Gazsi nagyon tudott különbözni – Szilágyi Júlia emlékezik Tamás Gáspár Miklósra

„Gazsi meghalt, de nincs mindennek vége. A mű folytatja az ember életét. Túléli az alkotóját, a tudós filozófust, a jó humorú embert, a pazar esszéírót” – mondta el a Transtelex megkeresésére Szilágyi Júlia, esszéíró, irodalomkritikus, hozzátéve, hogy „elkezdődött Tamás Gáspár Miklós utókora”.

„Eljött, leült a foteljébe, és beszélgettünk vagy három órát. Tudtam, hogy azért jött, hogy elbúcsúzzon Kolozsvártól, és csodáltam, hogy ennyire erős volt lelkileg. Mondtam is neki, hogy felmérhetetlen testi és szellemi tartalékai vannak. Mindig csodálatot váltott ki belőlem az a mód, ahogy ő élni tudott, és az utóbbi években az a sztoicizmus, ahogyan a betegségét és a vele járó szenvedést viselte” – idézte fel utolsó találkozásukat Szilágyi Júlia.

A Romániában magyarként szocializálódott, számbelileg erősen megfogyatkozott kolozsvári zsidó közösség tagjaiként szinte ugyanazt a szellemi, ideológiai utat járta be Szilágyi Júlia is, mint Tamás Gáspár Miklós. Barátságuk sok évtizedes kapcsolatáról, Gazsihoz fűződő emlékeiről mesélt az esszéíró, akivel nemrég készítettünk nagyinterjút.

Kolozsvári gyermekkor: romániai magyar, székely és zsidó identitás egyszerre

Tamás Gáspár Miklós Kolozsváron született, egyetlen, kései fia volt Krausz Erzsébet műtősnőnek és Tamás Gáspár írónak, a Kolozsvári Állami Magyar Színház későbbi igazgatójának. A szülei börtönt is megjárt kommunista aktivisták voltak: a zsidó anyára kiszabott egyik börtönbüntetés életmentőnek bizonyult, emiatt nem került fel egyik Auschwitzba indított kolozsvári vonatra sem. A család többi tagja viszont ott hunyt el: gázkamrában lelte halálát TGM anyai nagyanyja, nagybátyja és nagynénje is.

„Gazsi sosem pazarolt, takarékosan gazdálkodott azzal az értékkel, ami rá volt bízva. Valahogy a gének és a teremtés titokzatos erői úgy működtek együtt, hogy egy kimagasló intellektuális képességekkel rendelkező, sziporkázó tehetségű alkotó, gondolkodó lett belőle” – mondta Szilágyi Júlia, aki ismerte a szülőket is. Emlékei szerint az édesanya maga volt a nyugalom, békesség és a meleg szívű szeretet. „Gazsi nagyon sokat köszönhetett annak, hogy két ilyen ellentétes temperamentumú ember gyereke volt: Erzsike a nyugalmával és az apja, az öreg Gazsi a szilaj székelységével egyszerre hatottak rá, gyerekkora felkészítette már az emberi sokféleségre, és Gazsi tudta, hogy milyen fontos volt az az örökség, amit ráhagytak a szülők a nagyon különböző természetükkel és életvitelükkel” – elevenített fel az esszéíró a sok évtizedes emlékeket.

A család összes tagja rendkívüli műveltségű ember volt, idézte fel Szilágyi Júlia, aki elmondta, hogy franciául például édesanyjától tanult meg TGM. Olvasni pedig bárhol és bármikor képes volt. Gyerekként órákat kellett sorban állással töltenie, ott is végig olvasott. 16 évesen már filozófus akart lenni.

„Voltak évek, hogy nem láttuk egymást, mert én egy idősebb generációhoz tartozom. De valahányszor találkoztunk, Gazsi mindig nőtt egy pár centit, fizikailag is, de főként szellemileg” – fogalmazott Szilágyi Júlia, aki szerint természetes volt mindenki számára, hogy érettségi után TGM a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemre ment filozófiát tanulni, ahol Bretter György is tanította. „Egy baloldali társaságba született bele, de az első társadalomértelmezési gesztusa a lázadás volt a baloldaliság ellen. Sokan haragudtak rá emiatt: az apja is többé-kevésbé, és Gál Ernő meg Balogh Edgár, meg a többiek, hogy a polgári kultúrát részesíti előnyben. Ő azonban szükségesnek tartotta megismerni azt, mert úgy érezte, a baloldal nincs felkészülve a történelem kihívásaira, és nem tekinthető komoly szellemi partnernek” – összegezte az esszéíró TGM fiatalkori, lázadó korszakának motivációját.

Proletárkultúra helyett polgári műveltség

Szilágyi szerint „Gazsi úgy tudott éles lenni, hogy nem volt goromba, hanem ironikus, ami nagy különbség, mert csak a szellemes ember lehet ironikus. És ő az iróniáját először a történelem baloldali értelmezésén próbálta ki, a kortárs világban fogalmazta meg, hogy mit nem szeret az akkori rendszerben.”

Nemcsak filozófiával foglalkozott abban a periódusban TGM, hanem költészettel is, ezért úgy döntött, hogy átiratkozik a Bukaresti Egyetem klasszika-filológia szakára. Azért ment el a román fővárosba, mondta Szilágyi Júlia, mert „úgy gondolta, hogy a görögök és a rómaiak nélkül nem tud egy hiteles kultúraképet magában kialakítani. Nem volt neki elég a marxizmus-leninizmus, amit Kolozsváron kaphatott, hanem elment oda, ahol egy másféle kultúrának az ellenállását tapasztalhatta. Minden ellenállást igyekezett begyűjteni, hogy értelmezni tudja a világot” – ismertette az irodalmár a fiatal TGM motivációját.

„Különbözni tudni kell, és ő a különbözésnek ezzel a lehetőségével a legkreatívabb módon élt egész életében. Ez sokakat ingerelt, idegesített, ellentmondásra késztetett.”

Az irodalmár felelevenítette azt a momentumot is, amikor TGM úgy döntött, hogy visszatér Kolozsvárra és folytatja filozófiai tanulmányait. „Akkor kérdezte meg tőlem (Szilágyi Júliától – szerk. megj.) Gáll Ernő, aki akkor már tanított az egyetemen, hogy szerinted jó lesz a tavalyi kurzusom, vagy írjak újat? Mert, mint jó tanár, a legjobbak igényét is szerette volna kielégíteni azzal, amit átad, és szerényen tudomásul vette, hogy ami talán az átlagdiáknak megfelel, Tamás Gáspár Miklósnak talán nem lesz elég meggyőző.”

Transzgenerációs tapasztalatok és barátságok

Azzal a magatartással, amit TGM kiváltott másokból, tulajdonképpen az idősebbeket is valamilyen módon nevelte, vonta le a következtetést Szilágyi Júlia, aki már akkor azt figyelte meg, hogy Tamás Gáspár Miklós nemzedékileg és világnézetileg is dialógusra sarkallta a körülötte lévőket. „Ezt Bretter Gyuritól tanulta el. Az úgynevezett Bretter-iskola nem iskola volt: Gyurihoz elmentünk délutánonként diskurálni. Gyuri kezdeményezte azt is, hogy menjünk moziba, együtt. Molnár Guszti, Ágoston Vilka is a csapatba tartozott. Akkor kezdtek bejönni ide a nagyon jó orosz filmek, ezeket néztük meg csütörtök délutánonként, és felmentünk Gyurihoz beszélgetni a film után. Én nagyon boldog voltam – bár nem voltam a korosztálya se Gyurinak, se a diákjainak –, hogy engem is hívtak. A beszélgetések a Gyuri dolgozószobájában zajlottak és nemzedéki párbeszéd volt.”

Szilágyi Júlia szerint TGM-et az is sarkallta a bukaresti kitérőre, hogy megismerjen más helyzeteket, más közeget. „A bukaresti mentalitás is egy új dimenziót adott az ő befogadókészségének, megértésének: például, fel kellett dolgoznia, hogy ’68-at a bukaresti elit diákság nem fogadta rokonszenvvel” – mondta Szilágyi, aki tudta, hogy TGM ott volt Bukarestben ’68-ban, amikor de Gaulle tábornok odamenekült a párizsi események elől. Tartott egy nagy beszédet az egyetemen, ahol kifejtette a fiataloknak: Nicolae Ceauşescut kell követni. Nem az új baloldal meg a gyarmati népekkel való szolidaritás, vagy a feminista mozgalmak és a nukleáris fegyverek betiltása érdekelte akkor a bukaresti egyetemistákat, magyarázta Szilágyi, rávilágítva, hogy itt a ’68 csak Prágából állt, és azzal kapcsolatban természetesen ünnepelték a szovjetellenes fellépését a román kommunistáknak. Hogy a világszintű mozgalmak mit tűztek zászlóikra Párizsban, Nyugat-Berlinben, New Yorkban – annak a bukaresti fiatalok nem látták át a jelentőségét, és TGM hazatérésének egyik oka ez lehetett.

Az Utunk folyóirat és az első esszékötet

Szilágyi Júlia emlékei szerint a szeku elég hamar felfigyelt Tamás Gáspár Miklósra, aki elmesélte neki az első találkozását a román állambiztonság embereivel. Egy kolozsvári éjszaka történt, hogy hazafelé menet megállt mellett egy autó, kinyílt az ajtaja, és azt mondták, hogy: „Üljön be!” Bevitték a szeku kolozsvári székhelyére, ahol órákon keresztül várakoztatták. Aztán hajnalban kijött egy tiszt rohamsisakban, géppisztollyal és rákiabált: „Maga még itt van? Mars haza!” Csak nyomásgyakorlás, megfélemlítés volt a cél, és ezt sikerült is elérni.

Ebben a közegben kellett írni, alkotni – mondta Szilágyi Júlia, aki annak idején először a Dolgozó Nő, majd a Korunk munkatársa volt. TGM 1972-es diplomázása után az Utunk folyóiratnál kezdett publikálni. Első esszékötete, A teória esélyei 1975-ben jelent meg. „A hatások egyfelől a hatalom felől az elnyomás, másfelől a belső lelki és szellemi ellenállásnak a kimunkálása voltak, azért, hogy tudjunk úgy megfogalmazni gondolatokat, hogy elmondjuk a lényeget, és olyan szövegstratégiát dolgozunk ki, hogy Koppándi elvtárs, a cenzor ne értse, vagy ha érti, ne tudjon belekötni. Ez volt a mi túlélési stratégiánk, és lehet, hogy az utókornak nehéz ezt követni, de a mi életünk nap mint nap egy ilyen harc volt, hogy elmondjuk, amit akarunk, hogy az olvasó megkapja, de elkerüljük a cenzúrát” – világított rá az irodalmár a publikálási nehézségekre.

Tamás Gáspár Miklós első könyve kapcsán szóba került az is, hogy a szerző már a debütkötetében latin, ógörög, német és francia idézetekkel tűzdelte tele szövegeit. A széles körű tájékozottság jelzésén túl azt is mutatták az idézetek Szilágyi szerint, hogy a marxista ideológia helyett a konzervatív világnézet felé fordult.

„Gazsi nyelvzseni volt, ragadt rá minden nyelv. Románul is úgy beszélt, mint egy született román. Ő volt az első poliglott, azt hiszem, akit ismertem, talán még Szabédinál is nagyobb nyelvtudással rendelkezett. Egy befogadó ember volt, aki azt vallotta, hogy ismerni kell azt, amiről el kell döntenünk, hogy elfogadjuk vagy harcolunk ellene. És ő nem sajnálta erre a fáradtságot. A vidékiség legtipikusabb jelensége, a szellemi lustaság messziről elkerülte őt. Gazsi polgári kultúrája egyfelől egy finom embernek az élvezetelve, a hedonizmusa volt: a szép, a minőség élvezete zenében, versben, regényben, filozófiában. Ehhez meg kellett szereznie azt a műveltséget is, ami őt feljogosította erre az élvezetre. Nem lehet őt száraz filozófusként, szobatudósként elkönyvelni. Ő élvezte az életet, a szerelmet, a nyelveket, a zenét, mindent, ami jó, mindent, ami szép. És ő egy ilyen baloldaliságot akart” – magyarázta Szilágyi Júlia a baloldaltól elforduló fiatal gondolkodó életeszményét.

Az irodalmár szerint TGM azért utasította el kezdetekben a baloldalt, mert „a hivatalos baloldaliság elutasította az élvezet elvű tájékozódást, életformát, életfilozófiát. Ő pedig szerette a szép dolgokat, és nem mindenben az ideológiai mondanivalót kereste. Ezzel abszolút kilógott a korszakból. Ő később lett baloldali” – taglalta Szilágyi.

Kolozsvárról a nagyvilágba

Az irodalmár úgy emlékszik, az Utunk folyóirat számára nagy nyereség volt TGM: a hatalmat egyébként teljesen kiszolgáló Létay Lajos főszerkesztő felismerte, hogy tehetséges emberekkel lehet csak jó lapot csinálni. Szabó Gyulától Tamás Gáspár Miklósig sok fiatalt alkalmazott. Mindez azonban csak addig működött, amíg vezércikket nem akartak vele íratni.

„Nem ment bele, azt mondta, hogy bizonyos szavakat nem akarok leírni. Márpedig a vezércikk az a pártunkkal és kormányunkkal kezdődött és végződött, és ezt Gazsi nem vállalta. Így szűnt meg a munkaviszonya, vált állástalanná, és ezt követően már nem kellett sokat gondolkodnia azon, hogy az egyetlen járható út az emigrálás.”

Szilágyi Júlia megemlítette, hogy TGM-hez hasonlóan hagyta el az országot azokban az években sok már erdélyi magyar értelmiségi is, közöttük Tordai Zádor, Bodor Ádám, Szőcs Géza. „Elment, mint ahogy Zádor is elment, amikor a Madách tanulmánya miatt kitört a botrány a Korunknál, és őt kirúgták, mint kutatót a Akadémiai Kutatóintézetből. Amikor a hatalmi ideológia keretébe ezek az emberek nem akartak beilleszkedni, akkor meg kellett tőlük szabadulni, mert az intézményeket is veszélybe sodorták. Aki a pártpolitikát nem tudta utasítás szerint teljesíteni, attól meg kell szabadulni, vagy olyan helyzetbe hozni, hogy ő menjen el” – magyarázta a nyugalmazott szerkesztő az akkori években uralkodó állapotokat.

Tamás Gáspár Miklós 1978-ban hagyta el Romániát, és 1981-ben persona non gratának nyilvánították, ami azt jelentette, hogy nem lépheti át a határt. De Magyarországon sem várta sokkal jobb helyzet: rövid intermezzo után, amikor az egyetemen taníthatott, ismét munkanélküli maradt.

De karrierje csak átmenetileg tört meg: 1986-ban már a Columbia Egyetem oktatója volt, aztán megfordult az Oxfordi Egyetem, az École des Hautes Études en Sciences Sociales, a Chicagói Egyetem, a Georgetown Egyetem, a Yale, a New School, a Dickinson College katedráin is. A 90-es fordulat után Kolozsvárra is visszatérhetett a Babeș–Bolyai Tudományegyetem vendégtanáraként. „Megtalálta a módját az érvényesülésnek, mert nyelveket tudott, a filozófiai kulturális műveltsége lehengerlő volt. Épp a napokban gondolkoztam azon, hogy volt ideje tanítani, művelődni, több nyelven írni, és magánéletet is élni, miközben négy gyermeke volt. Egy fantasztikus ember volt, és nem adta be a derekát. Ő saját maga tudott maradni a nagyon nehéz körülmények között is. Talán ezt lehet a legjobban becsülni benne, mert ami adottsága volt, a tehetség, a zsenialitás, a nyelvkészség, az elméleti kifinomultság – maximálisan érvényesítette”, vélte Szilágyi Júlia.

Az amerikai periódusát a konzervatív eszmeáramlatok felé tolódás jellemzi, az ezredforduló felé közeledve azonban TGM marxista fordulatot vett, és radikálisan baloldali, antifasiszta ideológiát alakított ki – és ettől kezdve a konzervatív kitérőt mindössze epizódként emlegette, bár vállalta azt is. Munkásságának elemzői szerint a filozófus baloldali fordulatában nagy szerepet játszottak a délszláv háború etnicista indulatai, illetve az is, hogy a Nyugat tehetetlen volt és félreértette a helyzetet. A posztfasizmus és az etnicizmus kifejezést is TGM vezette be a szakirodalomba.

Minden irányzatban a szabadságot, az emberi jogok tiszteletben tartását kereste

Szilágyi Julika szerint „Gazsi politikai fordulatai összefüggtek azzal, hogy hajlandó volt és hajlamos volt elfogadott eszmei keretekből is kilépni, amikor azok már nem elégítették ki a szellemi vagy az erkölcsi igényét. És merte vállalni, hogy igen, változom. »Változom, most már nem úgy gondolkodom, ahogy öt évvel ezelőtt gondolkodtam« – szokta mondani. Vállalta ezt, annak minden kockázatával együtt, mert nem akart, nem tudott olyan megalkuvásokat elviselni, amelyek a jellemét, szellemi habitusát alapjaiban veszélyeztették.”

TGM élettörténete enélkül a meg nem alkuvás nélkül nem érthető – tette hozzá az esszéíró, és emlékeztetett, hogy amikor a proletárdiktatúra dühöngött az irodalomban, ő a klasszika-filológiába menekült, pedig ezek kiseperni való álértékeknek minősültek az osztályharc szellemében. „Ezt ő nem volt hajlandó vállalni, és így valósággal belehajszolták, hogy finomítsa, hogy művelje magát, hogy többet akarjon, hogy jobbat akarjon, mert nem volt hajlandó beilleszkedni abba a rendkívül korlátolt, szűk, ostoba, szellemellenes közegbe, amit lényegében a sajtó, a kulturális intézmények vezetése, kényszerrendszere jelentett” – ecsetelte Szilágyi.

Annak ellenére, hogy Tamás Gáspár Miklós soha nem költözött vissza Erdélybe, valójában nem is szakadt el Kolozsvártól, és attól a baráti körtől, amelyhez még gyermekkori emlékek fűzték. Szilágyi Júlia beszámolt arról, hogy rendszeresen beszéltek telefonon is, amikor TGM nem jöhetett, és így a budapesti politikai eseményeket is megbeszélték.

„Voltak olyan beszélgetések, amikor ő magyarázta az éppen aktuális politikai helyzetet. Az Orbán-ügy egy nagyon érdekes fejezete az ő életének, mindkettőjük életének. Azzal kezdődött, hogy a '80-as években egy március 15-én Gazsi a Petőfi-szobornál beszédet mondott, ahova kijöttek a fiatalok is Orbán vezetésével. A rendőrség közbelépett és le akarták tartóztatni Gazsit, aki később mesélte nekem, hogy: »Viktor a testével védett engem, elém állt«. Innen jutottak el a kibékíthetetlen ellentétekig. »Nagyon jól élhetnék« – mesélte sokkal később Gazsi –, »ha egy mondatot mondanék Orbán Viktornak. Még ha nem is nyilvánosan mondanám. De nem mondok.« Hát ilyen volt Gazsi, egy erős, szigorú jellem. Modorban könnyed, baráti kapcsolataiban rugalmas, de ugyanakkor szigorú is. Magával szemben pedig szigorúbb volt, mint másokkal szemben„ – jellemezte az eltávozott filozófust Szilágyi Júlia.

Visszatérések Kolozsvárra

Az egykori barátok gyakran találkoztak Szilágyi Júlia lakásán, amely valóságos irodalmi és közéleti szalonként működött nemcsak a diktatúra idején, hanem az ezredforduló éveiben is. TGM ahányszor Kolozsváron járt, mindig felugrott. ”Úgy érzem, mintha tegnap lett volna csak, amikor még itt ült mindenki. Utoljára Gazsi a kicsi szobában, abban a fotelben ült, Szőcs Géza ezen a széken, Marius Tabacu azon… – idézte fel az irodalmár a régi beszélgetések emlékét.

”Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy ez a nemzedék valamilyen módon hozzám tartozott, vagy én hozzájuk tartoztam, ezt nem tudnám tisztázni, és nem is lehet, nem is kell. De nagyon fontos volt nekem, állandó kihívást jelentett az ő másságuk. És hogy tudtuk alakítani magunkat menet közben. Ők is, én is.
Gazsi volt szerintem a legműveltebb és talán a legtehetségesebb, a legegyetemesebb elme mindannyiunk közül. Hogy tizennégy nyelvre vannak lefordítva a munkái, ezt most tudtam meg. És egyre tágul a közeg, amelyikre hatni tud: komoly utóélete, nagyon komoly hatása lesz az elkövetkező években.

És ő felkészült arra, hogy utókora lesz, ami azt is jelenti, hogy tulajdonképpen mi vizsgáztatjuk magunkat befogadókészségből. Szellemi erőfeszítésre kényszerít minket ezután is. Ennél többet tanárember, filozófus nem is adhat, és ő hagyott nekünk bőségesen gondolkodni valót.”