Gyergyóremetén jártunk: jégcsarnok, beüzemelt gyárak, reptér és félkész luxushotel van a NER-kirakatban

A Maros mentén kanyargó úton haladva a táj megszokott képet mutat: apró parcellák, kukoricások, legelőn tehenek és juhok, a háttérben a Görgényi-havasok vonulata. Gyergyószentmiklós felől érkezve a falvakon át lassan átlényegül a környék hangulata: Gyergyóalfalu után a csönd, a gyergyói medence visszafogottsága, és az a fajta félreeső béke, ami miatt sokan még mindig inkább a községi világba költöznek, mintsem a város zajába. De mielőtt elhagynánk Gyergyóremetét is, hogy teljesen a mezők és legelők páratlan varázsát élvezhessük, a község szélén egyszer csak felbukkan valami, ami idegen testként hat ebben a tájban. Nem, nem Ditró az, benzinkútjával és szovátai jellegű, üdülővárosi kinézetével. Eszenyő mellett, Laposnyatelep felé járunk éppen, amikor hirtelen megjelenik a Remete Ice Arena – azaz az ország legmodernebb jégcsarnoka.

A műcsarnok belülről valóban úgy fest, mint egy nyugati csapat otthona. Piros székes lelátó, LED-es kivetítők, szponzorfeliratok, csillogó jég, a pálya közepén a Gyergyói Hoki Klub logója. Ha valaki csak a Rusty Kupa megnyitójára jött volna – és rögtön a beltérbe landolt volna –, könnyebben megállapíthatta volna: Gyergyó térsége sportszakmai értelemben felzárkózott. De elég kijönni az aréna parkolójából, körbenézni, és máris világossá válik: ez a csarnok a „semmi közepére” épült. Egy kockára vágott betonrengeteg áll a szántóföldek között, mintha helikopterről pottyantották volna ide. És ha az ember elindul tovább a remetei Alszegi út felé, megérti, hogy ez az aréna valójában csak előszobája, sőt ékes dísze annak a birodalomnak, amelyet a remetei születésű milliárdos, Balázs Attila húzott fel az elmúlt években.

Itt kezdődik a történet második fejezete. Az első részben a Gyergyói Hoki Klub Remetére költözését mutattuk be.

Három évvel a Transtelex gyergyóremetei riportja után, öt-hat évvel a politikai ünneplések és gazdasági ígéretek után, a helyi jégpálya megnyitója nyomán eljöttünk, hogy lássuk: mi lett a 2020-ban beharangozott sikertörténetből, ami pár éve még kudarcnak tűnt, és folyamatos halogatás lett a vége az üzemek hol 2022-re, hol 2023-ra megígért átadásának. Végül mégiscsak beindultak, de amilyen csinnadrattás volt az ilyen-olyan részeredmények bemutatása, olyan halkan, szinte észrevétlenül kezdődött el az új fejezet a remetei gyártelep történetében.

A falu határában új világ épült

Gyergyóremete alszegi útjának végén van a tejporgyár. Nem gyárnak tűnik, inkább palotának: klasszicizáló homlokzat, arányos ablakok, magas falak és végeláthatatlan kerítés a régi ezüst fenyősor helyén. Ha valaki nem tudná, mit rejt a létesítmény, azt hinné, kulturális központ vagy megyeháza, annyira elegánsra szabott. A kapu előtti út is rendezett, a kockaköveket frissen rakott szegélyek fogják közre. Semmi sem emlékeztet arra, hogy három éve itt még sár, félkész csarnokok és rozsdás vasdarabok álltak. A homlokzat mögött azonban csend van, nincs semmi, ami elárulná, mi zajlik odabent. Kint viszont kontrasztként áll a csillogóra restaurált épülettel szemben az iskola és a mustár színű lakóházsor málló, repedezett falaival.

Tovább menve a gyümölcs-gombaliofilizáló, illetve a pityókafeldolgozóhoz már nem a látvány, hanem a szag fogad. A nehéz, rothadó zöldséget idéző bűz ül a levegőben, mintha a burgonyafeldolgozó üzem a saját működésével próbálná felhívni magára a figyelmet: itt bizony termelés folyik. A falak simák és modern vonalúak, az üzemek ólom színű tartályai, mellékelemei felhőkarcolóként emelkednek ki a környezet szabályos elrendezéséből.

A Google Térkép 2020-as emlékei itt végképp meghazudtolódnak: ahol az online térben még sáros építkezést látnánk, ott most steril betonudvar, új piskótakövek, szalagkorlátok és katonás rend fogad. A mezőből ipari park lett, a falu szélén egyetlen ember birodalma terpeszkedik, amely egyszerre nyűgöz le és szorongat.

Fokozott biztonsági kockázat, avagy a fotós-újságíró elhárítása

A szorongató érzést pedig a fizikai szorongatás váltja fel. Előbb a tejporgyár előtt bukkant fel egy furgon a benne ülő biztonságival, aki jól megnézett magának, majd tett egy kört, mellém gurult, lehúzta az ablakát és szinte rutinszerűen közölte: itt nem lehet fotózni. Nem volt semmi agresszivitás a hangjában, inkább afféle fegyelmezett hivatalosság, de már ez is elég volt ahhoz, hogy érezzem, itt minden mozdulatomra figyelnek. Jeleztem neki, hogy újságíró vagyok, közterületen állok, itt fotózhatok, amit ő megismételt, jól megrágta, majd zavartan elhajtott.

Tovább mentem én is a pityókafeldolgozóhoz az alszegi út letérő részéhez, ahol a bűz mellett, a beléptetőkapunál újabb őr állított meg, ugyanazzal a refrénnel: tilos fényképezni. Mivel én is a dolgomat végeztem, kaptam az alkalmon és megpróbáltam legalább azt megkérdezni tőle, melyik gyár működik, melyik nem, mikortól. A kérdésre nem igazán jött válasz, csak az, hogy „nagyjából egy éve, minden” – ezt olyan természetességgel mondta, mint aki a Holdról jött embernek mesél a földi civilizációról, miközben az üzemindítások valahogy a nyilvános térből a remetei közbeszédig, ha eljutottak. Az már kevésbé, hogy mi, mikortól indult útnak, csak azt tudtam meg, hogy a legkorábbit a tejporgyárnak tartják.

Néhány perc múlva megnyílt a bejárati kapu, és kilépett rajta a biztonsági főnök, Pál Csaba is – vagy ahogy mindenki ismeri, Pinky –, akivel korábban a sepsiszentgyörgyi Tabakó Fesztivál biztonsági főnökeként találkoztam, amikor két tini jó ötletnek gondolta, hogy a biztonságiak által lefoglalt whiskyt elcsórják, de Pinky résen volt. Most a Bayer-sztráda másik oldalán az asszisztensével engem tartóztattak fel, mögöttük az udvarban közben az őrök várták felkészülve, hogy mit kell lépniük majd. Az egész jelenet kezdett valószínűtlenül színpadias lenni, akkora riadót fújtak egyetlen fényképezőgép és újságíró miatt.

Az egyik biztonsági félvállról odavetette, talán a megnyugtatásomra, hogy a feszültség nem feltétlenül miattam van, hanem Egyed „Ufó” Zoltán korábbi cikke miatt, amelyben a félig kész luxushotelt „csajozó fészeknek” nevezte, amit a cégvezetés annyira felháborítónak talált, hogy be is perelte az újságírót. „Vendég még sosem járt ott, hát hogy lehet ilyet tényként leírni?” – jegyezte meg a biztonsági, és ebben volt is igazság. Ugyanakkor a túltolt biztonsági készültség azt jelezte: komolyan figyelik, mit ír róluk a sajtó.

És hát a sajtónak kutyakötelessége, hogy érdeklődjön a közpénzek elköltésének módjáról, még akkor is, ha ez zavaró tud lenni, vagy éppen kritikus. És még akkor is, ha ez annyira nem tetszik egyeseknek, hogy két autóval elé vágnak és blokkolják, mint ahogy Ufóval tették, mikor tényeket közölt a luxushotelről és repülőtérről.

A helyzet akkor fordult igazán abszurddá, amikor megszólalt Pinky telefonja. A hívó fél a cég jogásza volt, aki a hallótávolságomon belül utasította: azonnal kezdje el videóra venni, ahogy fotózok, hogy per esetén legyen bizonyíték. Pinky zavartan reagált, tisztában volt vele, hogy mindent hallok.

Amikor letette a telefont, félig tréfásan, félig komolyan odaszóltam:
– Akkor most kezdjek el fotózni, hogy legyen mit lefilmezned?

Ő csak annyit mondott mosolyogva: „Minden tele van kamerával, már mindenről készült felvétel.” Megnyugtatni próbált, de a helyzet ettől nem lett kevésbé feszült. Végül udvarias, de határozott mozdulatokkal visszakísért az autómhoz, jelezve, hogy nem kívánatos a további fényképezés – közterületről sem. Pedig nem csak a gyárak miatt érkeztem.

Ahogy kifelé haladtam a településről, a gyárak mögött még láttam, hogy az egyik szolgálati autóban ülő biztonságiak észrevesznek, és máris a kommunikációs eszközükhöz nyúlnak. Valószínűleg tudták, hova tartok, és azonnal jelezték is a következő helyszínen: „A reptér felé megy.”

A domboldalhoz közeledve végül feltűnt a távolban a luxushotel félbehagyott szerkezete is – betonváz, amely mintha évek óta nem mozdult volna. Innen már nem követtek látványosan, de tudtam, hogy figyelnek. Legalább távolról.

A gyergyói reptér, amivel mindenki dicsekszik, de csak kevesen használhatják

A gyárak mögött végre megnyílt a táj. Aki itt jár, azt hiheti, most már visszatér a falusi ritmus: kaszálók, legelők, csend. De néhány kanyar után újra feltűnik valami, ami inkább katonai övezet benyomását kelti, semmint egy székelyföldi község határáét.

A repülőtér kerítése szürkén és szigorúan húzódik végig a mezőn. Magas, acél panelekből áll, tetején spirálisan futó pengés dróttal – olyan a látvány, mintha egy börtönt vagy katonai objektumot védene. A kerítés messzire nyúlik, gyakorlatilag kettévágja a vidéket: az egyik oldalon dombok és legelők, a másikon egy steril, zárt rendszer.

Odabent konténerek, munkagépek és letakart szerkezetek sorakoznak, mintha ideiglenes hadikikötőt telepítettek volna ide. A kifutópálya a rét közepén húzódik, fényesen és simán: a repülőtér működik, és a munkálatok alapján bővül is. Csakhogy nem a helyiek vagy az utazók használják, hanem Balázs Attila és üzleti köre. Magánrepülők szállnak le, üzleti utak bonyolódnak – a község lakói számára viszont a reptér nem lehetőség, hanem egy elzárt infrastruktúra.

Ez a hely nem jövőbeli fejlesztés, hanem kész tény. A szögesdrótos kerítés nem díszlet, hanem világos üzenet: ez nem a közösség reptere, hanem a NER zárt terepe. A kulcs nem a község kezében van, hanem a milliárdos zsebében.

Luxus van, hotel még nincs

A reptérhez szálloda is épül, de a bejáratához vezető út még néhány perc autózást igényel, miután elhagyjuk a szögesdróttal védett területet. Az épület kontúrjai lassan bukkannak elő a tájból. Hivatalosan ötcsillagos szállodaként hivatkoznak rá, a valóságban azonban jelenleg még egy félig kész betonmonstrum. A szögletes szerkezetre már felkerült a tető, de az üvegfelületek még hiányoznak. Az elegánsra tervezett homlokzat részletei már kivehetők, de az épület üres: nem világít benne egyetlen lámpa sem, nem érkeznek vendégek, csak munkások és gépek mozognak az udvarban. Ha az eddigi ütemben haladnak, talán egy éven belül elkészül, melléképületekkel együtt.

A hotel látványa ebben a környezetben így is groteszk: a kaszálók és juhnyájak mellett hirtelen felbukkanó luxuskomplexum nehezen illeszkedik a tájba. Méretei messze túlmutatnak a falu reális igényein – de ez a beruházás eleve nem nekik szól. Nem falusi lakodalmakat vagy keresztelőket terveznek ide, hanem zárt körű konferenciákat, üzleti találkozókat, reprezentációs eseményeket. Nem véletlen, hogy közvetlenül a reptér mellé épült – a kettő gyakorlatilag egymásra van szabva.

A helyiek nem számítanak arra, hogy vendégként valaha is beléphetnek. Legfeljebb egyszer beülnek majd egy kávéra, körülnéznek, és megállapítják, mennyire éles a kontraszt a saját életük és a szálloda világa között. Ahogy az egyikük fogalmazott: olyan ez, mintha a szomszéd portára egy űrhajót húztak volna fel. Még nincs kész, de már most idegen testként áll a tájban.

És hogy mennyi az annyi, és honnan hova?

Gyergyóremete, a Gyergyói‑medence egyik hagyományos települése, az utóbbi években a határon túli magyar gazdaságfejlesztési programok jelképévé vált. A község külső képén ma már a Bayer Construct cégcsoporthoz tartozó üzemek, raktárak és építkezések uralkodnak, a háttérben pedig a Pro Economica Alapítvány erdélyi gazdaságfejlesztési programja húzódik. A 2019‑es pályázati döntések szerint Gyergyóremete 4,5 milliárd forint (mintegy 13,5 millió euró) vissza nem térítendő támogatásban részesült, amiből liofilizáló, tejporgyár, két burgonyafeldolgozó üzem, hűtőház és raktár épülhetett. Ehhez társult még 2,4 milliárd forint (7,5 millió euró) támogatás egy ötcsillagos hotelhez.

A helyi és megyei politikusok „új korszakról” beszéltek: gyárakat, munkahelyeket, gazdasági fellendülést és magánrepülőteret ígértek, ám a beruházások körüli átláthatatlanság máig nem szűnt meg. Az RMDSZ politikusai pedig nem győzték ünnepelni a szülőföldjére nagyberuházásokat hozó nagytőkést. Hargita Megye Tanácsa rendkívüli ülést hívott össze, Borboly Csaba és Barti Tihamér díjjal tüntették ki – írta korábbi riportjában a Transtelex.

A nyilvános adatokból kiderül: a Gyergyóremetén zajló projektek között vannak olyanok, amelyek már termelnek, és olyanok is, amelyeknél a gyárkémény egyelőre csak díszletnek tűnik.

Burgonyafeldolgozó üzemek – Rusty hasáb és a burgonyaklaszter

A település leglátványosabb és már működő projektje a Rusty és 3RO márkanéven elősütött, fagyasztott hasábburgonyát gyártó üzem, amelyet az Innoscitech SRL működtet. A cég 2024‑ben 27 ezer tonna nyersburgonyát vásárolt fel a térség gazdáitól, 2025‑re pedig 50 ezer tonnára szerződött, miközben a gyár kihasználtsága még csak 30% körüli. A cél a 42 ezer tonnás éves feldolgozási kapacitás elérése. A Rusty termékei már a Kaufland, Penny, Auchan, Carrefour, Metro és Merkúr üzletekben is kaphatók.

A terjesztésben a Bertis cégcsoport játszik kulcsszerepet, de a Rusty márka regionális fesztiválokon és sporteseményeken is jelen van, például a Magor Street Food food truck kínálatában Tusványoson, Egyfeszten vagy a Remete Ice Aréna megnyitó ünnepségére szervezett Rusty Kupán.

Párhuzamosan egy másik nagy burgonyaipari beruházás is folyik: a Baradi Agro és Via Agro Kft. mintegy 90 millió eurós burgonyaklasztert hoz létre Gyergyóremetén és Gyergyóalfalun – foglalta össze a Magyar Mezőgazdaság. Az ipari park négy hűtő‑ és feldolgozóegységből (kettő már üzemel), egy hasábburgonya‑gyárból és egy burgonyapehelygyárból áll. Az éves kapacitás: 54 ezer tonna nyersburgonyából 27 ezer tonna végtermék (hasábburgonya), míg a pehelygyár óránként 600 kg pelyhet tud előállítani. A tárolók összkapacitása 95 ezer tonna, mintegy kétszáz új munkahelyet ígérnek. A gazdákat szerződéses rendszerben látják el vetőmaggal, de Hargita és Kovászna megyében csupán 12–19 ezer hektáron termesztenek ipari burgonyát, ami kérdésessé teszi, hogy két párhuzamos gyár fenntartható‑e hosszú távon.

Tejporgyár – újraindított örökség

A gyergyóremetei tejporgyár, amely 1954‑ben indult, az 1990‑es években hanyatlott, majd 2019‑ben a Balázs‑csoport vásárolta meg. A projekt 15–20 millió eurós beruházás, amelynek megközelítőleg a felét fedezhette a Pro Economica támogatása. Minden gyár (a tejporgyár és a liofilizáló) 7,1–7,2 millió euró vissza nem térítendő támogatást kapott. A tervek szerint a gyár naponta akár 54 ezer liter tejet dolgozhat fel, és évente 3 ezer tonna csecsemőtápszert tud előállítani. A termékcsalád magas hozzáadott értékű, bio minősítésű csecsemőtápszer, amelyet gyógyszergyártási körülmények között készítenek. A termelés 2024 elején indult el; a gépsorok valóban működnek, de az exportpiacokról, az értékesítési volumenről és a munkaerő összetételéről egyelőre kevés információ került nyilvánosságra.

A gyár és a település közti együttműködés részeként a Sapientia EMTE Csíkszeredai Kara és a beruházó cég együttműködési megállapodást kötött. A sajtótájékoztatón elhangzott, hogy az egyetem a képzési struktúráit a gyár igényeihez igazítja, és gyakornoki helyeket biztosít, hogy a térségből kerüljenek ki a szükséges szakemberek. A tervek szerint az egykori ipari műemlék épületet felújítják és eredeti formájában őrzik meg.

Liofilizáló (fagyasztva‑szárító) – beteljesületlen ígéret

A tejporgyár testvérprojektjeként Plazmontech Ltd. liofilizáló üzemet épített 2019–2023 között. A beruházás célja 1070 tonna bogyós gyümölcs és 700 tonna gomba évente történő fagyasztva‑szárítással; a termék mesterséges tartósítószer nélküli, és ha az alapanyag bio, akkor a végtermék is teljesen bio. A gépsorok üzemkészek, a termelésről azonban 2025 őszén még nem tudni, hogy valóban elindult-e vagy csak megépült. A szakemberek szerint a helyi erdészetek és közbirtokosságok nem tudnak ekkora mennyiségű alapanyagot biztosítani, ezért a gyár jövője bizonytalan. Az üzemet 2022 végére tervezték átadni, de a menedzsment nem közölt részletes információkat a beruházás sorsáról.

Magánrepülőtér, luxusszálló, mint felfüggesztett álom

A település melletti magánrepülőtér: 1,6 kilométer hosszú, 2023. július 17‑én fogadta az első Budapestről érkező utasszállítót. A kifutó költsége az építési engedély szerint nagyjából 2,1 millió lej (420 ezer euró), a beruházók azonban zárt magánterületként működtetik, a nyilvános légiforgalmat nem fogadja. A helyi politikusok korábban gazdasági fellendülést, gyors hazajutást és turizmust ígértek, a kifutó azóta működik, de a nyilvános légiforgalmat nem fogadja, csupán a tulajdonosok és üzleti partnereik használják.

A repülőtérhez közeli domboldalon 2020-ban kezdődött el a Luxury Resort Spa Gyergyóremete öt‑ vagy (nagyvonalú tervek szerint) hatcsillagos hotel építése. A projektet a Bayer Agrouniver SRL vezeti, tulajdonosai Balázs László (László Attila testvére), László Zoltán és Laczkó Benedek Zsolt. Az építési engedély szerint a szálloda becsült költsége 7,18 millió lej (1,45 millió euró), a hozzá tartozó wellnessközpont pedig 29 millió lejbe (közel 6 millió euróba) kerül. A pályázati feltételek alapján a szálloda 50%-os önrészt és 50%-os Pro Economica támogatást igényelhetett volna, az Átlátszó Erdély azonban arról számolt be, hogy a cég 7,5 millió eurós támogatást kapott – a teljes költséget lefedve.

A hotel szerkezete 2025 őszén – mint írtuk – még félkész állapotban áll; a bejárat fölé hírül adott 2023 júniusi átadási határidőt régen túllépték.

Az Átlátszó riportja szerint a beruházók az építésnél céghálót használnak, amelyben a szállodát egy marhatenyésztő cég (Bayer Agrouniver) vezeti, a wellness‑projekt pedig egy másik (Beton Remete) nevű cégre van bízva. A helyi urbanisztikai táblák tanúsága szerint a wellness építési engedélyét 2021 augusztusában kérték meg, majd 2022 januárjában újat kértek, miközben a munkálatok korábban már folytak. A projekt körüli cégháló és a támogatási összegek ellentmondásai az átláthatóság hiányára utalnak.

Noha a gyárak közül több is működik, a nyilvános információk hiányossága szinte mindenhol felüti a fejét. A cégek pedig nem árulják el azt sem: hány embert foglalkoztatnak, milyen arányban dolgoznak helyi munkások és külföldi vendégmunkások, illetve milyen piacokra kerülnek a Rusty fagyasztott termékei vagy a remetei tápszerek. A liofilizáló üzem jövője továbbra is homályos, és az sem világos, hogy a nagy támogatásokért cserébe milyen közösségi hasznot hoznak ezek a projektek. Amíg nincsenek átlátható adatok a munkahelyekről, az exportpiacokról és az eredményekről, addig a gyergyóremetei ipari park nem tud kilépni a NER‑beruházások látványprojektjeinek árnyékából.

Mi magunk is megpróbáltuk ezeket a kérdéseket tisztázni, ezért elküldtük kérdéssorunkat a Bayer Constructnak. Azt szerettük volna tudni:

• Hány alkalmazott dolgozik jelenleg a remetei gyárakban és üzemekben?
• Közülük mennyi a helyi munkaerő, és mennyit hoztak be külföldről?
• Milyen termelési szintet értek el eddig a tejporgyárban, a burgonyafeldolgozóban és a liofilizálóban?
• Hová exportálnak, milyen piacokra kerülnek a Rusty termékek és a tápszerek?
• Milyen százalékban van jelen magyarországi és más külföldi munkavállaló a gyárakban?
• Milyen gazdasági eredményeket tudnak eddig felmutatni, és milyen további terveik vannak?

Ezekre a kérdésekre választ eddig nem kaptunk, ahogy Remete polgármestere, Lackó-Albert Elemér is csak későbbre ígért válaszokat, ha személyesen ellátogatunk hozzá. Az egyetlen biztos pont a helyszínen tapasztalt valóság: a gyárak állnak, némelyik működik is, de a működés mértékéről és közösségbe visszaforgatott hasznáról semmit nem tudni – egyszerre mutatja ez a NER-pénzekkel felépített látványt és az átláthatatlanságot is.

Gyergyóremetén ma már valóban sok munkahely teremtődött, és Székelyföld akár büszke is lehetne ezekre a beruházásokra – csakhogy a titkolózás, valamint az, hogy a magántőke és a közpénz egyetlen kézben összpontosul, óhatatlanul felveti a kérdést: vajon ezek a gyárak tényleg a közösség álmát valósítják meg, vagy inkább a lojalitás mértékét teszik mérhetővé? És mi lesz akkor, ha az Orbán-kormány egyszer már nem tud több pénzt átcsatornázni ide? A sok beruházás végét jelenti-e majd – vagy most derül ki igazán, mi épült tartós alapokra?

Bónusz: Agro Park, húsfeldolgozó és élménypark a Pongrác-tetőn

Ezek is mind-mind Balázs Attila gazdasági birodalmához kötődnek, számos cégen és Bayer Contruct volt alkalmazotton és rokoni szálon keresztül.

A Gyergyóalfaluban létesülő Agro Park raktár‑ és logisztikai bázis a helyi burgonyatermesztést és mezőgazdasági terményeket szolgálja ki. A park több tízezer tonna tárolókapacitással rendelkezik, és része a burgonyaklaszternek. A Bayer Strada álláshirdetései szerint már keresnek targoncást, agronómust és logisztikai munkatársakat, a precíziós gazdálkodás bevezetését és a gazdákkal való együttműködést ígérik.

De Borzont községben is húsfeldolgozó üzem épül: modern technológiával. A nyilvános információk alapján a gyár gépsorai már részben működnek. Az üzem várhatóan a régió marhahús‑ és sertéshús‑termelésének feldolgozását végzi majd. Ehhez kötődően csomagolósori technikusoktól a húsipari munkásokig számos álláshirdetés jelent meg.

A gyergyóalfalui logisztikai központot és a húsfeldolgozót a Balázs-cégcsoport irányítja, de nyilvános információ alig van arról, hány tonna árut kezelnek vagy mennyi embert alkalmaznak; a projektek a helyi gazdák kiszolgálására hivatkoznak, miközben a tulajdonosi kör koncentrálódik.

A Gyergyószentmiklós és Gyilkos-tó közötti Pongrác‑tetőre tervezett Oxygen Restro/Resort is Balázs Attila gazdasági birodalmához kötődik. A 2019-ben jóváhagyott urbanisztikai terv szerint a komplexum két sípályát, több felvonót, tubing- és bobpályát, gyermek‑ és fitneszparkot, spa-t és ski‑bárt, továbbá két 7 emeletes szállodát és két bungalófalut tartalmaz. A beruházás megvalósítását Balázs Csongor – Balázs Attila rokona – vezeti, de a projektet a magyar kormány finanszírozza: 1 428 999 974 forinttal, azaz 3,63 millió euróval. Ugyanabból a pályázatból a remetei szálloda 2 417 326 650 forintot, azaz 6,14 millió eurót kapott.

Ez az a Pro Economicás támogatás, amiből millió eurós közpénzek kerültek magán kézbe, luxus szállókra, amelyeknek aztán a fele sem készült el a megadott határidőre.

2024–2025-ben a Pongrác-tetőre szánt szálloda még csak az első emeletig épült, miközben a területen szemét, polisztirolhulladék és olajfoltok halmozódtak fel; a dokumentációban nincs nyoma víztisztító állomásnak vagy szennyvízkezelésnek.

Az Oxygen Park bobpályája ugyan biztonságos és látványos attrakció, de Köllő Éva, a park ügyvezetője szerint sok látogató csak a bobot próbálja ki, és nem találja fel magát az élményparkban. A komplexum több mint 30 bungalót és egy 7 emeletes szállodát ígér, de egyelőre ezek még épülnek.

Mindhárom projekt azt sugallja, hogy a Balázs-cégcsoport a magyar állami támogatásokat felhasználva épít ki a térségben monopolisztikus infrastruktúrát. A helyi közösség számára fontos lenne látni, hogy ezek a fejlesztések valóban tartós munkahelyeket teremtenek‑e, és hogy a közpénz felhasználása átlátható‑e; jelenleg azonban a nyilvános adatok hiánya és a környezeti aggályok miatt sokan úgy érzik, hogy a beruházások inkább Balázs Attila magánérdekeit szolgálják, mint a közösség javát.