Ne legyenek újabb ütközetek az Úz-völgyében!

Örömmel olvastam a Transtelexen augusztus 26-án, hogy békésen zajlott a két világháborúban elesett katonák tiszteletére rendezett megemlékezés az úzvölgyi katonatemetőben. Csíkszentmárton polgármestere, Birtalan Sándor tapintatos fogalmazása szerint „Négy éve már annak, hogy az úz-völgyi hősök álmát időnként hangoskodók zavarják meg, és valótlanságokat akarnak bizonyítani.”

Mit kellene tudniuk mind a magyaroknak, mind a románoknak a két világháborúban a Keleti Kárpátokban, az Úz-völgyében lezajlott harcokról?

Még frissnek számító emlék, hogy Románia 1944. augusztus 23-i átállása nyomán a hónap végén és szeptember elején komoly harcok voltak az Úz-völgyében, Csíkszentmártontól keletre. Ezekről a néhai Sylvester Lajos kutatásai alapján dr. Ravasz István Úz-völgyi kérdőjelek cím alatt 2005-ben megjelent, alapos, szakszerű munkája részletesen bemutatja a magyar (zömmel székely) honvédek minden elismerést megérdemlő, de fölöslegesen sok áldozatot követelő, reménytelen küzdelmét a hatalmas túlerőben lévő szovjet hadsereggel szemben.

A rendszerváltozás óta a helyszínen sok megemlékezés idézte föl az 1944-es események mellett az I. világháborúban itt közel egy éven át zajló harcokat. Román szélsőségesek csak a legutóbbi években kezdték zavarni a halottak nyugalmát erőszakos provokációkkal, a temető megtámadásával és „románosításával”. Ürügyük erre az a hamis állítás, hogy az itt folytatott véres harcokban elesettek helyi temetőjében román hősi halottak (is?) fekszenek. Mint ismeretes, 2019-ben erőszakkal elfoglalták a temetőt és ott 50 betonkeresztet állítottak az állítólagos román hősi halottak emlékére. Idén tavasszal kellemes meglepetésként olvastam, hogy a Bákó Megyei Táblabíróság megerősítette a Csíkszentmártonnak kedvező elsőfokú ítéletet, amellyel az igazságszolgáltatás elrendelte a kegyeletsértőn fölállított betonkeresztek elbontását. Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat vezetője joggal állapította meg: „Az úzvölgyi keresztek ügye az erdélyi magyarság egészét érinti, ezért ez a pozitív döntés az egész közösség érdeme és öröme.” A Calea Neamului és más román szervezetek hívei viszont július 8-án 150 fakeresztet állítottak a nemzetközi katonatemetőben a június 29-én eltávolított betonkeresztek helyébe. A román nemzeti színű szalaggal átkötött kisebb keresztek mellé egy nagyot és egy zászlórudat is kihelyeztek, utóbbin a román zászlóval.

Személyes ügyem is az Úz-völgyi harcok és az ezernél is több, ott eltemetett magyar és német hősi halott még ma is konfliktusokhoz vezető története. Egyik nagyapám, a miskolci 10-es honvédek soraiban harcoló Thurzó Nagy László sokat mesélt nekem a „Poiana Uzului” szépségeiről és ottani harcaikról.

Meg is zenésítette jóbarátja, „kenyeres pajtása,” Sassy Csaba versét, A Magyaros aljánt. Az ő hagyatékában maradtak fönn Kövér Gyula drámai erejű ceruzarajzai és bajtársait ábrázoló karikatúrái, valamint Meilinger Dezső akvarellje. Béky Zoltán unokatestvéremmel együtt örömmel bocsátottuk a 2020-ban a Háromszék Vármegye Kiadó (a Kovászna Megyei Művelődési Központ és a kézdivásárhelyi Pro Press Egyesület közös vállalkozása) Előre az Úz völgyében c. könyv rendelkezésére ezeket a dokumentumokat.

A közel 400 oldalas, a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum gyűjteményében található sokszáz korabeli fénykép mellett a miskolci hátterű Kövér Gyula és Meilinger Dezső hadirajzolók, később nevessé vált művészek rajzaival és akvarelljeivel illusztrált kötetet Kocsis Károly, a Székely Hírmondó főszerkesztője állította össze. Gerincét képezi Miskolc romantikus lelkű költője, Sassy Csaba (Sassy Attila jónevű festő, Kaffka Margit egykori szerelme testvére) 1930-31-ben Miskolcon „Hét ország frontján, 1915-18” címen megjelent háborús naplója és „A csíki határszélről” című „verses könyve a román frontról”. Kocsis Károly más korabeli visszaemlékezésekből válogatott részletekkel egészítette ki az úz-völgyi front történetét hitelesen és részletesen felelevenítő naplót. Gottfried Barna nyíregyházi történész-levéltáros szakszerű hadtörténeti bevezetője, illetve Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának 2008 óta folyamatosan újraválasztott elnökének „Erdély és Moldva Úz-völgyi határa régi térképeken” c. elemző tanulmánya teszi egyszerre izgalmas olvasmánnyá, hiteles történelemmé és napjaink román szélsőségeseinek kegyeletsértő temetői provokációival szemben cáfolhatatlan érvvé ezt a remek kiadványt.

Az elmúlt 25 évben többször is leróttam kegyeletemet a hősi halottak temetőjében, részt vettem és beszéltem a két világháború ottani csatáira emlékező ünnepségeken. Szívügyem, hogy a terület jogszerű tulajdonosa és gondozója, Csíkszentmárton község, háborítatlanul őrizhesse a szülőföldjükért harcoló és a halált is vállaló hősök emlékét.

Nem tudom, hogy a mai nemzedék előtt mennyire ismert az előzmény: hogyan lépett be Románia az I. világháborúba? A Moldvából és Havasalföldből 1862-ben létrejött Egyesült Román Fejedelemség függetlenségét az 1878-as Berlini Kongresszus ismerte el. Uralkodója, a porosz Hohenzollern-Sigmaringen Károly 1881-ben koronáztatta magát királlyá. 1883-ban titkos szerződést írt alá az Osztrák–Magyar Monarchiával, ebben vállalta, hogy nem provokált háború esetén teljes haderejével a Monarchia segítségére siet. Az egyezményt rendszeresen meghosszabbították, utoljára 1913-ban. A világháború kitörésekor az 1914. augusztus 3-án tartott koronatanács a király kívánsága ellenére elutasította a csatlakozást a német-osztrák-magyar oldalhoz és deklarálta semlegességét, várva, ki kínál többet hadbalépéséért. A villámháborús remények kudarcát és a frontok megmerevedését követően mindkét táborban az a meggyőződés alakult ki, hogy a győzelem kulcsa új szövetségesek bevonása, mert ezzel az erőviszonyok majd kimozdulnak a nyilvánvaló holtpontról.

Egyértelmű volt, hogy a háborúból kimaradó semlegeseket csak kedvező ajánlatokkal, vonzó ellenszolgáltatás fölkínálásával, tehát területi ígéretekkel lehetett megnyerni. Oroszország – szövetségesei egyetértésével – Erdélyt és a Tiszántúlt ígérte Romániának, ezzel nem tudott versenyezni a Központi Hatalmak ajánlata az Oroszország által száz évvel korábban bekebelezett Besszarábia visszaadására Romániának. Amikor 1916 nyarán Bruszilov tábornok orosz offenzívája sikeresnek látszott, Románia az augusztus 17-én megkötött titkos szerződésben vállalta, hogy megtámadja Magyarországot és az antant oldalán harcol a győzelemig, semmilyen körülmények között nem köt különbékét. Cserében az antant megígérte, hogy a békeszerződésben Románia Ausztriától megkapja Bukovinát és Magyarország egész keleti részét a Vásárosnamény – Szeged vonalig. 1916. augusztus 27-én a Román Királyság hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának.

A katonailag jól előkészített támadás jó fél órával a hadüzenet bécsi átadása előtt indult meg egyszerre az összes erdélyi szorosban. A határt védő kis létszámú magyar erők csak lassítani, de megállítani nem tudták az ellenséget. A román hadsereg elfoglalta Csík és Háromszék területét, hatalmas menekültáradatot indítva el. A román katonaság általában fegyelmezetten viselkedett az elfoglalt területeken, de a sereg után érkező félkatonai alakulatok erőszakoskodtak és fosztogattak. Szinte teljesen felégették Csíkszeredát. „Románia beavatkozása egyenlő Magyarország halálos ítéletével, Ausztria szükségszerű felosztásának kezdete, s előrevetíti Európa átrendezését etnikailag egységes államokra” – írta Wickham Steed, a londoni Times külpolitikai rovatának vezetője. Jóslata akkor még elsietett volt.

A német egységekkel megerősített osztrák-magyar erők szeptember közepétől német alárendeltségben harcoltak, de 1916 november közepétől az egész keleti arcvonal parancsnoka Károly főherceg trónörökös lett. A szeptember elején indult ellentámadásban az „Előre” néven ismert m. kir. 39. honvéd gyaloghadosztályt a kassai 9., a miskolci 10., a munkácsi 11. és a besztercebányai 16. gyalogezred alkotta, ők, valamint a székely „Tigris” zászlóalj harcolt „a csíki határszélen”. A velük szemben álló román erőket november végétől az orosz cári 9. hadsereg XXIV. Hadteste erősítette meg. A német erősítés fiatal tisztje volt a II. világháború afrikai hadszínterén híressé vált Erwin Rommel. A Hátszegnél aratott nagy győzelem után a Központi Hatalmak hadereje visszafoglalta Nagyszebent, október 11-én pedig bevonult Csíkszeredába. A miskolci 10-es honvédek átkeltek a Hargitán és október közepén megkezdték több hónapon át tartó harcukat Gyimesben és az Úz-völgyében, az orosz csapatokkal megerősített román hadsereg ellen.

Sassy naplójában megörökítette a honvédő harcokat. 1917. februárban Zsögödön jegyezte föl: „Nem hiába mi vagyunk a 39. honvéd-hadosztálynak egyetlen olyan ezrede, mely színmagyar vármegyékből rekrutálódik, a borsodi, hevesi és alsózempléni fiuk mindig ott vannak, ahol a legnagyobb a veszedelem. A Zlota-Lipa, Korpiec fronton minket küldtek ki a Dnyeszter frontra. Most is minket küldtek ki a Gyimesi és Békási szoroshoz 26 kilométer kiterjedésű frontszakaszt védelmezni. Legújabb feladatunk még megtisztelőbb. Nekünk kell a Magyaros-Sövérjes-Lápos állásokat visszafoglalni az orosztól.”

A harcok szüneteiben született versei hitelesen adják vissza a magyar honvédek hangulatát: „Erdély! A régi legendáknak vége… / Elszálltak innen a tündérmesék… / Fakeresztek költöztek e vidékre, / Hősök nyugosznak itten szerteszét. / És ahol egy kis fehér fakereszt áll, / Vagy egy tömegsír dombja domborul… / A fakeresztekről új legenda kél, száll… / Félistenekről, kiknek vére hullt.” (Régi hegyek közül új legendák szállnak – Gyimesi szoros, 1916 december)

A versek, a Napló, kiegészítve mások megjelent emlékeivel és hadtörténeti írásokkal, nem utolsó sorban pedig Kövér Gyula magas színvonalú rajzai a nemrég megjelent könyv olvasóit a jó száz évvel ezelőtti harcoknak szinte átélőjévé teszik. Az egykorú fénykép-felvételek meggyőző erővel mutatják be, milyen komoly munkával elkészült állásokban, jól szervezetten folytak a harcok a gyönyörű táj rendkívül nehéz, helyenként az Alpok olasz hadszíntereit idéző terepeken. Részletes leírást kapunk az egyik legnagyobb fegyvertény, az oroszok által elfoglalt Magyarós hegycsúcs bevételéről Sáfrán Géza alezredes, ezredparancsnok vezetése alatt (1917. március 8.). Jelen vagyunk Károly király 1917. június 17-i csíkszeredai szemléjén, és részesei vagyunk az augusztus 8-i súlyos, nagy veszteségekkel járó, de sikeres ütközetnek is.

Románia katonai veresége (Bukarest elfoglalása) és az oroszországi forradalmak nyomán az erdélyi harcok csillapodtak, decemberben Románia fegyverszünetet, 1918. május 7-én pedig békét kötött. Szinte hihetetlen, hogy fél évvel később a túlerővel szemben összeroppant a gazdaságilag teljesen kimerült Monarchia hadserege, a magyar lakosság, a székelyeket is beleértve, képtelen volt fegyverrel állni el a rosszul felszerelt és 15 ezernél nem nagyobb, Erdélybe ismét betörő román hadsereg útját. Ez azonban nem csökkenti az Úz-völgyében egykor harcoló és most ott nyugvó hős katonák érdemeit, ahogy Sassy megírta: Erdély határhegyét harcolva bejárták, / S a szép Székelyföldet már szabadnak látták. / A hazai földért harcoltak itt bátran, / S hantjuk itt domborul a szabad hazában. (1916. október 18.)

Az idei augusztusi megemlékezésre nem vonultak ki a román szélsőségesek, bár az általuk állított 150 fakereszt ott van temetőben. A törvények betartásával és jóindulattal ez a román-magyar vita megoldható.

Ugyancsak a Transtelexen olvastam, hogy július elején a Hargita és Bákó megyei hatóságok, illetve a védelmi minisztérium képviselő megállapodtak, hogy az Úz-völgyében egykor harcoló valamennyi nemzet képviselői számára biztosítanak elkülönített területeket, amelyek a leendő megemlékezések helyszínéül szolgálhatnak.

Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke is részt vett a mostani megemlékezésen, és annak kapcsán írta: „Továbbra is kitartunk amellett, hogy az úzvölgyi temető nem lehet folyamatos cirkuszok helyszíne, és az egyetlen út a törvényes út. Fontos kihangsúlyozni: ez nem román-magyar cirkusz! Román ajkúak egy szélsőséges csoportja borzolja az indulatokat, akikkel a románság többsége sem ért egyet.”

A júliusi megállapodás szerintem elfogadható kompromisszum. Annál inkább, mivel mindkét világháborúban az Úz-völgyi csatatéren döntő mértékben magyarok és oroszok (szovjetek) ütköztek meg, a román elesettek száma csekély.

A fontos az, hogy a mai és a jövőbeli nemzedékek is kegyelettel emlékezzenek a hazáért harcoltakra.

Az idén júliusi megállapodást, a román és magyar emlékhelyet szétválasztva, békésen folytatódhatnak az ünnepségek. 2024. március 8-án, a Magyarós csúcs oroszoktól visszafoglalásának 106. évfordulóján Miskolc városa Csíkszentmártonnal és egész Székelyfölddel ünnepi keretek között emlékezhetne meg felmenőink teljesítményeiről, augusztusban pedig az 1944-es áldozatokról.