Erdélyimázs

NERdély. A rendszerkritikus értelmiség számára ez a mozaikszó reménytelenség-kvintesszencia: a kritikus sajtó lassú elsorvadása, a félbemaradt társadalmi modernizáció, a mindent átszövő politikai és gazdasági urambátyám hálózata. A rendszerbarát elit szerint pedig ugyanez a tér egy szép új világ: a beteljesedő magyar-magyar összefonódás, az évszázadok óta bevált hagyomány biztonsága a dzsender-uralta társadalmi káosz ellen.

Nem, nem szeretnék abban kéjelegni, hogy én vagyok Svájc. Sőt egy percig sem állítom, hogy ne lenne komoly gond a magyarországi média hatására erősödő EU-ellenesség, oroszbarátság, migránsfóbia és legfőképpen a határon túli támogatáspolitika mentén szerveződő kliensrendszer. Ahogy azt sem mondom, hogy erről nyíltan lehetne beszélni bármely kisebbségi médiumban.

Csak azt pedzegetném, hogy talán jó lenne egy kicsit, egy egészen icipicit optikát váltani.

Félreértés ne essék, nem hirdetek, és főleg nem írnék én elő semmiféle megbékélést. Már csak azért sem, mert a romániai magyar elit sosem volt világnézetileg egységes. A Trianon után Erdély ideológia szempontjából hihetetlenül sokszínű, Lásd Ligeti Ernő könyvét, a Súly alatt a pálmá-t. Az újabb világban is korán, már 1990 elején megjelentek a „rendszerkiszolgálóktól” elhatárolódó „disszidensek” (ne feledjük, talán már az első RMDSZ kongresszuson történt, hogy Szőcs Géza lekommunistázta a Kriterion-kiadót, és implicite annak igazgatóját, Domokos Gézát). Mindig is léteztek radikálisok és mérsékeltek, szárnyak, csoportok, platformok és vonalak. Akkor, a kvázi kétmilliós társadalomban ez volt a természetes létforma. Hadd legyen ma, egy nagyjából egymilliós közösségben is az.

Húsz-harminc éve a romániai magyar nyilvánosságban még voltak közéleti viták. Helyesbítek: viták voltak, és nem oldalak. Például arról, hogy kell-e önálló Bolyai egyetem (1996-1997, ha jól emlékszem), hogy kinek szól a (kolozsvári) magyar színház (2001), hogy milyen volt Sütő András 89 előtti szerepe (2005), mit kezdjünk a felfedett besúgóinkkal (2013), hogyan lássuk a 2017-es tüntetési hullámot? És ott volt a boldogemlékű Provincia folyóirat, a román-magyar viszonyról való gondolkodás lenyomata; a kényszeresen múltbarévedő erdéyi magyar nyilvánosság méltatlanul elfelejtett öröksége. Ugyancsak a kétezres évek elején a Transindex (igaz, az RMDSZ Művelődésügyi Főosztályával közösen, de ezt most tényleg hagyjuk), meghirdette az Erdélyimázst; azt a – régiónk lényegét elsősorban vizuálisan megjelenítő – ötletversenyt, amelynek egyik, közvetett célja „egy korszerűbb, pozitívabb, ugyanakkor reálisabb erdélyi önkép” kialakítása volt.

A romániai magyarságról való gondolkodásból és gondolkodtatásból mára már nem sok maradt.

Erodálódott volna az érveléskultúra? De hát annakidején sem követte minden hozzászóló az oxbridge-i vitakörök kódexét. Miért nem beszélünk egymással? A rendszerbarát értelmiség azért, mert lelkendezik vagy éppen kivonja magát? Nem tudjuk, mert e tárgyban nem szoktuk megkérdezni őket. A rendszerkritikusok azért, mert nincs hova írni? Ne lenne „szabad sajtó” (idézőjelbe tettem, mert annyi mindent jelent)? Valamennyi van. Sőt ha vigyázunk rá, még több, nagyobb sőt erősebb lesz. Ráadásul az abban és annyiban-amennyiben, azaz a közvetlen politikai befolyást magukról lerázó tartalomgyártók felületein (nevezzük nevükön őket: Transtelex, Átlátszó Erdély, Udvarhelyi Hírportál) nem ritkán kiváló anyagok olvashatóak. Kétlem, hogy ezek a szerkesztőségek elutasítanák a színvonalas kéziratokat.

Én úgy érzem, a hallgatásnak más oka is lehet: például, hogy hiányzik a közérzeti, nemegyszer társadalomszervezői kreativitás. Nem leszek népszerű ettől, de azért kimondom: a NERdély víziója vagy (ehhez kapcsolódva) a kisebbségi politikum egyre súlyosbodó krízise nem az egyetlen érvényes értelmezési keret arra, hogy magunkról beszéljünk. Úgy érzem, csak e két narratívában érzékelni a romániai magyar társadalmat egy ponton túl legalább annyira improduktív, mint amennyire létfontosságú tabudöngetés. Valamikor, nagyon régen, létezett egy (legalább diszkurzíve) önálló Erdély. Ezt hiányolom, és szeretném – legalább egy gondolatkísérlet erejéig – ha visszahozhatnánk megint. Az alábbiakban, néhány NER-független téma számbavételével erre tennék tétova lépéseket.

Ha jól érzékelem, az utóbbi pár évben szinte alig beszélünk a magyar-román viszonyról. Persze, értem én, nem akkora probléma ez, mint a kilencvenes években, de a kisebbségi helyzet adott, reflektálni kellene rá, ugyanis a legutóbbi népszámlálás adatai szerint a romániai magyarság fogyásában a kivándorlás még mindig fontos tényező. Szóval komolyan el kellene gondolkodni azon, hogy a mínusz kétszázezerből jónéhány honfitársunknak nem opció itt élni. Sok oka lehet ennek, de a társadalmi integráció kérdése jó eséllyel ott a lehetséges magyarázatok között, így az erdélyi magyarság Romániához való viszonya szerintem igenis fontos kérdés. És a manele-faló, kétnyelvűtábla-festegető, mindeltüntetnek-minket románság képével riogatni (bár szellemileg kényelmes, de) társadalmilag nem produktív, ezért nem is igazi válasz. Ahogy a túlzásba vitt multikulti sem.

Oké, tudom, erről nemcsak kellemetlen beszélni, de nehézkes is. Hiszen a román nyelv(nem)tudás kérdését szinte kizárólag az oktatási egyenlőtlenségek szempontjából szokás vizsgálni, ami szerintem nagy hiba. Románul nemcsak azért kellene tudni, hogy sikerüljön a képességvizsga vagy az érettségi. Hanem hogy magyarként jelen lehessünk a „román” munkaerőpiacon. Jó lenne végre kimondani, hogy kisebbséginek lenni Romániában lehetne ún. komparatív előny is, hiszen aki két nyelvet beszél és két kultúrában is jártas, szabadabban válogathat a felkínált állások közül mint az, aki csak egy világot ismer.

Persze, ehhez sok mindent át kellene gondolni. Mondjuk azt, hogy a kisebbségi oktatás, az összes valós és vélt előnye mellett önkéntelenül is elzárja a magyar tizenéveseket hasonló korú román társaiktól.

Ezért az sem érdektelen, ha jobban odafigyelünk azokra, akik könnyedén járnak át a román és a magyar terek között: például a Bukarestben élő fiatal magyar vállalkozói rétegre, a határmenti, kelet-magyarországi falvakba áttelepült, magyarul nem beszélő románokra. Nem, az ő helyzetük valószínűleg nem problémás, de talán jó lenne tudnunk róla. Hogy ilyen is van, és nem hull le nevünkről az ékezet, ha velünk is ez történik. Mert a templom-és-iskola védeni ugyan véd, de legalább annyira zár is.

Demény Péter írja, (nem tudom pontosan idézni, ez az én olvasatom, engem tessék szidni érte), hogy Bukarestből nézve az erdélyi magyar világ kisebb, provinciálisabb, görcsösebb. Kapott is érte rendesen tőlünk, és ez nagyon kellemetlen. Elsősorban ránk, romániai magyarokra nézve.

Talán az sem teljesen helytálló, hogy kisebbségi oktatás (csakis) a NER bűvkörében működne. A rendszer pilléreit (amelyekről szó sem esett a tanársztrájkok idején, sőt azóta sem), úgymint a tanárok alkalmazása, a tanári munka eredményességének mérése, az oktatás finanszírozása, a román állam alakítja, ez nem kisebbségi sajátosság. Az oktatás minősége is saját felelősség, mondhatni belügy. Csakhát ez az erdélyi társadalomszervezés egyik legerősebb tabuja. Beszédes példa, hogy mekkora ellenérzés, negatív kommentcunami fogadta az azóta sajnos megszűnt Erdéystat érettségi eredményekről szóló, magyar iskolákat értékelő rangsorát. Persze, nem objektív mutató ez sem, de azért sorrend. Látni lehet ki hol tart, mennyit ér, ha az önbevallás alapján városlegjobbiskolája ott szédeleg a listán a gyenge közepesek között.

És, ugye, ott a tabuk tabuja, amiről még suttogni is csak halkan lehet: az oktatási migráció; hogy a romániai diákok külföldi egyetemeket, sőt, gyakran középiskolákat választanak. Pedig ennél kézzelfoghatóbb kritikája az erdélyi magyar tanügynek nincsen. Igen, biztosan működik az átcsábítás is, de talán érdemes lenne megtudni, miért nem versenyképes egy ilyen összehasonlításban a kisebbségi oktatási rendszer, és mit tehetnénk, hogy azzá váljon?

Aztán ott a kulturális intézmények helyzete. Igen, tudjuk, hogy függenek a támogatásoktól, és azokat nagyrészt pártvonalon osztják. Ahogy az sem kétséges, hogy a kulturális termékeket nem úgy kell (és nyilván nem is szabad) marketingelni, mint a szalámit szokás (bocs a durva hasonlatért, a kontraszt kedvéért használtam). De brand ez is, fontos lenne, hogy minél többekhez eljusson. Például, hogy a kulturális folyóiratoknak más városokban is legyen lapszámbemutatója, ahogy azt a Látó tette, vagy hogy az irodalom személyesen megszólítsa az olvasóit, mint a Helikon alternatív irodalomórái.

De örülnék annak is, ha az Erdély Tévé kulturális kínálatában (amely néha egészen kortárs és klassz, bár Gáspárik Attila Kávéháza azért nagyon hiányzik) a hatodjára ismételt irodalmi beszélgetés helyett mondjuk tévészínház lenne. Hogy mondjuk még hozzáférhetőbbé váljanak az erdélyi teátrumok kultikus előadásai. Mert a műveltség közös referencia is. Legalábbis lehetne.

Na meg ott az a fránya szervezeti kultúra. Az intézmények, alapítványok, egyesületek, esetleg cégek, ahol nem viseli el a nyilvános kritikát, valószínűleg a belsőt sem. Ahol nincs kríziskommunikáció, mert hivatalosan nincs is krízis. Ahol a vezető száz éve (jó, nem, de minimum harminc) regnál, és eszébe sem jut, hogy kinevelje az utódját. Ahol – pont az említettek miatt – korszakok vannak, nem főnököket túlélő szabályok, és nem szervezeti rend és rendszer. De jó lenne tudni azt is, betartja-e a munkaadó a törvényeket vagy inkább kifizet okosba? Vannak e családbarát intézkedések? Mi történik akkor, ha egy anya nem tud aznap bemenni, mert éjjel belázasodott a gyereke? Biztos, hogy ott kell ülni napi 10 órát, de néha hétvégén is? Tényleg ez kell ahhoz, hogy „menjen” a cég? Szabadság-e a szabadság, szabadnap-e a szabadnap? El bírjuk e már végre fogadni, ha valaki otthon dolgozik? Leszoktunk-e már arról, hogy a munka attól munka, hogy reggel nyolctól kezdődik?

Folytathatnám, de gondolatkísérletet ígértem, miközben egy átlag tiktoker tizenéves félévi olvasáspenzuma lett már ez a szöveg.

És minden bizonnyal kellemetlen írás, pedig nem ez volt a cél. Hanem hogy gondolkozzunk el azon, milyen is, amikor nem a röhögős emoji az érveléskultúránk csúcsa. Hogy van, akit sosem fogunk meggyőzni, de beszélgessünk, és főként írjunk, gondolkozzunk egymás ellenében is. Hogy ne mantrázzuk, miért nem lehet, hanem tegyünk érte, hogy lehessen. Legalább írásban, hátha abból lesz majd egy jó kis társadalomszervezés is. Mert jó lenne, legalább itt, a nyilvánosságban születne valami a barátságon innen és a közömbösségen túl. Mert annyira ránk férne egy reboot.