Fiskális alkoholizmus a komprádor délibáb helyett: Románia gazdasági valósága az adatok tükrében

Lambing Ármin vitaindító cikke Románia gazdasági pályáját „komprádor” logikával, külső érdekek kiszolgálásaként értelmezi. Ez az elemzés amellett érvel, hogy Románia problémáinak forrása nem a neoliberális állam vagy a külföldi tőke dominanciája, hanem egy belső politikai ösztönzők által hajtott, fedezet nélküli fiskális expanzió.

A román gazdaságról szóló vitákban a valódi helyzetértékelést feltűnően gyakran helyettesítik egyszerű címkézéssel. A „komprádor” szó – bármennyire is erős retorikailag – többnyire nem magyarázat, hanem egy téves prekoncepción alapuló, morális jellegű rezsimdiagnózis. A mellékelt adatsorok és az elméleti keretezés alapján azonban Románia története nem írható le a neoliberális államberendezkedés epizódjaként, sem a tudatos kiszolgálás „komprádor-románcaként”. A valóságban sokkal prózaibb – de szintén veszélyes – képlet rajzolódik ki a gyors felzárkózás, a duális gazdasági szerkezet és egy fedezet nélküli fiskális expanzió metszéspontjában.

A fő különbség az indítékban rejlik. Míg a komprádor-narratíva azt feltételezi, hogy a hazai elit tudatosan vagy kényszer alatt idegen érdekek szolgálatába állítja a nemzeti erőforrásokat, addig a fiskális alkoholizmus (legyen ez a metafora, amit én használok) modellje belső ösztönzőkkel számol. Eszerint a kormányzat a politikai túlélés érdekében a jelen fogyasztását (bérek, transzferek) részesíti előnyben a jövő termelékenységével (humántőke, intézmények) szemben. A modell feszültsége abból fakad, hogy ez a mesterséges keresletélénkítés egy duális szerkezetű gazdaságra zúdult. Mivel a globális értékláncokba integrált exportágazatok mellett a hazai kínálati oldal nem tudott lépést tartani a prociklikus bérkiáramlással, a többletkereslet szükségszerűen importszivárgáshoz vezetett.

A cél tehát nem a nemzeti vagyon kimenekítése vagy a transznacionális tőke szolgálata volt, hanem a politikai túlélést garantáló „választói hedonizmus” finanszírozása. Amit Lambing komprádor kiszolgálásnak lát, az valójában a duális gazdaságszerkezet belső feszültsége, ahol a globális integráció nem cél, hanem a hazai növekedés kényszerű kísérőjelensége. A politikai elit nem külső megbízónak dolgozott, hanem saját bázisát szolgálta ki felelőtlenül: a mának adott, a költségeket pedig kamatostul a jövőre terhelte. A probléma gyökere nem a cselekvés tudatossága (a transznacionális tőke szolgálata), hanem éppen a tudatlan, hedonista magabiztosság, amely paradox módon hosszú távon a tőkének sem kedvez.

Ez a komprádor-vád ráadásul regionális összevetésben is elvérzik. A környező országokban gyakran magasabb a külföldi tőke jelenléte (bankrendszer, FDI/GDP), mégsem kíséri ezt automatikusan a románhoz hasonló mértékű ikerdeficit vagy strukturális eladósodás. A felelős éppen ezért nem a határokon túl, és nem az absztrakt tőkében keresendő, hanem egy nagyon is megfogható, hús-vér koalícióban: a politikai osztályéban, amely elhitette, hogy a lehetőségek korlátlanok, és a választópolgáréban, aki ezt a kényelmes illúziót valóságként fogadta el. A válság oka tehát éppen ez a belülről, közösen táplált illúzió: hogy elhittük – politikus és választó –, hogy a gazdasági nyár után sosem jön a tél.

Az elemzés empirikus alapját a 2016 és 2024 közötti makrogazdasági idősorok képezik, mivel itt érhető tetten legtisztábban a fordulat. A tanulmány konklúziója szerint a román modell sebezhetősége nem a nemzetközi tőke kiszolgálásában rejlik, hanem abban, hogy a politika a jövőbeli növekedési tartalékok terhére túlfűtötte a jóléti konvergenciát. A rendszer lényege nem a társadalmi béke hitelből való megvásárlása, hanem a felgyorsított konvergencia fedezet nélküli ígérete.

I. A neoliberális legenda

Lambing Ármin vitaindító cikkében – és tágabban a román gazdaságpolitikáról szóló közbeszédben – a „neoliberális” jelző gyakran leíró kategóriaként jelenik meg. Közelebbről vizsgálva azonban inkább retorikai rövidítésről van szó, mintsem precíz diagnózisról. A fogalom használata elfedi a tényleges gazdaságpolitikai mechanizmusokat, és olyan oksági kapcsolatokat sugall, amelyek a román tapasztalat alapján nem igazolhatók.

Módszertani szempontból érdemes világos különbséget tenni. A neoklasszikus közgazdaságtan analitikus elméleti keret: racionális szereplőkre, piaci ármechanizmusokra és matematikai modellekre épül. A neoliberalizmus ezzel szemben gazdaságpolitikai–ideológiai doktrína, amely e keretek egy részét felhasználva az állam visszaszorítását, az újraelosztás csökkentését és a piaci koordináció elsődlegességét hirdeti. A kettő nem azonos, és a román gazdaságpolitikai gyakorlat egyikbe sem illeszkedik koherensen.

Ha a román modellt a neoliberalizmus klasszikus referenciapontjai felől vizsgáljuk – a chicagói iskola (Friedman, 1962; Stigler, 1975) vagy a Washingtoni Konszenzus (Williamson, 1990) stabilizációs és fegyelmező elvei alapján –, akkor nem „túl kevés”, hanem éppen ellenkezőleg: erőteljes, expanzív és intervencionista államot látunk. A neoliberalizmus központi tétele az állami újraelosztás visszafogása és a fiskális fegyelem. A 2016–2024 közötti román pálya ezzel szemben az állami szerepvállalás látványos kiterjesztését mutatja.

A mennyiségi adatok egyértelműek. A konszolidált államháztartási kiadások GDP-arányos szintje 2016-ban 34,8% volt, 2024-re 43,6%-ra emelkedett (melléklet: 1. táblázat). Nyolc év alatt közel kilenc százalékpontos bővülésről van szó, ami semmilyen neoliberális doktrínával nem egyeztethető össze. A „starve the beast” logikája helyett egy folyamatosan táguló állami költési pálya rajzolódik ki.

Hasonlóan éles az eltérés a munkaerőpiacon. A neoliberális ortodoxia szerint a bérek szintjét a határtermelékenységnek kell meghatároznia, az állami beavatkozás – minimálbér, kollektív alku, közszféra-bérpolitika – torzítja a piacot. A román gyakorlat ezzel szemben kifejezetten adminisztratív bérvezérelt növekedést valósított meg. A minimálbér rendszeres, politikai döntésekkel végrehajtott emelése, valamint a közszféra bérvezető szerepe – ahol a közalkalmazotti bérek tartósan a magánszektor fölé emelkedtek (2024-ben több mint 15%-kal; INS, 2024) – a piac bérképző mechanizmusainak felfüggesztését jelentette. Ez nem a neoliberális munkaerőpiaci modell torzulása, hanem annak tagadása.

Az adórendszer szerkezete valóban tartalmaz regresszív elemeket: magas fogyasztási adók, jelentős munkát terhelő járulékok és viszonylag kímélt tőkejövedelmek jellemzik. Ez azonban önmagában nem bizonyít neoliberális rezsimet. Nyitott, felzárkózó gazdaságokban ez a bevételi keverék széles körben elterjedt, és inkább a mobil tőke adóztathatóságának korlátait, semmint ideológiai elköteleződést tükröz. A román rendszer valódi problémája nem pusztán az adószerkezet regresszivitása, hanem a krónikusan alacsony bevételi kapacitás: miközben a kiadási oldal látványosan bővült, a GDP-arányos állami bevétel 2016 és 2024 között csak 32,3%-ról 34,2%-ra emelkedett (melléklet: 2. táblázat).

Ez a kettősség – expanzív kiadási politika gyenge bevételi bázissal – élesen szembemegy a Washingtoni Konszenzus fiskális fegyelemre épülő logikájával. A román költségvetési pálya nem takarékos államot, hanem tartósan prociklikus expanziót tükröz, amely különösen a választási ciklusokhoz időzített béremelésekben és nyugdíjkiadásokban öltött testet. Ezek a döntések olyan fix kötelezettségeket építettek be a rendszerbe, amelyek mögött nem állt fenntartható bevételi alap.

Mindezek alapján a „neoliberális” címke nem magyarázza a román pálya lényegét, hanem elfedi azt. A 2016–2024 közötti gazdaságpolitika nem kínálati oldalra építő, piaci fundamentalista kísérlet volt, hanem egy államilag fűtött, keresletvezérelt felzárkózási modell. Nem a piac „túlzott szabadsága”, hanem az állam prociklikus túlköltekezése alakította a növekedési dinamikát.

A helyes diagnózis ezért nem neoliberális rezsim, hanem fiskális túlfűtöttség egy duális gazdasági szerkezetben. Az állam nem visszahúzódott, hanem kiterjedt – csak rossz szerkezettel és fedezet nélkül. Ennek következményeit a következő fejezetekben nem ideológiai címkékkel, hanem a felzárkózás minőségi mutatóin, az egyensúlyi pályán és a finanszírozási mechanizmusokon keresztül lehet megérteni.

II. Importált jólét vagy technológiai ugrás? A román modell duális logikája

A román gazdaságról szóló válságnarratívák egyik visszatérő technikája a felzárkózás relativizálása: a konvergencia puszta statisztikai illúzióként való beállítása. Lambing vitaindítója ennél kifinomultabb állítást tesz. Elismeri a felzárkózás számszerű tényét, de annak minőségét, fenntarthatóságát és szerkezeti alapjait kérdőjelezi meg. Ez a megközelítés legitim vitaalap. A nézetkülönbség nem abban áll, hogy történt-e jóléti és jövedelmi felzárkózás, hanem abban, hogy milyen gazdasági mechanizmusokkal zajlott, és milyen egyensúlyi árat fizetett érte a gazdaság.

A tényszerű kiindulópont világos. Románia egy főre jutó GDP-je vásárlóerő-paritáson mérve 2016 és 2024 között 58-ról 77-re emelkedett az EU-átlag százalékában (melléklet: 3. táblázat). Ez a régió leggyorsabb konvergenciája volt, összhangban a klasszikus felzárkózási intuícióval: alacsonyabb kiinduló szintről gyorsabb növekedés (Solow, 1956; Swan, 1956). Az aggregált mutatók alapján ebben az idősávban az általános elszegényedés tézise nem tartható.

A jóléti dimenzió ezt a képet erősíti. A háztartások egy főre jutó, CPI-vel deflált rendelkezésre álló jövedelmét mérő reáljövedelmi index 2016 és 2024 között 104-ről 262-re emelkedett (2010=100; melléklet: 4. táblázat). Ez nem csupán statisztikai növekedés, hanem a mindennapi fogyasztásban és életszínvonalban is megjelenő változás. A jóléti javulás eloszlása sem szűk elitjelenség maradt: a szegénységi kockázat és az egyenlőtlenségi mutatók (GINI, S20/S80) ugyanebben az időszakban nemcsak, hogy javultak, de gyorsabban mint a régiós országok bármelyikében (melléklet: 6-7. táblázat)

E ponttól kezdve azonban az elemzés súlypontja elkerülhetetlenül eltolódik a „felszín alatti” mechanizmusok felé. A kérdés nem az, hogy volt-e konvergencia, hanem az, hogy milyen szerkezeti és finanszírozási csatornákon keresztül ment végbe. A román növekedési pálya 2016–2024 között egy következetes, de problematikus logika mentén írható le: az államilag gerjesztett jövedelem- és bérnövekedés gyorsan növelte a belső keresletet, miközben a hazai kínálati kapacitások nem tudtak azonos ütemben bővülni.

Ez a feszültség a gazdaság duális szerkezetéből fakad. A globális értékláncokba integrált, exportorientált szektor termelékenysége és versenyképessége lényegesen meghaladja a hazai tulajdonú, belső piacra termelő ágazatokét. Amikor a fiskális és jövedelempolitikai expanzió a teljes gazdaságban egyszerre élénkíti a keresletet, a többletfogyasztás jelentős része nem hazai hozzáadott értékben, hanem importon keresztül elégül ki. A jóléti többlet egy része így szükségszerűen külföldi termeléshez kötődik.

Ebben az összefüggésben értelmezhető a vitaindító egyik kulcseleme, a fogyasztói és termelői reálbér szétválására épített diagnózis. A megkülönböztetés önmagában helyes: a CPI-vel deflált fogyasztói reálbér a háztartások vásárlóerejét, míg a GDP-deflátorhoz viszonyított termelői reálbér a vállalatok bérköltségét ragadja meg. A két mutató tartós eltérése azonban nem egyedi román rendellenesség, és nem igényel önmagában rezsim-szintű magyarázatot.

Nyitott gazdaságban ez a jelenség akkor válik markánssá, amikor a belső kereslet bővülése gyorsabb, mint a hazai hozzáadott érték növekedése. Ilyenkor a fogyasztói jólét egy része importon keresztül realizálódik, miközben a termelői oldalon – különösen az exportágazatokban – a bérköltségek alkalmazkodása fegyelmezettebb marad. A fogyasztói és termelői reálbér szétválása ebben az esetben nem torzulás, hanem a standard külgazdasági csatorna következménye.

A finanszírozási oldal tovább erősíti ezt a mechanizmust. Ha a keresletvezérelt növekedés külső forrásbevonással jár, az árfolyam felértékelten maradhat, olcsóbbá téve az importot, miközben a hazai kínálat alkalmazkodása lassabb. Az importon keresztül realizált jólét így együtt járhat romló külső egyensúllyal anélkül, hogy a háztartások mikroszinten irracionálisan viselkednének.

Az adatok ezt támasztják alá. A vizsgált időszakban nem alakult ki klasszikus lakossági hitelboom: a háztartások GDP-arányos eladósodottsága csökkent, miközben nettó megtakarításaik nőttek (melléklet: 12–13. táblázat). A jólétnövekedés költsége nem a magánszektor mérlegeiben, hanem a makrogazdasági egyensúlyban jelent meg. A feszültség így nem mikro-, hanem makroszintű: a belső kereslet túlfutása a külső és fiskális egyensúly romlásán keresztül csapódott le.

Mindez arra utal, hogy a román növekedési modell ebben az idősávban pontosabban írható le fiskális túlfűtöttségként, mintsem a konvergencia „hamisságaként”. A jövedelempolitikai expanzió felgyorsította a felzárkózást, de nem volt összhangban a hazai kínálati kapacitások mélyülésével. A fiskális rásegítés átmenetileg elfedte a strukturális korlátokat, miközben a finanszírozási kényszer fokozatosan felhalmozódott.

A felzárkózás tehát valós volt, de nem szerkezetsemleges. Ha a belső kereslet bővülése tartósan gyorsabb, mint a hazai hozzáadott érték növekedése, akkor a konvergencia szükségszerűen importon és külső finanszírozáson keresztül valósul meg. Ebben az összefüggésben a döntő kérdés már nem pusztán fiskális, hanem strukturális: képes-e a gazdaság a külső integrációt technológiai ugrássá és termelékenységi felzárkózássá alakítani, vagy tartósan megmarad a modern és a belső szektor közötti szakadék.

Ez a kérdés vezeti tovább az elemzést a globális értéklánc-integráció és a külföldi tőke szerepének vizsgálatához, valamint ahhoz, hogy a román modell mennyiben jelent ugródeszkát a magasabb hozzáadott érték felé, és mennyiben konzerválja a duális szerkezetből fakadó egyensúlytalanságokat.

A vitaindító cikk szerint Románia a globális értékláncokban csak alacsony hozzáadott értékű összeszerelő szerepet kapott, amit külföldi tőke dominál – ezt a függőség és kizsákmányolás bizonyítékaként állítja be. A neoklasszikus nézőpont ezzel szemben a komparatív előnyök és a kölcsönös előnyök elvét hangsúlyozza. Románia a nemzetközi munkamegosztásba integrálódva olyan szektorokban növekedett, ahol versenyképes (pl. jármű- és gépipari összeszerelés, IT-szolgáltatások), ami ugródeszkát jelentett a technológia elsajátításához. Valójában az ország exportja ma már jelentős közepes- és csúcstechnológiai tartalommal bír (autóipar, gépalkatrészek, informatika). Az Economic Complexity Index legfrissebb adatai szerint Románia immár a világ 26. legösszetettebb gazdasága (tíz év alatt 9 helyet javított a rangsorban).

Ez természetesen nem zárja ki a függőségi kockázatokat: a hazai beszállítói hálózat mélysége, a menedzsmenttudás diffúziója, a profitvisszaforgatás aránya és a technológiai spilloverek mind döntőek. De az „összeszerelő periféria” címke önmagában sem nem pontos leírás, sem nem elégséges magyarázat a 2016–2024-es pályára. Empirikus kutatások szerint (Javorcik & Spatareanu, 2008) a külföldi vállalatok jelenléte növeli a hazai beszállítók termelékenységét: az FDI nemcsak tőkét, hanem modern menedzsmenttudást és világpiaci kapcsolatokat is hoz. Ezek az eredmények árnyalják a kizsákmányolás narratíváját: a külföldi tőke tudást és termelékenységet is növel, miközben a profitok egy része természetesen kiáramlik.

III. Az ikerdeficit mértéke mint fenntarthatósági probléma

A költségvetési és a folyó fizetési mérleg egyidejű romlása önmagában nem rendkívüli jelenség egy felzárkózó gazdaságban. A kérdés nem az, hogy megjelennek-e hiányok, hanem az, hogy milyen mértékben, milyen szerkezeti környezetben és milyen politikai logika mentén keletkeznek. A román eset megértéséhez ezért nem a hiányok puszta létezéséből, hanem azok minőségéből kell kiindulni.

A neoklasszikus intertemporális megközelítés szerint egy alacsonyabb jövedelmi szintről induló gazdaságban racionális lehet a külső forrásbevonás. A magasabb várható megtérülés külföldi tőkét vonz, a beruházások meghaladják a belföldi megtakarításokat, és átmenetileg folyó fizetési mérleg hiány alakul ki. Ez a mechanizmus önmagában nem patológia, hanem a felzárkózás egyik lehetséges finanszírozási formája: a jövőbeni jövedelmek egy részének előrehozott felhasználása.

Ez az érvelés azonban implicit feltételezésekre épül. Feltételezi, hogy a beáramló források a gazdaság egészében termelékenységnövelő beruházásokban hasznosulnak, és hogy a növekedés idővel széles bázison javítja az export- és megtakarítási kapacitásokat. A román gazdaság duális szerkezete miatt ezek a feltételek csak részben teljesültek.

A külső és belső egyensúly romlása Romániában nem elsősorban beruházási boomhoz, hanem fogyasztásvezérelt növekedéshez kapcsolódott. A fiskális expanzió – béremelések, nyugdíjkiadások és transzferek révén – gyorsan növelte a belső keresletet, miközben a hazai, belső piacra termelő szektor kínálati kapacitásai nem bővültek azonos ütemben. A többletkereslet jelentős része így importon keresztül elégült ki, ami közvetlenül rontotta a folyó fizetési mérleget.

Ebben az értelemben a román ikerdeficit nem pusztán intertemporális jelenség, hanem szerkezeti feszültség is. A modern, exportorientált szektor termelékenysége és tőkebeáramlása nem tudta ellensúlyozni a belső szektor importigényes növekedését. A gazdaság két eltérő logika mentén működött: egy külső piacokra termelő, magas hozzáadott értékű szegmens és egy belső kereslethez kötött, alacsonyabb termelékenységű szektor együttélése határozta meg az egyensúlyi pályát.

A folyó fizetési mérleg hiányának fenntarthatósága ezért nagymértékben függ a finanszírozás minőségétől. Nem mindegy, hogy a hiány külső adósságból, tartós működőtőkéből vagy vissza nem térítendő transzferekből finanszírozódik. Románia esetében a kép vegyes: a hiány jelentős részét EU-transzferek és beáramló FDI fedezte, ami rövid távon mérsékli az eladósodási kockázatot. Ugyanakkor a duális szerkezet miatt a jövőbeni profitkivonás és az importfüggő belső kereslet hosszabb távon továbbra is nyomást gyakorolhat a külső egyensúlyra.

A költségvetési oldal hasonló logikát követett. A tartósan magas hiány nem klasszikus stabilizációs politika eredménye volt, hanem prociklikus expanzióé. A jóléti és jövedelempolitikai döntések – különösen a választási ciklusokhoz igazított nyugdíjemelések – olyan strukturális kötelezettségeket hoztak létre, amelyek mögött nem épült ki megfelelő bevételi bázis. A bevételi oldal gyengesége nem tudatos adócsökkentési stratégia következménye, hanem az állami kapacitások korlátait tükrözi.

A fiskális túlfűtöttség ebben a környezetben nem csupán az államadósság növekedését eredményezte, hanem visszahatott a növekedési szerkezetre is. A kereslet mesterséges élénkítése konzerválta a modern és a belső szektor közötti termelékenységi különbségeket, miközben növelte az importfüggőséget. Így a költségvetési hiány nem a konvergencia „ára”, hanem annak egyik fékező tényezőjévé vált.

Összességében a román ikerdeficit nem értelmezhető pusztán a felzárkózás természetes melléktermékeként. A hiányok mértéke és tartóssága egy olyan növekedési modell következménye, amelyben a fiskális expanzió nincs összhangban a kínálati oldal mélyülésével. Duális gazdasági szerkezetben ez különösen sérülékeny pályát eredményez: a külső források és az állami költekezés nem egységes termelékenységnövekedést, hanem szerkezeti egyensúlytalanságokat erősít.

A döntő kérdés ezért nem az, hogy léteznek-e hiányok, hanem az, hogy milyen növekedési modellt finanszíroznak. Egy egységes, termelékenységalapú konvergenciát, vagy egy tartósan széttöredezett gazdasági szerkezetet. Ennek megértése vezet tovább annak vizsgálatához, hogy az állam milyen szerepet játszik ebben a folyamatban: stabilizálóként, kiegyensúlyozóként – vagy éppen a szerkezeti torzulások konzerválójaként.

IV. Nem több vagy kevesebb állam kell, hanem jobb állam

A román gazdaságpolitikai viták egyik visszatérő zsákutcája az állam „méretének” kérdése. A diskurzus gyakran úgy polarizálódik, mintha a probléma lényege az volna, hogy túl sok vagy túl kevés állami erőforrás mozog a rendszerben. Az előző fejezetek elemzése azonban azt mutatja, hogy ez a keretezés félrevezető. A román pálya nem az állam visszahúzódásának, hanem éppen ellenkezőleg: egy rosszul strukturált, prociklikusan terjeszkedő államnak a története.

A közpénzügyek klasszikus funkcionális felosztása – allokáció, újraelosztás, stabilizáció (Musgrave, 1959) – hasznos viszonyítási pontot ad. Romániában a 2016–2024 közötti időszakban az állam mindhárom funkcióban jelen volt, de aránytalanul és következetlenül. Az újraelosztási és stabilizációs szerep rövid távon felerősödött, miközben az allokációs funkció – vagyis a hosszú távú termelékenységet megalapozó közkiadások – háttérbe szorult.

Ez a torzulás a kiadási szerkezetben válik igazán láthatóvá. Az állami költekezés növekedése elsősorban nem a humántőkébe, az intézményi kapacitásokba vagy a jövőbeni növekedési motorokba áramlott, hanem politikailag azonnal „kifizetődő” tételekbe: bérekbe, nyugdíjakba és transzferekbe. Ezek a kiadások önmagukban nem illegitimek, de egy duális gazdaságban – megfelelő bevételi és kínálati háttér nélkül – gyorsan fenntarthatatlanná válnak.

Az oktatási és egészségügyi kiadások alakulása ezt a szerkezeti problémát jól illusztrálja. A GDP-arányos oktatási kiadás a vizsgált időszakban lényegében stagnált, miközben az egészségügyi ráfordítások növekedése is elmaradt az uniós átlagtól (melléklet: 11. táblázat). Vagyis az állam miközben egyre többet költött, nem ott költött többet, ahol a termelékenységi felzárkózás hosszú távon megalapozható lenne. Ez a minta nem a „kis állam” doktrínáját, hanem a rövid távú politikai haszonszerzési célt tükrözi.

A fiskális túlfűtöttség ebben az értelemben nem pusztán makrogazdasági egyensúlyi probléma, hanem minőségi állami kudarc. A költségvetési politika nem tompította, hanem felerősítette a gazdaság duális szerkezetét. A keresletélénkítés döntően a belső, alacsonyabb termelékenységű szektorokat táplálta, miközben nem teremtett elég ösztönzőt a kínálati oldal mélyítésére, a beszállítói hálózatok fejlesztésére vagy a technológiai felzárkózásra.

E ponton válik világossá, miért félrevezető a vitaindító által sugallt „versenyállami” vagy bérleszorító keret alkalmazása a 2016–2024 közötti román pályára. A reáljövedelmek és a fogyasztás dinamikája nem a munkavállalók rovására, hanem éppen ellenkezőleg: államilag támogatott bér- és jövedelemnövekedés mellett alakult. A kollektív alku gyengülése és a munkajogi reformok kétségtelenül hosszú távú intézményi következményekkel járnak, de a vizsgált időszak növekedési motorja nem ezekből, hanem az állami jövedelempolitikából fakadt.

A valódi probléma tehát nem az, hogy az állam „túl sokat” avatkozott be, hanem az, hogy rossz időtávon és rossz szerkezettel tette ezt. A fiskális politika nem anticiklikusan, nem kiegyensúlyozóként működött, hanem prociklikusan ráerősített a konjunktúrára. Ezzel egyszerre növelte a külső sérülékenységet és halasztotta el a szükséges szerkezeti alkalmazkodást.

Ez a diagnózis a felelősség kérdését is új megvilágításba helyezi. Az eladósodás és az egyensúlyromlás nem a magánszektor túlzott kockázatvállalásának következménye, hanem elsősorban az állam által vállalt, tartósan fedezet nélküli kötelezettségeké. A gazdaságpolitika a jövőbeni növekedési tartalékok terhére vásárolt jelenidejű jólétet, miközben nem építette ki azokat az intézményi és humán alapokat, amelyek a visszafizetést lehetővé tették volna.

Mindezek alapján a román gazdaságpolitika központi dilemmája nem az állam méretének kérdése, hanem annak újrapozicionálása. Egy olyan államra lenne szükség, amely kevesebbet ígér rövid távon, de többet fektet be hosszú távon; amely nem a kereslet túlfűtésével, hanem a kínálati kapacitások mélyítésével támogatja a konvergenciát; és amely a fiskális fegyelmet nem megszorításként, hanem a jövő mozgásterének feltételeként kezeli.

Ez az irányváltás azonban nem pusztán technikai kérdés. A fiskális alkoholizmusból való kilábalás politikai döntést feltételez: annak felismerését, hogy a jóléti felzárkózás nem tartható fenn tartósan fedezet nélküli állami expanzióval. A következő fejezetben ezért azt kell tisztázni, hogy ki viseli ténylegesen a növekedési modell terheit, hol halmozódik fel az adósság, és mennyiben igazolható a „hitelből élés” narratívája a rendelkezésre álló empirikus adatok alapján.

V. Hitelből élünk? – A téves diagnózis és a valódi adós

A román gazdaságról szóló válságnarratívák egyik legerősebb toposza az, hogy a jólétet a társadalom eladósításából finanszírozták. Ez az állítás akkor lenne meggyőző, ha a növekedés motorja a háztartások vagy a magánszektor túlzott eladósodása lett volna. A rendelkezésre álló empirikus adatok azonban nem ezt támasztják alá. Éppen ellenkezőleg: a vizsgált időszakban a román magánszektor mérlegei összességében javultak, miközben az eladósodás súlypontja egyre inkább az államra tevődött át.

Mikroszinten a kép kifejezetten eltér a válságnarratívák sugallta logikától. 2016 és 2024 között a magánszektor GDP-arányos adóssága 54,7%-ról 40,2%-ra csökkent, a háztartások eladósodottsága pedig 17,0%-ról 12,5%-ra mérséklődött (melléklet: 12–13. táblázat). Ezek a számok nem egy hitelbuborék, hanem egy óvatosabb pénzügyi magatartás képét rajzolják ki. A jövedelmek gyors növekedése mellett a háztartások nem növelték aránytalanul a hitelfelvételt, sőt nettó megtakarításaik emelkedtek (melléklet: 15. táblázat).

Ez a megfigyelés kulcsfontosságú, mert világos határvonalat húz mikro- és makroszint között. A háztartások viselkedése önmagában nem magyarázza a makrogazdasági egyensúlyromlást. A jóléti felzárkózás nem a lakosság eladósításán keresztül ment végbe, hanem elsősorban a jövedelmi és fiskális csatornákon keresztül. A feszültség nem a magánmérlegekben, hanem az állami és külső egyensúlyban keletkezett.

Ebben az összefüggésben kell újraértelmezni a bankrendszer szerepét is. A vitaindító cikk a bankokat rezsimszervező aktorként mutatja be: egyszerre a lakossági fogyasztás finanszírozójaként és az állami túlköltekezés kiszolgálójaként. Ez a kettős szerep azonban aszimmetrikus. Ha a növekedés valóban lakossági hitelboomra épült volna, annak világos nyoma lenne a háztartások adósságmutatóiban. Ilyen nyom nem látszik.

A bankrendszer valódi súlypontja ebben az időszakban nem a lakossági hitelezés, hanem az állam finanszírozása volt. Az állampapír-állomány banki eszközökön belüli aránya 2016 és 2024 között 20% fölé emelkedett (melléklet: 14. táblázat). Ez a klasszikus kiszorítási és sérülékenységi mechanizmus: az állam finanszírozási igénye egyre nagyobb teret foglal el a bankrendszer mérlegében, miközben a magánszektor relatív súlya csökken. A bankok nem a lakosság eladósításán, hanem az állam finanszírozásán keresztül váltak a fiskális pálya tükörképévé.

Ez a szerkezet azért problematikus, mert a fiskális túlfűtöttség kockázatai így közvetlenül beépülnek a pénzügyi rendszerbe. Az állam adósságpályája nemcsak költségvetési, hanem pénzügyi stabilitási kérdéssé is válik. A „hitelből élés” narratívája tehát csak akkor lenne pontos, ha egyértelművé tenné: nem a társadalom, hanem az állam az, amely hitelből finanszírozza a növekedési modellt.

A profitkiáramlás kérdése ebben a keretben nyer helyes értelmezést. A nettó elsődleges jövedelem egyenlegének romlása valódi jelenség, és a külföldi tulajdonú vállalatok profitrepatriálása tényleges terhet jelent. Ugyanakkor ennek mértéke regionális összevetésben nem kiugró (melléklet: 18. táblázat), és önmagában nem magyarázza sem az ikerdeficitet, sem az államadósság gyors növekedését. Ha a profitkiáramlás lenne a domináns tényező, akkor a legsúlyosabb egyensúlyi problémáknak azokban az országokban kellene megjelenniük, ahol a külföldi tőke súlya még nagyobb. A régiós tapasztalat nem ezt mutatja.

A „hitelből élés” toposza így kettős torzítást okoz. Egyrészt félreértelmezi a háztartások és a magánszektor szerepét, másrészt eltereli a figyelmet a valódi felelősségi pontról. A növekedési modell kockázatai nem a lakossági eladósodásban, hanem az állam által vállalt, tartósan fedezet nélküli kötelezettségekben koncentrálódnak. A fiskális alkoholizmus ebben az értelemben nem morális, hanem strukturális diagnózis: a politikai ösztönzők által hajtott jelenfogyasztás számlája az állami mérlegekben és a pénzügyi rendszer kitettségében jelenik meg.

Románia tehát nem azért sérülékeny, mert „hitelből élő” társadalom volna, hanem azért, mert a növekedési modell terheit egyre inkább az állam viseli. A háztartások mérlegei nem omlottak össze, a bankrendszer viszont egyre szorosabban kötődik a költségvetési pályához. Ez a felismerés kulcsfontosságú a következő fejezet szempontjából, ahol a komprádor-diagnózis empirikus megalapozottságát kell megvizsgálni: vajon valóban külső kiszolgálásról van-e szó, vagy sokkal inkább belső politikai ösztönzők által vezérelt fiskális túlfutásról.

VI. Komprádor-e tehát Románia?

A „komprádor állam” fogalma csak akkor bír érdemi magyarázó erővel, ha nem politikai megbélyegzésként, hanem empirikusan tesztelhető hipotézisként kezeljük. Ellenkező esetben parttalanná válik: mindent megmagyaráz, de semmit sem bizonyít, és éppen ezért elveszíti cáfolhatóságát. A hiteles diagnózishoz ezért a retorika helyett világos mércék kellenek.

A vitaindító implicit állítása három összefüggő tételre bontható:

1. Romániában a stratégiai szektorokban nő a külföldi kontroll,
2. a külföldi tőke profitkivonása strukturális egyensúlytalanságokat okoz,
3. az állam gazdaságpolitikája elsősorban a külső tőke profitabilitását védi, miközben a társadalmat eladósítja.

Ha ezek együtt teljesülnek, a komprádor címke indokolt. Ha nem, akkor félrevezető.

Külföldi kontroll: regionális kontrollteszt

Ha egy országot komprádor logika szerint szerveznek, akkor a stratégiai szektorokban – mindenekelőtt a pénzügyi rendszerben – a külföldi tulajdon aránya időben nő, és tartósan magas marad. A román adatok ennek éppen az ellenkezőjét mutatják.

A bankszektorban a külföldi tulajdon aránya 2016 és 2024 között 91,2%-ról 69,0%-ra csökkent. Ez önmagában is árnyalja a „gyarmati alárendeltség” narratíváját, de a kép akkor válik igazán beszédessé, ha regionális összevetésben nézzük. Ugyanebben az időszakban Csehországban és Szlovákiában a külföldi banktulajdon aránya 90–95% körül stabilizálódott, Bulgáriában pedig 80% fölé emelkedett. Vagyis több régiós országban erősebb és tartósabb a külföldi pénzügyi kontroll, mint Romániában, mégsem ezekben az országokban jelentkezik a legsúlyosabb fiskális instabilitás.

Hasonló a kép a bejövő működőtőke-állomány esetében is. Romániában az FDI-állomány GDP-arányosan 42,3%-ról 35,4%-ra mérséklődött 2016 és 2024 között. Ez nem elszabaduló külső dominanciára, hanem inkább mérsékelt kitettségre utal. Ráadásul régiós összevetésben Románia itt is az alsó sávban helyezkedik el: Magyarországon az FDI-állomány GDP-arányosan többszöröse a román értéknek, Csehországban és Bulgáriában is érdemben magasabb. Ha a komprádor logika kulcsa a külföldi tőke túlsúlya volna, akkor az adósság- és egyensúlyproblémáknak elsősorban ezekben az országokban kellene megjelenniük.

Profitkiáramlás: létező jelenség, de nem főmagyarázat

A vitaindító egyik legerősebb érve a profitkiáramlásra épít. Ez a jelenség valós, és nem is érdemes tagadni. A nettó elsődleges jövedelem egyenlege Romániában 2016 és 2024 között –1,2%-ról –2,4% GDP-re romlott, ami profit-, osztalék- és kamatkiáramlást jelez.

Csakhogy ez a mérték nem kiugró regionálisan. Bulgáriában, Lengyelországban, Szlovákiában és Csehországban a nettó elsődleges jövedelem egyenlege tartósan rosszabb, mint Romániában. Ha tehát a profitkiáramlás lenne a domináns magyarázó változó, akkor ismételten ezekben az országokban kellene a legélesebb külső és fiskális feszültségeket látnunk. A tények nem ezt mutatják.

A profitkiáramlás így szükséges, de nem elégséges feltétele az egyensúlytalanságoknak. Önmagában nem magyarázza meg sem a román ikerdeficitet, sem az államadósság gyors növekedését a vizsgált időszakban.

Eladósodás: nem a tőke, hanem az állam a kulcsszereplő

A komprádor narratíva egyik központi eleme, hogy a társadalmi béke „hitelből” van finanszírozva. Ez az állítás csak akkor lenne meggyőző, ha a román magánszektor és a háztartások eladósodottsága is érdemben nőtt volna. Az adatok azonban ennek az ellenkezőjét mutatják.

2016 és 2024 között a magánszektor adóssága a GDP arányában 54,7%-ról 40,2%-ra csökkent, a háztartások eladósodottsága pedig 17,0%-ról 12,5%-ra mérséklődött. Ráadásul regionális összevetésben a román háztartások eladósodottsági szintje kifejezetten alacsony. Ez kizárja azt az értelmezést, hogy a jóléti felzárkózás elsődlegesen lakossági hitelbuborékra épült volna.

Az eladósodás valódi terepe nem a társadalom, hanem az állam. A fiskális expanzió finanszírozása egyre inkább az állampapír-piacon keresztül történt, és ebben a bankrendszer – részben kényszerűen – kulcsszerepet játszott. A banki eszközökön belüli állampapír-kitettség Romániában 20% fölé emelkedett, ami regionális összevetésben is magas. Ez valódi sérülékenységet jelent, de nem komprádor logikából, hanem belső fiskális túlfutásból fakad.

A döntő különbség: politikai ösztönzők vs. külső kiszolgálás

A legfontosabb eltérés a komprádor-elmélettől nem is az első két pontban, hanem a harmadikban rejlik. A vizsgált időszak román gazdaságpolitikája nem bérleszorító, nem megszorítás-vezérelt, és nem a háztartásokra hárítja a válság költségeit a tőke védelmében. Éppen ellenkezőleg: béremelésekre, transzferekre és választási ciklusokhoz igazított jövedelempolitikára épült.

Ez nem a külföldi tőke tudatos kiszolgálása, hanem belső politikai ösztönzők következménye. A döntéshozók nem külső megbízónak dolgoztak, hanem saját választói bázisukat próbálták rövid távon kielégíteni, miközben a költségeket a jövőre tolták át. A román állam tehát nem visszahúzódott, hanem kiterjedt – csak rossz szerkezettel és fedezet nélkül.

Privatizáció: történeti tény, de hibás oksági lánc

A komprádor narratíva egyik visszatérő érve a privatizáció történeti tapasztalatára épít: arra az állításra, hogy a stratégiai vagyon kiárusítása eleve egy külső érdekeket kiszolgáló, félperifériás fejlődési pályát betonozott be. Ez az érv történetileg részben igaz, de diagnosztikailag félrevezető, ha a jelenlegi makropálya magyarázataként használjuk.

Nem vitatható, hogy a kilencvenes években és a kétezres évek elején Románia privatizációs folyamata sok esetben kapkodó, alulárazott és intézményileg gyenge volt. A bankrendszer, a távközlés és az ipar jelentős része külföldi tulajdonba került, gyakran valódi hazai tőkés réteg és szabályozási kapacitás hiányában. Ez a tapasztalat mély nyomot hagyott a kollektív gazdasági emlékezetben, és érthető módon táplálja a mai gazdasági nacionalista reflexeket.

Csakhogy ebből nem következik automatikusan a komprádor jelenidejű diagnózisa. A privatizáció nem homogén eredményű folyamat volt. Ott hozott tartós növekedési és termelékenységi fordulatot, ahol valódi verseny, technológia és exportpiaci integráció kapcsolódott hozzá. A Dacia–Renault esete ennek tankönyvi példája: külföldi tőke és menedzsment nélkül ma nem létezne román autóipar, beszállítói hálózat, exportképes feldolgozóipar. Ugyanez igaz az IT-szektorra és több gépipari alágazatra is.

Ezzel szemben ott vallott kudarcot az állami tulajdon fenntartása vagy a félresikerült privatizáció, ahol tartósan hiányzott a verseny és a felelősségi kényszer. A légi közlekedés (Tarom), a vasúti áruszállítás vagy több állami szolgáltató esete nem a „nemzeti tulajdon” sikertörténete, hanem az állami menedzsment strukturális kudarcáé. Kornai klasszikus tétele itt is érvényes: versenypiacon az állami tulajdon rendszerint puha költségvetési korláttal és alacsony hatékonysággal párosul.

Fontos hangsúlyozni: Románia nem veszítette el minden stratégiai pozícióját. Az energiatermelés kulcsterületein (Hidroelectrica, Nuclearelectrica, Romgaz) az állam többségi tulajdonos maradt, és ezek a vállalatok kifejezetten nyereségesek. A privatizáció tehát nem egy lineáris „kiárusítási spirál”, hanem egy szelektív, sokszor ellentmondásos folyamat volt, amelynek eredménye egy kétarcú gazdasági szerkezet.

És itt válik végképp tarthatatlanná a komprádor címke automatikus alkalmazása. A privatizáció időben megelőzte a 2016–2024 közötti fiskális és külső egyensúlyromlást, és nem magyarázza annak dinamikáját. Ha a mai adósság- és deficitpálya oka a privatizáció és a külföldi tulajdon volna, akkor azokban az országokban kellene a legsúlyosabb problémákat látnunk, ahol a külföldi tőke súlya a legnagyobb. A régiós összehasonlítás ennek éppen az ellenkezőjét mutatja.

A régiós összehasonlítás, a tőke- és jövedelemáramlások, valamint az eladósodási mutatók együttesen azt mutatják, hogy a külföldi tőke jelenléte és az egykulcsos adórendszer önmagában nem vezet eladósodáshoz, és nem tesz egy országot komprádorrá. Számos régiós országban a külföldi tőke súlya nagyobb, mégsem ott jelentkeznek a legsúlyosabb fiskális feszültségek.

Románia esetében az alapvető probléma nem a tőke nemzetisége, hanem a duális gazdasági szerkezet és az erre ráépülő prociklikus fiskális túlfűtés. A komprádor címke ezért ebben az idősávban nemcsak leegyszerűsítő, hanem félrevezető is: eltereli a figyelmet a valódi okokról, és kényelmes külső bűnbakot kínál a belső gazdaságpolitikai felelősség helyett.

A román történet nem egy tudatosan kiszolgáló elit krónikája, hanem egy felgyorsított konvergencia és fiskális alkoholizmus története. És éppen ezért a kijózanodás feltétele sem a tőke demonizálása, hanem az állami ösztönzők, a költségvetési szerkezet és a gazdasági integráció minőségének újragondolása.

VII. Záródiagnózis: a közepes fejlettség csapdája fiskális alkoholizmussal

A román történet 2016–2024 között egyszerre sikertörténet és nagyon erős figyelmeztetés. Sikertörténet, mert a konvergencia és a reáljövedelmek emelkedése vitathatatlan (melléklet: 3–5. táblázat). Figyelmeztetés, mert mindezt egy fenntarthatatlan fiskális-külső pálya kíséri (melléklet: 8–10. táblázat).

A komprádor-elmélet vonzereje abban rejlik, hogy kényelmes külső bűnbakot kínál, felmentést adva a saját mulasztások alól. Ezzel szemben a fiskális alkoholizmus beismerése fájdalmas önvizsgálatot követel: szembenézést a bevételi oldal gyengeségeivel, a rossz kiadási szerkezettel és az intézményi fegyelem hiányával. Ám ha komolyan gondoljuk a kitörést a közepes fejlettség csapdájából, nincs más választásunk, mint hogy:

1. nőjön a bevételi kapacitás (nem pusztán adóemeléssel, hanem a hatékonyság javításával és az adóalap szélesítésével),
2. változzon a kiadások összetétele (humántőke, egészségügy, termelékenység javára),
3. javuljon az intézmények minősége (a hatalmi ágak világos szétválasztása, korrupciócsökkentés),
4. helyreálljon a fiskális fegyelem (különben tartósan az ikerdeficit diktálja a „gazdaságpolitikát”),
5. feljebb lépjünk az értékláncban (vertikális integráció, beszállítói hálózat mélyítése, technológiai ugrás).

A román felzárkózás legnagyobb kockázata nem az, hogy „kifelé dolgozik”, hanem az, hogy a jövőt ma aprópénzre váltja. A fiskális alkoholizmus lényege nem a botrányossága, hanem a hétköznapisága: nem nagy összeesküvés, hanem elhibázott politikai döntések sorozata – és végül egy elkerülhetetlen kijózanodás. Egy ilyen másnapos reggelre ébredt a gazdaság, de nem az alkohol külföldi gyártója a hibás, vagy pultos aki kiadta a rövidet, hanem az aki az ötödik kört is kikérte, és elhitte: holnap minden rendben lesz.