Egymillió lépés után: Magyar Péter békét és partnerséget ígért Nagyváradon az erdélyi magyaroknak

Szombat reggel újságírókból volt a legtöbb az Ártánd–Bors határátkelőnél, ahol szemerkélő esőben vártuk Magyar Pétert. Én már öt perc múlva vacogtam, miközben tudtuk a videókból: ő napok óta esőben gyalogol. 9:30-ra hirdették meg a határátlépést, pár perc csúszás után egyszer csak feltűnt a kis csoport. Magyar vállán ott a pántlikás bot, tele szalagokkal különböző településekről. Nem voltak sokan, és ez valahogy még közvetlenebbé, élőbbé, természetesebbé tette az egész jelenetet.

Elsőként merész választású szettje lepett meg: írásos mintás mellényt viselt, alatta népies inget, farmerrel és sportcipővel. A mellény telitalálat volt. Nemcsak mert most minden divatház kalotaszegi motívumokat másol, hanem mert sikerült egyetlen ruhadarabbal egyértelműen kortárs üzenetet küldenie – anélkül, hogy giccsbe fulladt volna.

Sikerének talán ez is az egyik kulcsa: sokan értékelik benne, hogy határozottan visszavette azt, amit sokáig csak a Fidesz kiváltságának tűnt: a nemzeti színek használatát, a zászlót, a hazafiasság érzését.

Mindenféle nagy gesztus nélkül történt meg a határátlépés. Nem voltak egyenruhások, határőrök vagy ellenőrzőpontok – Schengenben vagyunk. Mint megtudtuk, többen vannak, de úgy döntöttek, a nagy csapat kis csoportokban sétál át, majd a túloldalon újra összeáll. Az ellenzéki politikus egy közeli parkolóban tartotta meg első romániai sajtótájékoztatóját. A fogadtatás szándékosan maradt jelképes: nem volt sem színpad, sem hangosítóberendezés, az egyetlen nyilvános gesztus az volt, amikor Kátai István, az erdélyi Tisza-sziget alapítója odalépett Magyarhoz és megölelte.

Rövid nyilatkozatában Magyar már itt elmondta, nem a szavazatokért jött, hanem azért, hogy „lemossa a tihanyi beszéd gyalázatát” – azt a pillanatot, amikor Orbán Viktor a Tihanyi Apátság barokk oltára előtt George Simion mellé állt, szerinte ezzel szembeköpve a határon túli magyarságot. Fogadalmat tett, hogy a Tisza nem válaszol mocskos eszközökkel, „bármilyen provokációval is próbálkozzon a bukott hatalom.”

A határátlépés és az azt követő szerény sajtótájékoztató jól illeszkedett ahhoz a politikai identitáshoz, amelyet Magyar Péter a menet során épített: kerülni a túlzó látványosságokat, és helyette egy másfajta, civil alapú politikai nyelvet kínálni, amely tudatosan tart távolságot az orbáni reprezentációs stílustól.

A tízperces sajtótájékoztató után indultunk tovább. Ekkor már csatlakoztak hozzánk a csendőrök, akik rutinosan, de nem tolakodóan kísérték a menetet egészen Nagyváradig. Letértünk a főútról, és Bors községen keresztülvágva haladtunk. Magyar Péter élőzött – a Facebook-oldalán valós időben lehetett követni szinte minden percét a napnak, ahogy a csapatához csatlakozó nagyváradi férfival vagy Romániából elszármazott túrázókkal beszélgetett, lazán, de fókuszáltan. A falu maga csendes volt, üresek voltak az utcák, a menet sem volt hangos, pedig addigra már legalább kétszázan lehettünk – újságírók, aktivisták, gyaloglók és alkalmi kísérők együtt. Mindenki fegyelmezetten haladt, beszélgetés csak halkan, félhangon folyt. Aztán, amikor a falu kocsmája elé értünk, megtört a nyugalom. Mintha valakik előre kiszámolták volna, hogy pont ott és pont akkor kell történnie valaminek.

A kocsma előtt néhány testes, nagyhasú férfi állt sorfalat, telefonjuk kameráját bekapcsolva tartották felénk. „Menj Ukrajnába!”, „Brüsszel Peti!”, „Mit kerestek itt?” – ordították. A jelenet furcsán színházias volt, karikírozott volt az agresszió, és túlságosan pontos az időzítés. Egy lejárató videóba csöppentünk bele – ami azóta már bejárta a trollcsoportokat a Facebookon.

A magyarországi zarándokok között egy pillanatra megfagyott a levegő. Többen is úgy fogalmaztak később: a határ magyar oldalán végig barátságos fogadtatásban volt részük, soha senki nem támadta őket ilyen nyílt és szervezett módon. A csendes gyanú pedig gyorsan megfogalmazódott: ez nem spontán helyi megnyilatkozás volt, hanem fizetett provokátorok álltak ki, akiket ide tettek le a kampánygépezet precíz időzítéssel előreküldött terepszemlézői.

A borsi jelenet nem csupán a provokáció szándékát mutatta, hanem azt is, hogy a magyar belpolitika Erdély köztereit is egyre nyíltabban használja mozgósításra. A Fidesz-propaganda itt már nem plakátokon és adománycsomagokon keresztül működik, hanem élő, performatív eszközökkel: előre szervezett, rögzítésre optimalizált akciókkal. Magyar Péter számára ez a pillanat lehetett az első éles terepi visszajelzés arról, hogy milyen típusú ellenállás vár rá a régióban. Érkezése előtt már egyébként nagyszabású lejárató akció indult el az online térben, amibe belerántottak erdélyi közszereplőket is.

A feszültség azonban nem gyűrűzött tovább. Ahogy haladtunk, a kapukban, ablakokban lassan megjelentek az igazi helyiek is. Volt, aki csak nézett, figyelt, mások integettek, mosolyogtak. Az arcok egyszerre voltak komolyak és kíváncsiak. Onnantól a nagyváradi várig nem volt több ilyen erős incidens.

A ritmus egyenletes volt, az emberek csendesen beszélgetve haladtak, néha felcsendült a Tisza-dal, integettek a sofőrök magyar és román rendszámú autókból, volt, aki lobogtatta a magyar zászlót. – Áradjon! – kiáltották. S jött a válasz a zarándokoktól: – Áradjon, áradjon!

Biharszentjános után egy benzinkútnál tartottunk rövid szünetet – Magyar Péter itt azzal viccelődött, hogy be kellene emelni a Tisza-programba: legyen több női WC a benzinkutakon. Innen már a Nagyváradra vezető bicikliúton ment tovább az egyre duzzadó menet.

Gyaloglás közben nem politikáról beszéltek az emberek, vagy ha igen, csak ritkán. Többségében hétköznapi témák kerültek elő: ki mit főz otthon, milyen most a munkahelyén, milyen volt gyerekkorában Nagyváradon. Sokan útközben felhívták az otthoniakat, hogy elmeséljék, éppen hol járnak, milyen az idő, kik jöttek még. A résztvevők nagy része középkorú, kispénzű ember volt – sokukról lerítt, hogy megvannak a maguk gondjai.

Ami meglepett: rengeteg nő volt köztük. Olyan nők, akik kiléptek a mindennapi nyomás alól, szabadságot vettek ki, hogy részt vegyenek ebben a menetben. Megható volt látni, mennyire komolyan gondolják: tényleg hisznek abban, hogy ennek az útnak van értelme. Abban is hittek, hogy az erdélyi magyarok majd megértik, miért jöttek. Nem elmagyarázni akartak dolgokat, csak jelen lenni – és vinni valamit, ami szerintük fontos.

A Körös-parton folytatódott az út, a csendőrök szorosan, de udvariasan kísértek minket. A lakások ablakából és kapualjakból néztek a gyaloglók után a váradiak, integettek, mosolyogtak, néha bekiabálták, hogy honnan jöttek, nem volt mindenki képben, hogy épp Magyar Pétert és kísérőit látja. A politikus változatlan energiával gyalogolt, élőzött, mosolygott, szelfizett, többször megállt, hogy az átvételre kínált szalagokat feltűzze botjára, vagy szót váltson valakivel.

A városközpontba beérve a színház előtti téren volt a pihenő. Néhány tiszás szendvicseket osztott, mások fotózkodtak molinókkal, Magyar Péterrel, vagy csak üldögéltek, figyeltek. Székelyudvarhelyről érkező család elemózsiás kosarat hozott Magyarnak és a stábnak: pogácsa, sajtos kifli, fasírt volt benne. A tömeg itt látványosan megnőtt, szinte észrevétlenül szivárogtak be a helyiek az ideérkezett magyarországi gyaloglók közé, hogy innen már együtt menjenek a célállomás felé.

Már itt felmerült az újságírókban a kérdés: vajon az RMDSZ részéről legalább egy képviselő, tanácsos, háttérember vagy volt tisztségviselő megjelenik-e a helyszínen, akár civilként, jelezve, hogy nem hagyják teljesen figyelmen kívül az eseményt. Ez azonban nem történt meg. Az RMDSZ látványosan távol maradt – sem hivatalosan, sem nem hivatalosan nem képviseltették magukat, ahogy később sem kommentálták a rendezvényt.

Már csak egy megálló volt a várig, a Holnap költőinek a szoborcsoportjánál állt meg egy pillanatra a menet, amíg Magyar koszorút helyezett az ülő bronz Ady elé. A várhoz közeledve már egyre hosszabban kígyózott a sor és újra felbukkantak a zászlók, magyar, székely, Tisza-szigetes egyaránt.

Ellentüntetők csapata fogadta a várudvarra érkezőket: kéttucatnyian lehettek, sorfal mögött. Dudáltak, huhogtak, „Brüsszel-csicskát”, „hazaárulót”, sőt „Weber-csicskát” és „Akasszanak fel!” rigmusokat kiabáltak. A leghevesebben akkor reagáltak, amikor Magyar beszédében George Simion nevét említette. A jelenlétük nem volt véletlen: szervezettségük, a koreografált bekiabálások és az időzítés arra utalt, hogy pontos forgatókönyv alapján érkeztek.

A csendőrség először csak kordonnal választotta el őket, majd amikor többen megpróbálták megkerülni a kordonokat és befurakodni a tömegbe, határozottan visszaterelték, és körülbelül ötven méterrel hátrébb állították meg a csoportot. A bekiabálásokat a hangosítás többnyire elnyomta, de a jelenlétük így is érzékelhető maradt. Magyar Péter a beszéd során nem reagált rájuk, a végén azonban ironikusan megköszönte nekik is, hogy eljöttek és meghallgatták.

Rost Andrea a „Csitári hegyek alatt” című népdallal, majd Nagy Ervin Ady Endre Imádság háború után című versének elszavalásával vezette fel Magyar Péter nagyváradi beszédét, amelyet a vár udvarán tartott, több száz fős hallgatóság előtt. A Tisza Párt elnöke a Budapestről induló, mintegy 300 kilométeres és 11 napos gyalogmenet záróállomásán úgy fogalmazott: a béke és a jószándék vándorútján érkezett meg a városba – „Szent László, Ady Endre és Juhász Gyula, sok nagy magyar városába”.

A beszéd központi állítása szerint az egymillió lépés nem valaminek a vége, hanem kezdet. Egy új politikai kultúra indulópontja, amely – megfogalmazása szerint – az emberségre, a párbeszédre és a valódi nemzeti összefogásra épülhet. A politikus azt mondta: nem számításból érkezett Nagyváradra, hanem „a lelkiismeretére hallgatva, gyalog, nem páncélozott BMW-vel, lélekből, nemcsak lábon”.

A beszéd során erőteljes retorikai különbségtételt tett a harcias, megosztó politikai nyelv és a társadalmi békét hirdető hozzáállás között. „Aki emberséges, őszinte és békés hazát, nemzetet szeretne, az nem háborút készít elő, nem harcosokat toboroz” – mondta, nyílt utalással a kormányközeli Harcosok Klubja néven futó online közösségre.

Hosszabb részt szentelt személyes kötődéseinek Erdélyhez és a Partiumhoz. Felidézte, hogy a romániai forradalom idején sok anyaországi magyarral együtt próbáltak segíteni, emlékezett a marosvásárhelyi fekete márciusra és Puczi Béla mondatára: „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok.” Ezeket a történelmi élményeket szerinte hűség és tartás jellemzi – olyan értékek, amelyek a jelenben is irányt mutathatnak.

Beszédében külön üzenetet intézett a román közösséghez is. Azt mondta, több a közös, mint a megosztó elem a két nép történetében: a közös tapasztalatok között említette a török elnyomást, a diktatúrákat és a demokráciák iránti vágyat. Bartók Béla és George Enescu, Munkácsy Mihály és Nicolae Grigorescu párhuzamba állításával a kultúrák együttélésének lehetőségét hangsúlyozta, hozzátéve: „nem ellenségképeket kell gyártani, hanem hidakat építeni”. (A román nevek kiejtése nem volt pontos, de az üzenet világos maradt.)

Ezután tért rá beszéde legélesebb politikai részére: Orbán Viktor tihanyi felszólalására, amelyben a kormányfő nyilvánosan kiállt a román elnökválasztás első fordulójának magyarellenes megnyilvánulásairól ismert jelöltje, George Simion mellett. Magyar úgy fogalmazott: szomorúságot és csalódást keltett a határon túli közösségekben, hogy a magyar miniszterelnök olyan ember nézeteit éltette, „aki őseink sírján ugrált”. Felvetette: vajon aljas politikai alku áll-e a háttérben, és párhuzamot vont a 2004-es kettős állampolgárságról szóló népszavazás kampánya és a mostani politikai üzenet között. Szerinte a két eseményt „árulás köti össze” – Gyurcsánytól Orbánig.

Az Orbán–Simion–Gyurcsány párhuzam felrajzolása nem csupán retorikai fogás volt, hanem kísérlet egy új ellenzéki történeti narratíva megalkotására. Magyar Péter ezzel újrakeretezi az utóbbi húsz év magyar nemzetpolitikáját, és úgy állítja szembe Orbánt és Gyurcsányt, hogy közben magát kívül helyezi a „régi elit” logikáin. A határon túli magyarság – amelyet évtizedekig a Fidesz szimbolikus és gyakorlati eszközökkel is integrált – ebben a beszédben már nem passzív kedvezményezettként, hanem elárult közösségként jelenik meg.

Magyar szerint az orbáni politikát „rombolás, gyűlöletkeltés, árokásás” jellemzi, és ideje lezárni ezt a korszakot. „A végső visszaszámlálás megkezdődött” – jelentette ki. Azt is mondta: „elhoztuk az anyaország szolidaritását, és az üzenetet, hogy egyfajta magyar van – éljen bárhol a világban – és a legnehezebb pillanatokban sem vagytok egyedül”.

Beszéde végén újra megerősítette: ez az út nem végpont volt, hanem valaminek a kezdete – egy olyan Magyarországé, ahol a politika nem rekeszt ki, hanem lehetőséget teremt. Záró gondolatai a közösségi élményről, a túra során megtapasztalt emberségről és a lelkileg felszabadító élményről szóltak. Úgy fogalmazott: „nem számít az izomláz vagy a fáradtság, mert a lelkemben könnyebb és frissebb vagyok, mint valaha”.

A beszéd végén a románokhoz is szólt, kijelentve: „örülünk, hogy vasárnap az erdélyi magyarság és a románok közösen elutasították a gyűlöletet”. Azt kérte, a román társadalom ne ellenségként, hanem lehetőségként tekintsen Magyarországra, mert – fogalmazott – „megéri jóban lenni”. Végezetül azt üzente: „véget kell vetni a gyűlölködésnek, hozzá kell kezdeni a sebek begyógyításához”, majd így búcsúzott: „Isten áldja a békét és az összefogást, határon innen és túl.”

Zárómondataként még egyszer megidézte az Orbán-rezsim által gyakran használt retorikát, de új értelmezéssel: „sok minden fáj, sok minden igazságtalan, de nem adjuk fel soha, hiszen egy a zászló, egy a nemzet, és mi, magyarok, éljünk bárhol a világban, egy vérből valók vagyunk.”

Kissé megrökönyödtem az utolsó idézettől, amit a Fidesz már szinte alternatív himnuszként járatott be és le egyszerre, aztán rájöttem, hogy Magyar Péter beszédeinek valódi tétje nem abban rejlik, hogy hányféle idézetet mond el, vagy hogyan vádolja meg Orbánt. A tét az, hogy meg tudja-e nyitni a politikai térnek annak a részét, ahonnan az emberek már évek óta kiszorultak. Nagyváradon azt láttam: sokan nemcsak hogy be akarnak lépni ebbe a térbe, hanem el is hiszik, hogy ott van a helyük. Az üzenet egyszerű volt – talán túlságosan is –, de ezúttal ez adta az erejét. Nem kellett hozzá semmiféle nóvum, csak a kirekesztésnek az átfordítása befogadássá.

A rendezvény hivatalos programja a várudvari énekléssel zárult, de Magyar Péter még hosszasan a helyszínen maradt: beszélgetett a résztvevőkkel, kezet fogott, közös fotókhoz állt oda.

A beszéd után kisebb csoportok alakultak ki a tér különböző pontjain. Valaki arról mesélt, hogy eddig távol tartotta magát a politikától, de most újra utánanézett, mi is az a NER. Más azt mondta: ő nem Tisza-szavazó, de azt értékeli, ha valaki 300 kilométert gyalogol, és közben nem azt üvölti, ki az ellenség. Volt, aki szerint ez a nap történelmi jelentőségű, más úgy látta, még nem világos, hogy a Tisza képes lesz-e tartalommal megtölteni ezt a hitet. És persze akadt olyan is, aki csak egy fotóra jött oda, de közben meghallotta, amit eddig nem figyelt: hogy az erdélyi magyarokról nemcsak beszélni lehet – el is lehet hozzájuk menni.

A várudvarra összegyűltekkel beszélgetve egyértelművé vált, hogy sokuk számára ez az út nem politikai program, hanem személyes döntés volt. Volt, aki úgy fogalmazott: ennyi év után először érezte, hogy nemcsak nézik, hanem látják is őket. Mások azt emelték ki, hogy ez az út nem a pártokról szól, hanem arról, hogy végre valaki vállalja a gyaloglást, a beszélgetést, az arcot – nem csak a szónoklatokat. A résztvevők többsége kispénzű, családos ember, akinek elege lett abból, hogy a politika csak eszközként tekint rá. A legtöbben nemcsak Magyar Pétert akarták hallani, hanem megmutatni azt is, hogy van egy másik ország, ami szeretne megszólalni.

Még nem ürült ki a várudvar teljesen, amikor továbbmentünk, mert következett a sajtótájékoztató, amelyen Magyar Péter újságírói kérdésekre válaszolt. Itt megerősítette, hogy a 11 napos gyalogmenetnek lesz folytatása – szerinte „nehezen lehet elképzelni, hogy ne legyen”, mert az út során világossá vált számára: egy politikus nem lehet túl sokat az emberek között. Elmondta azt is, hogy bár voltak polgármesterek, akik nyilvánosan vállalták a találkozást, sokan csak a kamerákon kívül mertek vele szóba állni. A nagyváradi ellentüntetőkkel kapcsolatban azt állította: információi szerint magyarországi rendszámú buszokkal érkeztek, egy kormányközeli vállalkozás alkalmazottaiként, és szabadnapot is kaptak cserébe – a cég nevét később nyilvánosságra hoznák, ha minden bizonyíték rendelkezésre áll.

Az RMDSZ-re vonatkozó kérdésekre válaszolva kritikus hangot ütött meg. Szerinte a párt továbbra is a Fidesz politikai logikája mentén működik, és kizárólag ők szavaztak a Tisza EP-frakcióhoz való csatlakozása ellen. Ennek ellenére jelezte: nyitott a párbeszédre, szívesen ülne le az RMDSZ vezetőivel – akár nyilvánosan is –, és a külhoni magyar közösségek képviseletének új formáiról egy nemzetpolitikai kerekasztal összehívását is szükségesnek tartja.

A nagyváradi nap hivatalos lezárását jelentő sajtótájékoztató után Magyar Péter a Transtelex kérdéseire is válaszolt – az interjút külön anyagban közöljük.