Szuverenisták, fiskális populisták és a „józan ész”. Gazdasági alternatívák és a román politika ciklusai

Bevezető

Lambing Ármin írásafigyelemre méltó teljesítmény. Felvázol egy „nagytotált”: integráltan beszél politikai és gazdasági folyamatokról, és eszközöket ad arra, hogy a gazdaságpolitikai alternatívákról beszéljünk, gondolkodjunk. Ebben, vitapartnereivel ellentétben, nem makrogazdaságtani, hanem politikai gazdaságtani keretet használ, és két különálló szempont mentén írja le a román gazdasági modellt.

1. Táblázat. A gazdasági-politikai berendezkedések típusai Lambing tanulmányában

Egyrészt, a tőke-állam viszony tekintetében megkülönböztet szuverenista és nyitott kapitalizmus-változatokat, ahol az első variánst a honi tőkéscsoportok iránti állami preferencia határozza meg, míg a másodikban a külföldi működőtőke bevonzásának van prioritása.

Húzzuk alá, hogy a tőke-állam viszony kérdése a makrogazdaságtan egyik vakfoltja, legalábbis nem az elsődleges érdeklődési területe. Eközben a rendszerváltás utáni Kelet-Európát vizsgáló politikai gazdaságtanban már az 1990-es évek elejétől ez az egyik legfontosabb kutatási kérdés.

Másrészt, Lambing behozza az exportorientált és a belső fogyasztás alapú növekedési modellek közötti megkülönböztetést. Ennek az előtérbe állítása és az előzővel való kombinálása Románia vonatkozásában teljességgel újszerű, legalábbis az én korántsem teljes körű szakirodalmi ismereteim alapján. A növekedési modellek kérdése már közelebb áll a makrogazdasági szemlélethez. Talán ezért van, hogy Rácz Béla és Diószegi Lajos a növekedési modellek kérdését legalább részben hajlandók komolyan venni.

Válaszcikkemben egyrészt megpróbálom a két megkülönböztetést, illetve a belőlük következő alternatívákat érthetőbbé tenni, és nemcsak gazdasági, hanem politikai-szociológiai szempontból is leírni. A politikai-szociológiai elemek tekintetében Gramsci hegemóniafogalmából indulok ki, ami alatt a szerző olyan ideológiai és intézményes „felépítményt” ért, ami egy adott „történelmi blokk” (osztályszövetség) uralmát természetessé, magától értetődővé teszi, vagy ahogy Erdélyben ezt mondani szokták, a „józan észhez” köti. Ebben az értelemben a Lambing által leírtak nem csupán gazdasági makro-modellek, hanem ennél tágabb az értelmük: különböző hegemóniák, ami egyszerre jelöl a gazdaságpolitikában és a tágabb hatalmi struktúrában megmutatkozó különbségeket.

Másrészt, a gazdasági modellválasztás kérdését megpróbálom jobban összekötni a romániai politikai mezőn belüli folyamatokkal.

Röviden: amellett érvelek, hogy 1990 után a román politikának két ciklusa volt.

1. Az egyik 1990 és 2000 között tartott, és ekkor a fő gazdaságpolitikai kérdés az volt, hogy az országban egy szuverenista kapitalizmusvariáns alakul-e ki, vagy, a nemzetközi szervezetek ajánlásainak megfelelően, az ország gyors és „nyitott” privatizációba kezd a külföldi működő tőke bevonzása érdekében.
2. A második, 2000 és 2024 közötti, periódust egy másik gazdaságpolitikai kérdés uralta, nevezetesen az exportorientált és belső fogyasztás alapú növekedési elképzelések versenye.

Ez a két elképzelés eltérő gazdaságpolitikai lépéseket igényel, a „szkizofrén” gazdaságpolitika pedig az eltérő elképzelések ütközéséből született. Az ikerdeficithez és a most megtapasztalt szuverén válsághoz így a gazdaságpolitikai elképzelések cikluson belüli váltakozása vezetett, nem önmagában a fiskális „józan ész” figyelmen kívül hagyása, ahogy azt Rácz állítja, és nem is közvetlenül az ezt megelőző ciklus végére kialakuló „komprádor” berendezkedés, ahogy azt Lambing sugallja.

Hozzászólásom három egységre tagolható:

1. Először rámutatok a Lambing által képviselt politikai gazdaságtani pozíció egy fontos elemére, nevezetesen, hogy komolyan veszi az állam-politika-tőke viszony empirikus vizsgálatát. Ha erre nem kérdezünk rá, nem látjuk a különböző politikai-gazdasági modellek közötti különbséget és természetesnek, magától értetődőnek és egyedül lehetségesnek tüntetjük fel az aktuális berendezkedést.
2. Második lépésben a részlegesen szuverenista magyar, és a külföldi tőke irányában minden területen nyitott román kapitalizmusvariánsokat mutatom be, nem csupán gazdasági szempontból, hanem a politikai-szociológiai különbségekre is kitérve. Lambing szintén román-magyar összehasonlítást végez, és a romániai folyamatokat a magyarországi tapasztalat felől olvassa. Leírásában ezért olyan feltűnően sok a magyar analógia, nem azért, mert idealizálja a magyar modellt, ahogy azt Diószegi a szemére veti. Lambing elemzése – a fent vázolt kétdimenziós modell mellett – ebben a vonatkozásban hozza be a másik innovációt. Frappáns politikai gazdaságtani választ ad arra a kérdésre, hogy miért csak igen későn jelent meg (újra) Romániában a szuverenista alternatíva.
3. Harmadik lépésben az exportorientált és a belső fogyasztásra alapuló növekedési modellek politikai versenyét mutatom be. Amellett érvelek, hogy Lambing ezzel a megkülönböztetéssel kiváló és innovatív elemzési eszközt ad a kezünkbe, az elemzést azonban nem viszi végig módszeresen. Bár megtalálja a román neoliberális jobboldal (Băsescu, PD, PNL, Iohannis, USR) és a Szociáldemokraták (PSD) gazdaságpolitikai kínálata közötti fő különbséget, szükségtelenül homogenizálja a 2000 és 2024 közötti romániai politikai szcénát.

Egy diszciplináris vakfolt: a tőke-állam viszony

A saját szakterületeinkbe való bezártság gyakran nem segíti, hanem akadályozza a társadalmi folyamatok megértését. Túlszakosodott szociológusként, politológusként, vagy közgazdászként nehezen tudunk átfogó helyzetképet felvázolni, amire pedig válsághelyzetben lenne a legnagyobb szükség. Így jutottunk oda, hogy „katonaemberek” és botcsinálta „biztonsági szakértők” értelmezik számunkra az immár „hátországként” felfogott társadalmak politikai, szociális és gazdasági folyamatait.

A probléma a strukturalista-funkcionalista elképzelésben gyökerezik, ami elkülönült rekeszekre osztotta fel a társadalmat. A gazdaság, a politika, a kultúra, a jogrend önálló és önmagukban vizsgálható társadalmi alrendszerek, amelyekkel külön-külön foglalkoznak a közgazdászok, a politológusok, a bölcsészek és a jogászok, anélkül, hogy egymással kommunikálniuk kellene. A Lambing cikke nyomán kialakuló vitában a közgazdaságtan és a politikatudomány közötti interferenciák hiánya jelenti a legnagyobb gondot. A legtöbb politológus nem érzi magát szakavatottnak gazdasági kérdésekben, és amúgy is, az uralkodó populizmus-paradigmával összhangban, a politikai „diskurzusokat” önmagában vizsgálja. A másik oldalon a közgazdászok számára a politika jobb esetben is értelmetlen zaj, rosszabb esetben a „felelőtlenség” és „szakszerűtlenség” eredetvidéke.

A rekeszekre osztott társadalomkép miatt mind a politológusok, mind a közgazdászok többsége ódzkodik az gazdasági szereplők (különösen a tőke), az állam és a politika viszonyát szisztematikus vizsgálat tárgyává tenni.

Rácz ezt a kérdést egyszerűen az összeesküvés-elméletek ködös világába utalja, míg Diószegi abból a normatív modellből indul ki, ami szerint az állam és a különböző tőkéscsoportok közötti viszony per definitionem semleges. Így a tőke csak tőke, ami leginkább a likviditását kell megőrizze, míg a „nemzeti”, „idegen” kifejezések a tőkére alkalmazva politikai címkék. Ebben a modellben a „politikai” címkézés, ráadásul „gazdasági” szempontból is veszélyes, hisz a hazai gazdasági szereplők iránti preferenciát legitimálja, ami torzítja a „tökéletes piaci versenyt”, a „jogos” profitot „járadékká”, a honi tőkéseket pedig „járadékvadásszá” teszi.

A politikai gazdaságtan szempontjából ezzel szemben a gazdasági patriotizmus egy igen elterjedt és empirikusan vizsgálandó jelenség. Azért is nem a gazdasági nacionalizmus, vagy szuverenizmus kifejezést használom, mert a patriotizmus területi alapja nemcsak a nemzetállam lehet, hanem afeletti egységek mint például az EU, vagy az alattiak, mint például a székelyföldi etno-kulturális régió. Sokan, akik ódzkodnak egy nemzeti szintű gazdasági nacionalizmustól, támogatják, vagy inkább magától értetődőnek veszik az EU-szintű protekcionizmust. Maga a jelenség abból az egyszerű tényből fakad, hogy míg a gazdasági folyamatok jelentős részben globálisak, addig az egyes politikai egységek szabályozó képessége továbbra is területileg kötött.

A nemzetközi rend válsága ráadásul csökkenti a nemzetközi szervezetek és a többoldalú egyezmények szerepét. Ilyen körülmények között gyakorlatilag elkerülhetetlen, hogy az állam területileg meghatározott gazdasági szereplők (vállalatok, munkavállalók, munkavállalói csoportok) érdekében lépjen fel. Nyilván, a nyitott piacgazdaság és a tökéletes piac iránt elkötelezett makroközgazdászok szerint nem kellene ezt tegye. A választóiktól azonban a kormányok éppen erre kapnak felhatalmazást, így ez velük szemben egy legitim módon megfogalmazható elvárás. Az is lényeges továbbá, hogy a gazdasági patriotizmus (a területileg lehatárolt szereplők érdekeinek előtérbe helyezése) nem csupán a szuverenista gazdaságpolitika eszközével élhet.

Általában véve: a globalista, vagy nemzetek feletti elköteleződés is bizonyos, területileg meghatározható gazdasági szereplőknek áll nagyobb mértékben érdekében, mint másoknak.

Így talán evidencia kellene legyen az erdélyi magyar közbeszédben is, hogy az EU keleti bővítése, a nyitott piaci viszonyok és a „nyíltversenyes” privatizáció kikényszerítése jelentős részben a nyugati magországok tőkés csoportjainak az érdekében történt.

Ennek köszönhető, hogy nem a Szelényiék által már a kilencvenes években leírt menedzserkapitalizmus, hanem egy nagymértékben a külföldi működőtőkére épülő berendezkedés valósul meg Romániában is. Egy frissebb példa a kanadai miniszterelnök sokak által piedesztálra emelt beszéde, ahol azt mondta el, hogy országának gazdaságilag is érdeke volt az amerikai hegemónia alatti globalizációt támogatni.

Így Lambing írásának nem az tétje, hogy ki milyen kapitalizmus változat alatt „szeretne élni” (Diószegi), hanem hogy megértsük: a nemzeti tőke kifejezés nem egy önkényes politikai címke, hanem azt a tényt rögzíti, hogy adott tőkés csoportoknak (másokkal szemben) az állammal speciális viszonyuk van/lehet. Ez az 1980-as években kezdődő financializációs tőkefelhalmozási fázisban is egyértelműen így volt. Ma pedig, amikor a kapitalizmus illiberális formái tőke-állam konglomerátumokat, vagy tőke-állam hibrideket hoznak létre, ami Trump Gázával kapcsolatos terveiben jelenik meg a legnyersebben, a gazdasági patriotizmus jelenléte egyszerűen ordító.

Felhalmozó állam, komprádor állam: a román-magyar összehasonlítás politikai tanulságai

Lambing Ármin erre a belátásra építve rugaszkodik neki, hogy a kelet-európai félperiférián fellelhető kapitalizmus-válfajokat felleltározza, és ebben elhelyezze Romániát. Egy román-magyar összehasonlítást végez, amiben Éber és mások tanulmányára, illetve Scheiring Gábor kötetére épít fogalmilag. Amúgy nem elsőként, megpróbálja a magyarországi tapasztalat és szakirodalom felől olvasni Romániát, lényegében arra a kérdésre keresve a választ, hogy:

Miért nem következett be Romániában, ami Magyarországon? Miért nem alakult ki a kapitalizmus egy szuverenista, autoriter formája? Miért nem tört meg Romániában a mai napig a globalista-neoliberális hegemónia? Miért nem tört át politikailag az AUR?

Ugyan kritikusai szemére vetik a magyar referenciák túlzott használatát (amit Diószegi egyenesen Orbán-szimpátiaként értelmez), nézőpontja produktívnak bizonyul, és erről a talajról építi fel egyik innovatív állítását, frappáns politikai gazdaságtani választ adva a fenti kérdésekre, amelyeket rajtam kívül valószínűleg sok erdélyi magyar megfogalmazott már magában.

A következőkben részletesebben mutatom be a magyar és a román modell közötti különbségeket, teret szentelve a vitában eddig kevésbé hangsúlyos politikai-szociológiai szempontoknak. A magyar modellt Scheiring Gábor nyomán „felhalmozó államnak” nevezhetjük. Ez egy részlegesen szuverenista modell, ahol a szolgáltatói szférában, a turizmusban, az energiaellátásban, a bankrendszerben és az építőiparban az állam nyíltan a részben a saját klientúrájába tartozó honi vállalkozói köröket preferálja. Ez egyébként a „támogatáspolitikának” álcázott tőkekihelyezés formájában Erdélybe is átgyűrűzik, átalakítva a kisebbségi közösségünkön belül erőviszonyokat. Lényeges azonban, hogy az exportorientált ipari szektorban, ami amúgy a GDP jóval nagyobb hányadát termeli ki, mint Romániában, továbbra is megmarad a külföldi működőtőke dominanciája. Ezen a területen Orbán lényegében nem megszüntetni, hanem például a kínai tőke bevonásával diverzifikálni akarta függőséget. (A jelen geopolitikai helyzetben úgy tűnik, sikertelenül, ami nem független attól, hogy az Orbán-rezsim bukása reális lehetőséggé vált.)

A 2000 után kialakult román modell esetében megmaradok Lambing fogalmi javaslatánál, és a komprádor állam kifejezést használom, azzal a megkötéssel, hogy ezt csupán az állam-tőke viszony leírására tartom érvényesnek, és nem magyarázom közvetlenül ebből a 2008 utáni gazdasági történéseket. Így a komprádor állam alatt egy olyan 2000-re kiépülő szerkezetet érthetünk, ahol Románia (a Szelényi-féle menedzserkapitalizmus helyett) minden egyes gazdasági szektorban elkötelezte magát a külföldi működőtőke bevonása és a „nyílt privatizáció” mellett. Lambingnál a kifejezésnek a 2008 utáni folyamatok magyarázatában is szerepe van. Ahogy a termelői reálbérre vonatkozó értelmezésében rámutat, a komprádor állam fele csak 2008 után, a válságkezelés során történt meg a végső lépés, a Boc-kormány tudatos stratégiájaként. A külföldi működőtőkéért folytatott versenyben Románia ekkor tudatosan visszavágta a béreket, illetve ellehetetlenítette a – korábban regionális szinten meglehetősen erős – szakszervezeteket a versenyszférában. Eközben a szakszervezetek a közszférában erősek maradtak, szemben Magyarországgal, ahol már a közszférában sincs hatékony kollektív munkavállalói érdekvédelem. Ez az érvelés még elfogadható számomra, azt azonban Lambinggal ellentétben már semmiképpen nem állítanám, hogy a most tapasztalható ikerdeficit közvetlenül a román állam komprádor jellegéből következik.

A magyar modell

Ha Lambing kifejezését használjuk, korábban Magyarország is komprádor állam volt. A nyitott piacgazdasággal kapcsolatos konszenzus már a rendszerváltást követően kialakult, úgy a demokratikus ellenzék, mint a késő-kádári technokrácia soraiban. Így Magyarországon nagyon gyorsan lezajlott a külföldi működőtőkére alapuló gazdasági szerkezet kialakulása.

Ilyen értelemben a felhalmozó állam és a Fidesz autoriter kapitalizmusa a 2010 előtti globalista-neoliberális hatalmi konszenzusra adott válasz. Kulcsszavai a gazdasági önrendelkezés és a nemzeti humánerőforrás-menedzsment, központi célkitűzése pedig egy, a rendszerhez lojális honi tőkésosztály megteremtése, megerősítése és további feltőkésítése.

A NER azonban ugyanarra a duális gazdaságszerkezetre épül, amit Lambing és Rácz is a román gazdaság legfontosabb meghatározójaként ír le. A kettősség abból fakad, hogy együtt él egy technológiailag fejlett és a multinacionális tőke által dominált, exportorientált gazdasági szegmens és egy fejletlenebb, munkaintenzív, alacsonyabb hozzáadott értéket termelő, a honi tőke által működtetett belső piacra termelő szegmens. A NER-t létrehozó és fenntartó ’történelmi blokk’ fő pillére ebben a szerkezetben a honi tőkésosztály, amely Scheiring leírása alapján a 2006–2010-es periódusban elkezdett külön politikai klaszterbe tömörülni a Fidesz mögött, a multinacionális tőkével szemben.

A történet szempontjából az is lényeges, hogy Magyarországon a multinacionális tőke – aminek a beáramlása Romániánál jóval korábban, már a kilencvenes évek első felében megkezdődött – soha nem alkotott különálló politikai klasztert, hanem minden politikai szereplővel jó kapcsolatot ápolt. Így történhetett az, hogy miközben voltak területek, ahonnan a NER tudatosan kiszorította a külföldi tőkét, a bennmaradó nagyvállalatokkal megtörtént a kiegyezés, leginkább azon a talajon, hogy ők még nagyobb állami kedvezményeket és még inkább kiszolgáltatott munkaerőt kaptak. Miközben tehát az építőiparban, a szolgáltatói és bankszektorban lezajlott egy jelentős mértékű tulajdonosi szerkezetváltás, addig a GDP nagyobb hányadát adó exportorientált ipari termelésben megmaradt, vagy akár növekedett a külföldi működőtőke dominanciája.

A magyar modellben a NER-t fenntartó ’történelmi blokk’ másik pillére az alsó-középosztály, munkásosztály, illetve utóparasztság. Ezek olyan lokális viszonyokba ágyazott/zárt társadalmi csoportok, amelyek számára a Fidesz nacionalizmusa, majd bevándorlás-ellenessége és nyíltan fehér felsőbbrendűséget hirdető ordenáré rasszizmusa hatással tudott lenni.

A helyzet paradox mivoltát az adja, hogy a Fidesz ez utóbbi rétegeket a korábbinál kiszolgáltatottabb helyzetbe hozta. Kornai elhíresült „koraszülött jóléti állammal” kapcsolatos dilemmáját magáévá téve ugyanis, Orbán a jóléti ellátórendszer viszonylagos fejlettségében és a munkavállalói jogokban Magyarország versenyhátrányát látta. Így ezeket az elemeket, amelyek mind a külföldi működőtőke, mind a honi tőkések extraprofitját veszélyeztetik, drasztikusan visszavágta, illetve a középosztály bizonyos szegmenseit szelektíven támogató rendszerré alakította át.

Nyilvánvaló tehát, hogy Scheiring és a nyomvonalán haladó Lambing számára a NER semmi esetre sem jelent idealizált, követendő modellt. Az előbbi egy nemrég megjelent írásában pont amellett érvel, hogy a NER nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: valójában nem javított az ország félperifériás helyzetén, és a nyugati értékláncokban elfoglalt pozícióján. Ez azonban nem azért van, mert letért a globalista neoliberalizmus útjáról, hanem mert nem sikerült „fejlesztő állammá” válnia, vagyis a részlegesen visszaszerzett szuverenitást tudatos iparpolitikára, az oktatási rendszer megerősítésére és a munkaerő védelmére használnia. Scheiring és Lambing számára nem a magyar felhalmozó állam, pláne nem az oligarchikus kapitalizmussá korcsosult késői NER, hanem a fejlesztő állam ideálja jelentené a kedvező kimenetet.

A román modell

Mi a helyzet ehhez képest Romániában? Ahogy Lambing is bevezeti a tanulmányát, Romániában viszonylag későn, a 2000-es évek elejére alakult ki valamilyen minimális gazdaságpolitikai konszenzus. A rendszerváltást követő első gazdaságpolitikai ciklusban, ami az 1990 és 2000 között tartott, a fő törésvonalat a különböző kapitalizmusvariánsok közötti küzdelem jelentette. Így a Nemzeti Megmentés Frontja (FSN), illetve utódpártjai, a Nemzeti Megmentés Demokratikus Frontja (FDSN) és a Szociáldemokrácia Romániai Pártja (PSDR) a menedzserkapitalizmust, valamiféle fejlesztői államkoncepciót, illetve a kapitalizmus egy korporativista, a szakszervezetekre és kollektív munkavállalói jogokra építő variánsát képviselték.

Politikai retorikájukban kulcsszerepet játszott az ország ipari örökségének a megőrzése, a kulcságazatok állami tulajdona, illetve a munkásosztály érdekeinek védelme.

Másik oldalon a történelmi pártok, a Nemzeti Liberálisok (PNL) és a Nemzeti Parasztpárt (PNȚCD) az állami protekcionizmus ellen és a nemzetközi szervezetek napirendjén megjelenő globalista-neoliberális elvek mellett szálltak síkra. A politikai-gazdasági modellválasztással kapcsolatos vita az európai uniós csatlakozási tárgyalások megkezdésével dőlt el a globalista neoliberalizmus javára, az ország első politikai ciklusa pedig azzal ért véget, hogy az immár Szociáldemokrata Pártként futó baloldal betagolódott az új modernizációs konszenzusba.

Ez a modernizációs konszenzus, vagy ha úgy tetszik a globális neoliberalizmus hegemóniája – bár az AUR részéről az utóbbi években komoly kihívás érte – lényegében mind a mai napig fennáll. De mik ennek az ideológiai elemei? Milyen ’történelmi blokkon’ nyugszik? És miben áll Lambing innovatív megállapítása/hipotézise?

A hegemónia, az alternatívákat elfedő és magát egyedül lehetségesként feltüntető „józan ész”, a következő jól beágyazott, a román és az erdélyi magyar közgondolkodást is mélyen átható, épp ezért kritikai eszközökkel nehezen feltörhető paneleken nyugszik:

1. Az első a fejlődési idealizmus és optimizmus, ami szerint (i) a fejlődés csúcspontját a nyugati magországok jelentik, nemcsak technológiai, hanem morális szempontból is utat mutatva a világ többi részének; (ii) a fejlődés, vagyis a periférián, vagy félperiférián lévő országok felzárkózása a magországokhoz lehetséges, amennyiben azok kitartóak a nyugati modellkövetésben; (iii) illetve amennyiben a felzárkózás mégsem következik be, az nem az egyenlőtlen cserének és a függőségi viszonyoknak, hanem belső okoknak, a visszamaradott kulturális és intézményes „berögződésekhez” való ragaszkodásnak, a politikai osztály felelőtlenségének, a korrupciónak stb. tudhatók be.
2. A következő alapelem a „kiágyazott” neoliberalizmus, ami, szemben a neoliberalizmus más változataival, nemcsak a tőke oldalára áll, hanem tudatosan leépíti a szociális védelmet vagy a munkavállalói érdekképviseletet, hogy ezzel növelje az ország esélyeit a likviddé vált tőke lekötéséért folytatott versenyben. Ez az elem a neoliberális jobboldalon jelentkezik a leginkább agresszív formában, de valójában a Szociáldemokraták, vagy más politikai erő sem építettek ki ezzel szemben koherens, gazdaságpolitikaként is működtethető ellenideológiát. Ennek az elképzelésnek a populáris változatai át- meg áthatják a romániai, beleértve az erdélyi magyar közbeszédet. A neoliberális konszenzushoz kapcsolódó közgazdászok, politikusok és újságírók úgy beszélnek a tőkefelhalmozásról, mintha az maga lenne a közérdek, és rutinszerűen egy gazdasági utilitarista nyelvezetben tárgyalnak minden társadalmi problémát. Ebben a keretben – amelyhez szerintem mindkét megszólaló közgazdász válaszcikke kapcsolódik – magától értetődő, hogy a globális neoliberalizmus az egyetlen elképzelhető politikai-gazdasági alternatíva.
3. A belső társadalomkép szempontjából a középosztály ideológiája az, ami a fejlődési idealizmust és optimizmust leképezi. E szerint a román társadalmat is a centrum-periféria viszonyrendszer analógiájára képzelhetjük el, ahol a politikai közösség magja és morális értékmérője a középosztály. Ez azonban nem áll szemben más osztályokkal, sokkal inkább az arra érdemes, kellőképpen törekvő és szorgalmas egyének gyülekezete. Így, ha valamivel szemben áll, az csakis az érdemtelenek csoportja, a lusták, a „hedonista módon fogyasztók” és állami újraelosztástól függők, köztük a rasszizált, „cigányként” konstruált underclass, de bizonyos értelemben a közszférában dolgozók is.

A fejlődési optimizmus mobilitási optimizmussal egészül ki. A hegemón ideológia szerint mindenki feljebb juthat és bekerülhet a középosztály soraiba, aki elég kitartó és nem az államtól vár kegyelemkenyeret.

A hegemóniát – még ha nem is intakt módon – máig fenntartó ’történelmi blokk’ a multinacionális vállalatok köré épülő tőke, illetve a felső osztályok és a nagyvárosi professzionális középosztály szövetsége. És ezen a ponton jön be Lambing innovatív, számomra egészen biztosan megvilágító jellegű hipotézise. Romániában, ellentétben Magyarországgal, mondja, a honi tőke nem blokkosodik, nem szerveződik a multikkal szemben egységes politikai klaszterré, amely valamilyen politikai erő mögé tömörülve protekcionista gazdaságpolitikát követelhetne. Ez annak ellenére sincs így, hogy a gazdaság duális szerkezete itt is adott, mi több az exportorientált és a hazai piacra termelő szektor fejlettségi különbsége a magyarnál sokkal nagyobb, ami miatt sokkal nagyobb Románia import-kitettsége is.

Ehelyett a helyi vállalkozók egyrészt „komprádor elitekként”, a multik aktuális vagy potenciális beszállítójaként határozzák meg magukat, másrészt a különböző pártok klientúrájába bekapcsolódva egymással versengenek a politikailag mozgósítható állami erőforrásokért.

Ez a diagnózis a közelmúlt vonatkozásában minden kétséget kizáróan helytálló. Még azt is hozzátehetjük, hogy Romániában, ellentétben Magyarországgal, a multinacionális tőke volt az, amely politikai szempontból inkább szerveződött klaszterbe. A nemzetközi szervezetekkel és a nyugati közvéleménnyel együtt hajlamosabb volt a demokrácia, a piacgazdaság és az antikorrupció bajnokainak a szerepében tetszelgő neoliberális jobboldalt támogatni, a korruptnak, „fiskális alkoholistának” és általában véve megbízhatatlannak ítélt PSD-vel szemben.

Az, hogy a jelenben mennyire figyelhető meg a különböző honi tőkéscsoportok AUR mögötti klaszteresedése, szerintem egy empirikus kérdés, ami azonban nem a standard makrogazdasági mutatók elemzésével, hanem interjúkkal és/vagy hálózatelemzéssel vizsgálható. Lambing hipotézise, miszerint nincs klaszteresedés, azonban kulcsfontosságú és logikus. Tavaly év végén a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és Székelyföldi Közpolitikai Intézet együttműködésében egy átfogó vizsgálatot folytattunk le, aminek az eredményei rövid időn belül bemutatásra kerülnek. Ebben az AUR térnyerését választói oldalról vizsgáltuk egy reprezentatív közvéleménykutatáson és AUR szimpatizánsokkal készült fókuszcsoportokon keresztül. Az eredményekből annyi megelőlegezhető, hogy választói oldalon van egy kiforrott kereslet a politikai közösség nemzeti szuverenizmus mentén való újrafogalmazására, ami – ha a mostani hegemónia elemeit nézzük – elsősorban a fejlődési- és mobilitási optimizmus szertefoszlásával függ össze. Amennyiben azonban Lambingnak igaza van, akkor az AUR áttörésének az elmaradása már eddig sem a keresleti oldal, hanem honi tőke mozgásiránya felől magyarázható.

Vége az első résznek