Félünk. De élnünk kell, hát itt vagyunk

Legfontosabb

2023. augusztus 9. – 12:24

Félünk. De élnünk kell, hát itt vagyunk
Fotó: Huszti István / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

A Fekete-tenger legnagyobb kikötővárosának orosz elfoglalása kulcsfontosságú eleme lett volna az Ukrajna elleni háborúnak, a támadók azonban nem érték el Odesszát, amely így biztosította a tengeri kijáratot Ukrajnának. A gabonaszállításban is főszerepet játszó városban erős az orosz nyelv, de sokan önszántukból térnek át az ukránra, elítélve az orosz agressziót. Odessza a folyamatos orosz rakétatámadások árnyékában is egyre inkább él, újra van strandja, belföldi turistái, de azért a helyiek szerint messze még a háború vége. Helyszíni riport Odesszából.

„Félünk. De élnünk kell, hát itt vagyunk” – Anna és Nagyezsda szavait elsőre nehéz összekötni a valósággal. Homokos tengerparton vagyunk, piszok meleg van, kellemesen hullámzik a víz, kár, hogy kicsit hínárszagú. De a strand tele van, a gyerekek is vidáman ugrálnak a vízben, mitől kellene félni?

Anya és lánya szavait rögtön érthetővé teszi, hogy Odesszábban vagyunk, Ukrajna legnagyobb fekete-tengeri városában, amelyet az országot tavaly február 24-én megtámadó orosz haderő a tenger felől blokád alatt tart. Igaz, ez a blokád egy időre enyhült, a hadiflotta már régóta nem látszik a partról, és a kikötő is elérhetőbbé vált, legalábbis addig, amíg Oroszország betartotta a gabonaszállításról szóló megállapodást, és Ukrajnából közvetlen veszély nélkül ki lehetett hajózni a rakománnyal.

Az Ukrajnában zajló háborút kitörése óta nagy erőkkel követjük, Nyilas Gergely és Huszti István kollégáink pedig most újra a helyszínről jelentkeznek beszámolókkal, riportokkal. Kijevben a hétvégén megnéztük azt a 102 méter magas szobrot, amely megmutatja, hogyan vetkőzi le Ukrajna végleg a szovjet múltat. Ha fontosnak tartod a munkánkat, legyél te is a rendszeres támogatónk!

Orosz blokád van is, meg nincs is

Most ez kevésbé biztonságos, Oroszország kilépett a Törökország közvetítésével létrejött megállapodásból, habár az oroszok a fenyegetéseik ellenére nem támadtak ukrajnai kikötőbe gabonáért érkező hajóra. Viszont fokozták az ukrán mezőgazdasági és kikötői infrastruktúra elleni támadásokat, több légicsapást is végrehajtottak gabonaraktárak ellen az elmúlt hetekben.

Az orosz blokád tehát, Odessza körül, ha kevésbé láthatóan, de jelen van, ráadásul időről időre tengeri aknát is a partra sodornak a hullámok – a fürdőzéssel kapcsolatos félelmeknek ez is része.

Fotó: Huszti István / Telex Fotó: Huszti István / Telex
Fotó: Huszti István / Telex

De sokkal látványosabb, ahogyan mindezek ellenére életre kelt a város tengerpartja. Amikor tavaly márciusban Odesszában jártunk, nem lehetett megközelíteni a partot, legfeljebb azért, hogy önkéntesek homokzsákokat töltsenek meg a város épületeinek védelméhez. Igaz, a híres Patyomkin-lépcsőt most sem lehet használni.

Viszont idén már nyitva vannak a kávézók, a part nagy része szabadon megközelíthető. A fürdés sokfelé tilos ugyan, de szemet hunynak felette.

Strand az aknák közelében

Anna óvónő, édesanyja már nyugdíjas, hétfő délelőtt élvezik a forró napot. „Nem látjuk a háború végét, de eszünkben sincs elmenni innen. Tavaly két hónapra Romániába menekültünk a gyerekekkel, de az otthon, az otthon” – mondta Anna, akinek férje és nagyobbik fia is a mozgósítás korosztályába esik, de egyelőre nem hívták be őket a hadseregbe. Ha kell, menni fognak.

Rendszeresen segítik étellel, ruhával az Odesszába menekülteket. Becslések szerint az egymilliós városban most is annyian élnek, mint a háború előtt, csak részben mások. Voltak, akik nyugatabbra mentek, helyükre keletről jöttek menekültek. „Mi is rengeteg segítséget kaptunk Romániában, a legkevesebb, hogy amivel tudunk, segítünk most mi is” – mondta Nagyezsda. Anna édesanyja szerint a helyzet most valóban jobb, mint másfél éve, amikor az áram- és a vízellátás is gyakran akadozott az orosz rakéták infrastruktúrát célzó pusztításai miatt. Sőt, idén szeptemberben már a tanítás is megindul az iskolákban. Legalábbis ott, ahol van óvóhely. A többiben marad az online oktatás.

Fotó: Huszti István / Telex
Fotó: Huszti István / Telex

Sajnálkozva beszélnek a Covid-járvánnyal és a háborúval kisiklatott generációról, az oktatás rendszerességéből, a koruknak megfelelő társas kapcsolatok szokásos kereteiből kiszakított fiatalokról, akik nem messze tőlük a mólóról ugrálva, egymást a vízbe lökdösve pótolják be mindazt, amitől az elmúlt évek megfosztották őket.

Annáék orosz anyanyelvűek – ahogyan Odessza jelentős része –, de ha kell, gond nélkül térnek át ukránra, nem érzik elnyomva az oroszt, és semmiképpen sem hiszik, hogy Oroszországhoz kellene tartozniuk. Abban biztosak, hogy ez nem is valósul meg, de a háború vége szerintük még nem látszik, Odessza sem dőlhet hátra. „Ez persze nem a Donbasz, de érhet még minket támadás, bár a légvédelem jól működik, és a fiaink is kitartóan harcolnak” – mondta Nagyezsda.

Ugye nem ad fel az SZBU-nak?

Más szellemben beszélt egy idősebb asszony kicsit távolabb. „Remélem, nem ad fel az ukrán titkosszolgálatnak a nyíltságomért” – mondta, majd arról beszélt, hogy ő igenis Oroszországban szeretné Odesszát látni. Ő orosz anyanyelvűként elnyomást érez. Pedig az utcán bőven hallani oroszt, az utcanévtáblák ugyan ukránok, de a vitrineken a feliratok sokszor oroszok, a sétálóutcán a tini utcazenészek sokszor régebbi orosz slágereket énekelnek. A boltokban, éttermekben az orosz beszédre a személyzet gyakran oroszul reagál. A hivatalokban kétségtelenül más lenne a helyzet, az iskolában is ukránul folyik az oktatás, és az elmúlt másfél évben sok orosz anyanyelvű magától is inkább átállt az ukránra az orosz agresszióval szembeni ellenérzések miatt.

Az Odesszában felnőtt asszony szerint nemcsak a nyelvét, de az emlékeit is meg akarja szabni az új rend, még a világháborút megjárt szüleinek sem adózhat tisztelettel. „Csak azért is Nagy Honvédő Háborúnak fogom hívni” – mondta, ragaszkodva a szovjet–orosz történelmi zsargonhoz, amely a második világháború egésze helyett inkább a Szovjetunió német megtámadására koncentrál, így a háborús éveket az 1941–1945 közötti időszakra számolja. Ukrajna viszont a függetlenség évtizedei alatt fokozatosan elhagyta ezt a megnevezést.

Fotó: Huszti István / Telex
Fotó: Huszti István / Telex

„Odessza végül nem Ukrajna része lesz. Maga nem tudhatja, de a fronton egész más a helyzet, mint amit mondanak” – állította meggyőződéssel, bár a harcok állása, elsősorban az a tény, hogy a Moszkva által villámháborúnak tervezett támadás másfél éve tart, Oroszország egyetlen célját sem érte el, és a gyorsan elfoglalt területek felét mára elvesztette, ennek ellentmond.

Nem vették komolyan az orosz propagandát

A várost a szárazföldi orosz erők keletről végül nem érték el – a 130 kilométerre fekvő Mikolajiv ellenállása ehhez kulcsfontosságú volt –, és az is hamar világossá vált tavaly, hogy az oroszok a víz felől sem veszik be a várost, amivel Ukrajnát lényegében teljesen elvágták volna a tengertől. A rakétázás azonban folyamatosan fenyegette Odesszát, az egyik legnagyobb dróntámadás idén júliusban érte el. Az asszony szerint viszont Oroszország nem agresszor. „Én a Szovjetunióban nőttem fel, tudom, mint jelent az orosz erő” – dobta be a végső érvet, előzékenyen elnézést kérve, hogy sokat fecsegett.

„Akadnak még, akik így gondolják. De a többségük elment, egy részük a háború láttán átértékelte a nézeteit. Aki meg még most sem, hát, azzal már nehéz mit kezdeni”

– mondta Dmitrij néhány utcányira a tengerparttól.

A reklámszakember is orosz anyanyelvű – bár az akkor még Szovjetunióhoz tartozott Grúziában született –, vele először a háború elején találkoztunk. Rögtön önkéntesnek állt, nem fegyvert ragadott, inkább abba fogott, amihez értett: logisztikába, szervezésbe, humanitárius segélyeket irányított a menekültekhez. Azóta is aktív ezen a vonalon, ha már a katonai mozgósítás miatt eddig nem kellett bevonulnia.

„Ezek a nézetek a következményei annak, hogy hosszú időn át nem vettük komolyan az orosz propaganda hatását. Bevallom, én is néztem 15-20 éve az orosz csatornákat, néha én is elhittem, hogy a Nyugat Oroszország ellen áskálódik, hogy ott jól élnek, és egyáltalán, hogy az oroszok kiválasztott nép.” 2014, a Krím orosz annektálása és a szakadár államok orosz támogatása ezt sokaknál felülírta – például azzal, hogy milyen életet is él a szeparatista Donyeck és Luganszk –, de az igazi fordulópont 2022. február 24. volt.

„De még így is van, aki elhiszi, hogy remek lenne az élet degenerált kadirovistákkal egy országban.”

Orosz nyelvű, de nem Putyin-párti

A város a kezdetektől jobban védte magát, mint ahogy azt az orosz erők gondolták, és nemcsak katonai értelemben, de identitását tekintve is. Az orosz nyelvű civilek is beálltak önkéntesnek, vagy végeztek el alapvető katonai ismereteket adó tanfolyamokat. Bár a Kreml úgy számolt, hogy az orosz ajkú lakosság tárt karokkal várná az orosz hadsereget, ez nem történt meg.

Orosz támadás – Fotó: Huszti István / Telex
Orosz támadás – Fotó: Huszti István / Telex

„Most pedig még erősebb a védelem, országosan is. Ez abból is látszik, hogy az oroszok már minden erejüket bedobják az infrastruktúra pusztítására, mégsem érnek el vele semmit – mondta Dmitrij. – Megtanultunk együtt élni a háborúval, bár ettől még fájó, hogy milyen veszteség éri a várost, amikor rakéta csapódik egy-egy régi, kulturális értéket jelentő épületbe.”

A légvédelem hatékony, sőt, a megszállt területekről időben kapnak információt arról, ha drónok indulnak a város felé. „Még az irányváltásokról is értesülünk, sokan segítenek ezzel a megszállt területekről, így van idő óvóhelyre menekülni.”

Az önkéntes munka a kezdetekhez képest mára megváltozott. Nem elsődlegesen segélyek kellenek a menekülteknek, étel meg ruha, hiszen sokan továbbmentek vagy már beilleszkedtek.

„A fő feladatunk most az, hogy pénzt gyűjtsünk a hadseregnek, vagy egyenesen drónokat vegyünk a pénzből.”

Dmitrij szerint tény, hogy az odesszai helyzet sokkal jobb, mint keleten vagy délen, például Herszonban, ahol novemberben ugyan véget ért az orosz megszállás, de a Dnyeperen túlra visszavonult orosz erők folyamatosan lövik a várost. A felszabadulás napjaiban még 100 ezren éltek az egykor 300 ezres városban, mára 50-60 ezren maradtak – sokan épp Odesszába jöttek át.

Fotó: Huszti István / Telex
Fotó: Huszti István / Telex

Odessza érezhetően élénkebb, mint volt akár egy fél éve. A korzón végigjárva a felületes szemlélő azt is hihetné, hogy messze van a háború. Kedden napközben is ment az esküvői nagyüzem, násznépek és ifjú házasok váltották egymást az odesszai operaház előtt, ahol a háború elején homokzsákokból és betontömbökből húzott barikádok álltak. Annak idején a területre is csak katonai engedéllyel lehetett belépni.

Most szabad a bejárás a belvárosban, működnek a szállodák, az éttermek, kávézók tele vannak, van vurstli, párok sétálgatnak, élvezik a tengerparti város nyári napját. A játszótér gyerekektől hangos.

Felépít, felrobbant, felépít, lerakétáz

De nem sokkal arrébb áll a Krisztus színeváltozása székesegyház, bedeszkázott ablakokkal, lyukas tetővel, megroggyant falakkal. Július 23-án orosz rakéta csapódott az épületbe.

„Kivitte az összes üveget, a főbejárati kapu kirepült az úttestre, az oldalsót is csak a park fái állították meg”

– emlékezett vissza Alekszandr Muszijezdov. A férfi most a templomot őrzi, a koronavírus idején ment nyugdíjba mentőorvosként.

Éjszaka jött a becsapódás, egy könnyebb sérültje volt a támadásnak – hogy a templom volt-e az igazi cél, vagy félrement a rakéta, az kérdés. (Moszkva tagadja, hogy az ő rakétája lett volna, szerinte az ukrán légvédelemé lehetett. Igaz, arra az orosz fél nem tér ki, hogy az ukrán légvédelem orosz támadások ellen védekezik.) Ezzel nem is foglalkozik, a maga részéről azt tartja a legfontosabbnak, hogy a templomnak legalább a tetőszerkezetét mielőbb helyreállítsák. Pénz még nincsen rá, felajánlások voltak.

Fotó: Huszti István / Telex Fotó: Huszti István / Telex
Fotó: Huszti István / Telex

A katedrális valójában nem olyan régi: eredetileg a 18. század végén kezdték el építeni – a cári Oroszország ebben az időszakban jutott ki végleg a Fekete-tengerhez. A 72 méter magas épület elkészültekor az egyik legnagyobb volt az orosz birodalomban. A Szovjetunió egyházellenes politikájának következtében azonban 1932-ben bezárták, majd négy évvel később felrobbantották – ahogyan a legnagyobb orosz székesegyházat is, a moszkvai Megváltó Krisztus-székesegyházat, amelyet a '90-es években építettek fel ismét. Ez történt Odesszában is, ahol 2005-re épült fel régi pompájában a templom. „És most megint lerombolták” – állapította meg Muszijezdov, csak ezúttal szerinte nem kell majd hetven évet várni a helyreállításra.

Katalin nem vész el, csak átalakul

Orosz anyanyelvűként sem talál kivetnivalót abban, hogy az ukrán nyelv idővel egyre nagyobb teret nyer, ő maga is kész ukránul beszélni. A közterek átnevezésével már kevésbé elnéző, különösen az emlékművek levétele miatt neheztel.

Tavaly decemberben került le II. Katalin szobra a belvárosban, nem messze a híres Patyomkin-lépcsőtől. A cárnő nem véletlenül állt ott, a várost az ő idejében alapították, a talapzatnál pedig a kivitelezésben központi szerepet játszó orosz, antwerpeni és nápolyi megbízottak álltak.

Fotó: Huszti István / Telex
Fotó: Huszti István / Telex

Ők is eltűntek a térről, ahol a talapzaton most ukrán zászló áll. A szobrot a tervek szerint egy szoborparkba viszik. A tér viszont továbbra is Katalin tér, ott áll a Katalin szálló, és az oda vezető utca is a Katalin nevet viseli. Igaz, egy, a tér épületének falára függesztett műalkotás szerint a névadó nem más, mint a 4. század elején meghalt keresztény mártír, Alexandriai Katalin.

A szobor levétele része az orosz birodalmi és szovjet emlékektől való eltávolodás folyamatának, amiről itt írtunk részletesen. Igaz, az utcanevekről az önkormányzat dönt, és arról nincsen szó, hogy Tolsztoj vagy Puskin eltűnne a térképekről, ahogyan az Kijevben vagy Nyugat-Ukrajna városaiban már zajlik. A megmaradásnak köze van ahhoz, hogy a városban ma is jelen van az orosz nyelv – bár ez hangsúlyozottan nem jár együtt automatikusan az oroszpártisággal, még ha vannak is ilyenek.

Muszijezdov szerint azonban Odesszában is egyre inkább teret nyer az ukrán nyelv. Orosz anyanyelvűként is érthetőnek találja, hogy sokan saját indíttatásból is áttérnek az ukránra, mert „végső soron Oroszország az agresszor”.

A Transtelex egy egyedülálló kísérlet

Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!

Támogató leszek!
Kedvenceink