A baj strukturális, a számlát mégis a szegények állják – mi a baj a gyermekpénztervezettel?

Többek között RMDSZ-fóbiával és a személye elleni ellenszenvvel magyarázta a törvénytervezet beterjesztője az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom és a Mentés Másként Pedagógia Egyesület kampányát a gyermekpénz reformja ellen. Igyekszem saját meglátásaimat a tervezet támogatóinak érveire reflektálva, valamint a két civil szervezet szakmai elemzését kiegészítve bemutatni.

Első látásra a törvénytervezet kifejezetten haladó és humánus: az iskolaelhagyással szemben az oktatáshoz való hozzáférés jogát igyekszik kiterjeszteni, támogatva azokat a szülőket, akik meg tudják hozni a helyes döntést a gyerekeik érdekében, és azokat a gyerekeket, akik meghálálják ezt a döntést a jó magaviseletükkel.

A tervezet indoklása rámutat, hogy valós problémára válaszol. Inflációhoz kötött pénzügyi támogatást ajánl, tehát olyat, ami nem fogja értékét veszteni az évek során, sőt, jelentősen megnöveli az 1 és 3 év körüli gyereknek járó, illetve az óvodába járó gyerekek juttatását is. Ki ne támogatna egy ennyire bőkezű változtatást? Közel sem ennyire rózsás azonban a helyzet, ha figyelembe vesszük, hogy az átalakítás nem csak a példás döntést hozó családokat díjazza, hanem ezzel együtt a nem kívánatos életmódot indokolatlan mértékben bünteti is.

A gyermekpénzt ugyanis alapszinten jelentősen csökkenti, a maradék összeget pedig egy jelenléti ösztöndíjjal helyettesíti, amelynek feltétele az iskolába járás és a tízes magaviselet. Az ösztöndíjjal együtt a támogatás összesen kerek 50 lejjel nő. Ez a bonyolult átrendezős mutatvány gyakorlatilag arra szolgál, hogy az alkotmányban rögzített kötelező és alanyi jogon járó gyermekpénzt a minimálisra lehessen csökkenteni, és minél több feltételt lehessen szabni a kiadására. Ez a törvény szövegét ugyan nem szegi meg, de a szellemét biztosan csorbítja.

Miért rossz ötlet a tervezet harmadik része? Egyrészt mert a problémát súlyosbítja, hiszen az iskolaelhagyás egyik oka az anyagi körülmények bizonytalansága. Ha kiszámítható a mindennapi élet, ha van egy, a diáktól független stabil jövedelem, az olyan környezetet teremt, amiben az iskolába járás mint újra és újra meghozott döntés meg tud születni. Biztos környezet mellett a családnak képesnek kell lennie arra, hogy fedezze a konkrét anyagi költségeit az iskoláztatásnak, ezen kívül vállalnia kell az ún. „opportunity cost” (szó szerint lehetőségköltség) terheit, vagyis attól az összegtől való elesést, amit a gyerek keresne, ha iskolába járás helyett dolgozna, vagy vigyázna kisebb testvéreire. Ezeken a korlátokon nem változtat az a mantra, hogy az iskolába járás Romániában kötelező, attól még ott vannak, és megnehezítik a törvény betartását.

Elősegítené a megbízható környezet létrejöttét a tervezet? Nem. Éppen, hogy jobban elmélyítené a létbizonytalanságot. Hiszen az eddigi gyermekpénz se jelentett sokat, annak ellenére, hogy számos családnak fontos jövedelemforrása volt, de most majd 292 lej harmadával biztos igazán jól ellesznek az „iskolakerülők” családjai. A beterjesztő szerint azok aránya, akik olyan okokból nem tudnak menni iskolába, mint a közlekedés 5-8%-ot tesz ki. Hogy ezenkívül még milyen okok vannak, az mindegy, az RMDSZ ugyanúgy megvonja a támogatást attól az 5-8%-tól is, biztos, ami biztos. Akármilyen okai is vannak az iskolaelhagyásnak, azt gondoljuk, hogy segít valakin, ha a családja elveszít havi 200 lejt (a minimálbér kb. 5%-át) amennyiben a gyereke lóg, betör egy ablakot, vagy történetesen pszichés, esetleg lelki problémái vannak? És miért tennénk egy ilyen súlyos döntés jogát a hiányzást beíró, és a magaviseleti jegyet adó tanár kezébe? A magaviseleti jegynek már eleve túl nagy hatalma van: tízesnek kell lennie ahhoz, hogy a diák szociális ösztöndíjat kapjon. Így összesen a naplóba beírt hiányzások és magaviseleti értékelések súlya egyes családok esetében 500 lejre rúghatnak, ami már tényleg számottevő összeg.

A jelenlét, a magaviselet, de még a tanulmányi eredmények sem az egyéni teljesítmény, a gerinc, az agy vagy a tanulni letett fenék egyeneságú következményei. Strukturális, társadalmi okaik is vannak, amelyeket abszurd lenne tagadni.

A példamutató, tehetségesnek kikiáltott gyerekek túlnyomórészt azok, akik relatíve kényelmes körülmények közül jönnek, és akiknek a képességeit, otthonról hozott tudását díjazza a rendszer. Ennek ellenkezője pedig igaz azokra, akiket rossz gyereknek nevezünk, akinek a szülei munkanélküliek, vagy épp feketén, esetleg vendégmunkásként gürcölnek végig embertelen órákat anélkül, hogy idejük lenne a gyermekükkel foglalkozni, és megadni neki a megfelelő körülményeket. A románok kifejezetten sok órát dolgoznak európai összehasonlításban, mert a munkájuk kisebb hozzáadott értékkel jár, és gyengébb a jogvédelmük – szó sincs tehát lustaságról és más moralizáló mesékről.

Természetesen vannak kivételek, és mondhatjuk, hogy a szegények életmódja felelőtlen, irracionális és hosszútávon borzalmas. Ha ez így is van, mit gondolunk, hányadik lehúzott bőr, hányadik megszorítás, hányadik megalázó intézkedés fogja őket hirtelen arra ösztönözni, hogy összeszedjék magukat, és lájbis-vállalkozó-mintapolgárrá váljanak? Értsük meg: nem lehet az embereket büntetésekkel kikergetni a nyomorból!

Másrészt a gazdagabbak életmódját senki sem vegzálja ilyen lelkesedéssel: az én családomnak nem jelentett volna különösebb terhet, ha valamelyik hülyeségem miatt (mi például az osztályban elektromos cigarettáztunk rendszeresen) levonták volna a magaviseletemet. A gyermekpénzt, és az ösztöndíjamat is annyira felelőtlenül verhettem el, amennyire csak akartam. A szegényeknek azonban minden lépése tökéletes kell legyen ahhoz, hogy azt az államilag finanszírozott éhbért, ami a gyerekeiknek jár, megkapják.

A beterjesztő azon érvei sem meggyőzőek, melyek szerint 1993 és 2008 között hasonló feltételek között kaptak gyermekpénzt a szülők. Nem egyértelmű az összefüggés, ugyanis a feltétel nélküli gyermekpénz bevezetése, és a beiratkozási adatok között: nem omlott össze a rendszer 2008 után sem, a strukturális problémák pedig az azt megelőző periódusban is jelen voltak.

Igyekszem konstruktív lenni: van a törvénytervezetnek olyan része, ami arra a jóindulatra emlékeztet, amivel megindokolják. A tervezet alapját képező ún. CCT-k (conditional cash transfer) szakirodalma gazdag és megosztó. Van rá pozitív példa, Latin-Amerikában, és Európában is, ám jelentős különbségekkel. Egy erre a régióra, ehhez hasonló döntésekre reagáló tanulmány azonban kiemeli, hogy bizonyos esetekben nem feltétlenül érdemes ehhez folyamodni. A szlovákiai, magyarországi és romániai eseteket elemző szociológusok szerint ilyen helyzet, ha forráselvonással, tehát eleve meglévő támogatások elvételével, az addig univerzális támogatások feltételhez kötésével próbálkozunk. A tervezettel ellentétben például a sokat emlegetett OvidiuRO sem forráselvonással, hanem épp ösztönző plusz pénzzel operál. Az oktatási rendszer más területeken való fejlesztése, specifikus társadalmi csoportok megcélzása, vagy mentorálási programok nélkül bevezetni ilyen lépéseket szintén nem célszerű a szakértők szerint. Külön hangsúlyozzák azt, hogy amennyiben a kínálati oldalról (ebben az esetben az iskolák szintjén) nem javul a helyzet, akkor a CCT-k, adott esetben, súlyosbíthatják a problémát. Az RMDSZ tervezete ezek közül egyik intelmet sem veszi figyelembe, emiatt önmagában félő, hogy nem csak hogy nem javít, hanem ront is a helyzeten.

Hiányoznak az olyan intézkedések, amelyek tompítanák az esetleges támogatásmegvonás által okozott károkat, és így nem fenyegető, hanem emancipatív jellegűvé alakítanák a tervezetet. A Romániai Pedagógusok Szövetségének elnöke, Ferencz Salamon Alpár, hasonlóképpen azzal „törölte bele a lábát” az RMDSZ-be, hogy úgy nyilatkozott: értelmetlennek látja az átalakítást, és sokkal fontosabbnak látja a meleg ebéd, a mentorálási programok és más integrációs eszközök finanszírozását.

Felmerül az a kérdés is: mi történik, ha már bezsaroltuk a gyerekeket az iskolába? Az oktatási rendszer tényleg a társadalmi mobilitás motorjaként működik, vagy 13 év után ugyanazokkal a problémákkal találkoznak majd az érettségizők, mint a szüleik? Ebből a szempontból talán nem célszerű az iskolaelhagyásra mint statisztikára koncentrálni, ha a nagyobb kép, az adott régió, település munkalehetőségei, általános életszínvonala nem változik. Az ilyen helyzetben nem hiszem, hogy áttörés lenne az, hogy történetesen sikerül minden gyereket bekényszeríteni az iskolapadba.

Az ehhez hasonló kritikákra az szolgál ellenérvként, hogy a beterjesztő szerint érdemes azt megcsinálni, amit lehet (pénzügyileg ösztönözni az embereket), és a többi, nehezebben kivitelezhető, de egyértelműen szükséges dolgot (az iskolarendszer fejlesztését, meleg ebéd stb.) akkor csinálni meg, amikor ezt a körülmények engedik. Az RMDSZ először lő, aztán kérdez! A tettre készség üdvözlendő, emellett azonban megfontoltságra is szükség van. Ha az oktatás ház lenne, akkor a tervezet alapján az RMDSZ először megépítené a tetejét, majd odatenné az ország legszegényebbjeit, hogy tartsák addig a gerendákat, amíg sikerül a falakat is felhúzni – egy kormányválság és egy megszorítás közepén. Ráadásul a javaslatot kiegészítő intézkedések kitalálását a civil szervezetekre hárítja, mondván, akinek nem tetszik, mondjon jobbat – a képviselőket azonban ezért a munkáért fizetik, a civilek pedig a szabadidejükből áldoznak erre a munkára. Kire hárul tehát elsődlegesen a tervezet megjavításának felelőssége?

Nem tudom hogyan kellene kijavítani a deficitet. Gyanítom, hogy lehetne társadalmilag igazságosabb megoldásokat alkalmazni (lásd Cornel Ban nemrég megjelent tervezetét), arra pedig mérget veszek, hogy a megszorítások közepette kihúzni a gyermekpénzt a szegények lába alól nem emberséges megoldás.

Az RMDSZ azonban hajlamos a problémákat egyéni és morális keretben értelmezni. A képviselő úr például azt hozta fel, hogy a mélyszegénységben élőknek rosszul esik, hogy aki „becsületesen” iskolába járatja a gyerekét, ugyanannyi gyermekpénzt kap, mint aki nem. A felháborodás érthető, de képtelen vagyok megérteni, hogy ezt a morális szétválasztást miért kellene állami eszközökkel szentesíteni. Egyértelmű, hogy az ösztöndíj 50 lejes növelését azok fogják élvezni, akik amúgy is simán iskolába tudják járatni a gyereküket, akik pedig nem, azokat bünteti. A társadalmat érdemesekre és érdemtelenekre felosztó bűnbak-politika pedig könnyen elsülhet visszafelé is: mi lesz, ha a hasonló indulatokból táplálkozó szuverenista blokk egy másik csoporton (például az erdélyi magyarokon?) akarja majd levezetni a megszorítások által okozott frusztrációkat?

Szóval, nem durcizásból ellenezzük sokan a tervezetnek ezt a részét, hanem azért, mert: bünteti azokat, akiket segítenie kellene, nem veszi figyelembe az iskolaelhagyás és a deviáns magaviselet társadalmi okait, és egy primitív eszközzel próbál orvosolni sokkal mélyebb problémákat.

Ha így néz ki a józan ész politikája, akkor én köszönöm, nem kérek belőle, szóljanak, ha az erdélyi magyarok számára sikerült a méltányosság, esetleg a társadalmi érzékenység politikáját felajánlani.