Vége Demeter Szilárd korszakának? Orbán kulturális stratégája egyetlen működő projektet sem tud felmutatni

Október 30-án jelentette be Hankó Balázs kulturális miniszter, hogy Demeter Szilárd távozik a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ (MNMKK) éléről, másfél évvel azután, hogy a hat nagy közgyűjteményt – köztük a Nemzeti Múzeumot, az Országos Széchényi Könyvtárat és az Iparművészeti Múzeumot – közös vezetés alá vonták. A hivatalos kommunikáció szerint „kiváló munkát végzett”, ezért kapott új megbízatást: kulturális nemzetépítésért felelős miniszterelnöki biztosként folytatja.

A valóság ezzel szemben az, amit a független sajtó azonnal meg is írt, hogy Demeter pozíciója tarthatatlanná vált, és még Orbán Viktornak sem sikerült őt teljesen bevédeni. A közgyűjteményi holdingmodell már a kezdetektől recsegett-ropogott: hiányoztak az alapvető jogi és szervezeti dokumentumok, az intézmények vezetőitől elvették a gazdasági és szakmai döntések lehetőségét, a napi működés akadozott. Az OSZK-ban penész, csótány és nyomtatópapír-hiány jellemezte a mindennapokat, a Nemzeti Múzeumban még az elemcsere is lehetetlen volt. A rendszer teljesen lebénultan sodródott. A dolgozók szeptemberben demonstráltak, a Demeter alá tartozó intézmények vezetői pedig egyre nyíltabban jelezték: így nem lehet tovább működni.

A nagy ígéretek embere

Amikor Demeter Szilárd 2024-ben a Közgyűjteményi Központ élére került, nem először vállalt kulturális rendszerépítő szerepet. Pályája során mindig grandiózus tervekkel lépett színre, amelyekben gyakran szerepelt a megújítás, stratégia, nemzetépítés szókészlete. Minden alkalommal nagy rendszerekre jelentkezett be, és minden alkalommal az lett a vége, hogy a struktúra összeomlott, vagy sosem valósult meg.

Az első ilyen projekt az erdélyi magyar sajtó központosítása és „megerősítése” volt: a megalomániás Erdély 3.0 projekt, amiben az erdélyi magyar portálok „horizontálisan és vertikálisan is egymáshoz kapcsolódva” fogják ontani a nemzeti tartalmakat. Nota bene, Demeter Szilárd ezt a projektet mindössze „nem hivatalos nagykövetként” segített koordinálni. Az első óriási összegű támogatás 2017 végén érkezett, rögtön 1,45 milliárd forintot vágtak hozzá a kolozsvári Főtér portált kiadó egyesülethez, amiről akkor még senki nem hallott. Ez volt az Erdélyi Médiatér Egyesület, amelynek azt a történelmi szerepet szánta Demeter, hogy az erdélyi magyar sajtó jelentős részét az ernyője alá terelve megszüntesse a pluralizmust, és helyette egy központilag vezérelt médiavilágot építsen fel.

A Főtér főszerkesztője ekkor épp Demeter Szilárd sógora, Papp Attila Zsolt költő volt. Amikor az első milliárdos utalás megérkezett, a nyilvános kritikák és kérdések hatására Papp lemondott, és a helyére Fall Sándor került. Ezután megindult a lapfelvásárlási hullám: az egyesület megvette vagy beolvasztotta többek között a Bihari Naplót, a Krónikát, a Székelyhont és számos online felületet is.

Pár bő esztendő után 2022 végén már azzal kellett szembesülni, hogy a Médiatér bezárja a nyomtatott lapokat, mert a Demeter-féle terv nem működik. A várva várt profitábilis működés elmaradt, és a működési modell szakmai kiüresedéshez, szerkesztőségek megszűnéséhez és közpénzek elfolyásához vezetett. Az átláthatóság hiányát az Átlátszó Erdély, a Magyar Hang, majd később a Transtelex is részletesen feltárta. Az Erdélyi Médiatér mára jelentőségében és hatásában messze elmarad a kezdeti ígéretektől, és sokan azóta sem tudják pontosan, mire ment el az a többmilliárd forint. Nagyszerű eredmény!

Ez a mintázat később is ismétlődött:

• A Petőfi Kulturális Ügynökség irányítójaként Demeter 25 milliárd forinttal gazdálkodhatott a magyar könnyűzene „megmentésére” – a látványos kezdés után ebből nem lett semmiféle intézményi megújulás, sem szakmai reform.
• A Hajógyári-szigetre álmodott világraszóló kulturális központ projektje nemhogy nem épült meg, de végül egy frissen alapított cég bérbe vette az ingatlanokat, miután a PKÜ „forráshiányra” hivatkozott.

Az ígéretek minden esetben jól hangzottak. A végrehajtás viszont vagy elmaradt, vagy káoszba, bizalomvesztésbe és szakmai hitelvesztésbe torkollott.

A rendszer mégis működött egészen addig, amíg működhetett az előremenekülés logikája. Ha egy projekt megbukott, jött helyette egy még nagyobb, még grandiózusabb, amit újra el lehetett adni a politikai döntéshozóknak. Ha az erdélyi sajtó szétcsúszott, jött a könnyűzene. Ha az is zátonyra futott, jött a teljes magyar irodalom átszervezése. Onnan a múzeumi rendszer átalakítása, majd a „nemzeti kulturális ökoszisztéma”. Minden új pozíció egy új menekülési útvonal volt a felelősség elől, és minden új projekthez még fényesebb jövőkép tartozott, amit a miniszterelnök elé lehetett tenni.

Miközben persze hullák tarkították az utat, amerre járt. Az ő áldozata volt Prőhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum korábbi igazgatója, akit leváltottak, hogy Demeter elfoglalhassa a helyét. A Magyar Nemzeti Múzeumnál ugyanez a forgatókönyv: L. Simon László menesztése után érkezett meg Demeter azzal az ígérettel, hogy majd ő rendet tesz.

De a menekülő útvonalak nem végtelenek: a kulturális nemzetépítésért felelős miniszterelnöki biztosi kinevezés erősen zsákutcának tűnik, a 444 írta meg frappánsan, hogy még egy titkársága sem lesz a miniszterelnöki biztosnak.

Ki ez az ember, akire rábízták a magyar kultúra gerincét?

Ha megnézzük Demeter eddigi pályáját, nincs a titulusok mögött valódi kulturális, tudományos vagy intézményi teljesítmény, amely megalapozhatta volna bármelyik megbízatást. Nem ő volt a legismertebb író, tudományos karrierje sincs, kultúraszervezőként sem bizonyított.

Székelyudvarhelyen született, filozófiát tanult a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, és törzsvendége volt annak az asztaltársaságnak, amely Orbán János Dénes hathatós irányítása alatt a Nagy Elek tulajdonában lévő Bulgakov Irodalmi Kávéházban tanyázott. Bekerült a Szőcs Géza–Orbán János Dénes-féle kolozsvári irodalmi-politikai körbe, amely a kétezres évektől egyre szorosabban fonódott össze a budapesti jobboldal kulturális hátországával.

A kapcsolatrendszer volt az ugródeszka. 2008-ban Tőkés László mellett kezdett dolgozni Brüsszelben, majd 2014-ben Budapestre költözött, már nem mint erdélyi értelmiségi, hanem mint a Fidesz kultúrpolitikai holdudvarának újabb embere.

Innentől a pálya egyértelmű: Századvég, majd a Petőfi Irodalmi Múzeum, a miniszteri biztosi címek, az íróakadémia, a PKÜ, a múzeumi rendszer csúcsszervezete. Demeter nemcsak bekerült a Fidesz-közeli kulturális elitbe, de rövid időn belül messze túlnőtt azokon is, akik odavezették. Egykori mentora és irodalmi mecénása, Orbán János Dénes (OJD), aki a Fidesz irodalmi elitjéből szinte-szinte kiszorult, Demeter kijárásának köszönhetően kapta meg 2023-ban a Kossuth-díjat, mert már annyira meg volt erősödve, hogy erről is dönthetett, miközben egymás után foglalta el a pozíciókat, nyelte be az intézményeket, és épített maga köré egy új kasztrendszert. Nem aprózta el: az egész kulturális infrastruktúrát vette célba, múzeumokat, zenei programokat, vagyonkezelő alapítványokat. Mindezt olyan tempóban, olyan összegekkel és olyan hatáskörökkel, ami még a NER-en belül is a nagypályás játékosok közé pozicionálta.

Sikerének egyik kulcsa a grandomániás projektek bejelentése volt, a másik pedig a párthűségnek egy olyan szintű hangoztatása, amit legutóbb a Ceaușescu-rezsimben hallhattunk, amikor a pártelnököt válogatott jelzőkkel halmozták el reggeltől estig. Demeter Szilárd is pontosan ilyen stílusban adott hangot lojalitásának: nyíltan vállalta, hogy „megveszekedett orbánista”, és a kormány politikáját 110 százalékig támogatja. Aki ezt nem tudta elfogadni, azzal nem kívánt együtt dolgozni. Aki viszont csatlakozott, annak jutott ösztöndíj, szerep, állás, lap, pozíció, és a közpénz bőkezű áramlása.

Központosított, zárt rendszert működtetett, és minden szál végül hozzá vezetett vissza. Ő maga volt a csúcson, közvetlenül bekötve Orbán Viktorhoz, akihez mindig volt egy újabb, még grandiózusabb ígérete: világraszóló magyar irodalom, globális hatású könnyűzene, európai szintű múzeumi rendszer. És minden alkalommal kapott újabb lehetőséget, mert Orbánnak a nagyravágyásával tökéletes összhangban voltak ezek lufik.

A bizalom ára azonban súlyos milliárdokban volt mérhető. A Térey-ösztöndíjprogramra például öt év alatt mintegy 1 milliárd forintot költöttek, fejenként 19 millió forintot adott az állam a kiválasztott íróknak. A lista összeállítása Demeter és holdudvara kezében volt, sokan pedig épp amiatt utasították vissza a pénzt, mert úgy látták, a támogatás a rendszerhez való igazodást honorálta. Közben pedig – kevés szó esik erről – az erdélyi „írócimborák” sem maradtak ki a képből. Különböző ösztöndíjak, projektek, pályázatok, megbízások révén a kapcsolati háló bőven gondoskodott arról, hogy a megfelelő emberek a megfelelő helyekre kerüljenek – vagy legalább ne maradjanak hoppon.

Az ambiciózus tervek közé tartozott Demeternek az a próbálkozása is, hogy meghódítsa a nemzetközi irodalmi piacot is. Létrehozta a The Continental Literary Magazine nevű angol nyelvű irodalmi folyóiratot, amelyre összesen 257 millió forintot költött el a Petőfi Irodalmi Múzeumon keresztül, amelynek szerkesztésére Jászberényi Sándor írót kérte fel, teljes szabadságot ígérve neki. A valóság viszont kijózanító volt: hét lapszám jelent meg, 20 ezres nyomdai példányszám mellett mindössze 1300 darabot sikerült értékesíteni. Teljes siker, mondhatjuk Hankó Balázs minisztert parafrazálva.

Nem, Demeter Szilárd mögött nincs ott Erdély

Demeter Szilárd bejelentkezése első komolyabb megbízására egybeesett azzal a mondásával, hogy kalapáccsal fogja eljátszani az Örömódát egy újságíró ujjain, aztán következett a független sajtó rendszeres fikázása, annak idején a transindexes újságírókként kiérdemeltük a marxista futóbolondok jelzőt. De nagyot ment a holokauszt-relativizálása is, amikor arról írt, hogy Soros György a liberális Führer és Európa Soros gázkamrája. Ő volt a kulturális elit megrendszabályozására beejtőernyőzött janicsár, politikai verőlegény, akit a hatalom épp azért tartott, hogy kalapácsával szétcsapjon.

A rendszer azért emelte őt ki, futtatta fel és tolta előre, mert illett a történetbe. Egy székelyföldi bölcsészből csináltak nemzetépítőt, egy középszerű íróból kulturális komisszárt, egy lojalitással házaló karrieristából nemzetstratégát.

Az orbáni hatalomnak ugyanis mindig jól jött, ha egy székely arc mondja ki a legradikálisabb mondatokat. Ha az „erdélyi magyar” szerepét nem a hagyomány, nem a párbeszéd, nem a kulturális minőség képviselte, hanem egy konfliktuskereső, könyöklő figura, aki a falon is átmegy, ha utat kell vágni a központi akaratnak. Így lett Demeterből a politikai agresszió szimbóluma a kulturális térben.

De nem, nem „Erdély adta” őt. A rendszer választotta ki, formálta át, és tolta előre. Akit az ottani magyar közösség adott volna, az lehetett volna vitaképes, értékalapú, autonóm. Demeter nem ilyen volt. Ő csak jól illett arra szerepre, amit írtak neki. Most, hogy ez a szerep megbukott, ideje lenne azt is világossá tenni: nem beszélt, és sosem beszélhetett Erdély nevében.

Mégis, amikor a magyarországi közvélemény az erdélyi magyarokat nézi, gyakran az ő arcát látja. A konfrontatív hangot, a pökhendi stílust, a lojalitásból élő karrieristát. De az erdélyiség ebben csak eszköz volt: lobogó, amit jól lehetett lengetni, ha épp kellett egy kis mítosz a politikai konstrukció alá.