A keresztény-konzervatív cukormázba mártott erdélyi Horthy-kultusz keserű árnyalatai

Egyre szaporodnak az ünnepelni és megemlékezni valók is, a jelennek, a kritikus reflexiónak arra, ami velünk történik, lassan nem is marad helye. Ha február eleje, akkor Horthy-emléknap van alapon ki is vonultak február 9-e délutánján a kézdivásárhelyi temetőbe Horthy Miklósnak virágot vinni az Erdélyi Vitézi Rend tagjai. Még egy fiatal gyermeket is előállítottak, hogy verset mondjon a kopjafánál. Volt zászló is, meg minden ami kell egy ilyen magasztos pillanathoz.

Mivel a Vetró András által domborművel ellátott kopjafát már 10 éve, 2013. decemberében felszentelték, feltételezhető, hogy már akkor igény volt arra, hogy a 83 éve Észak-Erdélybe belovagoló Horthynak Kézdivásárhelyen is legyen egy emlékhelye, azaz egy évtizede énekelnek, szavalnak, koszorúznak, ápolgatják a nemzetegyesítő hadvezér emlékét Erdély keleti végein.

Az ünneplők egyenes székely emberek, pillanatig sem gondoltak arra sem tíz évvel ezelőtt, sem most, hogy „a nemzeti együttműködés rendszerének” egy olyan korszakát dicsőítik, amikor abba nem fértek bele a zsidók, kommunisták, cigányok stb. Az 1930-40-es években Európában Magyarország a fajvédelem úttörőjének számított, írja Ungváry Krisztián a Horthy-rendszer mérlegében. Mára ismét Magyarország, a magyar miniszterelnök az, amely a kevertfajúságtól félti népét. Teszi ezt Erdélyben, Tusványoson, 2022-ben, bő száz évvel Trianon és 80 évvel Horthy észak-erdélyi bevonulása után.

Édes Erdély, itt vagyunk…

Horthy nem volt háború bűnös – ezt már magától Vetró Andrástól tudtuk meg. Ezért Erdély köztiszteletben álló szobrásza gond nélkül eleget tett a felkérésnek és elkészítette az alkotást. „Nem tartom problémásnak, állítanak neki szobrokat máshol is. Van, akit rehabilitálnak, például Görgey Artúrt, akinek a szerepéről mostanában szép lassan átalakul a képünk. Horthy csinált jó dolgokat is” – válaszolta a Transtelex megkeresésére.

Nem is gondolkodhatnának másképp az erdélyi magyarok, ha maga Orbán Viktor miniszterelnök, aki a felmérések szerint magasan vezeti a népszerűségi mutatókat az erdélyi magyarság körében, már évekkel ezelőtt kijelentette, hogy Horthy kivételes képességű államférfi volt.

Ott tartunk tehát, hogy nyolc évtizeddel a holokauszt után, amely nyomán Erdélyből 131 639 zsidót deportáltak és öltek meg, ismét le kell szögezni: a Horthy-kultusz nem kívánatos, veszélyes és a kiegyensúlyozott történelmi emlékezet elleni merénylettel egyenlő.

Igaz ugyan, hogy ha a szélsőségesek egyáltalán érvelnek, azt hozzák fel, hogy Horthy nem volt háborús bűnös, hiszen Nürnbergben csak tanúként hallgatták ki. Ezt a megemlékező vitézek is szóvá tették és Tamás Sándor is erre célozhatott, amikor azt állította, hogy nem törvénytelen a megemlékezés. Azonban ez a beállítás éppen annyira rosszhiszemű, mint amennyire a jogi-történelmi tények nem ismeréséből ered. El kellene engedni a mítoszokat: Horthy Miklós nem a fehér lovon belovagoló hős volt a második világháborúban, aki Észak-Erdélyt visszacsatolta Magyarországhoz, hanem Magyarország kormányzója, aki aláírta a zsidótörvényeket és jóváhagyta a deportálásokat is.

Az emlékezetpolitikusok azonban másképp döntöttek, és Horthy kenderesi újratemetése után elkezdődött annak rehabilitációja is. Halálának 50. évfordulóján Budapesten már felvonult a teljes politikai jobboldal. 2015-ben Orbán még azon a véleményen volt, hogy nem támogatható a Horthy-kultusz, 2022-ben azonban már Kövér László házelnök szemet hunyása mellett rendezte meg a Mi Hazánk a Horthy-ünnepséget szoborállítással egybekötve Dúró Dórának, az Országgyűlés alelnökének parlamenti irodájában.

Szobrot csak példaképeknek emelünk, példaképpé pedig az egész életút és emberség, nem pusztán egy szűkebb szakmai tevékenység teszi az illetőt. Vagyis akkor, amikor a jelen hatalom olyan valakit állít követendő mintaként a társadalom elé, akinek lényegéhez tartozott a kirekesztés, akkor ez a hatalom nem tekinthető befogadó szelleműnek, a másik emberi méltósága feltétel nélküli tisztelőjének.

Az elmúlt másfél évtized propagandájának köszönhető az is, hogy a jobboldal szimpatizánsaihoz nem érnek el az olyan megalapozott és helytálló elemzések, mint például Romsics Ignác történész munkái. Az új kutatási eredmények nem váltak a reális nemzeti önismeret részévé, és a megkoszorúzott Horthy-alak nem más, mint egy ideálkép, amelynek vajmi kevés köze van a valósághoz. Ahogy Vetró András szobrásztól is visszahallottuk, és a kézdivásárhelyi megemlékezésen is elhangzott, a jobboldal körében divatos alaptézisek szerint Horthy az ezeréves magyar történelem egyik legjelentősebb államférfija, aki a nagyhatalmak játékszerévé vált.

Milyen kép él a koszorúzókban Horthyról?

Magyarország hűséges fia volt, aki az ország felemelkedéséért, függetlenségének megőrzéséért munkálkodott, a zsidóság megmentése érdekében is sokat tett, és nem terheli felelősség sem a két világháború közötti hárommillió koldusért, sem a Don-kanyarban meghalt, több mint 100 ezer katona haláláért, sem a vidéki zsidóság deportálásért.

Tragikus figurája a kornak, aki – amíg lehetett – megőrizte Magyarország függetlenségét, védelmet nyújtott a menekülőknek, a zsidóságnak, miközben súlyos személyes drámákkal kellett megküzdenie, sorra elvesztette gyermekeit, majd, amikor megzsarolták, lemondott a hatalomról. Elhurcolták és fogságából a háború után a szövetségesek szabadították ki, akik nem tartották bűnösnek.

Az életútnak ennél a pontjánál mindig kötelező módon illik fölemlegetni Sztálint, aki maga jelentette ki, hogy Horthyt nem kell bíróság elé állítani, mert öregember, és amúgy is megpróbált kiugrani a háborúból. A történet úgy ér véget, hogy a kormányzó Nürnbergben tanúvallomást tett, majd haláláig megbecsülésben élt Estorilban, nem utolsósorban a megmentett zsidóság támogatásának köszönhetően.

Az egyre másra szaporodó szobrok és emlékhelyek közepette nincs már megfelelő keret Horthy történelmi szerepének, egyéniségének részletes taglalására, de egy-egy ilyen csörte kapcsán néhány dolgot fontos leszögezni: Horthy Miklóst rendkívül súlyos politikai és morális felelősség terheli Magyarország katasztrófába torkolló II. világháborús szerepéért. Romsics Ignác történészprofesszor szerint Horthy „egyszerűen félreismerte a politikai helyzetet. A katonai vezetéssel együtt azt hitte, hogy a németek fognak győzni, és jó lesz, ha mi is velük menetelünk. Súlyosan tévedett. Majd 1944 tavaszán passzívan eltűrte a vidéki zsidók deportálását. Felelőssége mintegy félmillió zsidó pusztulásáért tagadhatatlan. Októberben nem tudta megszervezni a háborúból való kiugrást sem, s végül átadta a hatalmat Szálasinak. Ezzel jelentősen növelte az áldozatok számát és a háborús károkat.”

A milliós létszámot elérő emberveszteségek, az országot ért mérhetetlen anyagi és erkölcsi károk, a zsidótörvények jóváhagyása, a Kamenyec-Podolszkij-i mészárlás, a Szovjetunió és Jugoszlávia elleni hadba lépés, a II. hadsereg frontra küldése, a munkaszolgálatosok halála, a vidéki zsidóság deportálása – mind ennek a korszaknak a történései.

A felsorolt vádakkal kapcsolatban Horthy személyét és cselekedeteit azzal szokás mentegetni, hogy a kormányzó nem tudott semmiről, kormányai, miniszterelnökei, hivatalnokai, a különböző intézmények, illetve a német megszállók a felelősek a történtekért, akik és amelyek Horthy tudta nélkül hozták meg rendeleteiket, intézkedéseiket, hajszolták bele az országot a végzetes lépésekbe. Ez olyan, mintha azt mondanánk, a Romániában elkövetett atrocitásokért nem Antonescu volt a felelős, vagy Olaszországban nem Mussolini.

Mit mondanak a történészek Horthyról?

Romsics Ignác egyértelműen leszögezi: a Horthy országlása alatt elfogadott zsidótörvények ellen a kormányzó egyszer sem élt vétójogával. Az ő szemében voltak „jó” zsidók és „rossz” zsidók, s utóbbiak esetében „a legszigorúbb retorziókat” tartotta szükségesnek. A német megszállás után a „zsidókérdést” illetően szabad kezet adott a kormánynak, nem kívánt befolyásával élni, holott – hívja fel a figyelmet Romsics – Horthy már 1943 tavasza óta tudta, vagy legalábbis sejtette, mi történik a deportált zsidók többségével. „Ezért felelőssége a történtek miatt megkérdőjelezhetetlen” – szögezi le a professzor.

Horthy tehát az első zsidótörvény aláírásától kezdve az utolsó vagonajtó bezárásáig felelősséggel tartozik azokért az atrocitásokért, amelyeket Magyarországon a zsidósággal szemben elkövettek. Számos dokumentum áll rendelkezésünkre, amely bizonyítja, hogy Horthy már 1938-tól kezdve figyelemmel kísérte a zsidókérdés alakulását. Nemcsak tájékoztatták a fejleményekről, de ő is tájékozódott és pontosan tudta, hogy mi történik a német, az európai, majd a magyar zsidósággal. 1944 márciusában Klessheimban találkozott Hitlerrel, ahol a német megszállásról és a zsidókérdésről is tárgyaltak. A kiutazást megelőző napon Stern Samu, a Zsidó Tanács elnöke, aki felkereste Horthyt, sírva távozott a kormányzótól, mert mindketten pontosan tudták, mi következik.

Klessheimben Hitler azt mondta, Horthy akkor marad a helyén, ha teljesíti a német követeléseket: egy új nácibarát kormányt nevez ki, biztosítja az ország gazdasági és hadipotenciáljának német háborús célok szolgálatába állítását, a német csapatok támogatására újabb hadseregnyi katonát küld a keleti frontra, pénzügyileg hozzájárul a német háborús terhek megoldásához és nem utolsósorban a lehető leggyorsabban megoldja a zsidókérdést. Horthy ezt vállalta, magyarán kollaborált, amiért az ország és a magyar zsidóság rettenetes árat fizetett.

Idézzünk egy részt Horthy emlékiratából: „Hitler (...) miután néhány elismerő szót ejtett a zsidókérdésben addig történtekre, hangsúlyozta, hogy még többet kíván, és hogy e végből a Gestapo mindaddig Magyarországon marad, amíg csak a zsidókérdés tökéletes megoldása be nem következik.” Horthy tehát Klessheimben a bűnrészességet vállalta, amikor megegyezett Hitlerrel, s hazatérve teljesítette a német kívánságokat.

A kézdivásárhelyi zsidók Horthy árnyékában

Vajon a jelenlegi kézdivásárhelyi lakosok tisztában vannak-e azzal, hogy 1880-ban telepedtek le zsidók a városukban és 1941-ben a város lakosságának egy százalékát tették ki? Igaz, ez abszolút értékben nem jelentett sokat, hiszen a város összlakossága annak idején mintegy 6600 fő volt.

Miután a munkaképes férfiakat besorozták a magyar hadsereg munkaszolgálatos különítményeibe, mindössze 55 zsidó lélek maradt Kézdivásárhelyen: nők, öregek és gyermekek, idézi Randolph L. Brahamet Andrea Ghiță, aki összefoglalja a végkifejletet is: 1944. május 3-án mindannyiukat összegyűjtötték és lovas katonai kocsikon a sepsiszentgyörgyi Csiki utcai gettóba vitték. Május 10-én a kézdivásárhelyi zsidókat – a többi háromszéki településről összegyűjtött sorstársaikkal együtt – a vasútállomásra vitték, tehervagonokra rakták és a szászrégeni gettóba szállították. Június elején Auschwitzba deportálták őket. Az 55 kézdivásárhelyi zsidó közül 13-an, azaz egyötödük maradt életben. A többiek osztoztak a mintegy 440 ezer főt számláló magyarországi zsidó sorsában. Mindez 1944 május-júniusában történt, amikor Horthy Miklós volt Magyarország kormányzója.

Akkor és most: a fel nem dolgozott múlt, ami agyon nyom

Mindezekről az aspektusokról nincs érdemi vita. Csak politikai indíttatású és szándékú kinyilatkoztatások vannak, és azok számára, akik koszorúzni járnak ki a Horthy-emlékművekhez a valós Horthy-kép nem létezik. A magyar kormány emlékezetpolitikája Wass Albert és Nyírő József után, a minimum félmillió magyar állampolgár haláláért felelős Horthyt is beemeli a nemzeti panteonba. Az árnyaltabb szakmai megközelítéssel ellentétben egy rendkívül propagandisztikus Horthy-képet alakítottak ki, aminek köszönhetően a volt kormányzó sokak szemében a második honalapító, a csodálatra méltó hadúr. Ehhez a kultuszhoz asszisztál az erdélyi magyar politikum is, amely már Wass Albertet is abszolválta a nácizmus bűne alól, és kikérte magának, hogy Karácsony Gergely minősítgesse a nagy írót.

Tamás Sándor, az RMDSZ Háromszéki Szervezetének elnöke, Kovászna megye tanácselnöke szerint a Horthy-megemlékezés nem volt törvényellenes (sic!), és mindennek van helye a nap alatt, még a Transtelexnek, sőt, Kulcsár Árpád újságírónak is, aki bírálta a koszorúzást a Mércén, és ezért meg is fenyegette őt a vitézi rend egyik tagja, maga is RMDSZ-es önkormányzati képviselő Lemhényen. A felületes olvasó azt hinné, hogy ez egy békítő gesztus Tamás Sándor részéről, olyan a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon hozzáállás, hadd mondja el mindenki a magáét, hisz szólásszabadság van.

El kell azonban oszlatnunk ezt a tévhitet: Tamás csupán az RMDSZ által mesteri szintre emelt és csúcsra járatott kettős beszédet, ambivalens diskurzust tolja, amelyet nemrég Kiss Tamás és Toró Tibor társadalomkutatók is bíráltak a Transtelexen. Így olyan helyzetek alakulnak ki, hogy miközben a holokauszt évfordulókon folyamatosan hangoztatják, hogy soha többé és virágkoszorúkat helyeznek el az áldozatok emlékműveinél, ugyanazzal az elánnal a Horthy-kultuszt is szárnyuk alá veszik. Gyakrabban kellene Tamás Sándornak végigsétálnia azokon az utcákon Sepsiszentgyörgyön, ahol tavaly botlatóköveket helyeztek el a holokauszt áldozatainak emlékére. Egyszer-kétszer megbotolva talán az RMDSZ-es tanácselnök is eltűnődne azon, hogy – egy közérthető, vallásos párhuzammal élve – „Krisztusnak és Pilátusnak egyaránt szolgálni nem lehet”.