Orvoshiány Romániában: röghöz kötnék a fiatalokat, de a rendszer nem kínál elegendő állást

Február elején Ilie Bolojan miniszterelnök azzal a javaslattal állt elő, hogy az államilag finanszírozott orvosképzésben részt vevő hallgatók a diploma megszerzése után kötelezően több évig Romániában dolgozzanak. Az elképzelés szerint azoknak, akik közpénzből végezték el az egyetemet és a rezidensképzést, minimum két–öt évet belföldön kellene munkával tölteniük; aki ezt nem vállalja, annak vissza kellene fizetnie a képzés költségét.

Annak ellenére, hogy nem példátlan lépésről volna szó, és van rá európai gyakorlat, a miniszterelnök javaslata azonnali éles reakciókat váltott ki a rezidensek és a teljes szakma körében. Többen arra hívták fel a figyelmet, hogy az elvándorlás a probléma tünete tulajdonképpen, hanem az, hogy a rendszer nem kínál elegendő stabil állást a frissen végzett szakorvosok számára. Az Europa Liberă portál készített a kérdés kapcsán egy nagyszabású összefoglalót, de a romániai sajtó nagy része foglalkozott a kérdéssel.

A romániai rezidensképzés struktúrája részben magyarázza a kialakult feszültséget. A végzős orvostanhallgatók kétféle lehetőség közül választhatnak: konkrét, meghirdetett kórházi állásra pályáznak, vagy úgynevezett általános rezidenshelyre kerülnek be. Az utóbbi esetben a képzés végén nincs automatikusan biztosított állás, a szakorvosnak önállóan kell munkát találnia a köz- vagy a magánszektorban. Az elmúlt években a rezidenshelyek száma folyamatosan nőtt, a kórházi állások száma azonban nem követte ezt az ütemet.

A leggyakrabban idézett adat szerint mindössze minden tizedik rezidens rendelkezik biztosított állással a képzés végén. A többiek a szabadpiacon próbálnak elhelyezkedni, a magánszektor felé fordulnak, újabb rezidensvizsgát tesznek más szakirányban, vagy külföldön vállalnak munkát. Bolojan javaslata ebben a kontextusban tárgytalanná válik, hiszen a jelenlegi állapotok azt mutatják, hogy a román egészségügyi rendszer tulajdonképpen nem képes felszívni a saját maga által képzett szakembereket, illetve nincs egyenletes területi lefedettség az országon belül, ami az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést illeti.

Ez a helyzet azonban nem kizárólag romániai sajátosság, a tágabb európai kontextusból is az derül ki, hogy a nagyvárosok vonzáskörzetéből kilépve az egészségügyi munkaerőnek a biztosítása az egyik legsúlyosabb strukturális kihívássá vált nagyon sok országban.

Európai munkaerőhiány: a számok mögött húzódó válság

Az Európai Unióban jelenleg mintegy 1,2 millió egészségügyi szakdolgozó – orvos, ápoló és szülésznő – hiányzik a rendszerből. Az adatot európai intézményi elemzések, köztük az EP jelentései is megerősítik. A WHO előrejelzése szerint 2030-ra az európai régióban akár egymillió fős tartós deficit alakulhat ki, ha a tagállamok nem vezetnek be átfogó reformokat.

A probléma több, egymással összefüggő tényezőből ered. Egyrészt Európa társadalma gyors ütemben öregszik, ami növeli az egészségügyi ellátás iránti igényt, különösen a krónikus betegségek és a hosszú távú gondozás területén. Másrészt maga az orvosi kar is elöregedőben van: az európai orvosok több mint egyharmada 55 év feletti, ami a következő években tömeges nyugdíjazási hullámot vetít előre. Harmadrészt a munkaterhelés és a kiégés jelentős mértékű; felmérések szerint az egészségügyi dolgozók 11–34 százaléka fontolgatja a pályaelhagyást.

Ehhez társul a belső uniós migráció jelensége, amely tovább mélyíti a regionális egyenlőtlenségeket. A kelet- és dél-európai tagállamok – köztük Románia – évek óta nettó kibocsátói az egészségügyi munkaerőnek, miközben a nyugat-európai országok – például Németország, Franciaország vagy Ausztria – jelentős számban fogadnak be külföldön képzett orvosokat. Az eredmény egyre látványosabb: a nagyvárosi központokban koncentrálódik a szakembergárda, míg a vidéki, hátrányos helyzetű térségekben úgynevezett „egészségügyi sivatagok” alakulnak ki, ahol az alapellátás is akadozik.

Magyarország helyzete is a régió kihívásait tükrözi: 2026 elején több mint 670 háziorvosi praxis volt tartósan betöltetlen, és az egy főre jutó orvosok aránya alapján az ország az uniós rangsor végén helyezkedik el. A jelenség azonban nem kizárólag magyar sajátosság, hanem a kelet-közép-európai térség egészét érinti.

Romániában – ebben az európai kontextusban – érdekes, kettős állapotot alakult ki: miközben az ország az egyik legnagyobb orvosexportőr az Európai Unióban, az elmúlt években a nemzetközi orvosképzés egyik fontos központjává is vált, évente több ezer hazai és több tízezer külföldi hallgatót képezve.

Románia paradoxona

Az országban jelenleg 13 állami orvosi és gyógyszerészeti egyetem, illetve kar működik, többek között Bukarestben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Jászvásáron, Temesváron és Craiován. Ezek az intézmények évente több mint hatezer új helyet hirdetnek meg az orvosi szakokon. A legnagyobb intézmény, a Carol Davila Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem a 2024–2025-ös tanévben több mint 14 ezer hallgatóval kezdte meg a tanévet.

Külön figyelmet érdemel a külföldi hallgatók aránya. A legfrissebb adatok szerint több mint 17 ezer külföldi diák tanul Romániában orvosi vagy egészségügyi képzésben, döntően angol vagy francia nyelven. Az idegen nyelvű képzési helyek száma az elmúlt évtizedben mintegy 75 százalékkal nőtt. A hallgatók jelentős része Franciaországból, Németországból, Izraelből és arab országokból érkezik, sokan azért, mert saját országukban a szigorú felvételi keretszámok miatt nem jutnának be az orvosi egyetemre, ráadásul Románia elérhető áron kínál képzéseket, nemzetközileg elismert diplomát biztosítva olyan hallgatóknak, akik Nyugat-Európában kiszorulnának a rendszerből. Ezzel párhuzamosan azonban évente több száz – egyes években ennél is több – frissen végzett román orvos vállal munkát külföldön, elsősorban Németországban, Franciaországban és az Egyesült Királyságban.

A területi egyenlőtlenségek tovább mélyítik a problémát. Az egyetemi központokban – Bukarestben, Kolozsváron, Temesváron – a szakemberek koncentrációja magas, míg a vidéki kisvárosok és falvak jelentős része tartós orvoshiánnyal küzd. A rendszer egészét tekintve tehát nem pusztán abszolút hiányról, hanem elosztási válságról beszélhetünk: bizonyos térségekben relatív túlkínálat, máshol súlyos alulreprezentáltság figyelhető meg.

A romániai helyzetet tovább árnyalja a családorvosi ellátás problémája. A háziorvosi praxisok jelentős része tartósan betöltetlen, különösen vidéken. A Romániai Háziorvosok Szövetségének (FNAMF) adatai szerint az országban jelenleg több mint 1500 háziorvos hiányzik a rendszerből, rengeteg az orvos nélküli község. Legutóbbi körképünk néhány éves, de azóta sem történt jelentős változás: a háziorvosok átlagéletkora magas, a nyugdíjba vonulók pótlása egyre több településen ütközik nehézségekbe, a kormánynak nincs koncepciója arra, hogy ezt a problémát megoldja. A fiatal orvosok nem szívesen választják ezt a szakot, hiszen egy átlagos háziorvos aprópénzt keres egy klinikai szakorvoshoz képest, ezért hátrányt csökkentő beavatkozásokra lenne szükség. Közel 400-500 településen egyáltalán nincs háziorvos, ami azt jelenti, hogy több százezer lakosnak kilométereket kell utaznia alapvető ellátásért. A Háziorvosok Országos Szövetsége arra is figyelmeztet, hogy a képzési kapacitás nem tud lépést tartani a kieséssel. A szakmai szervezetek becslései szerint évente mintegy ezer új családorvosra lenne szükség a rendszer stabilizálásához, ugyanakkor a ténylegesen képzett és vidéken munkát vállaló szakemberek száma ennél alacsonyabb.

A rezidensképzés színe és fonákja

A romániai orvosi pálya nem ér véget a hatéves egyetemi képzéssel, a diploma megszerzése után a fiatal orvosok újabb versenyvizsgát tesznek, és megkezdik a rezidensképzést, amely szakiránytól függően háromtól hat évig tart. Ez az időszak jelenti a tényleges szakmai specializációt, és formálisan ez az egészségügyi rendszerbe való belépés kapuja.

A rezidensképzésben azonban lényeges különbség van „hely” és „poszt” között. A „poszt” konkrét, meghirdetett kórházi állást jelent, amelyre a jelölt már a felvételkor szerződik, és amelyhez a képzés befejezése után is kapcsolódik munkalehetőség. A „hely” ezzel szemben képzési lehetőség, amely nem jár automatikus alkalmazással. Az elmúlt években a meghirdetett rezidenshelyek száma folyamatosan nőtt, miközben a konkrét kórházi állások száma jóval visszafogottabban bővült.

A következmény az, hogy a rezidensek túlnyomó többsége általános helyre kerül be, és a képzés végén a munkaerőpiacon kell elhelyezkednie. A szakmai szervezetek becslése szerint jelenleg csupán minden tizedik rezidens rendelkezik előre biztosított állással a szakvizsga megszerzésekor. A többiek számára nincs garantált közszektorbeli pozíció. Ez a strukturális eltérés az egyik fő oka annak, hogy a szakorvossá válás nem jelent automatikus stabilitást. A fiatal orvosok jelentős része a magánszektor felé fordul; egyes adatok szerint a végzettek mintegy 60 százaléka végül magánintézményekben vállal munkát. Mások újabb rezidensvizsgát tesznek, szakirányt váltanak, vagy külföldön keresnek lehetőséget.

A kormányfő érvelése szerint az állam jelentős összeget fektet egy-egy orvos képzésébe. A hat év egyetemi tanulmány és a rezidensképzés költsége együtt megközelíti a 30 ezer eurót, amely közvetlen vagy közvetett formában közpénzből származik. A javaslat tehát abból az elvből indul ki, hogy a közösségi befektetésért cserébe a diplomás szakembernek meghatározott ideig a hazai rendszert kell szolgálnia. Amennyiben valaki a kötelező időszak letelte előtt külföldre távozna, vissza kellene fizetnie a képzés teljes költségét.

A tervezet egyik kimondott célja nemcsak az országon belüli megtartás, hanem az orvosok területi elosztásának befolyásolása is. A döntéshozók azt remélik, hogy a kötelező munkavállalási időszak alatt a fiatal szakembereket vidéki, orvoshiánnyal küzdő térségekbe lehetne irányítani, ezáltal csökkentve a regionális egyenlőtlenségeket.

A javaslat kritikusai szerint a kényszerítő eszközök nem oldják meg a rendszer alapvető problémáit: a kórházak felszereltségének hiányosságait, a munkakörülmények egyenlőtlenségét, a túlterheltséget és az előrelépési lehetőségek korlátozottságát. Emellett jogi kérdéseket is felvet, különösen az Európai Unión belüli munkaerő szabad áramlásának elvével összefüggésben.

Több egyetemi vezető ugyanakkor elviekben támogatta a kezdeményezést, arra hivatkozva, hogy a közpénzből finanszírozott képzésnek valamilyen formában vissza kell térülnie a hazai rendszerben. Az érvelés szerint a jelenlegi helyzetben az állam finanszírozza a képzést, miközben a képzett szakemberek egy része rövid időn belül más országok egészségügyi rendszerét erősíti.

A vita így két eltérő megközelítés között zajlik. Az egyik a megtartást jogi és pénzügyi kötelezettségek révén próbálja biztosítani, a másik szerint a hosszú távú megoldás a munkakörülmények javításában, a kiszámítható karrierút kialakításában és a vidéki praxisok vonzóbbá tételében rejlik. A kérdés végső soron az, hogy a román egészségügyi rendszer strukturális hiányosságait lehet-e adminisztratív eszközökkel kezelni, vagy átfogóbb reformokra van szükség.