is.

A következő napokban pedig a médiában robbantak a leglátványosabb változások, mindenekelőtt a Vajdasági Rádió és Televíziónál, amely az elmúlt tizennégy évben a legdurvább pártpropaganda szócsöve volt. A szerkesztőségben dolgozók alighanem fellélegeztek: adásban hangzott el a nyilvános bocsánatkérés, a csatorna vezetősége, a főszerkesztő és a programigazgató pedig azonnal távozott a posztjáról.

A vízválasztó az újvidéki vasútállomás tragédiája utáni november 1-jei megemlékezés és tüntetés volt, akkora tömeget még soha nem láttunk azon a környéken. Utána persze jött egy csendesebb félév, a megmozdulások intenzitása kissé alábbhagyott, sokan már a status quo visszaállásától tartottak. Aztán a valóság gyorsan átírta a szkepszist, amikor a köztársasági elnök kiírta az előrehozott választásokat, majd később le is mondott. A méréseik alapján feltehetően úgy számoltak, hogy most van az utolsó pillanat, amikor még átmenthetik a hatalmat.

Csak épp azt nem kalkulálták be, amit senki más sem: a brutális választási részvételt. Ha a puszta számokat nézzük, a Szerb Haladó Párt nem veszített drámai mértékben a saját bázisából, a korábbi mintegy 1,7 millió szavazójuk zömét most is hozták, csupán valamivel maradtak el ettől. Viszont elment szavazni az a hatalmas tömeg, amely korábban nem hitt a változásban, és legyintett arra, hogy egy manipulált terepen lebonyolított választáson le lehet győzni az autokráciát. Ők az utcai tüntetéshullámból merítettek erőt, és sokakban a magyarországi fordulat kapcsán mozdult meg valami: ha ott összejött, nálunk miért ne sikerülhetne?

Szerbia ezzel megerősítette azt a tapasztalatot, hogy a választási autokráciákat, az illiberális rezsimeket a szavazófülkékben is meg lehet roppantani. Ha kellően nagy a különbség, a népakaratot nem lehet trükkökkel felülírni. A két tábor között most nagyjából 600 ezer voks a szakadék – ekkora tömeget képtelenség elcsalni. Pár tízezret még el lehet mismásolni a gépezetben, talán százezret is, de 600 ezret sehogy.

Itt is mély volt a szkepticizmus, de két tényező alapvetően átformálta az emberek hozzáállását. Az egyik az egyetemisták kikezdhetetlen szervezettsége és hitelessége volt. Végigjárták az egész országot, és eljutottak a legkisebb falvakba is, ahol egyébként kizárólag az állami propaganda harsogott, amely vadállatokként és felelőtlen bajkeverőkként festette le őket. Óriási fegyvertény volt, hogy személyesen álltak oda az emberek elé, és kiderült: nem agresszív felforgatók, hanem értelmes, tanult fiatalok.

A másik kulcsmomentum a precíz felkészültségük volt a választás napján. Valóban minden egyes szavazókörbe delegáltak nem is egy, hanem több független felügyelőt, akik árgus szemekkel figyelték az urnákat. Este nyolckor pedig, amikor lezárult a szavazás, a polgárok spontán körbevették az épületeket, megelőzve, hogy bárkinek eszébe jusson szavazatokkal tömött zsákokat csempészni, vagy egyéb módon manipulálni a jegyzőkönyveket, amire korábban bőven akadt példa. Ezzel a kettős hálóval elejét vették az érdemi csalásoknak.

Magában az egyetemi magban a magyar diákok mindvégig elenyésző arányban vettek részt, aminek strukturális okai vannak. Azok a vajdasági magyar fiatalok, akik egyáltalán az országban tanulnak tovább – és nem eleve Magyarországra mennek egyetemre –, többnyire Szabadkára és Újvidékre sűrűsödnek. Újvidéken a hallgatók döntő többsége az Európa Kollégiumban kap helyet, amely felett a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) komoly politikai felügyeletet gyakorol, így ott fel sem merülhetett a részvétel a sztrájkokban vagy a blokádokban.

Szabadkán, a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon tanul még sok magyar diák, de nekik sincs igazán szerves kapcsolatuk a szerb egyetemista közeggel. Jellemző adat, hogy az Újvidéki Egyetem mintegy tucatnyi kara közül egyedül a magyar tanítóképzőt nem vonták hallgatói blokád alá.

A passzivitás mögött a nyelvi gátak mellett az áll, hogy a fiatalok jelentős része egyszerűen nem követi a szerbiai belpolitikát. Északon sokan szinte kívülállóként élik meg a mindennapjaikat, Magyarország felé gravitálnak, onnan tájékozódnak. Ugyanakkor a magyar nemzetiségű polgárok közül sokan leszavaztak az egyetemistákra. Ők a helyi polgári gyűléseken tűnhettek volna fel, ám ezek a fórumok nem etnikai alapon szerveződtek, így a magyar részvétel sem vált külön láthatóvá.

Miközben szerb színházak és intézmények nyíltan beálltak a tiltakozások mögé, a magyar intézményrendszer testületileg csendben maradt. Az egyetlen bátor kivétel az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke volt, amely nyíltan deklarálta a szolidaritását a diákokkal, a többiek viszont mélyen hallgattak.

A 250 fős szerb parlamentbe jutott három magyar nemzetiségű képviselő a győztes listáról. Ők persze nem etnikai kvóták miatt kerültek befutó helyre, a döntések mögött komoly szakmai egyeztetések és kompromisszumok álltak. A lista összeállításánál ügyeltek a regionális lefedettségre és a nemzetiségi sokszínűségre – akadnak köztük bosnyákok és albánok is –, de a fő vezérelv nem ez volt.

A legmeglepőbb húzás az volt, hogy a jelöltek között nincsenek maguk az egyetemi hallgatók. Sokan felkapták a fejüket, hogy miként lehet egyetemista egy olyan lista, amelyről hiányoznak a diákok, ám a mozgalom tudatosan döntött így: meg akarták előzni, hogy a belső hatalmi harcok szétfeszítsék a szervezetet. Olyan szakembereket kértek fel, akikben megbíznak. A 250 fős névsorból vagy 150 ember doktori fokozattal bír, és sok a hiteles művész is. A probléma tehát nem a felkészültség hiánya, hanem a kormányzati és politikai tapasztalatlanság.

A VMSZ lényegében összeomlott: a mandátumai számát tekintve a harmadára, a szavazóbázisát nézve pedig a felére esett vissza. Elérte őket az országos rendszerváltó hangulat. Az egyetemisták egyszerű képletre redukálták a képletet: vagy Szerbiát választjuk, vagy a maffiát. Ebben a felállásban a harmadik utas szereplőknek nem osztottak lapot. A parlamentbe nem is jutott be más formáció, kizárólag a kisebbségi pártok, amelyekre nem vonatkozik a háromszázalékos küszöb, hanem a kedvezményes kvóták alapján szerezhetnek helyet. A VMSZ-nek most úgy áll, hogy mindössze két képviselője lesz Belgrádban.

A bukás másik egyértelmű oka a tizenkét éven át fenntartott Vučić-koalíció. Ez olyan megbélyegzést jelentett, amit az utolsó pillanatban tett finomkodó elhatárolódásokkal már nem lehetett lemosni – hiába mantrázták, hogy majd a választási matematika dönti el a jövőt. A Szerb Haladó Pártot övező korrupciós botrányokat és a szervezett bűnözéssel összefonódó ügyeket a VMSZ éveken át szó nélkül benyelte. Soha nem álltak bele morális alapú vitákba, mindig a „vajdasági magyar érdekekre” hivatkozva asszisztáltak a rezsimhez. A szavazók többsége most megmutatta: a jogállamiság és az élhető demokrácia számukra fontosabb szempont, mint az etnikai alapon pozíciókat féltő érdekképviselet.

Pásztor Bálint elnök nagyjából annyit nyilatkozott, hogy vették a választók üzenetét, és változásokra van szükség. Lemondás ugyanakkor nem történt, a belső pozícióharcok valószínűleg a közelgő nemzeti tanácsi választások névsorállításán fognak lecsapódni. Azzal próbálják kozmetikázni a vereséget, hogy ők a „harmadik erő” a törvényhozásban, ami formailag ugyan igaz, de meglehetősen abszurd állítás: egy 2,3 milliós és egy 1,7 milliós tábor után egy alig 35 ezres lista nevezi magát harmadik erőnek.

Azzal sem könnyű elszámolni, hogy 65 ezerről 35 ezerre olvadt a bázisuk. Pásztor elmondásából az is kirajzolódik, hogy a magyar szavazatok látványosan megoszlottak: a voksok alapján két mandátum jutott a VMSZ-nek, három a győztes Egyetemista Listának, és egy mandátumnyi magyar szavazat még a Szerb Haladó Párthoz is eljutott.

A leglényegesebb eltérés, hogy Szerbiában a folyamat mögött nincs egyetlen karizmatikus figura, nincs egy szerb Magyar Péter. A mozgalom élén nem áll politikai vezér, ami a balkáni politikai kultúrában szinte példátlan kísérlet. Egyetemi plénumok és polgári gyűlések hálózatából nőtt ki egy olyan erő, amely le tudta győzni az autokráciát úgy, hogy ma még azt sem tudni pontosan, ki lesz a kormányfőjelölt, vagy kit indítanak majd a köztársasági elnöki székért.

A vezérközpontúsághoz szokott társadalom láthatóan belefáradt a megváltókba, és kipróbál egy kollektív modellt. Az elvárások persze az egekben vannak az elszámoltatástól a lusztrációig. A választási szisztéma terén is látványos az eltérés. Bár az arányok kísértetiesen hasonlítanak – az Egyetemista Lista 53 százalékot szerzett, a Haladók 38-39 körül végeztek –, Szerbiában a mandátumok aránya 140 a 105-höz a győztes javára. Nem alakult ki kétharmados többség, a tiszta arányos rendszer egy az egyben leképezi a szavazati arányokat, és nincsenek a magyarhoz hasonló betonozott sarkalatos törvények sem.

Semmilyen garancia nincs, sőt a belső tervek eleve nem négy évre szólnak. Az egyetemisták átmeneti időszakban gondolkodnak: a legsürgetőbb a jogállami intézmények helyreállítása, a média és az igazságszolgáltatás megtisztítása, valamint a választási rendszer demokratizálása. Amint a játékszabályok tiszták, új, valódi versenyt biztosító választást akarnak kiírni a klasszikus ideológiai pártok részvételével.

Gyakorlatilag egy szakértői kormány áll fel. Hogy ez milyen irányt vesz olyan fajsúlyos kérdésekben, mint az uniós integráció vagy Oroszország megítélése, az a plénumokon belüli egyensúlyoktól függ majd. Nem egy pártközpont mondja majd meg a tutit a minisztereknek, hanem a bázisdemokrata fórumok. Emellett az országos jelentőségű dilemmákban alighanem gyakran folyamodnak majd népszavazáshoz, így a polgárok rendszeresen az urnákhoz járulhatnak, legyen szó a szankciókról, az EU-ról vagy a NATO-ról – utóbbira mondjuk szinte borítékolható az elutasítás.

A társadalmi nyomás és a türelmetlenség hatalmas, a kormányzás pedig jóval nehézkesebb lesz, mint egy szilárd pártfegyelemre épülő rendszerben. A leendő kormány tagjai és a parlamenti képviselők nagyon eltérő ideológiai háttérrel rendelkeznek. Amíg a legalapvetőbb intézményi takarítást – a titkosszolgálatok, a rendőrség, a bíróságok és az ügyészség átvilágítását – nem végzik el, addig aligha nyúlnak a társadalmat megosztó, ideológiai témákhoz.

A törvényi háttér önmagában nem lenne rossz Szerbiában, a gondot a személyi állomány jelenti. Azok a kinevezettek, akik a rezsim kiszolgálói voltak, és félrenéztek a nyilvánvaló bűncselekményeknél, nem maradhatnak a helyükön. A volt főügyész éveken át szabályosan bujkált a nyilvánosság elől. Kérdés, hogy az ügyészségen meglévő terhelő bizonyítékok megmaradnak-e, vagy felpörög az iratmegsemmisítés, amiről már most is szállingóznak aggasztó hírek.

Először a parlamentnek kell megalakulnia a választástól számított harminc napon belül. Bonyolítja a helyzetet, hogy a köztársasági elnök lemondása miatt az államfői teendőket jelenleg a házelnök látja el, neki kell felkérnie a kormányfőjelöltet. Nem hiszem, hogy ezt túlhúznák.

Ez az átmeneti időszak elegendő lehet a mozgalomnak a kabinet névsorának véglegesítésére. A leendő miniszterelnök mozgástere jóval szűkebb lesz a megszokottnál: nem egy mögötte álló pártot vezet, hanem a mozgalom plénumainak elvárásait kell egyensúlyoznia. Várhatóan egy meglehetősen heterogén összetételű csapat áll fel, amely kezdetben a legkevésbé megosztó, mindenkit érintő szektorokra fókuszál majd: az igazságszolgáltatás, az oktatás és a romokban lévő egészségügy rendbetételére.

Magyar Péter és a bukaresti főpolgármester, Nicușor Dan gratulációja mellett a legfontosabb, hogy az Európai Unió azonnal és megkönnyebbülten vette tudomásul az Egyetemista Lista győzelmét, hiszen Vučić megítélése már rég mélyponton volt Brüsszelben. Moszkva szempontjából jóval árnyaltabb a kép. Bár sokan orosz bábként tekintettek a korábbi elnökre, a viszony korántsem volt felhőtlen: a Kremlben nagyon nehezen nyelték le, hogy a fejlett szerb hadiiparból közvetve, harmadik feleken keresztül jelentős mennyiségű lőszer és fegyver jutott el az ukrán frontra.

Ott lebeg még a szerbiai olajipar (NIS) kérdése is, amely orosz többségi tulajdonban van, és szankciós nyomás alatt áll. Az oroszok nem akarnak ingyen távozni, Szerbia ódzkodik az államosítástól, a magyar MOL bevonása pedig már a korábbi budapesti vezetés idején felmerült opcióként. Az új belgrádi kormány várhatóan pragmatikus marad Moszkvával szemben: nem fognak ajtóstul rontani a háznak, és nem valószínű, hogy rövid távon azonnal beállnának a teljes uniós szankciós rezsim mögé. A harsány nacionalizmus visszafogása és a nyugati orientáció erősödése várható, de látványos pálfordulásra nem mernék fogadni.

A jelenlegi állás szerint erre sokkal nagyobb esélye van Montenegrónak vagy akár Albániának. Persze ha Szerbia rendezi a belső viszonyait, nem kizárt, hogy geopolitikai megfontolásból végül csomagban kezelik a térséget. Az integrációs folyamatot az új kormány biztosan nem rúgja fel; a reális remény az, hogy az évek óta tartó egy helyben toporgás után végre elindulhat az érdemi közeledés.