Ki mérgezte meg a magyar–magyar viszonyt? A levélszavazatok politikai szerepe

A kisebbségi magyarok szavazati joga körüli vita valós dilemmából indul, de az a helyzet, amihez ma viszonyulunk, eleve egy politikailag manipulált konstrukció. Zsigmond Csilla, az ELTE Társadalomtudományi Kutatóközpont kutatója szerint a fordulópont ott volt, amikor a Fidesz a kettős állampolgárságot összekapcsolta a választójoggal – egy olyan döntéssel, amelynek megkérdőjelezhető a valódi nemzetpolitikai indoka. Úgy látja, a honosítás önmagában még értelmezhető lett volna nemzetpolitikai gesztusként, de a szavazati jog hozzárendelése már egyértelműen belpolitikai logikát követett. „Abszolút meg lehet kérdőjelezni, hogy ebben mi volt a nemzetpolitikai cél” – fogalmaz, és szerinte a válasz elég egyértelmű: a Fidesz egy magyarországi belpolitikai érdekből hozott döntést, amelyet utólag nemzetpolitikai narratívába csomagolt. Az állampolgárság és szavazati jog nyilván összekapcsolható – és erre is számos példát látunk –, de ez az összekapcsolás nem magától értetődő, erről az érintettekkel való érdemi vita és egyeztetés során kellett volna dönteni, de ez nem így történt.

Visszapillantó a szavazati jog kezdetéig

A probléma gyökere szerinte még korábbra, a 2004-es népszavazásig vezethető vissza. A kettős állampolgárság kérdése már akkor is egy belpolitikai küzdelem része volt, amelyet nemzetpolitikai csomagolásban közvetítettek a határon túli magyar közösségek felé. Az egész diskurzus torz alapokra épült, és ezt tovább terhelte a „23 millió román munkavállalóval” riogató MSZP-s kampány, amely tartósan meghatározta, hogyan gondolkodnak a romániai magyarokról a magyarországiak, illetve a kisebbségi magyarok sérelmi helyzetét is hosszú távra megerősítette.

Erre építve a Fidesz egy rendkívül hatékony narratívát alakított ki: „a baloldal nemzetárulásával” szemben saját magát a jóvátétel politikai erejeként pozicionálta. A könnyített honosítás ebben a történetben nem egyszerű szakpolitikai döntésként jelent meg, hanem morális igazságtételként. Ebben a keretben a kettős állampolgárság megkérdőjelezhetetlenné vált, és ezzel együtt eltűnt a vita lehetősége is.

„A felfokozott, kizárólag a nemzeti érzelmekre épülő diskurzus ellehetetlenítette az arról való vita lehetőségét, hogy ezt össze kell-e kapcsolni a szavazati joggal” – fogalmaz Zsigmond Csilla.

A választójog belpolitikai érdekeiről árulkodó volt Mikola István elszólása is még a Fidesz 2006-os kongresszusán: „Ha négy évre nyerni tudnánk, és (...) utána mondjuk az ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők szavazhatnának, húsz évre minden megoldódna”.

A társadalomkutató hangsúlyozza, hogy ez a döntés nem a kisebbségi magyar közösségek igénye volt. Egyetlen kisebbségi magyar politikai szervezetnek sem állt érdekében a szavazati jog ilyen formájú kiterjesztése, mégsem volt lehetőségük érdemi álláspontot képviselni, mert egy olyan politikai klíma jött létre, amelyben a szereplők nem tudtak szembemenni a szavazati jog ügyével, és nem lehetett nyíltan vitatni annak következményeit sem.

Ez a csapdahelyzet a 2010 utáni időszakban csak tovább erősödött. Az RMDSZ – például Markó Béla révén – egyértelműen hangot adott az ezzel kapcsolatos kritikájának, de az érdemi egyeztetésnek és vitának nem volt tere, a döntést, és ennek tartalmi elemeit, a Fidesz monopolizálta. Az RMDSZ példáján keresztül jól látszik, hogy hogyan alakult ki fokozatosan egy erősen aszimmetrikus viszony, és hogyan csökkent az érdemi párbeszéd és vita lehetősége. Továbbmenve, azt is láthatjuk, hogy ebben a folyamatban hogyan súlytalanodtak és váltak tartalom nélküli díszletekké azok a fórumok, amelyek elvileg a vita és az egyeztetés fórumaiként jöttek létre – a Magyar Állandó Értekezlet, a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma, illetve a Diaszpóra Tanács.

Zsigmond Csilla szerint annak, hogy az RMDSZ nem mert szembeszállni a Fidesz által propagált szavazati joggal, annak is szerepe volt, hogy az erdélyi nagypárt megijedt a Fidesz által támogatott kisebbek – MPP, EMNP – esetleges térhódításától, amit részben túlbecsült. Másrészt maga a politikai keret is adott volt: a Fidesz úgy határozta meg a kettős állampolgárság és a szavazati jog körüli diskurzust, hogy abból gyakorlatilag kizárta az érdemi megbeszélés lehetőségét. A végeredmény egy alkalmazkodási kényszer lett: az RMDSZ fokozatosan behódolt, elfogadta a Fidesz domináns szerepét, és elveszítette annak a lehetőségét, hogy önállóan alakítsa ezt a kérdést.

Sőt, a bevezetése után nagyon hamar kialakult egy sajátos politikai verseny is a szavazatok körül, ami már-már nevetséges pillanatokat is eredményezett a nyolc, illetve négy évvel ezelőtti választások alkalmával. Az lett a legfontosabb kérdés, hogy ki tud több szavazatot mozgósítani és eljuttatni Magyarországra. „Ki viszi hamarabb Budapestre a levélszavazatokat?” – foglalja össze Zsigmond Csilla a lényeget, egy jól ismert parafrázissal.

Valóban versenyfutás zajlott, a Fidesz által támogatott hálózatok, az EMNP és az EMNT Demokrácia Központjai, valamint az RMDSZ saját struktúrája egyszerre voltak jelen, és egymással versengve próbálták bizonyítani, ki tud hatékonyabban mozgósítani, és ki a megbízhatóbb partner Budapest számára. A tét a lojalitás bizonyítása volt, és ez annyira jól sikerült, hogy a Demokrácia Központokat időközben bezárták, és mára az RMDSZ már egyetlen szereplőként gyűjtheti össze a szavazatokat

És bár ez Erdélyben a leglátványosabb, Zsigmond szerint nem egyedi jelenség: a kisebbségi magyar közösségek egészében hasonló dinamika érvényesült, csak itt sokkal jobban látszik.

A kisebbségi magyar közösségeknek jó lenne felismernie ezt a gyakorlatot, amikor az önös politikai érdek felülírja a nemzetpolitikainak nevezett érdeket. Ezt tapasztalhatta meg legutóbb a romániai magyar közösség akkor, amikor Orbán Viktor a romániai elnökválasztási kampányban George Simiont támogatta, vagy a szlovákiai magyarok akkor, amikor a Fico-kormányt támogatva néma maradt a Beneš-dekrétumok megerősítése során, a vajdasági magyarok a szerb kormány feltétel nélküli támogatásával, és csak belegondolni tudunk, hogy ez mennyire hatványozott lehet a kárpátaljai magyarok számára, amikor a magyar kormány folyamatosan azt az országot támadja, amelyben élnek.

A szavazati jog tényleges súlya

A levélszavazatok jelentőségét a közbeszéd eltúlozza, figyelmeztet a szociológus, és a levélszavazatok súlyát konkrét számokkal is helyreteszi. A magyar választási rendszerben azok a választók, akik rendelkeznek magyarországi lakcímmel, két szavazatot adnak le: egyet egyéni jelöltre, egyet pártlistára. A határon túli, magyarországi lakcímmel nem rendelkező állampolgárok ezzel szemben csak listára szavazhatnak.

Ez már önmagában is különbséget jelent, főként, hogy a választási rendszer súlypontját a Fidesz az egyéni választókerületek irányába tolta. A 199 fős parlamentben 106 mandátum egyéni választókerületekből érkezik, és 93 listáról. A levélszavazatok a listás „kosárba” kerülnek, és ezen keresztül hatnak a mandátumelosztásra. A tényleges súlyuk tehát korlátozott: maximum két mandátumról döntenek, mondja a kutató, aki idézi, hogy 2018-ban egy, 2022-ben két mandátum sorsa múlt rajtuk. Ugyanakkor természetesen bagatellizálni sem kell ezeket, egy kiélezett versenyben minden mandátum számít és egy két mandátum is döntő lehet.

Zsigmond Csilla szerint a politikai jelentőségük csekélyebb, mint amit a közbeszéd rájuk vetít. Ez a torz érzékelés nem véletlen, a Fidesz által átalakított választási rendszer és az erre ráépített kommunikáció együtt hozta létre ezt a helyzetet, amelyben egy alapvetően kisebb súlyú tényezőből, a kisebbségi magyar szavazatokból politikai szimbólum lett.

Ehhez társul az is, hogy ezek a szavazatok rendkívül egyoldalúan oszlanak meg: 2022-ben közel 94 százalékuk, 2018-ban még ennél is több a Fideszre érkezett. Ez azonban nem magyarázható önmagában a választói preferenciákkal. Zsigmond szerint ezt csak a teljes kontextus figyelembevételével lehet érteni:

hogyan vezették be a kettős állampolgárságot, milyen narratívát építettek rá, hogyan alakította ki a maga hegemón kommunikációs fölényét és hogyan uralja a nyilvánosságot a Fidesz az elmúlt másfél évtizedben, ezek mind hozzájárult ahhoz, hogy az erdélyi magyarok így viszonyuljanak ehhez a kérdéshez.

A magyarországi közvéleménynek azt is látnia kellene, hogy a levélszavazatok nem a romániai magyarok 94%-át jelentik (vagyis jelentették legutóbb), hanem a tizenöt év alatt a magyarországi választásokra regisztrált 311 128 romániai magyar kettős állampolgár közül azokat, akik majd ténylegesen élnek szavazati jogukkal és leadják a levélszavazataikat. A romániai magyar kettős állampolgárok fele (kb. 300 ezer fő) nem is regisztrált, illetve a romániai magyar választókorú népesség másik egyharmada nem is kettős állampolgár – tehát mélyen leegyszerűsítő és nem igaz az az üzenet, hogy a romániai magyarok 94%-a a Fideszre szavazott a korábbi választásokon.

Zsigmond Csilla nemcsak a kampányt bírálja, hanem azt a politikai struktúrát, amely ezt a helyzetet létrehozta. Úgy látja, 16 év kormányzás után a politikai kommunikáció teljesen kiüresedett:

„egyetlenegy üzenet van: ha nem Orbán Viktor lesz a miniszterelnök, akkor háború lesz”.

Ez szerinte egy tudatosan működtetett félelemkeltő rendszer, amely felszámolja a lehetőségét annak, hogy bármiről is érdemi politikai vita alakuljon ki. Ebben a közegben az is torzul, ahogyan a határon túli magyarok saját szerepüket látják. A rendszer feléjük folyamatosan azt sugallja, hogy az ő szavazatuk is kulcsfontosságú. Zsigmond szerint ez is a konstrukció része: lojalitást épít, miközben elfedi a valós arányokat.

Erre az aránytalanságra, torzításra és félelemkeltésre játszik rá másik oldalról a DK a maga ugyanilyen végtelenül káros kampányával, mondja a szociológus. Ahogyan a Fidesz kampányában mindent elborít az ukránellenesség és a háborúval való riogatás, a DK kampányának fő üzenete a határon túli szavazatokkal való riogatás, és a szavazati joguk megvonásának tematizálása. A DK is pontosan tudja, hogy a kisebbségi magyar levélszavazatok egy vagy két mandátum sorsáról döntenek. Azzal is teljesen tisztában van, hogy demokráciában szerzett jogot nem vonunk meg. Mégis, a pillanatnyi haszonszerzés reményében, megint beleáll ennek a törésvonalnak az erősítésébe, a magyarországi közvéleménynek a kisebbségi magyarok elleni hangolásával. Amely a maga során a Fidesznek a kisebbségi magyar közösségek felé irányuló narratíváját segíti végső soron, hiszen megint megerősíti, hogy a magyarországi „baloldali” pártokra „nem számíthatnak” a kisebbségi magyar közösségek.

„Fontos látni a levélszavazatokkal kapcsolatosan felvethető reális problémákat – a névjegyzékek frissítésének problémáját, a szavazatok tisztaságának a garantálását, a szavazatok eljuttatásának igencsak problematikus kérdését –, ezekről lehet és kell beszélni, sőt, de megismételni a határon túli magyarokkal való riogatást ugyanolyan kártékony, méltatlan és fals, mint a kormánypropaganda ukránellenessége.”

A magyarországi választási rendszer torzulása és a levélszavazatok

Zsigmond szerint a levélszavazatok kérdését önmagában nem lehet megérteni, csak akkor, ha a teljes választási rendszert nézzük – azt a rendszert, amelyet a Fidesz 2010 után tudatosan átalakított.

A kutató arra emlékeztet: a korábbi rendszer alapvetően arányos logikára épült, vagyis nagyjából azt tükrözte a parlamenti erőviszonyokban, hogy a választók milyen arányban támogatták az egyes pártokat, vagyis hitelesen leképezte a működő többpártrendszert. A Fidesz azonban ezt lebontotta, és egy olyan modellt hozott létre, amely kifejezetten a győztest erősíti: a választókerületek átszabása (gerrymandering), a listaállítási feltételek szigorítása mind ennek a torz rendszernek lett a része, akárcsak a határon túli magyarok szavazatai.

„Ennek következménye az a sokat idézett példa, hogy 2018-ban Orbánék a szavazatok 48 százalékával kétharmados parlamenti többséget tudtak szerezni. Ez a korábbi rendszerben elképzelhetetlen lett volna” – mondja Zsigmond.

A részletszabályok hosszasan sorolhatók, de a lényeg röviden az, hogy a rendszer több ponton is a kormánypártnak kedvez: a már említett módosítások mellett az egyéni körzetek felülreprezentálása, az egyes körzetekben a szavazatok súlya, az egyfordulós rendszer, valamint a győzteskompenzáció néven elhíresült elem mind ebbe az irányba hatnak. „Nem az van, hogy lejt a pálya, hanem hogy sokszorosan lejt” – fogalmaz a kutató, és a kisebbségi magyar közösségekben ezekkel az aránytalanságokkal is tisztában kellene lenniük a kettős állampolgárságú szavazóknak, hogy világosan lássák a választások tétjét. Ezért nem mindegy például, hogy indulnak-e a kisebb pártok és főként, hogy az egyes egyéni választókerületekben hány jelölt indul – ennek felelősségét minden kispártnak is fel kell vállalnia –, és ezért nem állja meg a helyét az az érvelés, hogy indulásuk a kormányváltást segíti.

És itt kapcsolódik be az erdélyi magyar szavazók kérdése. Hiszen az is ennek a választási rendszernek a következménye, hogy a levélszavazatok politikai jelentősége fel van nagyítva. A Fidesz egyszerre épített ki egy számára kedvező választási struktúrát, és egy olyan narratívát, amelyben ezek a szavazatok kiemelt szerepet kapnak.

A levélszavazatok és a kommunikációs tér

A téves percepció nagymértékben a Fidesz által kiépített médiarendszernek köszönhető, ami teljesen leuralja azt a nyilvánosságot, amelyben a választók élnek, magyarázza a társadalomkutató. Ez nem egyszerű médiatúlsúly, hanem egy olyan mértékű koncentráció, amelyhez hasonló aránytalanság az Európai Unión belül alig található. Nemcsak a KESMA-ról van szó, hanem arról is, hogy a közszolgálati média hírközlés területén teljesen elvesztette a közszolgálati jellegét: egyetlen ellenzéki párt sem kap műsoridőt a kampányban, olyan párhuzamos valóságot építenek, amelynek bizonyítottan propagandisztikus céljaik vannak. „A hírszolgáltatás abszolút nem teljesíti a közszolgálatiság kritériumait, hanem teljesen kormánypropagandaként működik” – mondja Zsigmond Csilla.

Ennek a hatása különösen erős a kisebbségi magyar közösségekben, hiszen a felmérések nyomán tudni lehet, hogy a médiafogyasztási szokások miatt az erdélyi magyarok jelentős részének – különösen az idősebb korosztálynak – az elsődleges információforrása a Duna TV és az M1, ezért a kormányzati narratíva hatása sokkal erősebb, mint Magyarországon, és kevésbé ellensúlyozott. A független sajtótermékek kevésbé jutnak el az erdélyi magyarokhoz. A Fidesz nemcsak politikai, hanem kommunikációs értelemben is integrálta a kisebbségi magyar közösségeket a saját rendszerébe, és amikor az érdeke úgy kívánja, ezeket a közösségeket gond nélkül fel is használja céljai eléréséhez, vagyis a lojalitást nemcsak politikai állapotként lehet leírni, hanem a médián keresztül folyamatosan újratermelt helyzetként is.

Ebben a kontextusban kell értelmezni azt is, hogy miért van folyamatos kampány Erdélyben. A Fidesz politikusai látványosan jelen vannak: miniszterek, államtitkárok járják a térséget, rendezvényről rendezvényre.

És ez a folyamatos jelenlét és kommunikáció együtt hozza létre azt az élményt, hogy „csak a Fidesznek van üzenete az erdélyi magyarok számára, és egy idő után az lett a status quo, hogy másnak nincs helye ebben a térben” – foglalja össze Zsigmond Csilla a kommunikációs tér leuralásának a lényegét.

Az RMDSZ pedig partner ebben, hogy azt sugallják a választóknak, hogy tulajdonképpen csakis a folytatásra lehet szavazni.

A Tisza megjelenése ugyan valamelyest megtörte ezt a képet, de egyelőre korlátozott hatással. Voltak kísérletek – például Magyar Péternek a gyaloglása, amely Nagyváradon ért véget –, amelyek jelezték, hogy létezik alternatíva, más politikai szereplők is megszólítanák a kisebbségi magyar közösségeket, de ezek még nem tudták érdemben áttörni a kialakult kommunikációs falat. A kampányban pedig a Tisza ezt nem tematizálta, ezzel is jelezve, hogy nem áll be ebbe a zsákutcás, téves dichotómiába, hanem egy esetleges kormányváltás után minden bizonnyal megpróbálná lebontani ezt a keretezést. Magyar Péter egyébként második erdélyi látogatásakor együttműködést ajánlott az RMDSZ-nek, de egyúttal élesen bírálta a magyarországi források erdélyi elköltésének átláthatatlanságát is. A Tisza Párt programjában átlátható támogatáspolitikát ígér a külhoni magyaroknak.

Ebben a Fidesz által uralt nyilvánosságban a kisebbségi magyar közösségek kevésbé érzékelik, hogy mi mindenről szól Magyarországon a választás – a jogállamiság leépítéséről, a korrupcióról, a függőségi viszonyokról, az egészségügyről, az oktatásról, az Európához tartozásról – amelyről például a maga során a romániai magyarság egyértelműen véleményt nyilvánított a romániai elnökválasztáskor.

Változás a választási rendszerben

Zsigmond Csillát arról is megkérdeztük, hogy mit gondol, egy kormányváltás hozhat-e módosításokat abban a levélszavazási rendszerben, amit már most is nagyon sokan kritizálnak. Felmérés bizonyítja, hogy a magyarországi állampolgárok 60 százaléka ellenzi ezt, és emiatt tud a DK erre kampányt építeni, illetve emiatt éleződött ki a magyar-magyar viszony az elmúlt hónapokban. A társadalomkutató szerint egy kormányváltás a választási rendszer korrekcióját is jelentené (a felhatalmazás mértékétől függően), de a kettős állampolgárok szavazati jogának megvonását semmiképp sem tartja elképzelhetőnek, szerzett jogot nem vonnak meg. Az anomáliák korrigálására viszont mindenképp szükség lenne. De egy kormányváltás legnagyobb hozadékát – kisebbségi magyar szempontból – mégsem önmagában a választási rendszer átalakításában látja, hanem a propaganda visszaszorításában.

Úgy látja, már az is óriási pozitívum volna, ha ez a fajta, folyamatos és centralizált kormányzati kommunikáció megszűnne. Nemcsak a politikai viszonyokat rendezné át, hanem a kisebbségi magyar közösségek helyzetét is alapvetően megváltoztatná. Ma ugyanis ezek a közösségek egy folyamatos, egyirányú kommunikációs kitettségben élnek. Egy többhangú nyilvánosság megjelenésével szerinte az is elképzelhetővé válna, hogy a kisebbségi magyar közösségek figyelme részben visszaforduljon a saját, helyi ügyei felé. Nem kizárólag a magyarországi politikára lennének rákapcsolva, hanem kialakulhatna egy kiegyensúlyozottabb fókusz.

Ez a változás szerinte gyorsabban megtörténhetne, mint gondolnánk. A kommunikációs tér átalakulása nem évtizedek kérdése, hanem akár rövid idő alatt is érzékelhető lenne.

„Alábecsüljük annak a felszabadító hatását – mondja –, hogy milyen lenne egy olyan közegben élni, ahol nem ömlik mindenhonnan a folyamatos fenyegetés. Amikor a hírek, a plakátok, a politikai üzenetek nem a félelemre és a kiszolgáltatottság érzésére épülnek.” Egy ilyen változás nemcsak politikai értelemben lenne fordulat, hanem mentális és morális értelemben is. Egy olyan közeg kialakulását jelentené, ahol a közélet nem a folyamatos nyomás és manipuláció terepe, hanem teret nyithatna a valódi párbeszédnek.