Külső kényszerek vagy belső döntések? Megjegyzések a komprádor állam romániai értelmezéséhez

Ritka az olyan írás, amely egyszerre kínál erős diagnózist és problematikus magyarázatot. Lambing Ármin „komprádor államról” szóló cikke ilyen. Miközben pontosan ír le létező gazdasági függőségeket, elemzése egy olyan kényszermodell felé mozdul el, amely túl nagy szerepet tulajdonít a külső tényezőknek, és ezzel elhalványítja a belső politikai döntések felelősségét. Írásomban ezt az elmozdulást szeretném kritikai szempontból megvizsgálni. Lambing Ármin írása terjedelmes, nyelvezetében absztrakt, és több, a közéleti diskurzusban kevéssé ismert fogalmat használ. Éppen ezért a válaszom sem lehetett rövid: arra törekedtem, hogy a szöveg egyes, konkrét állításaira pontszerűen reagáljak.

Komprádor állam

Nem ismertem a fogalmat, így utánanéztem. A „komprádor állam” olyan államot jelöl, amely nem a saját gazdaságának autonóm fejlődését szolgálja, hanem elsődlegesen a külföldi tőke érdekeit közvetíti. Nem vitatom, hogy Románia gazdasága erősen támaszkodik a külföldi működőtőkére, és hogy ez strukturális kitettséget jelent. Ezt azonban nem tartom automatikusan egyenértékűnek azzal az állítással, hogy a román állam „a külföldi tőkét szolgálná”.

A globális gazdaság egészében a felhalmozott külföldi működőtőke (FDI stock) a GDP mintegy 40%-át teszi ki; az Európai Unióban ez az arány körülbelül 45–50%, míg Romániában nagyjából 30–35% körül mozog. Ebből a szempontból Románia nem kirívóan „alárendeltebb”, mint az EU gazdaságai általában. Egy nyitott, globalizált világgazdaságban minden ország jelentős mértékben ki van téve a nemzetközi tőkeáramlásoknak – ez önmagában nem bizonyít komprádor jellegű államot. A Román Nemzeti Bank 2024-es adatai szerint a külföldi tulajdonú vállalatok hozzáadott értéke a GDP kevesebb mint 40%-át adja. Vagyis a gazdasági teljesítmény többsége továbbra is belföldi tulajdonú szereplőkhöz kötődik. Ez felveti a kérdést: a fennmaradó közel 60%-ot előállító hazai vállalatok és munkavállalók valóban nem részei az állam által képviselt gazdasági érdekeknek?

Ráadásul a legnagyobb romániai vállalatok között több meghatározó hazai vagy részben állami tulajdonú szereplő található: az OMV Petrom (kb. 20% román állami és legalább ugyanennyi román befektetői tulajdonban), a Romgaz, a Hidroelectrica vagy a Dedeman (Paval Holding). A bankszektorban a Banca Transilvania több mint 20%-os piaci részesedéssel piacvezető, míg a CEC Bank több mint 11%-kal a harmadik legnagyobb szereplő. Együtt a bankrendszer közel egyharmadát adják. Ez nehezen egyeztethető össze azzal az állítással, hogy a román állam teljes egészében külföldi pénzügyi érdekeket szolgálna.

A rendszerváltást követően a külföldi működőtőke bevonása valószínűleg elkerülhetetlen volt: nem létezett elegendő hazai tőke, technológia és menedzsmenttudás egy gyors modernizációhoz. Ma azonban a helyzet más: sokkal nagyobb a hazai tőkefelhalmozás, a pénzügyi rendszer erősebb, az állam mozgástere is nagyobb. Ha a gazdaságpolitika nem él ezekkel a lehetőségekkel, az már nem kényszer, hanem döntés kérdése – de ez még mindig nem azonos egy klasszikus értelemben vett „komprádor állam” működésével.

„Hitelből és a jövő erőforrásainak feléléséből finanszírozott társadalmi béke”

Románia államadóssága a GDP arányában továbbra is lényegesen alacsonyabb, mint a legtöbb európai uniós tagállamé. Turkmenisztánban, az államadósság 5% alatt van. Az államadósság nagysága nem tekinthető automatikusan válságtényezőnek. A deficit és az adósság nem önmagában probléma, hanem attól függően válik azzá, hogy mire és milyen társadalmi eredménnyel használják fel. A társadalmi stabilitás és a társadalmi béke fenntartása számomra legitim és kívánatos célja az állami költekezésnek, nem pedig valamilyen deviancia vagy fegyelmezetlenség. Keynes klasszikus értelemben vett államelmélete szerint az állami költekezés elsődleges funkciója nem a költségvetési egyensúly mechanikus fenntartása, hanem a gazdasági és társadalmi stabilitás biztosítása. Az állam nemcsak jogosult, hanem köteles is aktívan beavatkozni, ellensúlyozva a magánszféra beruházási és keresleti visszaesését.

A progresszív jövedelemadó eltörlése mint „társadalmi szerződés”

Az egykulcsos adó bevezetését a szöveg egy új „társadalmi szerződés” megkötéseként értelmezi. Ezzel szemben szerintem ez fogalmilag és politikailag is félrevezető. A román társadalom nem kötött explicit vagy implicit kollektív megállapodást arról, hogy feladja a progresszív adóztatás elvét. Nem volt sem népszavazás, sem széles körű társadalmi vita, sem egyértelmű demokratikus felhatalmazás erre a lépésre. Ez egy politikai döntés volt egy adott kormány részéről, nem pedig egy új társadalmi konszenzus intézményesülése.

A bérek és a termelékenység viszonya

A szöveg azt állítja, hogy a „versenyállamban” a termelői reálbérek növekedése elmarad a termelékenység bővülésétől, mintha ez egyfajta technikai torzulás lenne. Ezzel szemben szerintem a béreket nem a termelékenységhez kell viszonyítani, hanem a megtermelt kibocsátás elosztásához. A bérek nem „költségek”, hanem a hozzáadott értéknek az a része, amely a munkához kerül. A valódi kérdés nem az, hogy a bérek követik-e a termelékenységet, hanem az, hogy a munkának jutó részesedés a kibocsátásból hogyan változik a tőkéhez képest. Ha a bérhányad csökken, miközben a profitráta nő, akkor a munka relatív pozíciója romlik – függetlenül attól, hogy a termelékenység milyen gyorsan nő. A cikk technokratikus nyelvezete azt sugallja, mintha a bérek „túl magasak” vagy „túl alacsonyak” lennének egy objektív termelékenységi mércéhez képest. Valójában azonban ez elosztási kérdés, nem technológiai. A termelékenység növekedése egyszerűen megnöveli az újraelosztható tortát; hogy ebből mennyi jut a munkának és mennyi a tőkének, az intézményi és politikai döntések eredménye. Nem a bérek maradnak el a termelékenységtől, hanem a munkát szorítják ki a jövedelemelosztásból a tőke javára.

A „gazdasági nacionalizmus” kérdése

A cikk azt sugallja, hogy Románia azért maradt le, mert nem alkalmazott „gazdasági nacionalizmusra épülő stratégiát”. Ezzel a keretezéssel azonban nem értek egyet. A gazdaságpolitika nem attól válik sikeressé, hogy „nemzeti” címkét kap, hanem attól, hogy képes-e növelni a hazai hozzáadott értéket, a termelékenységet és a jövedelemelosztás igazságosságát.Ha egy ország képes ezekre nyílt, versengő és külföldi tőkére is építő keretek között, akkor nincs szükség semmiféle gazdasági nacionalizmusra. Ha pedig nem képes rá, akkor a nacionalista retorika önmagában nem pótolja az intézményi és technológiai hiányosságokat. A kérdés tehát nem az, hogy „nemzeti” vagy „külföldi” a tőke, hanem az, hogy:

• hol keletkezik a hozzáadott érték,
• hol marad a profit,
• és hogyan oszlik meg a kibocsátás a munka és a tőke között.

„A külföldi tőke kiszorítása a bank- és energiaszektorból”

A cikk azt állítja, hogy Romániában a politikai elit „nem akarja vagy nem tudja” kiszorítani a külföldi tőkét a bankrendszerből és az energiaszektorból. Ez azonban nem felel meg a tényleges tulajdonosi szerkezetnek. A román bankrendszer körülbelül egyharmada hazai tulajdonban van: a Banca Transilvania több mint 20%-os piaci részesedéssel piacvezető, míg a CEC Bank több mint 10%-kal a harmadik legnagyobb szereplő. Együttesen a teljes bankszektor közel egyharmadát adják. Ez már önmagában is jelentős hazai pénzügyi jelenlét. Az energiaszektorban a helyzet még egyértelműbb: a Romgaz, a Hidroelectrica, a Nuclearelectrica, a Complexul Energetic Oltenia, a Transgaz és a Transelectrica többségi vagy teljes egészében román állami tulajdonban vannak. Még az OMV Petrom esetében is körülbelül 20% közvetlen állami és további jelentős román befektetői tulajdon létezik. Összességében a stratégiai energiatermelés és -szállítás többsége román kézben van. Ezért az az állítás, hogy Románia „nem képes kiszorítani” a külföldi tőkét ezekből az ágazatokból, empirikusan nem tartható: a külföldi tőke jelen van, de messze nem dominál totálisan, különösen nem az infrastruktúra és az energiabiztonság szempontjából kritikus szegmensekben. Ráadásul egy nyitott piacgazdaságban a külföldi tulajdon önmagában nem probléma. A szuverenitás kérdését érdemes elválasztani a puszta tulajdonosi viszonyoktól, mivel a külföldi tőke jelenléte önmagában még nem azonos a politikai döntéshozatal kiszervezésével. A kérdés nem az, hogy van-e külföldi tőke, hanem az, hogy:

• a stratégiai szabályozás kinek a kezében van,
• a közszolgáltatások és hálózatok fölött ki gyakorol ellenőrzést,
• és a profit milyen intézményi keretek között keletkezik és adózik.

Románia ezen a téren jóval kevésbé „kiszolgáltatott”, mint ahogyan azt a cikk sugallja.

A „nemzeti szinten megszervezett tőke” problémája

A szöveg sajnálattal állapítja meg, hogy Romániában a tőkés réteg fragmentált, és nem képes „nemzeti szinten megszerveződni”. Számomra azonban ez nem gyengeség, hanem inkább intézményi védelem. Egy egységes, politikailag összezárt „nemzeti tőkés osztály” történelmileg nem a fejlődés, hanem az oligarchizálódás és az állam foglyul ejtésének receptje. Ahol a tőke nemzeti blokkká szerveződik, ott:

• a verseny eltűnik,
• a politika a nagyvállalati érdekek alá rendelődik,
• az állam elveszíti szabályozói autonómiáját.

A fragmentált tőke ezzel szemben korlátozza a gazdasági és politikai hatalom koncentrációját. Ha a hazai tőkés csoportok egymással is versenyeznek, akkor egyikük sem képes domináns politikai befolyásra szert tenni. Ez, minden egyéb hiányossága ellenére, közelebb áll egy pluralista, versenyző kapitalizmushoz, mint egy „nemzeti bajnokokra” épülő modell. Számomra ezért egy centralizált „nemzeti tőke” felépítése nem progresszív alternatíva, hanem egy autoriter–oligarchikus gazdasági rendszer előszobája. Inkább élek egy töredezett, sokszereplős tőkés szerkezettel, mint egy egységes, politikailag beágyazott nemzeti gazdasági blokkal.

„Az állami költségvetés a külföldi tőke adóira támaszkodik” – egy bizonyítatlan állítás

A cikk azt állítja, hogy a román állami költségvetés „jelentős mértékben” a külföldi tőke adóiból és az általa generált növekedésből él. Ezt azonban semmilyen konkrét adattal nem támasztja alá. A rendelkezésre álló strukturális adatok épp inkább arra utalnak, hogy a multinacionális vállalatok, transzferárazás, licencdíjak, belső elszámolások és holdingstruktúrák révén, arányaiban kevesebb társasági adót fizetnek, mint a belföldi kis- és középvállalatok. A profit jelentős része nem jelenik meg a román adóalapban, hanem könyveléstechnikai úton más joghatóságokba kerül.

Ha az állami bevételek fő forrásait nézzük, Romániában azok elsősorban:

• az ÁFA,
• a munkát terhelő járulékok,
• a személyi jövedelemadó,
• és az energia- és közszolgáltató vállalatok osztalékai (amelyek nagyrészt állami cégektől származnak),

nem pedig a külföldi tulajdonú vállalatok nyereségadója.

„Az állami kiadások a hiány elszállásához vezetnek” – ez szofizmus

Az az állítás, hogy az állami kiadások „a költségvetési hiány elszállásához vezetnek”, önmagában nem magyarázat, hanem puszta könyvelési logika. Ha egy államnak nincs elegendő bevétele, akkor természetesen bármilyen kiadás hiányt okoz, de ez nem mond semmit arról, hogy a hiány miért keletkezik. A valódi kérdés nem az, hogy az állam költ-e, hanem az, hogy:

• mekkora a bevételi kapacitása,
• milyen az adórendszer szerkezete,
• mennyire képes a megtermelt jövedelmet adóztatni.

Egy ország lehet magas állami kiadások mellett is egyensúlyban (lásd Skandináv modell), és lehet alacsony kiadások mellett is tartós hiányban (lásd Románia). A hiány nem a költés „túlzott” voltából fakad, hanem a gyenge állami bevételi oldalból. Ezért a cikk megfogalmazása nem gazdasági okság, hanem számviteli közhely.

A bérek „elszakadása” a termelékenységtől – egy hamis kiindulópont

A szöveg azt kérdezi, miként „szakadhatott el” a bérszínvonal növekedése a termelékenységtől, mintha létezne egy természetes, egyensúlyi állapot, ahol a kettőnek együtt kellene mozognia. Az ábra implicit módon ezt a 2000 körüli kiindulópontot tekinti normálisnak, és minden eltérést ettől torzulásként értelmez. Ez azonban nem semleges technikai alapállás, hanem egy grafikon statistikai bázispontja. A grafikon nem azt mutatja, hogy a bérek „elszálltak”, hanem azt, hogy a munka részesedése a GDP-ből hosszú idő után részben korrigálni kezdett. A román bérhányad a hozzáadott értékből mindössze körülbelül 35%, ami jóval az EU-átlag alatt van. Ha ezt legalább az európai szinthez, vagy még inkább az amerikaihoz közelítjük, akkor a mostani bérdinamika nem túlzásnak, hanem késleltetett kiegyenlítődésnek tűnik.

A piros vonal (termelékenység) nem „normadiktáló” természetes törvény, hanem egyszerűen a kibocsátás növekedésének mértéke. Hogy ebből mennyi jut munkának és mennyi tőkének, az intézményi és politikai döntések eredménye. Ha a tőke részesedése nőhetett a termelékenységgel együtt, akkor elvileg nincs ok arra, hogy a munka részesedését ne lehessen hasonló módon korrigálni. Amit a cikk torzulásként mutat be, az értelmezhető úgy is, mint egy hosszú ideje elnyomott bérszint részleges helyreállása. Ha valóban termelékenységi elvhez akarjuk kötni a béreket, akkor a tőke profitját is ugyanúgy korlátozni kellene a termelékenységhez viszonyítva.

„Az állam túlköltekezett, hogy fenntartsa a fogyasztást”

Az az állítás, hogy a román állam „túlköltekezett” a fogyasztás fenntartása érdekében, nem állja meg a helyét nemzetközi összehasonlításban. Románia állami kiadásai a GDP arányában tartósan az EU-átlag alatt vannak, vagyis az állam mérete kifejezetten alulméretezett, nem pedig túlburjánzó. A költségvetési hiány elsődleges oka nem a kiadási oldal túlzott volta, hanem az állam gyenge bevételi kapacitása: Románia az egyik legalacsonyabb adóbevétel/GDP aránnyal rendelkezik az Európai Unióban. Az állam nem látja el hatékonyan a „kollektor” funkcióját, nem szedi be a megtermelt jövedelmet, ezért kényszerül hiányra akkor is, amikor a kiadásai mérsékeltek. Ebben a mechanizmusban nem szükséges semmiféle „külföldi tőkére” hivatkozni. A jelenlegi adóstruktúra önmagában is képes lenne a költségvetés finanszírozására, ha az adóbeszedés hatékony lenne, és ha a fekete- és szürkegazdaság nem szívná el a bevételek jelentős részét.

A lakossági hitelezés szerepe

A lakossági hitelezés felpörgetése lehet a fogyasztásbővülés egyik módja, ugyanakkor 2024-ben, a román háztartások hitelállománya a GDP mindössze körülbelül 12–13%-át tette ki, ami messze a legalacsonyabb érték az Európai Unióban. Ez nem egy eladósodott társadalom képe, hanem épp ellenkezőleg: egy olyan országé, ahol a lakosság nagy része nem fér hozzá hitelhez, vagy csak nagyon korlátozottan. Ahol a lakhatás, a közlekedés, az oktatás és az egészségügy strukturálisan alulfinanszírozott, ott a hitel nem hedonizmus, hanem kényszerű pótlék. Az emberek nem azért vesznek fel hitelt, mert „túl sokat akarnak fogyasztani”, hanem mert lakhatást kell biztosítanuk, autóra van szükségük a munkához,magán-egészségügyet vagy oktatást kell fizetniük. Ezek a legtöbb esetben nem luxuskiadások, hanem az állami hiányosságok költségeinek háztartási szintre történő átterhelése, az amit a szakirodalom privatizált keynesianizmusnak nevez.

„Jelenlegi válság”

Nincs válság gazdasági értelemben. A jelenlegi román helyzetet „válságként” leírni félrevezető. 2008–2009-ben válság volt: pénzügyi összeomlás, tőkekivonás, devizapiaci sokk, hitelpiaci befagyás. Az akkori helyzet egy exogén pénzügyi krízis volt. A mai állapot ezzel szemben nem válság, hanem egy hosszú ideje fennálló neoliberális berendezkedés következménye:

• alulfinanszírozott állam,
• gyenge adóbeszedés,
• kiszolgáltatott munkapiac,
• alacsony közszolgáltatási kapacitás.

A „válság” szó használata itt politikai funkciót tölt be: rendkívüli helyzetet sugall, amely rendkívüli intézkedéseket („megszorításokat”) tesz szükségessé. Valójában nem rendkívüli sokkról van szó, hanem egy strukturálisan alulfinanszírozott állam normál működéséről. A problémát nem egy átmeneti válság okozza, hanem az, hogy az állam és a társadalmi infrastruktúra szisztematikusan le van építve.

A „magyar unortodox gazdaságpolitika” mint referencia

A cikk azt sugallja, hogy a magyar „unortodox” gazdaságirányítás egyfajta működőképes válságkezelési eszköztár, amelyhez Románia most kénytelen nyúlni. Ez azonban empirikusan nem igaz. Magyarország államadóssága tartósan 75% fölött van, jóval magasabb, mint Romániáé. Ha az „unortodox” politika valódi adósságcsökkentő stratégia lenne, akkor ennek az adatokban is meg kellene jelennie. Az adóemelések, különadók és szektoriális terhek nem hungarikumok, és nem „unortodox” eszközök – ezek a világ legtriviálisabb fiskális technikái. Ha egy állam több bevételt akar, adót emel. Ebben semmi strukturálisan új vagy innovatív nincs. Ezért a magyar modellre való hivatkozás nem gazdasági magyarázat, hanem politikai retorika: egy magas adósságú, külső forrásokra erősen támaszkodó ország aligha lehet hiteles referenciapont egy alacsonyabb adósságú ország számára.

A transzferárazás

A cikk úgy beszél a transzferárazásról, mintha az egy ellenőrizetlen, korlátlan profitkivonási csatorna lenne. Ez a kép azonban ma már nem felel meg a román intézményi valóságnak. A román adóhatóság évek óta ellenőrzi a transzferárazást. Kötelező a transzferár-dokumentáció a nagyvállalatok számára, rendszeresek a tematikus ellenőrzések. Ez nem jelenti azt, hogy nincs adóoptimalizáció, de azt igen, hogy a profitkivonás nem egy „szabadon folyó csatorna”, hanem egy folyamatosan felügyelt és vitatott tér. Ha a cikk azt állítja, hogy a költségvetési problémák elsődleges oka a transzferárazás, akkor ezt konkrét ANAF-adatokkal kellene alátámasztania: mekkora az ebből eredő adókiesés, és hogyan változott az elmúlt évtizedben.

Záró megjegyzés

Nem gondoltam volna, hogy valaha több oldalon keresztül a globalizációt és a külföldi tőkét kell majd védenem. Írásom célja azonban nem ez volt. Sokkal inkább az, hogy pusztán gazdasági érvekkel elutasítsak egy olyan kényszermodellre épülő narratívát, amely egyre inkább a klasszikus külső ellenségképzés jegyeit hordozza, miközben meggyőződésem szerint a probléma gyökere és a megoldás lehetősége is, elsősorban országon belül keresendő.

Egy ismerősöm, miután el akarta olvasni a vitát kiváltó írást, egy egyszerű kérdést tett fel: mi az a „komprádor állam”? A kérdés jogos. A közéleti viták akkor működnek jól, ha nem zárják ki azokat, akik nem mozognak otthonosan a társadalomtudományi szaknyelvben. Ha a közéleti vitákban túl gyakran élünk ilyen zárt nyelvezettel, fennáll a veszélye annak, hogy nem tisztázunk, hanem elhomályosítunk, nem közelebb visszük az olvasót a megértéshez, hanem eltávolítjuk tőle.