Exportra kényszerített termelés, hitelből finanszírozott jólét: a komprádor állam politikai gazdaságtana

A kelet-közép-európai régió felzárkózási narratíváiban Románia az elmúlt évtizedekben gyakran jelent meg az eredményes konvergencia mintapéldájaként. A dinamikus GDP-növekedés és a gyors bérkonvergencia egy sikeres integrációs modell képét sugallták. A felszín alatt azonban a román kapitalizmus egy mély, szerkezeti átalakuláson ment keresztül.

Jelen írás arra a kérdésre keresi a választ, hogy hogyan vezetett a növekedési modell átalakulása egy sajátos, hibrid komprádor állammodell kialakulásához, és ez a berendezkedés miért hordozza magában szükségszerűen a gazdasági-politikai instabilitás és a legitimitási válság kockázatát. Románia ugyanis egy kettős kötöttségben vergődik, mely alapján a gazdaság termelési oldala mélyen integrálódott a globális értékláncokba, kiszolgálva a transznacionális tőke igényeit. A politikai oldal azonban továbbra is a belső fogyasztás folyamatos bővülését támogatja. A komprádor állam ebben a felállásban közvetít két érdekcsoport között: biztosítja a külföldi tőke profitrátáját, miközben hitelből és a jövő erőforrásainak feléléséből finanszírozza a társadalmi békét, amely a transznacionális tőke szempontjából esszenciális. Ez a törékeny egyensúlyi állapot azonban meginogni látszik, ahogyan a rendszer válságba sodródik. A megszorításokat alkalmazó kormányt a jelenlegi helyzet eddig példa nélküli módon arra kényszerítette, hogy a tőkét is célba vegye. Ez azonban nem egy szociáldemokrata, hanem pragmatikus fordulat, amely a rendszer válságáról árulkodik.

A rendszerváltást követően az államszocialista tömb országai félperifériás, függő helyzetben integrálódtak újra a kapitalista világgazdaságba. Egyes országokban azonban az elitek (értelmiség, állampárti technokrácia) már határozott elképzelésekkel láttak neki az átmenet levezénylésének, míg máshol a követendő társadalmi és gazdasági modellről szóló vita későbbre tolódott. Részben az határozta meg a visszatagozódás ütemét, hogy kik lettek az átmenet nyertesei, és kikre hárultak annak terhei. Romániában a kívánatos fejlődési pályára vonatkozó elképzelések hiánya súlyos következményekkel járt. Egyrészt a nemzetközi szervezetek így mélyrehatóbb befolyást tudtak gyakorolni a belső politikai viszonyokra, másrészt a helyi elitek is hajlamosabbak voltak a neoliberális gazdaságirányítási modell kritikátlan átvételére, miközben ennek maguk a centrumországok sem feleltek meg maradéktalanul.[1] A gyakorlatban a nemzetközi szereplők az úgymond „piacpárti” és „nyugatos” politikai erők pozícióit erősítették. Eközben az acquis communautaire-hez, az EU joganyagához való idomulás kényszere a piacfundamentalista lépéseket erősítette, amelyek jelentősen súlyosbították az átmenet társadalmi költségeit. Ezek a politikák szisztematikusan felszámolták a társadalmi kohézió és a létbiztonság korábban ismert formáit, aminek az ára többek között a termékenység és a várható élettartam drasztikus csökkenése volt[2]. Ezt a sokkot eleinte a „Nyugathoz” való gyors felzárkózás ígérete és a nélkülözés ideiglenességébe vetett hit tompította. Később, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a gyors konvergencia illuzórikus, az Európai Unióhoz való csatlakozás adott a társadalom számára perspektívát.

Bár a kilencvenes évektől kétségkívül a kapitalizmus egy minden korábbinál radikálisabb neoliberális válfaja fele terelték az országot, tévedés lenne mindenért a nemzetközi szereplőket okolni. Valójában ugyanis mindig is létezett valamekkora mozgástér a szerkezetváltás okozta károk enyhítésére és a terhek igazságosabb elosztására is. Számos alkalommal a helyi döntéshozók valójában túlteljesítették a nemzetközi szereplők piacosításra vonatkozó elvárásait. Legfontosabb példa talán az egykulcsos adó bevezetése, amire elsőként a balti országokban került sor, és amit a nemzetközi szervezetek ugyan dicséretesnek tartottak, de nem írtak elő kötelezően. A helyi elitek ezen keresztül a piaci reformok melletti elköteleződésüket demonstrálták, amit befektetés-ösztönző jelzésnek szántak. Románia 2005-ben vezette be az egykulcsos adórendszert, ami ebben az esetben sem volt uniós csatlakozási feltétel. Ez a lépés nagymértékben a helyi elit neoliberális elköteleződéséből fakadt, és az ország tőkevonzó képességét akarta bármi áron növelni, tovább mélyítve a társadalmi egyenlőtlenségeket, és szűkítve az állam redisztribúciós képességét. A progresszív jövedelemadó kivezetése szimbolikus gesztusként is értelmezhető: egy olyan új társadalmi szerződést véglegesített, amelyben a gazdasági hatékonyság imperatívusza teljesen felülírja a társadalmi szolidaritás elveit. Másik példa a bankszektor tulajdonosi szerkezete. Ennek teljeskörű privatizációját ugyanis sem az EU, sem az IMF nem írta elő, mégis a pénzintézetek külföldi tulajdonba adása Kelet-Európa-szerte a helyi elitek fontos prioritása volt. A térség konvergencia-kritériumokkal szembeni attitűdjei tehát nem csak külső kényszerből, hanem a félperifériás lét megfelelési kényszeréből és a politikai osztály ideológiai vakságából fakadtak.

Komprádor félperiféria

Mindez Romániában az úgynevezett „versenyállam” kialakulásához vezetett, ami csak a 2000-es évek közepére öltött koherens formát. Ennek célja a versenyképesség fenntartása, jellemzően az újraelosztás és a társadalmi igazságosság rovására. Az állam nem a piac korrekciójára, hanem a tőkeérdekek kiszolgálására törekszik, melyet négy fő beavatkozási ponton keresztül valósít meg. Ezek a bérpolitika, az adórendszer, a vállalati terhek és a munkaerőpiaci szabályozás. Vegyük őket sorra:

• Relatív bérkorlátozás: A régióban Románia produkálta az egyik legdinamikusabb nominális bérnövekedést, ami részben az állam aktív minimálbérpolitikájának köszönhető. A bérkorlátozást azonban nem abszolút értelemben, hanem a termelékenységhez viszonyítva kell vizsgálnunk. A versenyállamban a termelői reálbérek emelkedése alatta marad a termelékenység növekedésének, ami valójában a tőkefelhalmozást gyorsítja, vagyis növeli a profitrátát a bérhányaddal szemben (lásd 1. ábra).
• Adópolitika: A 2005-ben bevezetett egykulcsos adórendszer kettős célt szolgált. Egyfelől a munkaerő költségének csökkentésével indirekt támogatást nyújtott a vállalatoknak: az alacsonyabb személyi jövedelemadó lehetővé tette, hogy a cégek alacsonyabb bruttó bérköltség mellett is versenyképes nettó jövedelmet biztosítsanak. Másfelől a progresszivitás eltörlése kifejezetten a magas keresetű rétegeknek (menedzsment, mérnökök, jogászok) kedvezett. Ez kulcsfontosságú a külföldi működőtőke szempontjából, hiszen a leányvállalatok irányításához szükséges, magasan képzett helyi elit „megvásárlása” így olcsóbbá vált. A román adóstruktúra disztribúciós szempontból a gyakorlatban regresszívnek tekinthető: az alacsony jövedelműeket sújtó adóterhelés mértékében Románia európai uniós összevetésben az ötödik (!) helyen áll.
• Társasági adó: A kelet európai régióban évtizedek óta zajló, lefelé tartó verseny jegyében Románia is a vállalati terhek csökkentésére törekszik. A 16%-os társasági adó (amely régiós középmezőnyt jelent, szemben a magyarországi 9%-kal) és a rendkívül kedvező, 8%-os osztalékadó a tőkejövedelmek gyors felhalmozását ösztönzi. Ez a struktúra szükségszerűen növeli a vagyoni-jövedelmi szakadékot a tőkével rendelkezők és a bérből élő munkások között. Az országot ugyanakkor a régiós versenytársak adópolitikája kényszerpályán tartja, ami miatt a kormányok mozgástere a társasági adók emelésére rendkívül korlátozott.
• Flexibilis munkaerőpiac: A versenyállam egyik legfontosabb eszköze a munkaerőpiac rugalmasítása, ami a gyakorlatban a munkavállalói jogok szisztematikus csorbítását jelenti. Romániában e folyamat csúcspontja a 2011-es év volt, amikor a globális pénzügyi válság kezelése során a Troika (IMF, EU, Világbank) nyomására a kormányzat frontális támadást indított a munkajogok ellen. A Munka Törvénykönyvének 2011-es módosítása (40/2011) és a Társadalmi Párbeszédre (Dialog Social) vonatkozó törvény (62/2011) kiterjesztették az atipikus foglalkoztatási formákat, és gyakorlatilag felszámolták a kollektív bértárgyalások országos szintű rendszerét, drasztikusan gyengítve a szakszervezetek alkupozícióját és a kollektív munkavállalói érdekérvényesítés intézményes kereteit.

Noha a versenyállami modell a nemzetközi szervezetek ajánlásaihoz igazodik, az állam ilyetén működési módja pedig a külső gazdasági függésből ered, térségünk országai mégis különböző adaptációs stratégiákat alakítottak ki ezekre a függőségekre, és különbözőképpen fordították le a neoliberalizmus tanelveit.[3] A fő kérdés, hogy a versenyképesség imperatívusza miként ágyazódik be a nemzetállami stratégiába, hisz ez jelöli ki az állami intézményrendszer és a monetáris politika mozgásterét. Romániáról, mint függő piacgazdaságról beszélhetünk, ahol a fejlődési modell koherenciáját nem a hazai innováció vagy bankrendszer, hanem a transznacionális vállalatok adják. Az ország komparatív előnyeit a képzett, ám olcsó munkaerő, valamint a nyugati értékláncokhoz való közelség és az azokhoz való szoros kapcsolódás adják.

A kelet-európai országok függőségi viszonyait a 2008-as válság szilárdította meg, amely így még szorosabban a nyugat-európai centrumországokhoz kapcsolta őket. Ez egyben a nyugat-európai termékeket fogyasztó dél-európai versenyképesség és exportpiacok összeomlását vonta maga után, így a nyugat-európai vállalatok az értékláncok kelet-európai kiterjesztésén keresztül állították helyre saját profitabilitásukat.[4] Annak ellenére, hogy ez a régióban látványos gazdasági konjunktúrához vezetett, a folyamat fokozta a külföldi működőtőkére való ráutaltságot.

A globális pénzügyi válság ugyanakkor lehetőséget teremtett a helyi elitek számára, hogy új integrációs stratégiákkal kísérletezzenek. Románia – miközben például Magyarországon az állam egy új, nemzeti tulajdonosi osztály felépítésébe kezdett – nem tért le a konvencionális, neoliberális integráció útvonaláról, mi több, erősítette azt. Itt a hazai vállalkozói osztály nem tömörült egységbe, nem alakított ki koalíciót, és azok a csoportjai maradtak politikai szempontból meghatározóak, akik a külföldi tőke közvetítőjeként, alvállalkozóként operáltak. Ezt a réteget komprádor elitnek nevezhetjük, mivel hatalmukat és vagyonukat nem az autonóm felhalmozásból, hanem a globális tőke lokális helytartóiként betöltött közvetítő szerepükből eredeztetik, így érdekük a zavartalan globális integráció fenntartása. Ezzel szemben a magyar nacionalista elitek stratégiája a gazdaság egyfajta dualizációjára épül: míg az exportorientált ipart meghagyták a külföldi tőkének, addig a belső piacra termelő, nem-kereskedelmi szektorokban (bank, energia, építőipar) az állami protekcionizmus segítségével kiszorították a külföldi versenytársakat, hogy helyet teremtsenek a hazai tőkéseknek.[5] E stratégia mögött nem a versenyképesség javítása, vagy a fejlesztő állam logikája húzódott meg, hanem a források átcsoportosítása a rendszerhez hű gazdasági holdudvar számára.

Romániában semmi ilyesmi nem történt. A komprádor államstratégia az ortodox gazdasági intézkedésekre alapoz (laissez-faire, a külföldi működő tőke kiszolgálása, monetáris konzervativizmus, prociklikus fiskális politika stb.). A gazdasági elit belsőleg fragmentált, járadékvadászatra berendezkedett csoport, ahol a hadakozás egyrészt az állami elosztásért, másrészt a külföldi tőkebeáramláshoz kötődő közvetítő szerepért folyik. Eközben, mivel a politikai hatalomgyakorlás megosztott maradt, a politikai osztály a belső törésvonalak és a koalíciós kényszerek miatt képtelen volt egyetlen, domináns fejlesztési koalíciót létrehozni, amely mögé a hazai tőke felsorakozhatna. Mivel a honi tőke nem egy domináns nemzeti blokkba tömörül, hanem rivális hálózatokba tagozódik, így nem tudott kikényszeríteni egy egységes protekcionista gazdaságpolitikát. Érdekes adalék lehet az is, hogy a DNA (Országos Korrupcióellenes Ügyészség) működése megállított minden olyan kezdeményezést, amely monopolizálni akarta az állami erőforrásokat. A rendszer emiatt elmozdult a nagy léptékű erőforrás-kisajátítás irányától a lokális szintű járadékvadászat felé.

A román modell sajátossága abban rejlik, hogy a politikai elit sosem kísérelt meg egy átfogó, szelektív gazdasági nacionalizmusra épülő stratégiát megvalósítani. A politikai osztály nem akarja, vagy nem tudja kiszorítani a külföldi tőkét a bankrendszerből vagy az energiaszektorból. Egy kölcsönös meghatározottság érvényesül Romániában, amely alapján a fragmentált tőkés réteg korlátozni próbálja a politikai hatalom fegyelmezőerejét, hiszen helyi szinten lobbizik a járadékokért, a centralizált politikai akarat hiánya pedig lehetetlenné teszi a tőke nemzeti szintű megszervezését. Más szóval, a politikai elit azért nem tud nemzeti burzsoáziát építeni, mert a tőke helyi szinten lobbizik, míg a tőke azért nem tud nemzetivé válni, mert a politika nem szolgál számára védőernyővel. A tőkés elit az állami költségvetésre támaszkodik, amely azonban jelentős mértékben függ a külföldi tőkétől, mivel annak adóiból és az általa generált növekedésből állnak rendelkezésre az állami források. Ennek következménye egy olyan status quo, ahol a gazdaságpolitika kimerül a makrostabilitás feletti őrködésben és a bérek versenyképes szinten való tartásán, lehetetlenné téve a kitörést az összeszerelő-üzem státuszból. A néhány, országos ismertségre szert tett cég (mint a Banca Transilvania vagy a Dedeman) nem a gazdasági protekcionizmus vagy az állami támogatás eredményeként, hanem a piaci versenyben, védőernyő nélkül volt képes a felemelkedésre. Ezek azonban elszigetelt példák.

A román gazdaság skizofrén természete

A modern összehasonlító politikai gazdaságtan az aggregált kereslet importtal korrigált alkotóelemeinek relatív súlyát tekinti meghatározónak a növekedési rezsimek vonatkozásában.[6] A korrekció szükségességét az indokolja, hogy a globalizált termelési láncokban a fogyasztás és az export magas importtartalommal bír, ami jövedelemkiáramlást eredményez, így például a belső kereslet bővülése nem a hazai gazdasági körforgásba kerül be, hanem a külföldi gazdaságot stimulálja. Ez a megközelítés szakít a hagyományos kínálati oldali fókusszal, és azt vizsgálja, hogy a GDP növekedésének hajtóereje a belső fogyasztás, vagy inkább a külső kereslet (export). A fogyasztásvezérelt rezsimben a gazdasági növekedés motorja a háztartások fogyasztása, tehát a GDP növekedésének legnagyobb részét a fogyasztás bővülése magyarázza. A fogyasztásvezérelt modell működési logikája a reálbérek emelkedésére vagy a hitelezés bővülésére épül, amely növeli a rendelkezésre álló jövedelmet. A megnövekedett kereslet a vállalatokat a kibocsátás növelésére ösztönzi, így a beruházási szint is megnő. Ezzel szemben az exportvezérelt modellben a növekedést az nettó pozitív export okozza. Itt a bérek inkább termelési költségként jelennek meg, mintsem növekedési húzóerőként, és közvetlenül befolyásolják a nemzetközi versenyképességet. Ez a modell annyiban fenntartható, amennyiben a fiskális és bérpolitika önmérsékletet gyakorol.

Ha a különböző GDP komponenseknek a gazdasági növekedéshez való egyéni hozzájárulását nézzük, akkor elmondható, hogy Románia 1995 után és 2008 előtt határozottan egy belső kereslet-alapú, fogyasztásvezérelt modellt működtetett.[7] Ugyanezzel a lencsével nézve azonban az is megállapítható, hogy a globális pénzügyi válságot követő időszakban rendkívül éles váltás következik, abból kifolyólag, hogy a nyugat-európai cégek értékláncai Kelet-Európa felé kezdenek terjeszkedni, ez pedig az export-komponens súlyának drasztikus megnövekedésében mutatkozik meg, jelezve a külföldi működőtőkére épülő növekedési modell felemelkedését. Alapjáraton a két modell teljesen más gazdaságpolitikai paradigmát igényel. Az exportvezérelt növekedés számára a fiskális deficit korlátozása kulcsfontosságú a költséghatékonyság és az exportkilátások javítása érdekében. Itt a hiány azért kimondottan veszélyes, mert inflációt és árfolyamerősödést okozhat, vagy kiszámíthatatlan makrogazdasági környezetet teremthet, amely a nemzetközi versenyképességet rontja. Ezzel szemben a fogyasztáscentrikus modell nagyobb teret enged az állami költekezésnek, mivel a deficitet nem feltétlenül kockázati tényezőként, hanem a belső kereslet élénkítéséhez szükséges eszközként értelmezi.

A 2000-től 2008-ig tartó növekedési ciklusban a román GDP szerkezetét a régióban kiemelkedő mértékben dominálta a belső fogyasztás. Míg a régiós versenytársak már bekapcsolódtak a nyugati termelési hálózatokba, addig Románia gazdasági szerkezetében még a fogyasztás relatív túlsúlya volt meghatározó. Ez a karakterjegy – bár csökkenő jelentőséggel – a válságot követő időszakban is a román növekedési modell sajátossága maradt, az exportalapú szerkezetre való átállás ellenére.

Bár az ország gazdaságszerkezete a válságkezelést követően strukturálisan exportorientálttá vált, a politikai elit gazdasági preferenciái nem minden esetben követték le ezt a váltást. Míg a 2009 és 2015 közötti periódust a belső leértékelés és a fogyasztás tudatos visszaszorítása jellemzi, 2016-ot követően éles fordulat következett be: a kormány ismét a belső fogyasztást ösztönözte, engedve a középosztály kiszolgálásának és a választói nyomásnak, egy olyan gazdaságban, amelynek a termelési oldala a költséghatékonyságot igényelné. Tulajdonképpen lényegtelen, hogy milyen ideológiai színezetű pártról beszélünk, amennyiben nincs válsághelyzet, a prociklikus költekezésre a teljes politikai elit hajlamos. Így jött létre az a sajátos vegyes modell, amelyet legpontosabban az exportalapú gazdaságszerkezet és a kereslet-vezérelt politika hibridjeként írhatunk le. Ez a kettősség a komprádor berendezkedés lényege: úgy pumpálja fel a fogyasztói jólétet, hogy közben igyekszik nem veszélyeztetni a külföldi tőke profitrátáját. Az állam ugyanis tart a tőke kivonulásától, ezért vonakodik a valódi jövedelemújraelosztás alkalmazásától, az elit pedig sem a nemzeti szuverenitást, sem a hazai ipar sikerét nem tudja felmutatni politikai termékként. A tőkét az egyik legalacsonyabb társasági adóval és adókedvezményekkel védi az állam, a fogyasztást pedig nem a tőke megadóztatásából vagy a munkabér/profitráta növeléséből, hanem hitelből és az adószerkezet torzításából finanszírozza.

Út az ikerdeficithez

A komprádor berendezkedés már önmagában is hordoz strukturális kockázatokat (kitettség a külföldi tőkének), de az instabilitás akkor válik elkerülhetetlenné, amikor a függő gazdaságszerkezet találkozik egy politikailag vezérelt, ambiciózus fogyasztásbővítési kényszerrel. A szerkezeti inkonzisztenciával küzdő vegyes modell, amelyet a komprádor jellegű elitkonszenzus dúcol alá, szükségszerűen ikerdeficithez (egyidejű költségvetési hiányhoz és importtöbblethez) vezet, mert az állam nem rendelkezik olyan hazai iparral, amely képes lenne a megnövekedett belső fogyasztást kielégíteni, így a lakosság növekvő jóléte automatikusan a külkereskedelmi mérleg romlásához, az állami kiadások pedig a költségvetési hiány elszállásához vezetnek. A csapdahelyzetet tovább bonyolítja, hogy az exportorientált külföldi tőke a költséghatékonyság jegyében azt igényli, hogy a bérek alacsonyak maradjanak, míg a belső piacorientált külföldi tőke (nagyáruházak, külföldi bankok) a fogyasztásbővülésben, tehát a magasabb bérekben érdekelt.

A mechanizmus azonban nem egyszerűen a túlfogyasztásból, hanem a jövedelemelosztás torzulásából fakad, a magas fogyasztás ugyanis a versenyszféra kifejezetten kedvezőtlen profit/munkabér rátája mellett valósul meg. Ezt súlyosbítja az államháztartás bevételi oldalának gyengesége, így az adóbevételek nem tudják fedezni a hiányt. Mivel a lakossági megtakarítások elégtelenek, a komprádor állam a nemzetközi tőkepiacokhoz fordul. A hiány fedezésére kibocsátott magas hozamú állampapírok vonzzák a külföldi tőkét, ami keresletet támaszt a lej iránt, ez a tőkebeáramlás pedig felértékelve tartja a valuta árfolyamát. A túlértékelt valuta, bár pacifikálja a középosztályt azáltal, hogy olcsóbbá teszi az importot, a hazai termelőket azonban versenyhátrányba hozza külföldiekkel szemben. A román ipar végül képtelenné válik versenyezni az olcsó importtal. A deficitet tehát a mesterségesen élénkített kereslet, valamint a túlértékelt árfolyam által gerjesztett importnövelő hatás táplálja, amelyet a hazai termelés versenyképtelensége mélyít tovább.

A román komprádor állami berendezkedés és a vegyes gazdaságmodell közötti konfliktusos viszony nem marad elméleti síkon, a makrogazdasági adatokban egy konkrét és jól körülhatárolható problémaként, az ikerdeficit csapdájaként ölt testet. Mielőtt azonban a 2000 és 2024 közötti folyamatokat mutató ábrát értelmeznénk, tisztáznunk kell az ikerdeficit fogalmát. Az ikerdeficit állapota akkor áll elő, amikor a nemzetgazdaságban egyszerre van jelen a költségvetési hiány (az állam többet költ, mint amennyi bevétele van) és a folyó fizetési mérleg hiánya (az import meghaladja az exportot). A kiindulópontunk az, hogy Romániában ez nem egy véletlen egybeesés, hanem a modell működési logikájából fakad.

Ennek megértéséhez meg kell különböztetnünk a reálbérek két típusát:

• Fogyasztói reálbér (kék vonal): azt mutatja meg, hogy a bérből élő munkavállaló mennyi terméket és szolgáltatást tud megvásárolni. A reálbért úgy kapjuk meg, hogy a nominális bért a fogyasztói árindexszel (CPI) korrigáljuk, amely a belföldi termékeket és az importtermékeket méri, és nem tartalmazza az exportot. A kék vonal emelkedése a vásárlóerő növekedését jelzi.
• Termelői reálbér (zöld vonal): azt mutatja, hogy a vállalatoknak mennyibe kerül az alkalmazott munkaerő a saját termékei árához viszonyítva. Magyarán a termelés bérköltségére koncentrál. Itt GDP-deflátorral korrigálunk, ami az ország által ténylegesen megtermelt javak árváltozását, tehát a belföldi fogyasztást és az exporttermékeket méri, nem tartalmazza azonban az importtermékeket. Ha tehát a zöld vonal emelkedik, az azt jelenti, hogy a cég számára megnőtt a munkaerő költsége a saját bevételeihez képest.

Az alábbi ábra 2000-től 2024-ig mutatja a termelékenység (piros vonal), a fogyasztói reálbér (kék vonal), és a termelői reálbér (zöld vonal) százalékos növekedését, 2000-es bázisévvel. Mint látható, 2000-től 2008-ig a három vonal szorosan együtt halad felfelé. Ebben az időszakban a bérek növekedése összhangban volt a termelékenységgel. 2009 és 2015 között – a megszorítások korában – visszaesik a bérnövekedés, és kinyílik a profitolló. Mivel ekkor a kormány a recesszióra vonatkozó stratégiáját a domináns válságkezelési narratíva mentén alakította ki, fiskális szigort és megszorításokat alkalmazott. Ez volt a belső leértékelés időszaka, melynek keretén belül a kormány befagyasztotta a béreket, és gyengítette a szakszervezeteket. Noha a termelékenység növekedett, a dolgozók kevesebbet láttak belőle. Ez a rés a tőke „extra” profitja, és ez segített bevonzani a külföldi tőkét. A 2016 és 2024 közötti periódust ezzel szemben látványos bérnövekedés fémjelzi. E folyamat elsődleges mozgatórugója az agresszív minimálbérpolitika volt, amely a gazdasági modell fogyasztási lábát volt hivatott megtámasztani. Jogosan merülhet fel azonban a kérdés: hogyan szakadhatott el tartósan a bérszínvonal növekedése a termelékenység bővülésétől? Más szóval: hogyan nőhetett a bérből élők jóléte gyorsabban, mint ahogy a gazdaság képes volt megtermelni ennek anyagi fedezetét? A válasz a termelői és a fogyasztói reálbér szétválásában rejlik.

Az ábra voltaképpen a komprádor berendezkedés szerkezeti csapdáját, az ikerdeficitet létrehozó mechanizmust írja le. Megfigyelhető, hogy 2016-ot követően a fogyasztói reálbérek növekedési üteme drasztikusan elszakadt a termelékenység bővülésétől. Fontos hangsúlyozni, hogy ez a szétválás korántsem jelenti azt, hogy a tőke profitabilitása összeomlott volna, éppen ellenkezőleg, a vállalatok számára kulcsfontosságú termelői reálbér szorosan követte a termelékenységet, így a vállalati szektor nem került finanszírozhatatlan helyzetbe. A drámai elszakadás a fogyasztói oldalon történt, ezt mutatja a kék és piros vonal közötti kék sáv, és ez a hibrid modell fogyasztás-vezérelt lábának tudható be. Egyrészt az állam túlköltekezésbe kezdett, hogy fenntartsa a fogyasztást. Másrészt a bérrobbanás időszakában (2016-2019) a fogyasztást a lakossági hitelezés bővülése is fűtötte, miközben a beruházási szint alacsony maradt. Míg a munkások vásárlóereje drasztikusan megnőtt, a vállalatok által érzékelt bérköltség (zöld vonal) növekedése a termelékenység-növekedés közelében maradt. Tehát a tőke versenyképessége nem omlott össze, hiszen a zöld vonal nem szállt el a kékhez hasonló módon. Mivel azonban a belső termelési kapacitások nem tudták lekövetni ezt a hirtelen keresletbővülést, a keletkező többletjövedelem szükségszerűen importkeresletben csapódott le. Tehát az, hogy a kék sáv 2016-ot követően jelentős mértékben tágul, a valóságban a folyó fizetési mérleg hiányát képezi le. Az a paradox helyzet állt elő, hogy a GDP/fő mutató növekedése tulajdonképpen a hiány súlyosbodásához vezetett, hiszen ezáltal növekszik a belső kereslet, amely tovább hajtja az importot, rontva az egyensúlyon.[8]

A külföldi kézben lévő bankrendszer kulcsszerepet játszik a folyamatban. Ezek a bankok a hitelállomány kiterjesztésével felerősítik a jövedelemnövekedésre épülő keresletet, és egyúttal a román állampapírok vásárlóiként lehetővé teszik a kormányzati deficit finanszírozását is. A bankok profitja így a román lakosság eladósodásából és az állami kamatkifizetésekből származik, amelyet értelemszerűen kivonnak az országból. E modell sérülékenysége nyilvánvalóvá vált már 2008 után is, hiszen a válság a bankokon keresztül történő tőkebeáramlás hirtelen megállásával kezdődött. A külföldi bankok ezért nem pusztán passzív közvetítők, hanem integráns részei a komprádor modellnek, hiszen ők teszik lehetővé, hogy a túlköltekezés ideiglenesen fennmaradjon, miközben a gazdaságpolitika mozgásterét a pénzpiacok fegyelmezőereje korlátozza.

Összefoglalva: az ikerdeficit nem a véletlen műve, hanem a komprádor állammodell végterméke. Mivel a fragmentált állam képtelen volt kiépíteni egy erős, a belső keresletet kielégíteni képes hazai ipart, a politikai okokból felpumpált fogyasztás nem találkozik a hazai kínálattal. A szerkezeti hiányosságokat a rendszer külföldi hitellel és importtal igyekszik áthidalni. A hazai elit politikai túlélését biztosító fogyasztásbővülés a külföldi tőkétől függ, ami tartósan újratermeli az ország külső eladósodását és a folyó fizetési mérleg hiányát. Más szóval, ha egy országban nincs, vagy gyenge a hazai ipar (illetve, mint Románia esetében a meglévő ipari kapacitások nemzetközi termelési láncokba kapcsolódnak, és exportra termelnek), de magas a fogyasztási igény, akkor lehetetlen elkerülni a külső eladósodást. A fogyasztás visszavágásának magas politikai ára, és a járadékvadász, de a hazai keresletet kielégítő ipar felépítésére képtelen elit belső koherenciájának hiánya miatt a kitörés perspektívája távoli marad. A magyar felhalmozó állami modell azért nem vezetett ikerdeficithez, mert a munkaalapú társadalom ideológiájának jegyében a kormány alacsonyan tartotta a bérköltségeket és a fogyasztást. Így a magyarok kevesebbet fogyasztottak, kevesebb volt az import, amit a külföldi működőtőke exportja bőven fedezett.

A szinkronizált megszorítástól az izolált kiigazításig

A nemzetközi pénzügyi szervezetek és a válságkezelést végrehajtó kormányzatok gyakran hangoztatják, hogy a gazdasági rend stabilitásának helyreállításáért felelős megszorítások elkerülhetetlenek. Érdemes azonban különbséget tenni kétfajta eset között a megszorítások hátterét illetően. Az első eset, amely a 2008-as válságkezelést jellemezte, az úgynevezett szinkronizált megszorítás, amikor a megszorításokat nem egyetlen állam elszigetelten, hanem a világgazdaság szereplői egyidejűleg vezetik be. A világgazdasági válság a magánszféra eladósodásából eredt, nem fiskális (tehát az államhoz köthető) krízis volt, hanem pénzügyi (a piachoz, bankrendszerhez köthető). Ennek ellenére a krízis értelmezése hamar átkereteződött, és a domináns narratíva a kormányzat hanyag és felelőtlen költekezését és a deficites közszférát okolta a válság kialakulásáért.[9] Ez azért kulcsfontosságú, mert ha a bankokat tették volna felelőssé, akkor nem feltétlenül a bérlevágás formáját öltő megszorító politika uralta volna le a válságkezelési diskurzust. Így viszont a válság, amely a belső kereslet leértékelődésével járt, megfelelő gazdasági klímát teremtett egy esetleges modellváltáshoz, ahogy az Romániában történt. A legfőbb probléma a megszorítások egyidejű alkalmazásával az, hogy amikor a privát szektor csökkenti az adósságát, és az állami szektor csökkenti a költekezését, drasztikusan csökken a kereslet a gazdaságban. Ebben a kontextusban csak egyféleképpen lehet elkerülni a mély recessziót: ha a külső kereslet helyettesíti a belsőt. Noha az exportjövedelem képes ellensúlyozni a kormányzati költekezést, illetve a kereslet vagy a befektetés csökkenését, viszont mivel minden más ország hasonlóan cselekedve megszorít, így kevésbé kelendőek az exportcikkek, tehát lehetetlenné válik a válság levezetése a kiviteli csatornán keresztül. A második eset, amelyet Románia jelenlegi helyzete illusztrál, nem egy globális pénzügyi válság következménye, hanem a belső fiskális és a külső kereskedelmi egyensúly hiánya miatt életbe léptetett kormányzati megszorítások esete. A fő kockázat itt is a kereslet beszakadása, így kritikus kérdés, hogy van-e olyan külső kereslet, amely képes ellensúlyozni a belső fogyasztás visszaesését. A függőségi viszonyrendszerben elfoglalt, alárendelt státusz azonban megnehezíti az exportszektor feladatát: mivel alacsony a hazai hozzáadott érték és profitkivonás zajlik, a megtermelt jövedelem jelentős része nem lép be a belső gazdasági körforgásba, hanem kiáramlik. Sőt, annak ellenére, hogy a GDP-növekedés fő hajtómotorja az export, az ország mégis krónikus folyó fizetési mérleg hiánnyal küzd. Ez azért lehetséges, mert a román ipar mélyen integrálódott a regionális értékláncokba, így az export automatikusan növeli az alkatrészek és technológia iránti importot. Ennélfogva a román exportnak magas az importtartalma.

Az alábbi táblázat a 2008-as válságot hasonlítja össze a jelenlegivel, és összeveti a válságintézkedéseket néhány tényező mentén. Ami újdonság a 2010-es csomaghoz képest, az egyértelműen a társasági adónemmel kapcsolatos. Az államadósság olyan szinteket ért el, hogy a román állam kénytelen volt a magyar „unortodox” gazdaságirányítás eszköztárához nyúlni. A hitelintézetekre kivetett adó megemelése azonban mérsékelt maradt, 2%-ról 4%-ra növelte a kormány. Az osztalékadó, amely 2024-ben még 8%, 2025-ben pedig már 10% volt, 2026-ban 16%-ra nő. Ez azt jelenti, hogy a komprádor modell repedezik, hiszen az állam már nem tudja feltétel nélkül kiszolgálni a tőkét. Az államadósság példa nélküli megugrása önmagában pedig arra enged következtetni, hogy a külföldi tőke által generált növekedés már nem termel elég adóbevételt a politikai igények kielégítésére.

A 2008-as és a jelenlegi válságkezelés összehasonlítása

A 2010-es csomagot a kormány igyekezett úgy prezentálni, hogy azt körültekintő makrogazdasági menedzsment jellemzi, és a piaci bizalom helyreállítását szolgálja. Ez utóbbit – tehát a piaci bizalom visszaállításának mantráját – a Bolojan kabinet is előszeretettel használja. Érdemes azonban felidézni a 2010-es csomag paradoxonát: miközben az IMF már akkor a méltányosabb tehermegosztás felé terelte volna a kabinetet, a politikai elit a piaci bizalomra hivatkozva tovább ragaszkodott a drákói megszorításokhoz, egyúttal az egykulcsos adó érinthetetlenségéhez.[10] Kísértetiesen hasonló logikát követ a mai válságkezelés is. A piaci bizalomra való apellálás ismét felülírja a társadalmi szolidaritás szempontjait. A kormányzati narratívában a bizalom visszaszerzése felé vezető leggyorsabb út nem az adóigazságosságon vagy tehermegosztáson , hanem a „számok rendbetételén” keresztül vezet.

Tévedés volna azonban azt feltételezni, hogy a válsághelyzet automatikusan egyetlen kényszerpályát jelöl ki a gazdaság- és társadalompolitika számára. Ez az alternatíva nélküliség valójában politikai konstrukció: számos olyan közpolitikai eszköz áll rendelkezésre, amely elősegíthetné a terhek méltányosabb társadalmi elosztását. Ezektől azonban láthatóan elzárkózik a neoliberális „józan észt” képviselő kormány. Néhány alapvető és a jelenlegi gazdaságfilozófiával szakító alternatíva:

• Progresszív adóztatás: a jelenlegi adórendszer regresszív, a szegények arányaiban többet adóznak (az ÁFA és a magas járulékok miatt). Az egykulcsos jövedelemadó helyett többsávos, progresszív jövedelemadót lehetne bevezetni, ami a válság terhét nagyobb mértékben hárítaná a magasabb jövedelműekre. Ez csökkentené a deficitet, és növelné az állam bevételeit anélkül, hogy az alacsonyabb jövedelműek fogyasztását lefelé ívelő pályára állítaná, ahogy az jelenleg történik.
• Szakszervezeti jogok visszaállítása: a korábban már említett 2011-es reformok visszavonásával és az ágazati szintű kollektív tárgyalások bevezetésével nem az államnak kellene hitelből fenntartania a fogyasztást, hanem a vállalatoknak kell a profitból többet visszaszolgáltatniuk bér formájában.
• Stratégiai iparpolitika: ahelyett, hogy megszorításokat vezet be a kiadások terén, az államnak célzottan olyan szektorokat kellene támogatnia, ahol jelenleg jelentős az import. Így a lakossági fogyasztás nem generálna olyan számottevő importot.
• Transzferárazás ellenőrzése: a multinacionális vállalatok a transzferárazás segítségével viszik ki a profitot az országból. A profitkivitellel szemben úgy lehet fellépni, ha az állam különadót vagy extraprofitadót (windfall tax) vezet be olyan szektorokban, ahol jelentős profit keletkezik. Erre egyébként létezik példa a régióban: a magyar kormány 2022-ben vezetett be különadókat a költségvetési egyensúly védelmében.

A politikai pillanat tünékenysége

A komprádor állammodell legitimitását tehát nem a belső ipar és termelés teljesítménye adja, hanem az elosztási konfliktus elodázását szolgáló fogyasztási szint fenntartása. A krízisek azonban fölfedik azt, amit a normalitás állapota elrejt. Fény derül a modell sérülékenységére: a valódi függőségi viszonyok elemi erővel törnek felszínre. Amikor a fogyasztás finanszírozása megakad, nyilvánvalóvá válik, hogy az állam cselekvőképessége korlátozott, és a végső döntés joga nem a kormány, hanem külső szereplők (hitelezők, nemzetközi szervezetek) kezében van.

Ebben a modellben a szuverenitás fogalma átértelmeződik. Az állam mediátorrá válik a külsődleges gazdasági és jogi imperatívuszok vonatkozásában, és a fogyasztásból eredő társadalmi béke depolitizált legitimitásbiztosítékként működik. A legitimitás tehát külsőleg korlátozott, amennyiben az egy külső viszonyrendszerbe való beágyazottság függvénye. Amíg tehát a fogyasztás stabil, a szuverenitás korlátozottsága leplezett marad. Amikor viszont ez a gazdasági alapzat erodálódni kezd, a politikai harc egy röpke pillanatra visszatér, hogy aztán a szuverén döntés ismét neutralizálja, elfojtsa azt. Ez a döntés a gazdaság szférájának újbéli depolitizálásában merül ki. A válságkezelés során az állam nem valódi döntéshozóként lép fel, hanem a külső gazdasági kényszereket elkerülhetetlen, technikai szükségszerűségként prezentálja, és látszólag protokollszerűen jár el. Ezt a jelenséget a gazdasági legalitás uralmának is nevezhetjük, amennyiben a külső piaci elvárások és feltételek olyan megkérdőjelezhetetlen normákként jelennek meg, amelyek automatikusan felülírják a politikai szuverenitást. Ezzel a szuverén aktus paradox módon saját szuverenitásának felszámolásává válik: a politikai akaratot alárendeli a gazdasági legalitás magasabb rendű parancsának.

A válságkezelés nem a szuverenitás gyakorlásában, hanem annak demonstratív elhárításában merül ki. A kormányzás nem az „akarjuk”, hanem a „kell” nyelvén beszél. A legalitás így nem a legitim politikai akarat hordozója, hanem annak helyettesítője. A jogrend önmagát védi, miközben elveszíti kapcsolatát azzal a politikai szubjektummal, amelynek nevében eredetileg létrejött. A megszorító intézkedések tehát a normalitás helyreállítását célzó adminisztratív beavatkozásként jelennek meg. Az állam nem vállalja fel a konfliktust, nem nevezi meg a terheket viselő és a terhektől mentesülő csoportokat, hanem a költségvetési egyensúly és a piaci bizalom absztrakt kategóriáira hivatkozik, ezáltal depolitizálva a döntést. Az áldozathozatal azonban nem közös, hanem aszimmetrikusan kiosztott, miközben annak indoklása személytelen szükségszerűségként van elbeszélve.

A komprádor állam paradoxona tehát az, hogy a válsághelyzetet képes ugyan technikailag kezelni, de kizárólag a politikai konfliktus elfojtásával. A külső szabályrendszerhez való merev igazodás nem állítja helyre a rendszer legitimitását, épp ellenkezőleg, tovább mélyíti a bizalmi válságot. A politikai antagonizmusok elfojtása nem megszünteti, hanem áthelyezi a konfliktust. Az állam önmaga kihívóit termeli ki a depolitizáció védelmében, miközben a szuverenitás problémája felszínre törésének a megakadályozásában paradox módon olyan politikai erőket hív életre, amelyek a legitimitás hiányát radikális módon tematizálják. A radikalizálódás így a depolitizált rend válságtünete.

[1] https://journals.sagepub.com/doi/10.1177/030981680608800104

[2] https://gwern.net/doc/sociology/2023-scheiring.pdf

[3] https://academic.oup.com/book/12266

[4] https://unipub.lib.uni-corvinus.hu/8056/

[5] https://real.mtak.hu/157468/1/FORDULAT26_EBER_GAGYI_GEROCS_JELINEK_2008_2018_VALSAG_ES_HEGEMONIA_MAGYARORSZAGON.pdf

[6] https://journals.sagepub.com/doi/abs/10.1177/0032329216638053

[7] https://link.springer.com/article/10.1007/s11135-023-01685-w

[8] https://www.fiscalcouncil.ro/The%20twin%20deficits%20syndrome%20-%20the%20case%20of%20Romania.pdf

[9] https://global.oup.com/academic/product/austerity-9780199389445?cc=hu&lang=en&

[10] https://collections.fes.de/publikationen/ident/fes/12416