Monológok helyett párbeszéd kellene a politikusok és az általuk képviselt erdélyi magyarság között

Az erdélyi magyarság disztópiájában, egy nem is olyan távoli jövőben, a politikai vezetők a modern technika eszközeivel újra és újra meggyőzik a szavazókat, hogy csakis rájuk szavazzanak, az egyénekre szétesett közösség pedig, mindenki a maga buborékában, gyűlölve a másik buborékát, elvegetál. Persze még az is meglehet, hogy a távoli jövőben az erdélyi magyarság utópiája jön létre, a politikum felelősségteljesen kormányoz, a közélet a nagy vitáktól hangos, nem ellenségek, hanem ellenfelek mérkőznek meg a választásokon.

Annak, hogy ma az eddigieknél gyorsabb és talán nagyobb változások zajlanak, számos jelét láthatjuk. Plainer Zsuzsa az Erdélyimázs című véleménycikkében megállapítja, húsz-harminc éve a romániai nyilvánosságban még voltak közéleti viták, ma már nem igazán. A hallgatás okát a kreativitás hiányában is látja. Demény Péter pedig a Don Quijote fásul című írásában a szélmalomharcról beszél. Szerintem az is lehet, hogy az értelmiség eltűnt, átalakult, vagy feladta azt, ami egyik jellemzője lehetett volna 1989 után, hogy szeret és tud vitatkozni. Az is megtörténhet, hogy a politikumnak a szavazatmaximalizációhoz nincs szüksége az értelmiségre, nincs szüksége a közéleti vitákra sem, s így lassan eljutunk az előbb vázolt disztópiába. Úgy gondolom, sokan nem vágyunk ide, az utópia pedig nem megvalósítható.

A disztópia elkerülésének egyik útja, a romániai magyarság esetében, szerintem, a strukturált intézményes párbeszéd lenne. Miért nem az értelmiség és a politikum, azaz az értelmiség és az RMDSZ párbeszéde? Egyrészt, mert még ha működne, akkor sem lenne elég.

Másrészt, mert az értelmiség saját magát újra kellene definiálja, megtalálnia jelenkori szerepét, ehhez pedig idő kell.

1980-ban Foucault azt mondja egy Le Monde-ban megjelent interjúban: „Az értelmiségi szó furcsának tűnik számomra. Soha nem találkoztam értelmiségiekkel. Találkoztam olyan emberekkel, akik regényeket írnak, és olyanokkal, akik betegeket kezelnek. Olyanokkal, akik közgazdaságtant tanulnak, és olyanokkal, akik elektronikus zenét komponálnak. Találkoztam olyan emberekkel, akik tanítanak, olyanokkal, akik festenek, és olyanokkal, akiknek a munkáját nem igazán értettem. De soha nem értelmiségiekkel. Másrészt viszont sok olyan emberrel találkoztam, akik az értelmiségről beszélnek.”

Gondolom, vannak még olyanok, akik néhány fogalmat nem feltétlenül a tudományos szakirodalomból ismernek. Számomra ilyen az értelmiség. Doktorandusz koromban úgy képzeltem el az értelmiségit, mint aki nagyon művelt, okos ember, több könyvtárnyit olvasott, nem csak a saját tudományterületén, és az olvasottakat továbbgondolta, vitatkozott, írt, saját magára és hibáira reflektálni tudott, rendszerekben és hosszú távban gondolkozott. Olyanok, mint Fernand Braudel, a longue durée (hosszú idő) fogalmának megalkotója vagy Raymond Aron, aki Az értelmiség ópiumáról írt vagy az Emlékezet. Történelem. Felejtés írója, Paul Ricoeur, és az Emlékezet helyei-nek szerkesztője, Pierre Nora.

Amikor három hónappal ezelőtt elkezdtem szakirodalmat keresgélni az értelmiségről, a szokásos első, adatbázisokban való keresés után, ami több mint négymillió találatot adott, világossá vált, hogy nem éppen ma fogom elolvasni ezeket. Ezért most csak néhány, régről ismert szerzőtől idéznék, a teljesség igénye nélkül. Jaques le Goff Az értelmiség a középkorban című könyvében többek között arra hívja fel a figyelmet, hogy az „értelmiség, mint szociológiai típus megjelenése feltételezi a városokban megjelenő munkamegosztást.” Az értelmiségiek városlakók és szakmával rendelkező emberek, mondja le Goff, akik nem a terméket, hanem a szavakat adják el. Az értelmiségiek közül többen kritikusok, írja a történész. Az értelmiségi fogalom tartalma a Dreyfus esettel, Zola J’Accuse kiáltványával változik meg, mert megjelenését követően több ezer egyetemi tanár, diák, liberális foglalkozású, író áll ki a meghurcolt Zola mellett. Ezzel már nemcsak a kultúra területéhez tartozók, de az egyetemen dolgozók is az értelmiség részévé váltak. Ekkor jelent meg az elkötelezett, ügyeket felvállaló, értékekért kiálló értelmiségi. A fogalomnak nemcsak pozitív, hanem rögtön negatív értelmezése is lesz.

A közgazdasági elmélet történetéből sokaknak ismert harvardi professzor, az osztrák Schumpeter az, aki Kapitalizmus, szocializmus és demokrácia (1942) címmel megjelent könyvében társadalmi osztályként definiálja az értelmiségieket, mint akik „olyan emberek, akik az írott vagy beszélt szóval foglalkoznak, és akik abban különböznek más íróktól vagy szónokoktól, hogy nem vállalnak közvetlen felelősséget a gyakorlati ügyekért”.

Az 1968-as franciaországi események az értelmiségi szerep megkérdőjelezését is hozták, ezután jelent meg Foucault-nál a szakosodott értelmiségi. Michel Foucault 1976-ban azt írja, az egyetemes értelmiségi eltűnt és helyette megjelent a „specifikus”, szakosodott értelmiségi, aki már egy konkrét terület tudója, ahonnan gyakorlati tapasztalata is származik. A szakosodott értelmiségi, leginkább az egyetemhez kötődik, ellentétben az egyetemes értelmiségivel, aki leginkább az írók köréből került ki. De az értelmiségről való gondolkodás Foucalt-nál nem független a hatalomról való elmélkedésről. A szakosodott értelmiségi feladata a hatalomgyakorlás módjainak tanulmányozása, hiszen a hatalomgyakorlás a társadalmi kapcsolatok „univerzális formája”.

Raymond Aron az Értelmiség ópiumában aláhúzza, hogy nem minden országban jelenti ugyanazt az értelmiségi. A nyugati értelmiségi-fogalomba Aron szerint beletartozik a festő, író, szobrász, filozófus, művész, tanár, kutató, a médiában dolgozó. Az amerikai értelmiség típusa a szakértő, például a közgazdász, nem egy művelt ember (lettré), írja Aron. A Szovjetunióban használatos értelmiségi fogalomba mindenki beletartozott, aki egyetemet végzett.

Az elkötelezett szemlélőben Aron, aki évekig írt napilapba, azt mondja, a „mit tennél a miniszter helyében” egy olyan kérdés, amit egy értelmiségi nem tesz fel magának. Aron szerint az értelmiségi két szerep között választhat: „a gondviselés bizalmasa vagy a herceg tanácsadója legyen”. Amennyiben a „herceg tanácsadója” lesz, feladata megmagyarázni a világot, elmondani azt, hogy „az eseményeket figyelembe véve mit lehet tenni, anélkül, hogy azt állítsa vagy az lenne az illúziója, hogy ismeri a kimenetelét (...) az emberiség történetének”. Ahhoz, hogy az értelmiségi tanácsadó lehessen, egy átfogó képpel kell rendelkeznie a társadalomról és el kell fogadnia a társadalmat, ahogyan az van.

A herceg tanácsadójáról írva nem feledkezhetünk el Machiavelliről sem, aki szerint a tanácsadók bölcs személyek, akiket az uralkodó hívott meg, hogy „szabadon, az igazságról nyilatkozzanak”. Az uralkodónak, írja Machiavelli a Fejedelemben, mindenről kell kérdeznie, és meg kell hallgatnia a tanácsadók véleményét, akik csak arról beszélnek, amit kérdezett és akkor, amikor kérdezett tőlük. A fejedelemnek csak őket kell meghallgatnia és saját magának kell döntenie, a döntésében pedig ki kell tartania.

Mi következik mindebből az erdélyi magyar társadalmunkra vonatkoztatva? Lévén, hogy demokráciában élünk és a pártok célja a hatalom megszerzése és gyakorlása, hasznos lenne tisztázni, hogy az Aron, de a Machiavelli által is emlegetett tanácsadók, ma milyenek is kellene legyenek és hogyan is segíthetnek a disztópia elkerülésében.

Kiindulópontom az, hogy senki, sem egy egyén, sem egy párt, sem egy szakmai szervezet nem birtokosa az igazságnak, nem egyedüli ismerője a jelennek, de még a jövőt sem látja előre.

Nem akarok itt az egyéni politikusok mellett potenciálisan fellelhető tanácsadókkal foglalkozni, hiszen azok nagyrészt egyéni döntések kérdései. Sokkal izgalmasabbnak tartom, hogy el tudunk-e képzelni egy olyan keretrendszert, amelynek célja az, hogy bizonyos, szakmai területeken, rendszeresen tájékoztassa mondjuk az RMDSZ-t, miközben az értelmiségi/szakértelmiségi/szakmai létéből fakadó értékeket is megmutatja. Ha elfogadjuk azt, hogy a politika, mint azt Max Weber írta, „törekvés a hatalomból való részesedésre vagy a hatalom – akár az államok, akár az államba tartozó embercsoportok közti – megoszlásának befolyásolására” és szakmabeliként fontosnak tartjuk az értékek megjelenítését is a politikum felé, léteznie kell egy helynek, ahol ezt szabadon el lehet mondani, illetve anélkül lehet meghallgatni, hogy az a hatalomgyakorlást potenciálisan veszélyeztetné.

Tudom, ez egyeseknek túl kevés, rögtön azt is gondolják, ó, ismét egy, aki védeni akarja a politikusokat. Nem, nem hiszem, hogy a politikust különösebben védeni kell, közéleti személyiségek, akik vállalták az ezzel járó gyűrődést, másképp nem ez lenne a mesterségük. Egyszerűen úgy vélem, hogy a mai erdélyi magyar realitásban, ha célunk, hogy szakmai területünk gondjait és szakmával járó értékeinket úgy mondjuk el, hogy azt meg is hallja a politikum, adott esetben visszakérdezzen, akkor ennek a leghatékonyabb helye egy rendszeres intézményi párbeszéd. Azért kell intézményes és rendszeres legyen, mert amolyan Aron és Machiavelli tanácsadójának szerepét töltené be, nem arra való volna, hogy az egyébként egymást kedvelő vagy hatalmi játszmákat játszani akaró emberek találkozzanak. Hanem, amint Machiavelli írta, a hízelgők elkerülését is szolgálná.

S hogy miért lenne jó ez ezen kívül az RMDSZ-nek? Úgy gondolom, egy kisebbségi politikai pártnak, a társadalom különböző részeivel való intézményes párbeszéd fontos lehet a legitimitás növeléséhez, konkrét, szakmai ügyekben a képviselet megalapozásához, adott esetben a román pártokkal való tárgyaláshoz, a valóság sokféleségének megismeréséhez.

Nem egy bonyolult procedúrára gondoltam, nem egy újabb bizottsággal szeretném a problémákat elkenni. Véleményem szerint egy ilyen intézményes párbeszéd egyszerűen elindítható több területen is, párhuzamosan is. Két példát mondanék, ami talán még létezik/létezett, de amiből megérthető, mire is gondoltam. A felsőoktatásról szóló rendszeres párbeszédet gyorsan és egyszerűen meg lehetne valósítani, hiszen elég egyértelmű milyen egyetemeken van magyar oktatás Romániában, tiszta az is, kik azoknak a vezetői.

Ugyanúgy, egy gazdasági szereplőkkel való párbeszéd megvalósítása sem túlzottan nehéz, hiszen vannak magyar vállalkozói szövetségek, vannak közgazdasággal foglalkozó szakmai szövetségek, van egyetemi képzésben felhalmozódott tudás. Ha nagyon közgázosan fogalmaznék, azt javasolnám, mérje fel az RMDSZ, munkájának milyen érintettjei vannak, s minden csoport sajátossága szerint kezdjen el és tartson fenn egy rendszeres, intézményes párbeszédet.

A választások lassacskán lejárnak, itt lenne az ideje az építkezésnek is.