Elvérzik a romániai közoktatás, miközben aprópénzt spórol meg a kormány?

„Ez volt az elmúlt évtizedek legszomorúbb tanévkezdése.” Ezzel a mondattal jellemezte szeptember 8-át Mircea Miclea, volt oktatási miniszter, és nehéz vele vitatkozni. A megszokott izgatott gyermekek, szülők és pedagógusok helyett furcsán magukba zárkózott iskolák, majd a tanintézmények elé kiálló tanárok és diákok, illetve a Bukarest utcáin felvonuló tízezer pedagógus egyértelműen jelezte, hogy a 2025–26-os tanévet nem tudják úgy kezdeni, mintha mi sem történt volna.

A tiltakozási hullám kiváltó oka a 141/2025-ös törvény, amelynek intézkedései a kormány szerint a költségvetési hiány csökkentését szolgálják, de a szakma szerint szétverik az oktatási rendszert. A legfőbb problémák:

• A heti tanítási óraszám a pedagógusok számára 18-ról 20-ra nőtt;
• Az osztálylétszámokat emelték, 2–6 fővel;
• Százával zárják be a kisebb iskolákat, főként vidéken;
• Csökkentik a diákok szociális és tanulmányi ösztöndíjait;
• Tovább nő a tanári adminisztrációs terhelés.

Mindezt úgy, hogy közben a fiatal óraadó tanárok állásai megszűnnek, a pálya vonzereje csökken, és az oktatás minősége – szerintük – drasztikusan romlik. A törvény ezen felül halaszt számos olyan intézkedést is, ami arra irányult volna, hogy a vidéki iskolákban tanuló, illetve a hátrányos helyzetű diákok iskolában maradását elősegítsék. Az egészséges étkezés program lett volna az egyik alappilére ennek, és az elképzelések szerint egymillió diáknak biztosították volna napi egy étkezést. 2027. január 1-ig halasztották ezt, és a 2027-28-as tanévig késleltetik a hátrányos helyzetű iskolák 25 százalékos működési támogatását is. Illetve meghatározatlan idpre felfüggesztették azoknak a tanároknak a beiktatási bónuszát, akik hátrányos helyzetű területeken lévő intézményekben tanítanának, és a funkcionális analfabetizmust felszámoló projektre is azt mondták, hogy sztornó.

Bárki bármit gondol is a költségvetési deficitről és a Bolojan-kormány megszorító intézkedéseiről, nehéz közömbösnek maradni, amikor azt látjuk, hogy a több ezer tanár most nem a bérkövetelmények miatt tüntet, hanem azért van az utcán, mert meggyőződésük, hogy ilyen intézkedésekkel, ilyen körülmények között nem lehet minőségi oktatást végezni.

„Mire vezet az, ha a heti óraszám 18-ról 20-ra nő, ha az osztálylétszámokat 2–6 fővel emelik, ha minden olyan iskolát összevonnak, ahol kevesebb mint 500 diák tanul?” – tette fel a kérdést a volt oktatási miniszter is.

Szerinte – és nagyon sok megszólaló oktatási szakember szerint – a döntés rossz volt: jelentéktelen költségvetési nyereség (a GDP 0,02 százaléka) született, cserébe súlyos társadalmi, lelki és politikai károk keletkeztek, nő az egyenlőtlenség, és tovább csökken a bizalom a politikai elitben.

Ennek ellenére Daniel David oktatási miniszter továbbra is azt állítja, hogy a költségvetés helyzete éppen elég indoklásként: „az embereknek meg kell érteniük, hogy az ország súlyos költségvetési válságban van.” Azt is hozzátette, hogy van minek örülni is, mert „senkit nem bocsátanak el, és fizetéscsökkentés sem lesz év végéig.”

A tárcavezető nyugtatása azonban nem talált célba: a fővárosban több ezer pedagógus gyűlt össze a kormány épülete előtt, majd vonult végig a városon a Cotroceni-palotáig, ahol az elnökkel akartak találkozni. A Transtelexen megírtuk, hogy a tiltakozók között voltak tanárok Hargita, Kovászna, Maros megyéből, valamint Kolozsvárról is.

A szakszervezeti vezetők délután egyeztettek Nicușor Dan államfővel, de a találkozó után nem tudtak semmilyen érdemi eredményről beszámolni. A miniszter lemondását kérték, valamint a megszorító törvény visszavonását, az elnök azonban csak annyit mondott, hogy tudomásul veszi a követeléseket, és talán pár hónap múlva visszatérnek rá.

A szakszervezetek azonban nem tervezik, hogy a tiltakozásokat felfüggesszék. A három országos tanügyi szakszervezet kedden összeül, hogy döntsön a folytatásról. Felmerült az oktatási tevékenységek bojkottja és az általános sztrájk lehetősége is, utóbbi akkor léphet életbe, ha a tagság és a törvényi feltételek adottak.

A tüntetésen túl egy mélyebb kérdés is megjelenik, és a döntéshozókat is leginkább ez kellene foglalkoztassa: milyen iskolát akarunk a jövőben? Egy, a válogatott elitképzésre fókuszáló rendszert, vagy olyat, amely a társadalom többségének is képes alapot adni, és nem hagyja leszakadni azt a 40 százalékot, amely – a statisztikák szerint – funkcionális analfabétaként kerül ki az iskolából?

A kérdés nem elméleti. A módosítások és megszorítások, az átszervezések és levágások pont azokat a régiókat és közösségeket sújtják, ahol az oktatás eddig is csak akadozva működött. Iskolák szűntek meg, ahol kevés volt a diák, valóban, de ott a szükség is nagyobb. Az osztálylétszámok növelése, a tanárok normájának emelése mind arról szól, hogy nem jut már annyi idő sem egy diákra, amennyi eddig jutott. ez az elit oktatási intézményekben sem jó hír, ahol a kieső figyelmet a szülők magánórákkal pótolják, a falusi iskolákban azonban ez már katasztrófát jelent.

És eközben – ahogy a filozófus Gabriel Liiceanu fogalmazott – a román társadalomnak át kellene verekednie magát a korrupció és közöny sivatagán, de ehhez épp az oktatás lenne a kulcs. Liiceanu szerint ha a kormány valóban meg akarja változtatni az országot, akkor időt kell kapnia, hogy végigvigye az átalakulást. Csakhogy az idő közben gyerekek nőnek fel úgy, hogy nem tanulnak meg tanulni.

Miközben a világban is csökken az olvasási kedv, Romániában még mindig nem sikerült biztosítani azt, hogy minden diák elsajátítsa az alapvető szövegértést. Az iskolai rendszer továbbra is elitista logikában szerveződik, miközben az alsóbb rétegek oktatási hozzáférése romlik – és pont ők azok, akik a leginkább rászorulnának egy működő állami oktatásra.

A társadalmi olló így még tovább nyílik: az, akinek eddig is kevés jutott, most még kevesebbet kap. Nemcsak kevesebb iskolát, kevesebb tanárt, kevesebb ösztöndíjat – hanem kevesebb esélyt arra is, hogy bármikor kilábaljon a saját valóságából.

A döntéshozók mégis elsősorban számokban gondolkodnak, nem emberekben. A viták arról szólnak, hogy hány órát tanítson egy pedagógus, hány fő legyen egy osztályban, mennyi megtakarítást hoz egy iskola bezárása. Közben senki nem tesz fel érdemben kérdéseket arról, hogyan lehetne a tanulás minőségét javítani, a digitális eszközöket értelmesen használni, vagy hogy hogyan érhetjük el azt, hogy egyre több fiatal értse is, amit olvas.

Miközben a könyvelés szerint megspórolunk-e 0,02 százaléknyi GDP-t, azt számolja-e valaki, hogy mi szürkeállomány vész el a következő években is ezek miatt a döntések miatt? Lehet, nem volt teljesen érthető mindenki számára, hogy mi a tanárok tiltakozásának a célja, miért aggódnak. Hát ezért.

Csak remélni merem, hogy eljönnek majd azok az idők is, amikor az oktatási tárca nem adminisztratív megszorításokkal és ideiglenes toldozgatásokkal próbálja fenntartani azt, ami már most is alig áll a lábán, hanem konkrét tervekkel áll elő, amik nem a túlélést célozzák meg, hanem azt, hogy hogyan tehetné a közoktatást működőképessé és értelmessé mindazok számára is, akik most a rendszer peremére szorulnak. Mert miközben az oktatáspolitika továbbra is kizárólag számokban gondolkodik – hány óra, hány diák, hány iskola zárható be –, valójában senki nem foglalkozik azzal, amit tanítani kellene, és főként azzal, hogyan lehetne azt a mai körülmények között tanítani.

Mert fontos lenne beszélni arról, hogyan lehetne újra valódi tanulási élményt adni egy olyan generációnak, amelynek a figyelme percenként szétesik, és amelyet már rég nem a poroszos rend vagy az üres fegyelmezés tart meg az iskolában. Milyen szerepe lesz a technológiának, a mesterséges intelligenciának, az oktatás digitális újratervezésének? Hogyan lehetne elérni, hogy a tanulás ne verseny legyen, hanem lehetőség, és hogy ne csak az elit diákokra koncentráljon a rendszer, hanem azokra is, akiknek az iskolán kívül semmilyen más kapaszkodójuk nincs?

Ezek lennének azok a kérdések, amiket egy komolyan vehető oktatáspolitika napirendre tűzne. És ezeknek a megbeszélést várják a tanárok is, akik most azt üzenik: nem elég elkönyvelni a 0,002 százalékot, irány kell és jövőkép.