Don Quijote fásul

Leomlottak az ikertornyok. Éppen a Népszabadságnál voltam Méray-ösztöndíjjal: emlékszem, úgy éreztem, véget ért a világ, ahogy én ismertem. Pedig még mi jött, s még mindig nincs vége.

Számomra minden geopolitikai meggondolás előtt és mellett azt mutatta meg a merénylet, hogy aki máshonnan néz, az az egész perspektívát megváltoztatja. Ki gondolta volna, hogy Amerikát – Amerikát!!! – meg lehet támadni?!

És nemcsak megtámadni: így támadni meg!

De azt sem gondoltam volna, hogy két évtized múlva azt kell hallanom, hogy egyesek „megértik” a támadókat, és indokokat keresnek a számukra.

És azt sem, hogy Donald Trumpnak, ennek a látványosan erőszakos és korlátolt embernek szurkolnak sokan, olyanok is, akiket ő a retorikája szerint ki nem állhat. Ahogy elnézem, a retorikája nem különbözhet nagyon tőle. Őszinte ember.

Meg azt sem, hogy egy háború kapcsán elkezdek arról hallani, hogy nem a támadók támadtak, és az oroszlán bajuszát nem jó piszkálni.

Az életem a folyamatos meglepődés és rácsodálkozás jegyében telt, mondjuk a gyerekkoromat leszámítva, amikor nemigen hittük, hogy más is lehetne, mint ami 1989 decemberéig volt. Eljött a szabadság, számomra a mai napig a világ csodája. Aztán kiderült, hogy sokan nem értik, hogy miért küzdöttek. Ma már elég sűrűn hallom azt is, hogy „bezzeg, amikor még nem jöhetett be akárki!”, és olvasom, hogy Németország visszaállította a határellenőrzést.

Az az Európa, amelyben megrémültem szeptember 11-én, megszűnt.

Régóta szűnöget, de most mintha kezdene visszafordíthatatlanná válni sok minden. Azt remélem, hogy még lesz lehetőségem meglepődni, anélkül, hogy bármi visszafordíthatatlan történne velem is. Az azonban mindig is nagy vizsgálati anyag, hogy a változások jó részében sok barátom is részt vett valamiképpen, olyanok, akikkel együtt örültünk 1989-ben, vagy akiket 1989 után ismertem meg, és a szabadság híveinek vallották magukat.

Éppen tegnap mondta egy barátom, hogy hiába írtam Thököly Vajk dilettantizmusáról, minden folyik tovább zavartalanul. Nem sokat reméltem amúgy sem, s neki is azt válaszolom, amit mindig válaszolnék: mindig is tudtam, hogy az, amivel én foglalkozom, szélmalomharc, ahogy az volt az Adyé, a Bibóé, a Kertészé és sok más emberé.

Kopok én is, mint a csap, nem zárok rendesen, de hát szeretem is, amit csinálok.

Feladni nem tudom, s úgy látszik, minden reménytelenség ellenére még hiszek valamiben.

De az ikertornyok leomlottak.