Meghalt Szilágyi Júlia esszéíró

1936. augusztus 1-jén született Kolozsváron, egy olyan családban, ahol a kultúra és az erős nők hagyománya meghatározta világképét. Sorsát gyermekkorától kezdve áthatotta a történelem brutalitása: zsidó származása miatt üldözték, menekülnie kellett, megélte a háború és a totalitarizmus legsötétebb éveit. Ez azonban nem törte meg, hanem még inkább megerősítette benne a szellemi szabadság iránti vágyat és az emberekbe vetett hitet.

Irodalomkritikusként kezdte pályáját: a Korunkban indult 1958-ban, 1969-től a kolozsvári lap belső munkatársa lett. Hamar felismerte, hogy a művészet nem választható el az egyéni erkölcsi felelősségtől. Az esszé lett az ő igazi műfaja – nemcsak írásformaként, hanem egyfajta szellemi magatartásként is. Írásaiban mindig az egyéni és kollektív felelősség kérdését boncolgatta, mély gondolatisággal és bátor őszinteséggel. Első könyve kismonográfia vagy nagyesszé volt Swiftről (1968), a forradalom előtt mindössze egyetlen kritika- és esszéválogatása jelent meg (A helyszín hatalma, 1979). Csak 1992-től taníthatott a kolozsvári egyetemen, beszélgetései a diákokkal gyakran a lakásán zajlottak, mely hagyományosan „művelt porszagot” árasztott (TGM), és „oázis volt sokaknak” (Láng Zsolt). Olyan könyvek fűződnek nevéhez, mint a Mit olvas, Hamlet herceg?, Versenymű égő zongorára vagy az Álmatlan könyv, amelyben önéletrajzi emlékeit osztotta meg.

Esszéi a gondolkodás és az értő olvasás találkozásából születtek: minden sora a műveltség természetes, könnyed és lenyűgöző felmutatásáról tanúskodott. Nem fitogtatta tudását, természetesen szövi át textusait a filozófia, irodalom, művészettörténet. Olyan módon tudott párhuzamokat teremteni, rejtett összefüggéseket feltárni, hogy az olvasó egyszerre érezhette magát intellektuálisan kihívás elé állítva és lebilincselve. Minden egyes írása bizonyítja, hogy a műveltség nem pusztán lexikális tudás, hanem egyfajta attitűd, egy nyitott és kíváncsi emberi magatartás.

A kommunista diktatúra idején nemcsak a szavak embere volt, hanem a cselekvésé is: nyíltan vállalta nézeteit, tiltakozott az elnyomás ellen, és a rendszer üldözötteinek védelmére kelt. Tanárként is kivételes volt: generációkat nevelt a kritikus gondolkodásra, bátorította tanítványait az igazság keresésére. Számára az oktatás nem pusztán tudásátadás volt, hanem párbeszéd, a szellemi függetlenség küzdelmes, de felemelő útja.

Életének fontos része volt a barátság. Legyen szó Szilágyi Domokosról, Hervay Gizelláról vagy Balla Zsófiáról, Tamás Gáspár Miklósról, a megkötött szövetségek egy életen keresztül kitartottak. De nemcsak saját korosztályával értett szót. Tompa Andrea és Balázs Imre József, Demény Péter vagy Stefano Bottoni előtt ugyanúgy nyitva állt a Szilágyi-szalon, az a legendás hely, amelyet TGM utánozhatatlanul ábrázolt a Szilágyi Júliáról szóló esszéjének bevezetőjében. A falakat padlótól a mennyezetig érő könyvespolcok közé, aki csak belépett, az nem csupán egy lakásba, hanem egy külön világba került – egy olyan térbe, ahol a gondolat szabadsága, az irodalom szeretete és a mély emberi kapcsolatok uralkodtak. Vendégei lehettek barátok, kollégák, egykori diákok vagy külföldi újságírók, akiket a nyolcvanas években, a hatalom tiltása ellenére is fogadott. Mindig beszélgetésre hívott, mindig meghallgatott – és mindig visszakérdezett: „Te mit gondolsz erről?”

Tamás Gáspár Miklósról külön is kell írnom. Kettejük kapcsolata nem csupán személyes barátság, hanem intellektuális kihívásokkal teli, termékeny dialógus volt. TGM életútja, politikai fordulatai és filozófiai mélysége mind hatással voltak Szilágyi Júlia gondolkodására is. Ő maga gyakran emlegette, hogy Gazsi mindig „ellenzékben volt”, legyen szó diktatúráról vagy illiberális rezsimekről. Utolsó kolozsvári látogatásakor is Szilágyi Júliát kereste fel, hogy még egyszer beszélgethessenek, ahogy annyi éven át tették. Kettejük barátságáról TGM halála után kérdeztem őt, itt olvasható az interjú.

Ahogyan Tamás Gáspár Miklós, úgy Szilágyi Júlia is megalkuvás nélkül állt szembe az elnyomó hatalom minden formájával – erről is nyíltan beszélt. Tudta, hogy a populizmus és a nacionalizmus mérgező fegyverek, amelyeket a hatalom saját érdekei szerint használ, hogy megosztást és félelmet keltsen. Fájdalommal és sokszor dühvel figyelte, ahogyan az igazságot eltorzítják, az emberekbe sulykolják a gyűlöletet, és a hatalom minden eszközzel igyekszik elfojtani a kritikus gondolkodást. De ő hitt a szavak erejében, az emberi méltóságban, a tudás hatalmában. „A gyűlölet nem teremt, csak rombol” – mondta gyakran, mert számára a demokrácia nem a manipulációról, hanem az igazság kereséséről és az emberek közötti valódi párbeszédről szólt. Szavaiban és cselekedeteiben mindig ott volt az a rendíthetetlen hit, amely az igazságért és a szabadságért folytatott küzdelem minden generáció számára példaként szolgálhat.

Gazsival kölcsönösen nagyra tartották egymást. „Olyan korban és olyan országban volt szűkszavú, szerény, minden póztól és nagyzolástól ment esztéta, amelyben a csizmás kandúrok véres hőzöngése volt a norma, amelyben a sztálinizmus, a sovinizmus és a rasszizmus volt mélyen tisztelt kollégáink hétköznapi étele és itala. Olyan korban és olyan helyen volt kisfiát egyedül nevelő asszony, amikor s ahol a pálinkaszagú, pocakos-bajszos mácsó hetvenkedés és a rikácsoló bigottéria-prüdéria volt a norma” – írta róla Gazsi.

Élete végéig kíváncsi és nyitott maradt. Halmozódó betegségei ellenére sem adta fel a világ dolgainak figyelését, a kíváncsi érdeklődést, a folyamatos olvasást. „A tudásvágyam végtelen volt, még most is az” – vallotta meg egy beszélgetésünkkor. Látása és hallása megromlott, de szellemi tisztasága töretlen maradt. A világ fájdalmaitól és igazságtalanságaitól sosem tudott elfordulni, mert hitt abban, hogy az írásnak és a gondolkodásnak küldetése van: változtatni a világon, ha csak egy kicsit is.

Szilágyi Júlia halálával pótolhatatlan veszteség érte az erdélyi magyar irodalmat, értelmiséget. Egy olyan ember távozott közülünk, aki soha nem állt be a sorba, aki mindig megőrizte önállóságát és erkölcsi integritását. Egy olyan író, tanár, barát, kolléga és gondolkodó, egy olyan nő, akinek szavai és példája velünk maradnak.

Szelleme pedig tovább él mindazokban, akiket tanított, inspirált és szeretett. A Transtelex saját halottjának tekinti.