Amit a székelyudvarhelyi romok alól ki kellene mentenünk

Székelyudvarhelyen nemcsak falak omlottak össze, hanem egy egész közösség roppant meg a tragédia súlya alatt. A teljes város szívébe beköltözött a fájdalom, az udvarhelyszéki szülők, diákok, tanárok és lakosok egy emberként gyászolnak. Emberi hiba, mulasztás következtében meghalt egy diák, egy másiknak az élete hajszálon függ, többen megsérültek, és az egész iskolai közösség a trauma hatása alatt van. A sajnálatos esemény országos szintű botránnyá duzzadt, és bár körvonalazódik, hogy mi okozta a tragédiát, ki vagy kik lehetnek elsősorban a felelősek érte, messze vagyunk attól, hogy tisztán lássunk. Az ügy azonban messze túlmutat egy épület összeomlásán, a tragédia arra késztet bennünket, hogy magunkba nézzünk.

Ólomnehéz reggel Székelyudvarhelyen

Kedden korán megérkeztem a „székely anyavárosba”, tudtam, nem én leszek az egyetlen újságíró, aki azért jön, hogy a kollégium összeomlásának másnapján első kézből tudósítson a történésekről. Az ember pár évi sajtós munka után szokva van különböző helyzetekhez, azonban a városban uralkodó sokkhatás méretére nem számítottam.

Hiába az adventi díszítés, égősorok, karácsonyfák, koszorúk és villogó utcadíszek: a lélek mintha elszállt volna a városból, csak személytelen zajok, zörejek hallatszottak: fékek, kerékcsikorgások, ajtócsukódások, sietős lépések a járdákon, nyikorgások, kulcszörrenések. Egyébként csend.

A Tamási gimi előtt álldogálva néztem az elhaladókat, egyesek rá sem tudtak nézni a sulira, mások megálltak és a romhalmazt bámulták, voltak olyanok is, akik felkészülve érkeztek, gyertyát hoztak, meggyújtották. Ők voltak a legbátrabbak.

Figyeltem az érkező tanárokat, diákokat. Egyesek szemüket lesütve sietősen léptek be az iskola kapuján, mások mintha mázsás terhet cipeltek volna. Még soha nem volt ennyire nehéz bemenni egy osztályterembe mint most. Szembesülni a gondjaikra bízott gyerekek tekintetével.

Az iskoláscsoportokban semmi marhulás, poénkodás. Csend, sírástól vöröslő szemek, ellenséges pillantások a gyülekező újságírók csoportja felé, akik azért jöttek, hogy a tragédiában „vájkáljanak”. A gimi kapuján betérő fiatalok időnként egymás nyakába borultak, egymást ölelgették, mintegy megbizonyosodva arról, hogy élnek, túlélték az összeomlást, megvannak.

Bent az iskolában is csend fogadott, a tanárok és a diákok felszívódtak az osztálytermekbe, ahol az első és legnehezebb beszélgetéseken estek át. Hangot kellett adniuk a kimondhatatlannak. Gyászuknak, kavargó érzéseiknek, dühüknek, fájdalmuknak.

Az igazgatói iroda körül nagyobb volt a mozgás, az érintett intézményi vezetők érkeztek az első, szintén nehéz megbeszélésre. Meg kellett válaszolniuk a még ezután is sokszor elhangzó kérdést, ki a felelős? A tulajdonos? A bérlő? Az oktatási intézmény? Az építő? Azóta már tudjuk, hogy megtörtént a munkálatokat végző cég ügyvezetőjének az őrizetbe vétele, ám László Szilveszter Sándor letartóztatása nem fogja megoldani azt a sokrétű problémát, amellyel most mindenki szembesült. Hogyan lehet ilyen épületekben 100 gyereket elszállásolni, miért nem gondolt arra senki, hogy a munkálatok időtartamára ki kellene költöztetni őket? Ki adott engedélyt az épület tulajdonosainak, hogy abban az épületben bentlakást működtessenek? Mikor végezték el utoljára az épület statikai vizsgálatát?

A jelek szerint ezeknek a kérdéseknek egy része a zárt ajtók mögött folyó megbeszéléseken is fölmerült, hiszen a sajtónak nyilatkozó tanügyminiszter azzal kezdte mondanivalóját, hogy a felelősöknek viselniük kell a következményeket.

Gyász, tehetetlenség és düh

Mindeközben az osztályok egymást váltották a bentlakás beomlott oldal felőli részén. A székelyudvarhelyi patkónál, ahol a Tamási Áron Gimnázium bentlakásának zöld oszlopai és homlokzata, valamint fekete, rozsdás, düledező vaskerítése áll, egyre több gyertyaláng lobogott. Didergő, apró lángocskák keretezték a tragédia helyszínét, ahol néhány órával azelőtt emberfeletti erőfeszítéssel kihúztak négy gyermeket a romok alól.

A reggeli homályban elhaladó, a kerítésnél némán meg-megálló emberek azért jöttek oda, hogy az elhunyt 17 éves fiúra emlékezzenek, és az életéért küzdő lányért imádkozzanak. Láttam, ahogy mindenki megdöbbenve nézi a leszakadt plafont, a szétszakadt, égnek álló parketta-részeket, a téglák alá temetett ágyakat, amelyekből kiálltak a matracok. Szekrények, íróasztalok, ruhadarabok és törmelék vegyesen, óriási halomban tornyosult a szemünk előtt. Ebből kellett kiásni a négy gyermeket.

Érezhető volt, hogy a gyertyagyújtók szinte személyesen érintettek a tragédiában, Dávidot saját halottjukként gyászolják, és kimondatlanul is ott volt a levegőben a feszültség, fájdalom, tehetetlenség és a düh.

Erről a dühről kell beszélni. Mert a fájdalomba bele lehet fásulni, a megváltoztathatatlant el lehet fogadni, de ez a düh nem fog elmúlni egyhamar, legalábbis ezt éreztem a fagyos udvarhelyi utcán az arcokat elnézve. Mert mi lett volna, ha mindenki felelősségteljesebben végzi feladatát? Ha a tulajdonos időben felméri az épület állapotát? Ha a városvezetés mielőtt kifizeti a 300 ezer lejt megnézi, hogy mire adja a pénzt, és odaszól az egyháznak, hogy sietni kellene azzal a felújítással, mert bizony nincs a legjobb állapotban a bentlakás? Ha az iskola vezetősége nemcsak a tanórákra koncentrál, hanem a lakhatási körülményeket is komolyan megvizsgálja? Ha az építő meg is nézi azokat a terveket, amelyeket a csatornázási munkához készítettek és annak alapján jár el? Ha tudatosul mindenkiben, hogy egy 110 éves épület, amelynek alapjába évtizedek óta szivárog a domboldalról lefolyó víz, olyan mint egy kártyavár. Most omlott össze, de ha őszinték vagyunk, bármikor megtörténhetett volna. De kicsit mindenki félrenézett, örült annak, hogy kívülről szépen lefestették, jó a színe. Eltakarja, hogy belülről esik szét.

Nemcsak Udvarhelyszék állt ott a mécseseknél, tudtam, gondolatban sokan vannak ott, egész Erdély, sőt, egész Románia gyászol. Mi több, egész Erdély, sőt egész Románia dühös, mert társadalmunk folyamatosan újra és újra kitermeli ezeket az elképesztően szomorú tragédiákat.

Mert Sipos Dávid halála mögött ott vannak a Colectiv tragédia áldozatai, a kórháztüzek, és benne van a csíkszeredai nyomornegyed kunyhóit felperzselő tűz is. Benne vannak az igazságtalanságok, benne vannak a visszaélések és benne vannak azok az ügyek is, melyeknek felelőseit sosem kérték számon.

Lélekben tehát mindenki ott volt, amikor a Tamási Áron Gimnázium 113 éves bentlakása összeomlott.

Hol vannak a válaszok?

És ilyenkor óhatatlanul előjönnek a „mi lett volna, ha” kérdések. Mi lett volna, ha nemcsak egymás között, suttogva beszélik meg, hogy mennyire rozoga állapotban van az épület? Mi lett volna, ha hangosabban követelik, hogy tegyék már rendbe a bentlakást? Hiszen a balesetet megelőzően már elindult a szóbeszéd: a diákok hazamentek a bentlakásból, Udvarhelyszék-szerte beszéltek az elmúlt napokban, hetekben arról, hogy recsegést hallottak a falakban, hogy repedéseket látnak a falon kialakulni.

Az emberek tehát tettek és óvintézkedések helyett, a négy fal között, az online tér belső csoportjaiban beszéltek a „bajról”. Még a székelyudvarhelyi RMDSZ egyik tagja is így tett, aki hétfőn egy belső fórumon osztotta meg félelmeit társaival: valamit tenni kéne a bentlakással, mert ha ez így megy tovább, tragédia fog történni. Azt már sosem tudjuk meg, hogy ez a jelzés elért volna-e a városházára, az érsekségig, mert már késő volt, és a tragédia megtörtént.

Méltán lehetünk dühösek a kivitelezőre, aki állítólag nem tudta, hogy diákok vannak a bentlakásban, és pár óra alatt kétméteres árkot ásatott a bentlakás falának a tövében. Tagadhatatlan, hogy ez volt az a beavatkozás, amit már nem bírt meg az épület. De az út, ami eddig vezetett, hosszú.

Ezért dühösek lehetünk a tanügyminisztériumra is, mely nem kérte számon, hogy miért nem történt meg az épület szeizmikus besorolása és állapotfelmérése. Ott van a többezer másik iskolaépület mellett, amely az első földrengésnél vagy viharnál, esetleg hasonló munkálatok esetében összedőlhet. Vagy talán nem kell semmi különösebb történés, csak egyszerűen egy korhadt gerenda összeroppan, és minden omlik utána. Egy 2023-as februári összesítés szerint 118 olyan iskolaépület van használatban az ország területén, amely első fokozatú szeizmikus kockázatnak van kitéve.

És dühösek lehetünk az érsekségre, miután annak ellenére, hogy 2004 óta a birtokukba vették az épületet, csak külsőleg kozmetikázták, az alapjait nem erősítették meg mintegy húsz év alatt, miközben az önkormányzat évi 180 000 – 330 000 lejt fizetett a három egyházi épület karbantartására. Bár az érsekség állítása szerint az épület szerkezeti problémáiról nem tudott, maguk vallják be, hogy „az átfogó felújítási munkálatok fedezetének előteremtésén fáradoztak”, ami azért sejteti, hogy tudatában voltak a felújítás szükségességének, de a magyar állami pénzekre vártak.

Dühösek lehetünk a polgármesteri hivatalra, amely engedélyezte a munkálatokat, és bár tudta, hogy az épület 100 diák otthonául szolgál, semmiféle biztonsági intézkedést nem foganatosított és írt elő az építőnek. Pedig legalább sejtéseik és aggodalmaik lehettek volna arra nézve, hogy egy 113 éves épület érzékenyen reagál egy olyan beavatkozásra, amikor a földet kiássák körülötte.

Így csak a véletlenen múlt, hogy a bentlakás közepe nem akkor omlott össze, amikor több, ne adj isten, az összes diák ott volt.

És dühösek lehetünk a politikusokra is, meg is mutatjuk, hogy miért. Bíró Barna Botond, az RMDSZ udvarhelyszéki területi szervezetének elnöke és Antal Lóránt szenátor ilyen közleményeket küldenek ki:

„A központi médiában elkezdődött egy vádaskodás, amely a római katolikus egyház ellen irányul. Ez azonban egy mesterkélt szenzációkeltés, a bűnbakkeresés irányába mutat. Arra kérjük a média képviselőit, hogy felelősen kezeljék a tragédiával kapcsolatos híreket, a hiteles tájékoztatást és ne a nézettségnövelést tartsák szem előtt.”

Vagyis ahelyett, hogy az első mondatban az lenne, teljes mértékben felelősséget vállalnak a közösség érdekképviselőiként a történtekért, ismét az újságírókat pécézik ki, akik „kérdéseikkel zaklathatják” az egyházat, politikumot, döntéshozókat. Akiknek legfontosabb céljuk, úgy tűnik, hogy lehetőleg egyetlen kérdésre se válaszoljanak.

Akiért a harang szól…

Az érsekség, a polgármesteri hivatal, az udvarhelyi RMDSZ, az iskola vezetősége eddigi nyilatkozatai arról szólnak, hogy senki nem tudott semmiféle szerkezeti problémáról. Az érsekség azért, mert az udvarhelyi iskola vagy az épületet bérlő székelyudvarhelyi önkormányzat nem jelzett semmit. Az iskola vezetősége azért, mert sem a nevelők, sem a diákok, sem a felügyelő pedagógusok nem jelezték, hogy repedeznek a falak. Kicsit nehéz azonban ezt összeegyeztetni az iskolaigazgató korábbi nyilatkozataival, amikor arról beszélt, hogy munkájának 70 százaléka azzal ment el, hogy „a három épületet megmentsék az összeomlástól”. Sejthették tehát, hogy az épület állapotából még baj származhat.

Az emberek dühösek lehetnek tehát erre a nagy nem tudásra. A vállvonogatásra. Kézmosásra. Mert van abban valami komoly, rendszerszintű probléma, amikor minden döntéshozó szereplője a történetnek azzal van elfoglalva, hogy hárít. A trofikus lánc legvégén volt az építő, ő már nincs, akire mutogasson. Felelőssége is kétségtelen, de mindenki látja, hogy abban a sietségben, amivel az ellene folyó eljárás zajlik, az is benne van, hogy az összes többi kérdést megpróbálják a szőnyeg alá söpörni.

És pont emiatt dühösek lehetünk magunkra is. Mert ha megengedjük, hogy a rendszerszintű problémák megmaradjanak, ha nem vagyunk következetesek, és nem követeljük ki a változást, akkor Sipos Dávid hiába halt meg.

A Tamási Áron Gimnázium iskolaközösségének épületének összeomlása rólunk szól. Diákokról, tanítókról és tanárokról, a bentlakás felügyelőiről, az iskolai személyzetről, igazgatóságról, vezetőségről, tanfelügyelőkről, ellenőrzőszervekről, hatóságokról, politikusokról, tanácsosokról, polgármesterekről és alpolgármesterekről, újságírókról és olvasókról. Mindenkiről. A kisebb és nagyobb közösségekről együtt. Hogy közösségként fel tudunk-e emelkedni odáig, hogy ne csak titokban, egymás között beszéljünk a problémáinkról, hogy ne az elhallgatásban, hanem a kimondásban és felelősségvállalásban találjunk egymásra.

Vagy a romok maguk alá temetik lelkiismeretességünket, őszinteségünket, szavahihetőségünket is. A székelyudvarhelyi falomlás keltette döbbenetben és gyászban, tegyük fel magunknak a kérdést, hogy hány elhallgatásunk, félrepillantásunk van benne egy-egy ilyen történetben. Képesek vagyunk-e megváltozni? Képesek leszünk-e tenni valamit a változásért és más jövőt építeni ezeknek a gyerekeknek? Nem alapjaiktól rohadó falakat hagyni rájuk, hanem egy egészséges építményt?

A karácsonyi csendben lesz idő ezen gondolkodni.