Szilágyi Júlia: A nacionalizmussal újra meg újra lehet az emberekben élő rossz ösztönöket is aktivizálni

Szilágyi Júlia mindig is beszélgetéseken keresztül közvetítette saját gondolatait és provokálta ki mások véleményét. Tanításainak nagy részét nem foglalta írásba: életművének megőrzése tanítványainak a feladata. Sajátos irodalmi, közéleti találkozóhelyként működött lakása évtizedeken keresztül: ajtaja mindig nyitva állt a tehetséges, friss szellemű emberek előtt, akiket nagy érdeklődéssel hallgatott végig. Kérdezve tanította a hozzá érkező fiatalokat, akik nemcsak az esszéírást tanulták meg közben, hanem azt a liberális, progresszív világnézetet is magukba szívták, amely Szilágyi Júliát megőrizte örök fiatalnak. Válogatás kötet jelent meg írásaiból: az Olvasott idők címet viselő könyve is azt bizonyítja, hogy a 30, 40, 50 évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatai most is érvényesek, aktuálisak.

Szilágyi Júlia otthonában a bútorok szinte nem is látszanak: könyvek, folyóiratok, újságok, varrottasok és szőttesek, fényképek, festmények és grafikák lakják a házat tulajdonosukkal együtt. Aki nem is tulajdonos, inkább társ. Története van mindegyik tárgyának, ezeket szívesen meséli. Mindegyik történetben ott vannak a könyvek is, amelyeknek már nem elegendők a polcok: hatalmas kupacokban tornyosulnak az asztalokon, sarkokban, a különleges építményeik valóságos installációként hatnak. Teljesen érthető ebből a perspektívából, hogy az új Szilágyi-kötet címe Olvasott idők lett. A Kalligram és Bookart kiadók gondozásában megjelent kötet régi írásokból válogatva mutatja fel Szilágyi Júlia esszéírói, irodalomértelmező képességének esszenciáját.

Ha nem is tartalmaz új írásokat a kötet, mindenképp eseményszámba megy megjelenése, mert a szerzőnek a könyvesboltok polcaira csak ritkán és nagy kihagyásokkal kerültek saját könyvei. „Évtizedenként egy kötet – az adat itt a türelem, az igényesség jeleként funkcionál” – írja tanítványa, Balázs Imre József. Pedig ezekben rajzolódik ki az ő sajátos kritikusi arcéle. Szilágyi Júlia azonban már többször elmondta, hogy ő maga inkább szeret olvasni, mint írni, és szívesebben tanul, mint tanít.

Zsidó származású, magyar kultúrán nevelkedett értelmiségi nőként élte túl a holokauszt után a diktatúrát is. A háromszoros kisebbségi lét nemcsak kiszolgáltatottá, hanem elszánttá és szabaddá is tette. „Akinek semmije nincs, attól semmit sem lehet elvenni” – szokta mondogatni. A Transindex életút-interjút rögzített vele, amelyben életének több olyan fordulópontját jelöli meg, amelynek a tapasztalata megváltoztatta a világérzékelését.

Mostani beszélgetésünkben az Olvasott idők és átélt idők segítségével a jelent is körbejártuk a szerző segítségével. A jelenben persze minduntalan helyet kér a múlt, amelyet soha nem hagyunk a hátunk mögött, hanem visszük tovább magunkkal a holnapba is.

Hogyan válogattál az írásaid közül?

Egy alapötlet szervezte a kötetet, nem is én. Az idő, a múló idő, ami az én gondom, ami állandóan foglalkoztat most a 85-ön túl. Keresni kezdtem az olvasmányaimban azt, ahogyan az időt tárgyalják azok a szerzők, akik nekem fontosak. Ragaszkodtam például ahhoz, hogy Sartre benne legyen a válogatásban azzal, amit az esszéregényéről, A szavakról írtam, mert ott olyan gondolatokat fogalmazott meg, amelyeket magamra nézve is száz százalékosan érvényesnek tartok. Abban írja le, hogy „megleltem vallásomat: a könyv mindennél fontosabbnak látszott szememben. A könyvtár templom volt számomra.”

Elég körülnézni a lakásodban annak, aki esetleg nem ismer, és még nem járt nálad, egyből kiderül, ez valóban illik rád.

Van egy polc, ami a leginkább a kezem ügyébe esik, ahol a leggyakrabban forgatott könyveim vannak. A Sartre is ott áll. Bárhova kinyitom, van egy-egy olyan mondata, amiről órákon keresztül lehetne beszélgetni: „Életemet úgy kezdtem, ahogy végezni fogom, könyvek között.”

Az új könyved szervező elve, az idő jó apropója lehet a mi beszélgetésünknek is. Vannak olyan múltbéli pillanataid, amelyeket valamikor jelentéktelennek hittél, és most visszatérnek új megvilágításban?

Van pár, de csak egyet mesélek el. Kevéssel a halála előtt Kós Károlynak egy grafikai kiállítása volt a Korunk Galériában. Ott mondta nekünk, fiataloknak, akik körülálltuk, hogy egy új népvándorlás kora kezdődik. Azt hittük, hogy az öreg szenilis, már elvesztette a kapcsolatát a realitással. Pedig ő volt az, aki látta a jövőt, nem mi. Azt meg pláne nem feltételeztük, hogy teljesen meg fog változni a világ egy népvándorlás hatására. Hát nincs népvándorlás? – kérdezlek én. Nem tudom, mit gondoltunk, de mindenképpen azt, hogy ez történelmi valósággá, hogy a sorsunkká válik, ezt nem hittük. Egy öreg ember pesszimista víziójának tekintettük. És ő volt a realista, ő volt, aki látta a világot úgy, ahogy lesz. Tulajdonképpen mi azt vártuk el tőle, hogy beszéljen a múltról, a transzilvanizmusról, megszokott dolgainkról. Ő a globális jövőről beszélt, de mi azt nem értettük.

Kósnak volt egy prófétikus missziótudata, a vezérként gondolkozó ember kiállása, aki a felelősséget vállalja. Többnyire a múltból vett példákkal próbálta elmondani, hogyan látja a jelent és a jövőt, az irodalmi alkotásaiban is lényegében ez volt. Azonban mi nem láttuk át ezt teljesen, és nem arra számítottunk, hogy ő az utolsó pillanatig a jövőt fürkészi, elképzeli, milyen lesz az a jövő, amit ő már nem ér meg. A közelmúltban jöttem rá arra, hogy ő valójában azt közölte velünk, amit meglátott, megsejtett. Azt hittük, hogy egy szenilis monológot hallgattunk, pedig neki volt igaza.

Most gyakorlatilag hozzád járnak úgy az emberek, mint annak idején Kóshoz. Ha én most fiatalabb pályatársként megkérlek, hogy mondd el, mit észlelsz a jelenből, a közéleti csatározásokból, hogyan látod a jövőt, akkor mit emelnél ki?

A történelmi korszakok következnek egymásból, de nem követik egymást minden vonatkozásban. És a történelmi tapasztalatok értelmezése ott, ahol lényegében igazi demokrácia sosem volt, nem lehet igazán bizalmat gerjesztő, és mi állandóan próbáltunk bízni, mert nem lehet dolgozni anélkül, hogy az ember reménykedjen, és megpróbáljon valamit mondani. Ebben látom a párhuzamot az én fiatalkori újságíróskodásom és aközött, amit most ti csináltok.

Minden autoritárius társadalom, az is amelyben mi éltünk, az is, ami most van kibontakozóban, igényeit, elvárásait kinyilatkoztatás vagy törvényerejű parancs képében közli az alárendelt emberrel. Két parancs kibocsátása között is íratlan törvény, hogy a parancs megszeghetetlen, az ellenállás reménytelen, a túlerővel esztelenség szembeszegülni.

De ha ez igaz volna, nem bontakozhatott volna ki egyetlen forradalmi mozgalom, egyetlen lázadás sem, soha senki nem kockáztatta volna meg a az üldözött ártatlanok megmentését, emberellenes törvények megszegését.

Az erkölcsi döntéskényszer, amit Sartre egyszerűen csak „situation”-nak nevezett, állandó velejárója az emberi létnek. Van, aki úgy dönt, hogy a hatalom farvizén evezve próbál boldogulni, mások az ellenállás mellett döntenek, ismét mások a hallgatást választják. Ők azok, akik próbálják megúszni a döntést.

A lázadás döntését te, és néhány hozzád hasonló újságíró minden nap meghozta, amikor sorok között üzent folyamatosan az olvasóknak. Aki az új kötetedbe belelapoz, az is láthatja, hogy milyen világosan fogalmaztad meg a diktatúra minden jellemzőjét már 1975-ben. És az írás megjelent.

Azt mondta nekem az egyetemi könyvtár folyosóján a nagyon értelmes filozófiai szakos egyetemi tanár – akkor már nem műveletlen pártaktivistákkal volt dolgunk, hanem kiművelt emberek, egyetemi tanárok voltak –, hogy: „Tovarășa redactor, ne obligați să lucrăm mai bine!” (Arra kényszerítenek minket, szerkesztő elvtársnő, hogy jobban dolgozzunk!) Én is nevetve megígértem neki, hogy mindent megteszünk azért mi is, hogy jobban dolgozzunk. Mind a ketten tudtuk, hogy a másik mit akar mondani. Őt azért fizették, hogy észre vegye azokat a nyelvi stratégiákat, amiket mi kidolgoztunk, hogy valami igazságot tudjunk az olvasónak nyújtani.

Először örültünk, hogy fafejű, pártiskolákon nevelt aktivistákkal kell harcolni, mert szellemileg fölöttük éreztük magunkat, és meg tudtuk valahogyan kerülni, át tudtuk időnként verni őket. Aztán eljött az az idő, amikor magasan képzett értelmiségi elittel kerültünk szembe, cenzori minőségben. Ez sokkal rosszabb volt tulajdonképpen, mert ők pontosan értették, mit csinálnak, és valamilyen hallatlan cinizmussal, a karrierjük érdekében lehetetlenítették el a munkánkat. Ebben is látok valami hasonlóságot a mai sajtóhelyzet és az akkori között, bár akik a mai sajtósok munkáját ellehetetlenítik, nem cenzorok, és teljesen más eszköztárral dolgoznak. De a jól képzett pártfunkcionáriusok kategóriájába már lehet, hogy be tudnánk sorolni őket.

Nemrég jelent meg a Transtelexen egy interjú Kiss Ágnessel, aki a diktatúrabeli cenzúra működését vizsgálja. Az előbbi történet is tökéletesen beleillik a képbe.

Még sok ilyen van. Odajött hozzám egyszer az egyik alcenzor, nem Koppándi, hanem Pezderka elvtárs, jöttek Kolozsvárra megtárgyalni velünk, hogy megint szétvertek egy Korunk számot, és akkor lássuk mi marad, mi kerül ki belőle. Nagyon levert állapotban találtak minket.

És ez a Pezderka, aki nem volt ilyen cinikus, mint a főnöke, odajött hozzám, aki ott támasztottam egy rosszul fűtött kályhát, és azt mondta, hogy az elvtársnő haragszik ránk. Hát mit lehet erre válaszolni? Mondtam, hogy apámnak van egy jó mondása, hogy fiam, nem haragszom, csak mérges vagyok. Azt válaszolta, a pártvonalat nem én találom ki. Ez nagyon nagy dolog volt egy cenzortól. Valahogy megmozdult benne valamilyen lelkiismeret, vagy valami önbecsülés, hogy nem akar teljesen lebőgni, meg akarta magyarázni nekem, hogy nem ő gondolta ki azt, amit csinálnak velünk. Ez már valamit jelentett.

Találkoztál-e még velük '89 után? Mi lett ezekkel az emberekkel? Gondolom, nem szívódtak fel, továbbra is itt kellett járniuk közöttünk.

'90 után egy nap csengettek az ajtómon: Koppándi volt. Kis grafikát hozott, jót. És elmondta, hogy kiállítást rendez, nagyon szeretné, ha én nyitnám meg. Erre ne számítson, feleltem neki, és megkérdeztem tőle, hogy ember, ha te ezt tudod csinálni, miért tetted azt, amit tettél? Nem válaszolt erre. Ott ült, ahol most te ülsz. És a dialógusunk erről szólt. Én nem kellett neki megindokoljam, hogy én miért nem nyitom meg a kiállítását.

Az ilyen életrajzi mozzanatok, személyes tapasztalatok tanítottak meg arra, hogy érdemes kitartani, kivárni, nem feladni az elveket, mert az idők változnak. Nem egyik napról a másikra, persze. De megváltoznak. Ezt tudom mondani a mai fiatal generációknak is. Tartsatok ki! Kérdés, hogy mi lesz azokkal az emberekkel, akik a mostani hatalmat kiszolgálják, mert el kell döntenetek, hogy a Pezderkákkal, Koppándikkal és Létay Lajosokkal mi lesz. Azokkal az emberekkel, akik politikai szerepet vállaltak egy olyan társadalomban, ami olyan „megoldásokat” alkalmaz időnként, amilyeneket én a ‘70-es, ’80-as években tapasztaltam.

De nemcsak a cenzorok keserítették meg az életed fiatal újságíróként, hanem azok az „elvárások” is, amelyeknek nem akartál eleget tenni.

Emiatt jöttem el az első munkahelyemről. Az Írószövetségben Lászlóffy Csaba kijelentette, nagyon nagy hiba, hogy nem Halász Anikó, vagy én, vagy Hervay vezetjük a Dolgozó Nőt, hanem egy pártaktivista. Ez még aznap elkerült Erős Blankához, az aktivistából lett nem buta főszerkesztőmhöz, aki nem tudta, hogy hogy szabaduljon meg tőlem ezek után. Szakmailag nemigen tudott fogást találni a munkámon, tehát azt mondta, hogy a maga intelligenciájával, szélesebb látókörével nem jó, hogy egyoldalúan csak mindig kultúrát szerkeszt. Ezentúl kül- és belpolitikát szerkesszen.

Na, akkor én állás nélkül maradtam, mert elmondtam, hogy én irodalmat, művészetet vállaltam, de kül- és belpolitikai kompetenciám nincsen, úgyhogy én ezt nem vállalhatom. Hát akkor három évig voltam állás nélkül. Pedig volt véleményem a külpolitikáról is, meg a belpolitikáról is, de nem azt várták volna tőlem, ez egészen nyilvánvaló volt.

Végül is nem cseberből vederbe csöppentél, miután elmentél a Dolgozó Nőtől, mert a következő lap, ahol dolgoztál, a Korunk volt.

A Korunknál teljesen más légkör volt, megtapasztaltam, hogy két meggyőződéses baloldali ember hogy csinálja azt a lapot. Gáll Ernő és Balogh Edgár, aki akkor már börtönviselt ember volt, minden vasárnap délelőtt összeültek megbeszélni, hogy haladnak az aktuális lapszámmal. Arra emlékszem, hogy a kolozsvári gettó évfordulójára volt egy külön számunk, amit totálisan szétvertek, csak a Balogh Edgár cikke maradt benne, mert ő az izraeli politikát bírálta. Az nem tartozott szigorúan a témához, de egyszerűen nem akarták, hogy arról írjunk, hogy tizenhatezer embert ebből a városból gettóba tettek és halálra ítéltekként Auschwitzba küldtek. Tehát még az sem volt kiírható a lapba, ami nem a Ceaușescu-rendszert érintette.

Semmilyen tényt, ami a kisebbségi szenvedésről, üldöztetésről szólt, vagy bármit, aminek történelmi hitele volt, nem fogadtak el. Egyáltalán az igazságnak, mint megközelítési módnak, befellegzett. Úgy éreztük, hogy nemhogy a jelenről nem lehet őszintén beszélni, hanem még a múltról sem.

Elérkeztünk egy olyan ponthoz, amelyről mi nagyon sokat gondolkodtunk az elmúlt időszakban: a sajtószabadsághoz. Mint megszűnőfélben lévő Transindex és frissen megalakult Transtelex sokszor hallottuk, olyan, hogy szabad sajtó nem is létezik.

Mert a külső cenzort mára egy belső cenzúrával helyettesítette az újságírók egy része, ami azt hiszem, hogy egy olyan lelki átalakuláskényszerrel függ össze, hogy az emberek meg akarnak élni, családjuk van. Ezek az érvek a mi életünkben is léteztek. Nekünk is volt családunk, mi is meg akartunk élni a munkánk után. Tele voltunk jó szándékkal, és még csak nem is voltunk ellenségei a rendszernek.

Még diák voltam, mentem hazafelé a Sétatérről az Erzsébet út elejére. Megállt egy fekete autó, kiszállt Pap elvtárs, akit én ismertem, mert a rektori hivatalnak az egyik szobája az övé volt, KISZ-iroda volt rá írva. Akkor értettem meg, hogy ő nem a KISZ-t képviseli. Mondta, üljön be, elvtársnő. De én nagyon közel lakom, feleltem teljes naivitással. Nem titkolom, féltem, de beültem az autóba, mert nem tehettem mást. A szekura vitt, de nem a főbejáraton, hanem egy ilyen melléklépcsőn mentünk fel, és meg kell mondjam, hogy menet is, jövet is reszketett a lábam minden lépcsőfoknál.

Nem vagyok hős és tudok félni. Én sokat féltem életemben.

Bekísért egy szobába, hellyel kínált. Én a rendszer híve voltam, értsd meg, tehát én nem voltam a szocializmusnak nevezett képződmény ellensége. Ez volt az egészben a tragikomikus. Ők tettek ellenállóvá, nem ellenzékivé, hanem ellenállóvá.

De akkor még ott ültem egy kopott kis karosszékben, és bejött egy elegáns úriember, aki a kollégákról kérdezett. Többek között arról, hogy Koczka Gyuri évfolyamtársam és a román mostohaapja között milyen a családi viszony. Nem értettem, ez mitől politikai kérdés, és azt sem, hogy ezt miért tőlem a kérdezik meg, hogy mi erről a véleményem.

Hihetetlenül élesen emlékszel ezekre a dolgokra. Hogy állsz az emlékírással?

Nagyon szeszélyesen vagy fegyelmezetlenül, lustán viszonyulok ehhez a dologhoz. Csak azzal foglalkozom, amihez éppen kedvem van. Leírok időnként valamit, amiről úgy érzem, hogy ez fontos, és hogy ez is egy lehetséges könyv folytatása, de nem tudatos és következetes, módszeres munka. Tehát az nincs, hogy én minden nap írok valamit az emlékeimből.

Az agyvérzésem óta megengedem magamnak, hogy csak akkor írjak, amikor kedvem van, vagy amikor intenzíven kikívánkozik belőlem valami, egy emlék vagy pillanatnyi hangulat, egy találkozás vagy beszélgetés visszhangja. Attól függ. Tehát nagyon keveset írok, inkább olvasok,

de én egész életemben szívesebben olvastam, mint írtam, és azzal védekeztem, hogy jobb dolgokat olvashatok, mint amit írni tudok. A választás nem is nehéz.

Igen, emlékszem erre. Többször elmondtad, hogy te egy hivatásos olvasó vagy inkább, nem egy rendszeresen író ember.

Nekem ez egy állandó védekezésem. Én egy kényelmes ember vagyok, és tényleg jobban szeretek olvasni, mint írni. Hát miért titkoljam? Nem ez a legnagyobb bűn, amit az ember elkövet.

És mostanában mit olvasol? Szépirodalmat? Olvasol újságot, napilapot?

Sajtót is olvasok, persze. A kolozsvári sajtót apám, amikor hazakerült Dachauból, előfizetett a helyi napilapra és azóta is jár nekem. Ugyanaz az előfizetés még mindig érvényes, évről évre, hónapról hónapra. Ezt persze azóta kiegészíti az online sajtó. Napirenden igyekszem tartani magam az eseményekkel. Hol bosszankodom, hol elégedett vagyok, hol magam is írok valamit, amikor már úgy érzem, hogy ezt nem tudom szó nélkül hagyni – de nagyon ritkán.

De a Le Monde-ot is olvasom, és a kezdetektől előfizetője vagyok a román hetilapnak, a 22-nek is, mert én ezt a román szellemet szeretem. Tóth úr jön az előfizetésekkel minden hónapban, mert csak egy hónapra szoktam megújítani, amióta agyvérzésem volt. Nem tudhatom, mennyi időm van még. Két lapot kapok ingyen, megszolgáltam őket: az ÉS-t és a Korunkot. Ezek nagyon fontosak nekem.

Ezeknek a lapoknak az elfogult segítségével tájékozódom. A 22-ből azt hiszem, hogy elég reális képet kapok a román politizálásnak a különböző jelenségeiről és csoportjairól. Az ÉS pedig a magyarországi eligazodásban segít, fontos lap számomra, mert én ugyanaz a baloldali liberális ember maradtam, aki voltam a különböző rendszerekben, és megfelel az ízlésemnek. Nyilvánvaló, mind a két lap befolyásolja a nézeteimet, persze, mindenki azt olvassa, annak az igazolását keresi, amit érez.

Emlékszel arra a román mondásra, hogy „mințim poporul cu televizorul”? Most, amikor már nemcsak a tévé-rádió száll be a propaganda terjesztésébe, hogyan lehet kiszűrni, mi a korrekt tájékoztatás?

Elkeserítő, amit mondok, de szinte lehetetlen, hacsak nem egy valóban értő befogadóról van szó, aki figyelmesen olvas, figyelmesen hallgat, van kritikai érzéke. Mert minden sajtótermék arra törekszik, hogy az olvasót megnyerje magának, tulajdonképpen az állásfoglalását befolyásolja. A baj akkor van, ha ezt nem a tájékoztatás kedvéért, hanem propagandisztikus érdekből teszi.

Vegyünk egy helyi példát. Én akkor örülök a helyi nyomtatott újságnak, ha nem látom benne Bíró Béla nevét, mert korlátoltnak és nagyon szemérmetlenül Orbán-pártinak érzem, és ahhoz nem elég jó publicista. Lehet, hogy kevésbé bosszantana, vagy éppen jobban bosszantana, ha valaki jó stílusban, megfelelő érvekkel képviselne egy nézetet, vagy egy állásfoglalást, ami ellenkezik az enyémmel. De hát ráadásul nem is tud írni. Én átlátok a zavaros szövegein, de hányan vannak olyanok, akik nem?

Évekkel ezelőtt állandó szerzője voltál a Transindexnek, és nagyon szellemesek, frappánsak, lényegre törőek voltak az ott megjelent írásaid. Bár már nem publikálsz, a Transindex szerkesztőségének felállását nyomon követted, és szurkoltál nekünk.

Mert továbbra is fontos maradt számomra a lap, nagyon jó, hogy van folytatás, és úgy csináljátok, ahogy csináljátok. Megtaláltátok a módját annak, hogy a politika is, meg a kultúra is megfelelő színvonalon szerepel nálatok, és ennek örülök, mert már túl öreg vagyok, nincs időm rossz dolgokat olvasni.

Milyennek találod az erdélyi magyar nyilvánosságot? Mi a véleményed róla? Tudunk őszinték lenni?

Orbánék ügyesen hatalmukba kerítették az erdélyi magyarságot. A közbeszédet is ők alakítják, már saját erdélyi témáink nincsenek. Már tíz éve is van annak, amikor vendégem volt Magyar Bálint, és kénytelen voltam megmondani neki, hogy most jöttök, de miért nem jöttetek hamarabb? Erdélyt elvesztettétek. Azóta egyre rosszabbodik a helyzet.

Az erdélyi közvéleményt Orbánék irányítják, de ez tényleg az ellenzék lustasága vagy a helyzetismeret hiánya miatt kezdődött, úgy gondolom, hogy amikor ezt felismerték, akkor már lényegében késő volt.

Már akkor kénytelen voltam megmondani neki, amin már nem hiszem, hogy lehetett volna segíteni, de hogy legalább tudják, hol hibáztak, és hátha tudnak valamit tenni, hogy legalább árnyalják azt a képet, ami a kisebbségi magyarságban itt Erdélyben kialakult, és aminek a befolyásolásáért nem tettek eleget. Ezt továbbra is így látom.

Hozzád generációk jártak beszélgetni, és tényleg egyfajta szellemi nevelője voltál sok fiatalnak. Visszajárnak-e a tanítványaid, le tudod-e mérni, hogy megmaradt-e náluk az a következetes szellemi magatartás, amit nekik tanítottál?

Azt hiszem, hogy van olyan, akinek igen, de egyáltalán, aki jött hozzám, az már valamilyen irányba tájékozódott. KAF, Láng Zsolt... Ezek az emberek diákkorukban jártak ide, amikor Mihály fiam betörte a fejét, KAF-fal vittük a sürgősségire, hogy bevarrják. Ezek a barátságok megmaradtak, de hát ezek az emberek is a maguk útját járják, örülünk egymásnak, ha nagy ritkán találkozunk, de hogy továbbra is ugyanabba a táborba tartozunk, az számomra teljesen nyilvánvaló. Meg van néhány olyan már nem fiatal, befutott tehetséges ember, akik számomra továbbra is léteznek, és talán én is létezem számukra. Például Balázs Imre, Demény Péter, Tompa Andrea.

Ők diákjaim voltak, Gyimesi Évának köszönhetően behoztam egy új műfajt az irodalomoktatásba, az esszéisztikát, mert úgy éreztem, hogy nem tudják. Csak azok jöttek, akiket valami érdekelt, vagy akik személy szerint érdeklődtek iránta. De inkább az volt, hogy a legnyitottabb agyú emberek rögtön ráhangolódtak arra, amit mástól nem kaptak meg, mert végül is mindig valamilyen igényünket próbáljuk kielégíteni. Nyilvánvaló, hogy azt a vonzerőt, amit egy aktív ember nyújthat a fiataloknak, azt már nem nyújthatom. De hát ez most már érett emberekkel való szellemi kapcsolattá alakult át, most már inkább nekem érdekem megtartani őket.

Az öregség nem jelenthet kivonulást az életből, hanem ki kell tudnunk dolgozni magunknak egy olyan életformát, életstratégiát, hogy ne veszítsük el a kapcsolatunkat a valósággal, amelyik állandóan változik, és ahhoz különböző nemzedékek segítségére van szükségünk, mert ők képviselik a változást.

Én csak örülni tudok annak, hogy ezek az elfoglalt emberek időnként visszatalálnak hozzám, és elmesélik nekem, hogy ők mit gondolnak a világ dolgairól. De az is fontos nekem, hogy Balázs Imre adta meg a lehetőséget, hogy Hervay Giziről előbányásszam az emlékeimet. Ez is a kapcsolatnak egy aktív módja. És nagyon szeretném, hogy néhány ember a múltból, például éppen Hervay, ne maradjon ki a kulturális emlékezet folytonosságából. És az az érzésem, hogy ez a veszély létezik. Imre, aki tanít az egyetemen és írt egy könyvet Hervayról, már egy láncszem a folytonosságban. És ő kért fel engem, mert tudta, hogy én vagyok az utolsó élő kortárs.

Az öregember megkettőzött lelkivilágú: egyfelől igényli, hogy szükség legyen rá, másfelől paranoiás, és úgy érzi, hogy kivonult vagy kiszorult az életből. Tehát ebből a kettőségből áll az, ahogyan a nemzedékekkel és a mai valósággal való viszonyom fluktuál.

Hogyan érintett téged az ukrán háború kitörésének a híre? Gondoltad-e volna, hogy még az életed során bekövetkezik Európában egy újabb háború?

Soha. Az, amit most átélünk, rendkívül fájdalmas. A világon senki és semmi nem igazolja egy gyerek, egy asszony, egy civil meggyilkolását, azokét a százakét, akik nyugodtan élték a mindennapi életüket. Holnap velem is megtörténhet, holnapután veled is... ezt már átéltem gyerekkoromban. Túl öreg vagyok ahhoz, hogy végig bírjam hallgatni a háborús híreket. A háborút nem lehet úgy nézni, mint egy filmet.

Aztán vannak, akik értik, mi történik, és vannak, akik nem. Vannak, akik sejtik az igazságot, míg másokat megvezet az orosz propaganda. Eszembe jutott, hogy én '62-ben Moszkvában voltam, akkortájt, amikor Gagarin meghódította az űrt. Ez akkora újdonság volt, hogy még a nem orosz párti emberek is elismerték, hogy nagy dolog. A Moszkvai Írók Házában két esztétika tanárral vacsoráztam, és az egyik, mikor megtudta, hogy Kijevből jövök, azt kérdezte tőlem, volt-e pogrom Kijevben. Ez '62-ben volt. Ledermedtem, azt se tudtam, mit válaszoljak, elkezdtem dadogni, hogy átutazóban voltam, nem tapasztaltam semmit az égvilágon. De a kérdéstől sokáig nem tudtam szabadulni.

Na, de hogy csatoljak vissza a jelenbe, a vasfüggöny-effektus, a félretájékoztatás, a titkosszolgálatok akciói ma is éppúgy zajlanak szerintem, mint annak idején, mert Oroszországban zsarnokság van, ez egyértelmű.

És itt, Erdélyben, Magyarországon a szabadság és a diktatúra közötti skálán hol vagyunk? Hogy érzékeled, mit mond a belső műszered?

Én sokat foglalkoztam nyugati irodalommal is, könyvet írtam Swiftről. A demokrácia nem csettintésre, hirtelen alakul ki. Ma már mindenki nevet azon, hogy elhitte, amikor 32 évvel ezelőtt kiálltak a régi-új politikusok, és elmondták nekünk, hogy mától demokrácia van.

Sem a magyar, sem a román társadalomban történelmi perspektívában nem volt erős demokratikus hagyomány. Hiába voltak nagy elvárásaim, rájöttem, hogy ennek nincs reális alapja, mert nem minden embernek érdeke a demokrácia. A politikusok pedig ezt kihasználva a társadalmat beszorítják egy etnikai szellemi gettóba. Nekem ez a nyugtalanító benyomásom.

Bennem mindig volt egy ilyen ellentmondás szelleme, de mindig valamilyen valóság váltotta ki, bár én is szeretnék harmonikusan élni. Az áprilisi szavazás is megmutatta, hogy a népnek ez kell: ha annyian szavaztak Orbán Viktorra, itt arról van szó, hogy sikerült kialakítania egy olyan nemzettudatot, amit ő úgy tud kifejezni, hogy János bácsi és Mari néni is átérzi. Ez nagyon fontos.

Igen, de egy folyamatos ellenségkép felmutatásával csinálja ezt. És te már tapasztaltad, hogy ez hova vezethet.

Minden diktatúra ellenséget igyekszik magának találni. És mindegyik találhat is. Ha Sorosból is szörnyeteget lehet csinálni, akkor bármiről meg lehet János bácsit és Mari néni győzni. A nacionalizmussal újra meg újra lehet az emberekben élő rossz ösztönöket is feleleveníteni és aktivizálni. A gyűlölet, az ellenség kell. A diktatúra nem létezhet ellenség nélkül. Ha nincs, talál magának.

Putyin számára az ukránok az ellenség, a Nyugat, az Egyesült Államok. De Orbán is állandóan az Európai Uniót vádolja, most már a Soros-ügy kicsit kopott. Kell valami intézmény, személy, valami, amelyikben a magyar ember az ellenségét látja. Hogy a Mari néni és János bácsi higgye el, hogy őt támadják. Nem őt támadják, Orbán politikáját támadják. Figyeld meg, a diktátor retorikailag mindig azonosul a néppel, és a nép nevében talál ellenséget. És megnevezi az ellenséget, hogy ki akar a népnek és a nép vezetőjének rosszat, ki ellen kénytelen harcolni minden eszközzel a nemzet vezére. És akkor ne csodálkozzunk, hogy kitörnek ilyen értelmetlen, gyilkos háborúk, mint az ukrajnai.

Sartre-ral indítottunk, de azon a bizonyos polcon, a sokat forgatott könyveid között ott van a Biblia is, amit gyakran forgatsz, de tisztáznunk kell, hogy te nem hívőként olvasod.

Nem, én olvasó emberként nyúlok hozzá. Az Olvasott időkbe beválogatott írásaimban is megkerülhetetlen a Biblia időérzékelése. Állandóan hivatkozom rá. Például, amikor Babitsnak a verséről, a Jónás könyvéről írtam. Egy bűnös város, Ninive pusztulását rendeli el az Isten, de nem sieti el a dolgot. „Van időm, én várhatok” jelenti ki, és ezzel az időt, mint az erő, a hatalom, a büntetés és megbocsátás szinonimáját határozza meg. Sokféleképpen lehet a Bibliát is olvasni. A nagy könyvekkel ez a baj és ez a jó, hogy lényegében az olvasó teremti meg azt, hogy a könyv mit jelent, mit üzen.

A Jónás könyvében is az áll, hogy „gyilkosok közt cinkos, aki néma”.

Igen, erről van szó: a Putyinok, a Hitlerek, Ceaușescu, az Orbánok nem a semmiből jönnek. Menet közben nem vesszük észre, hogy mivé alakul valaki és valami. Beértük azzal, hogy közvetlen fenyegetés nem létezik az életünkben, de ez nem elég. Mert nem tudhatjuk, hogy egy erő, amelynek az egyetlen célja, hogy minél nagyobbra nőjön és mindenki fölött uralkodjék, mikor válik mindnyájunkat fenyegetővé. Nem voltunk elég óvatosak, nem tanultunk a múltból.

Pedig tudjuk, tapasztaltuk, hogy azok az emberek, akik kiadták vagy teljesítették azokat a parancsokat, amelyek tízezrek, százezrek, milliók pusztulását okozták, mindig valami magasabb rendű „értékre” hivatkoznak a tettek elkövetésekor.

Történetük azt példázza, hogy ahol elhangzik a Parancs, ott nincs helye az erkölcsi mérlegelésnek, a Magasabb Szempont, a Felsőbb Utasítás megszünteti a személyes felelősséget. A gépezet működésbe lép, s ott, ahol az engedelmesség a legfőbb társadalmi erény, ez a mechanizmus azt a látszatot kelti, mintha nem lenne alternatíva. Egyszóval elveszi az egyéntől a döntés szabadságát, ugyanakkor pedig látszólag felmenti a cselekvés felelőssége alól. Ördögi csapda ez, mert az etikai felelősség felfüggesztése, tartson bármeddig, csak átmeneti állapot.

Babits egyértelműen elmarasztalja azokat, akik cinkos némasággal járulnak hozzá az ilyen gépezetek működtetéséhez.

Néhány ember korlátlanul szabad cselekvését számtalan ember nem-cselekvése teszi lehetővé. A passzivitások végtelen sora így válik cselekvéssé. A fasiszta ideológia demagóg retorikája azt a látszatot kelti, mintha a hatalom az ő érdekében cselekedne, holott a depolitizált tömegre és a felelősséget nem vállaló individuumra építi fel hierarchiáját.

Közös érdekeket, közös felelősséget hirdet, holott felelősség csak ott van, ahol létezik alternatíva, ahol a felelősség nem az utólagos számonkérés, hanem a cselekvéssel egyidejű felismerés indítéka.