Poliészter ruhát hordani nagyjából annyira természetes, mint műfűvel borítani a kertünket

Havi 9 euró 95 centért új farmert lehet lízingelni egy holland cégtől. A lízingelt nadrágot mindenki addig hordja, ameddig akarja, ha elfeslik, ingyen megjavítják és becserélik újra. Egy év után nem kell tovább fizetni, és a nadrág a tulajdonosnál maradhat, de be is cserélheti egy másikra, vagy visszaküldheti újrahasznosításra – utópiának tűnő jelenség, miközben a holland cégnél hétköznapi szolgáltatás. A céljuk nem kevesebb, mint a hulladékmentesség és a szén-dioxid-kibocsátás minimálisra csökkentése. Utóbbi persze csak akkor valósulna meg, ha a farmer gyártásának minden fázisa a divatipar aktuális célkitűzésének megfelelően Hollandiában zajlana – jelenleg nem ez a helyzet –, de még így is elég közel állnak a körforgásos gazdasághoz és a fenntarthatósághoz. Közben a legtöbb ruhamárka esetében ez inkább csak egy jól hangzó, vásárlócsalogató szlogen, semmint a valóság.

Ez a kelet-közép-európai könnyűipar állapotáról szóló sorozatunk befejező része. Korábbi cikkeinkben bemutattuk a benne dolgozó varrónők és a szakma aktuális helyzetét itthon és a régió két másik országában. A TCLF-szektor (textil-ruha-bőr és lábbeli) lehetséges jövőképeit azonban nem csupán regionális, hanem elsősorban globális trendek befolyásolják.

A globalizált divatipar az egyik legkörnyezetszennyezőbb iparág a világon. Összetett ellátási lánca mentén számos társadalmi és környezeti kihívással küzd – írja a Követ Egyesület lapjában, a Lépésekben Edőcsény Klára Ilona közgazdász és Harangozó Gábor, a Budapesti Corvinus Egyetem Fenntarthatósági Menedzsment és Környezetgazdaságtan Tanszékének docense. Az ellátási lánc az a folyamatsor – és annak összes szereplője –, ami alatt egy termék a megtervezéstől eljut a fogyasztóig. „Ezekről a problémákról egyre többet hallani és az utóbbi években a fogyasztók, nemzetközi szervezetek és a vállalatok is elkezdtek lépéséket tenni, utóbbiak például a veszélyes vegyi anyagok kivezetésén, a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésén, körforgásos gazdasági gyakorlatok bevezetésén keresztül” – folytatják a szerzők.

A környezetvédők szerint ennek már épp itt volt az ideje. A negatív környezeti hatások egy részét csak megbecsülni lehet, az azonban tény, hogy a divat- és ruhaipar a legnagyobb vízfelhasználók között van: 2015-ben a divatipar 79 milliárd köbméter vizet használt – ez évente 44 balatonnyi vízmennyiség. A világ óceánjaiba kerülő mikroműanyag 35 százaléka a divatiparban egyre népszerűbbé váló szintetikus textilekből származik egy 2017-es tanulmány szerint, és akkor az iparág irtózatos vegyszerigényéről még nem is beszéltünk; a rengeteg vegyi anyag – például a festékek – nemcsak a gyártás során rongálja a dolgozók szervezetét, de a késztermékekben, vagyis a ruhákban a növényekre, az állatokra és végső soron az emberre is káros.

Egy futószalagon készült ruha előállításában alig van olyan mozzanat, amely valamilyen szempontból ne lenne problémás. A festés során rengeteg kemikália jut be az anyagokba, sokszor a nagy márkák is olyan Európán kívüli helyen festetnek, ahonnan az EU-s szabályozások már alig látszanak – elég például a ruhaipari óriásra, Törökországra gondolni. A vásárlók nyugalmát csak átmenetileg szokták megzavarni az olyan hírek, melyek szerint a legismertebb, nálunk is elterjedt áruházláncok a bevizsgáláson megbukott termékeket is árulják.

Nagy port kavart például a Greenpeace néhány évvel ezelőtti kutatása, amelyben húsz globális vezető divatcég – például Armani, Levi’s és Zara – termékeiben vizsgálták a veszélyes vegyszerek arányát. Az eredmény szerint a leggyakoribb világmárkák ruháiban festésből származó rákkeltő anyagokat és más, potenciálisan veszélyes vegyszereket találtak. Használatukat a szervezet elfogadhatatlannak tartotta.

Voltak ugyan negatív laboreredményt felmutató ruhaminták is, de a kutatás arra jutott, hogy egyetlen márka sem feddhetetlen, így végső soron mindenki hord káros anyagokat tartalmazó ruhákat, beleértve a gyerekeket is. Ha valaki tudatosan járna el ebben: ökölszabály a festett ruháknál, hogy minél mélyebb, erősebb egy szín, a gyártás során annál hosszabb fürdőt vett a vegyi anyagokban; a legnehezebb technológiák közé tartozik a fekete, a piros és a királykék festése, ezek áznak legtovább. Nem véletlen a homokszínű gyerekruhák utóbbi években egyre terjedő divatja: még ha unalmas is, a Földnek és a bőrünknek az tenne jót, ha a bézs árnyalataiban járnánk.

A ruhaipar jelenlegi működése nem csak aránytalanul környezetszennyező, más gondok is vannak vele: „A divatipar az ellátási lánc minden szintjén hat a környezetre: az alapanyag- és textilgyártáshoz szükséges víz- és vegyszerfelhasználástól, a gyártás, a disztribúció és a fogyasztás okozta CO₂-kibocsátásig. A textil- és ruhaipar globalizációjának köszönhetően ezek a negatív környezeti hatások, valamint a társadalmi és gazdasági következmények egyenlőtlenül oszlanak el a fejlődő országok (ahol a textil- és ruhagyártás nagy része történik) rovására, a fejlettekkel szemben” – folytatódik Edőcsény Klára Ilona és Harangozó Gábor korábban említett cikke.

Arról is bőven jelennek meg tanulmányok, milyen sokat rövidült a ruhák élettartama: miközben az elmúlt 15 évben megduplázódott a ruhaipar termelése, körülbelül 40 százalékkal kevesebb ideig hordjuk a ruháinkat. A fejlődő világ országai válnak a megunt ruhák lerakatává, ami hatalmas környezeti károkat okoz, miközben a nyugati ember tovább vásárol, és fenntarthatónak mondott ruhákkal nyugtatja lelkiismeretét. Ahogy a cikksorozatunkban nyilatkozó egyik régi motoros varrodatulajdonos fogalmazott:

Egyértelműen trendi lett a fenntartható divat, sokan kampányolnak is vele a kézműves dizájnerektől a divattervezőkön át egészen a fast fashion láncokig, ám ennek jó része nem más, mint szemfényvesztő marketingszöveg vagy aktuális nevén greenwashing, azaz zöldre festés. „Sokszor hirdeti magáról egy márka, magyarok is, hogy fenntartható, ugyanakkor a felhasznált importált anyagok eredetéről nincs sok információ, és ezek egy része például műanyag. Van példa arra is, hogy ismert, fenntarthatónak nevezett magyar márka az átláthatóság érdekében feltünteti az anyagösszetételt, de az átláthatóság még nem jelent fenntarthatóságot, és a műszálas alapanyagok egyértelműen nem fenntarthatóak” – magyarázza Mányiné dr. Walek Gabriella, a Fashion Revolution mozgalom magyarországi vezetője. A fenntarthatóság ígérete és az újrahasznosítás ráadásul kéz a kézben jár, de az újrahasznosításon belül sem mindegy, milyen újrahasznosításról van szó. Az angolban például megkülönböztetik a recycling és az upcycling szavakat, előbbi során a már nem használt termékekből új alapanyagokat állítanak elő, és abból új termékeket gyártanak, az utóbbiban viszont a fölöslegessé vált terméket nem alakítja át, hanem csak új hasznosítási módot talál neki a tulajdonos. Egy egyszerű példával: ha egy kinőtt pólót portörlőként használunk, az upcycling, és ezzel sokat is teszünk a fenntarthatóságért. Nem csak a módszer nem mindegy, az sem, hogy milyen termékeket tartunk meg ilyen módon a jövőnek. Ha olyan természetes anyagokat, mint a pamut, az oké. A kőolajszármazékokat, azaz a szintetikus textíliákat, mint amilyen a poliészter, viszont nem oké, hiszen ezzel csak a műanyagot és az abból leváló mikroműanyagokat tartjuk tovább a körforgásban.

A legnagyobb presztízsű márkák egyre óvatosabbak, hiszen olyan apróság is csorbát ejthet a hírnevükön, ha például valótlan adatokat tüntetnek fel a ruhacímkéiken. A tudatos európai fogyasztót érdekli, hogy amit vásárol, Európában készült-e, lehet-e hinni legalább a Made in Europe címkének. A szabályozás szerint a címkén az utolsó lényeges megmunkálási műveletet kell feltüntetni, és ha minden munkafázist az EU-n belül végeznek, akkor nincs ebben semmi érdekes. De ha mondjuk Indiában termesztett gyapotból egy törökországi fonodában készítenek kelmét, amit Tunéziában festenek be, Kelet-Európában varrják meg belőle a ruhát, és onnan viszik a franciaországi csomagolásra, már nem olyan egyszerű a helyzet. A példa nem légből kapott, simán előfordulhat a valóságban.

Dobos Emese ismer olyan francia luxusmárkát, amely cipőfelsőrészeit Romániában készíttette, de a talp Olaszországban került fel rá, ezért a Made in Italy felirat díszelgett a kész cipőkön. „Az a tendencia Olaszországban, hogy szigorodik, mit írhatnak rá a címkére Made in Italyként, ugyanakkor belső érdekellentét feszül például az olasz divatmárkák között, hiszen aki kiszervezte Kínába a gyártást, nem támogatja a szigorítást, míg a többi márka igen.”

Sokszor tehát még a legtudatosabb vásárló is úgy érezheti, bármit is tesz, textiltengerben és mikroműanyagban fog megfulladni. „Az egyik legnagyobb kihívásnak azt látom, hogy annyira komplex az egész téma, hogy nehéz átlátni. Sokan a greenwashing áldozatává válnak, a másik oldalon meg egyszerűen sok fogyasztó megbénul az információdömpingtől, és a sarokba löki az ökotudatosságot. Az egyik oldalon túl sok a zaj, míg a másikon nincs elég szabályozás” – összegzett Ihász Nóra újságíró, aki a Budapesti Metropolitan Egyetem fenntartható divatmárka-menedzsment szakán tanult.

A fogyasztók lelkiismerete megnyugodna, a bolygó számára pedig valódi megoldást hozna, ha a cégek nemcsak szlogenjeikben, hanem a valóságban is átállnának a körforgásos gazdaságra – ami egyébként az EU stratégiai célkitűzései között is szerepel. Ennek sok más mellett az is a része, hogy

– csakúgy, mint régen. Erre át-, azaz visszaállni a jelenben viszont nagyon sokba kerülne. A körforgásos gazdaság és a fenntarthatóság felé történő elmozdulás mindig drágább, mint kommersz divat előállítása.

Szinte minden szakmabeli a legégetőbb első lépések között említette, hogy azonnal el kellene felejteni a műanyagot (ami legtöbbször poliészter, poliamid néven köszönhet vissza a címkéken, és ide tartozik a jelenleg nagyon trendi, ám ugyanúgy kőolajszármazék vegán bőr is – eredeti nevén műbőr). De el kell felejteni a pamutot is, a gyapottermelés ugyanis hatalmas terhet ró a környezetre, rengeteg vegyszer és még több víz kell hozzá. A jövőt a len és még inkább a kender termesztésében jelölik ki, az átállást fokozatosan képzelik el, ám ez egyelőre csak nagyon távoli cél. A kender egyébként azért is jó alapanyag, mert sokféle felhasználási lehetőséget hordoz magában, sok szén-dioxidot köt meg, a termesztése ékegyszerűségű és sokféle éghajlaton elvan. Megannyi jó tulajdonsága ellenére a kenderipar visszaállítása a legtöbb országban a nekünk nyilatkozók szerint csak támogatással tudna megvalósulni.

A bőrből készült ruházati cikkeket is gyakran kritizálják a környezetvédők, és valóban léteznek olyan állatok, amelyeket kifejezetten a bőrükért vagy bundájukért tenyésztenek. A ruhaiparban használt bőr nagyobbik része azonban húsipari melléktermék – a kérdés tehát az, hogy ha úgyis megesszük a korábban benne élő állatot, inkább dobjuk ki a bőrét, és helyette nagy energiaráfordítással készítsünk műanyagból valami helyettesítő dolgot?

A Fashion Revolution szervezet 2017 óta törekszik tisztánlátásra a témában. Összesen 250 nagy divatmárka által közzétett információt vizsgáltak a legutóbbi, 2023-as Átláthatósági Indexükben. Arra jutottak, hogy egyre nagyobb arányban teszik közzé az első szintű beszállítóik listáját a nagy divatmárkák, akiknek kicsivel több mint a fele 2023-ban először tette közzé ezt a listát. Tényleges nyomonkövethetőséget ugyanakkor mindössze 23 százaléknál láttak, és a márkák közel fele keveset vagy semmit nem árult el. Amíg pedig nincs elég tudás róla, változtatni is nehéz a meglévő rendszeren.

A Covid mindenesetre rávilágított valamire – legalábbis részben a világjárványnak tudható be, hogy a tengereken és óceánokon is átívelő, immár fél évszázados gyártáskiszervezés gyakorlatával szemben egyre többen vannak, akik a rövidülő ellátási láncok szükségessége mellett érvelnek, és afelé tartanak, hogy ha nem is egy országban, de legalább egy kontinensen belül történjen a gyártás minden egyes mozzanata – magyarázta Dobos Emese.

Amikor a divatipar által okozott károkat lajstromozzuk, nem lehet szemet hunyni az ágazat ökológiai lábnyoma fölött; amelyen – ha a gyártás nem lenne önmagában elég – hatalmasat dob a nyersanyagok és a késztermékek utaztatása. Akár több ezer kilométer belekerülhet egy pólóba már azelőtt, hogy egyáltalán kiraknák valamelyik fast fashion áruház polcára bárhol Európában. A Délkelet-Ázsiába vagy Afrikába kiszervezett gyártóhelyekre sokszor Európából érkezik a nyersanyag a tengereken, az elkészült ruhák pedig ugyanígy térnek vissza Európába, mivel a tengeri szállítmányozás lényegesen olcsóbb, mint a légi vagy a szárazföldi. Gyakran egy hónapot is utaznak a konténerek, ami nagyon lassú. Dobos Emese szerint a Covid idején tapasztalt ellátási láncok összeomlása és a lassúság miatt „mostanra bebizonyosodott a divatmárkák számára, hogy korábban félrekalkulálták a gyártás kiszervezésének előnyeit, valamint az azzal járó költségeket és veszélyeket”. Hallottunk olyan nyugat-európai cégekről, amelyek már javában szervezik vissza a gyártást Ázsiából.

Ez a megoldás sem fekete vagy fehér, mivel egész országok munkaerőpiaca kerülhet így veszélybe. Bármennyire is problémás munkajogilag, etikailag és környezetvédelmi szempontból; néhány délkelet-ázsiai ország egyes régióiban a ruhaipar kulcsfontosságú, szinte az egyetlen munkalehetőség a fiatal nők számára. „Ha mindent visszahoznánk Európába, akkor sok délkelet-ázsiai országban hirtelen rengeteg ember maradna munka nélkül. Ezeknek az országoknak a teljes exporttevékenységében nagyon nagy a ruházat aránya. Lobbiznak azért, hogy náluk maradjon a munka. A másik kérdés, hogy itt, a régióban van-e olyan, aki megvarrja a ruhákat” – mondja Dobos Emese, és ezzel vissza is kanyarodtunk a varrónői szakma lassú eltűnésével foglalkozó első két cikkünkhöz.

A túlfogyasztás előbb vagy utóbb visszahat a túltermelésre és fordítva – e logika mentén kampányol világszerte a Fashion Revolution mozgalom a méltányos és etikus divatipar megteremtése érdekében, és elsősorban a fiatalabbakat igyekszik megszólítani. A #WhoMadeYourClothes, #WhatsInMyClothes, #IMadeYourClothes kampányok során például azzal, hogy mielőtt megvesz a vásárló egy ruhát, legalább a címkét nézze meg. „Ha be is mennek egy fast fashion boltba, próbálják azokat a ruhákat keresni, amiket legalább a lakóhelyük kontinensén gyártottak. Miután megnézte a címkét, jó, ha megnézi az alapanyagot is, és nem vesz például poliészterből készült ruhát” – javasolja Mányiné dr. Walek Gabriella, a mozgalom magyarországi vezetője. Mint mondta, a mozgalom azokból a varrodákból közöl kis táblácskás fotókat „én csináltam a ruhádat” felirattal, amelyekről tudják, hogy ott valóban etikus módon gyártanak, és próbálnak a környezettudatos és fenntartható gyártás követelményeinek megfelelni. Ezt általában az Oeko-Tex® és egyéb minősítések alapján állapítják meg (ezek a minősítések meglehetősen megbízhatónak számítanak, és legtöbbször azt jelentik, hogy a termék teljes gyártása során nem használnak sem a környezetre, sem az emberre káros anyagokat).

Az anyagbeszállítókat ugyanakkor nem mindig tudják visszaellenőrizni, ezért ez a táblás kampány erre a területre nem tér ki. Közülük az átláthatókat egy másik, az #IMadeYourFabric és #WhoMadeMyFabric feliratú táblás és netes kampánnyal mutatják be. A mozgalmat egyébként a jelenkori divatipar egyik legtragikusabb eseménye keltette életre: 2013. április 24-én a Rana Plaza nevű ruhagyár túlterhelés miatt összeomlott a bangladesi Dakkában, maga alá temetve több mint ezer embert, köztük gyerekeket is, 2500-an megsérültek.

Júliustól az egész országban elindult az új hulladékgazdálkodási rendszer, amelyet a Mol tulajdonában lévő Mohu Mol Zrt. végez. Az új rendszerben a termékek gyártói viselik a pénzügyi felelősséget a hulladékkezelésért a termék teljes életciklusa során. Ezzel olyan EU-s célok közelébe kerülne az ország, mint, hogy 2035-re 65 százalékra nőjön az újrahasznosítás aránya, és mindössze 10 százalékra csökkenjen a hulladéklerakás. Megkérdeztük a Molt, mit jelent ez a TCLF-szektor számára. „A gyártási, termelési, szabászati hulladék nem tartozik a koncesszió hatálya alá, az ilyen hulladékkal rendelkező cégek a koncesszió előtti gyakorlatnak megfelelően intézhetik tovább az ilyen jellegű hulladékaiknak a kezeltetését” – válaszolta a cég. Az is kérdés persze, hogy az új rendszerben hova kerülnek majd a magyar lakosság által kiszanált ruhák, erre vélhetően az elkövetkező hónapok hozzák meg a választ.

Ahogy cikksorozatunk eddigi részeiben szó volt róla, szabászati hulladék is csak addig lesz, ameddig lesznek varrónőink. A szakmabeliekkel folytatott beszélgetéseinkből az körvonalazódott, hogy ha gyorsan nem lesz változás, a magyar könnyűiparnak az optimistább jóslatok szerint is legfeljebb 10-15, a pesszimistábbak szerint 3-5 éve van hátra. „Ha egy éven belül nem lesz radikális változás, akkor kiírjuk magunkat a könnyűiparból – mondta egy bőrtermékeket gyártó varroda vezetője. – Több cég is jelezte, hogy ha nem sikerül a változásokat elindítani, akkor 2024 elején bezár. Egy cég esetleges újraindulása ötszörös költséggel jár, ami már az állam számára sem lesz gazdaságos.” Érdemes lenne tehát a már meglévőket életben tartani – hogy hogyan, arról megoszlanak a vélemények.

„Ha abból indulunk ki, hogy Magyarország milyen termelési hálózatokba kapcsolódott be az elmúlt időszakban, akkor azt mondanám, hogy Nyugat-Európához hasonlóan nálunk is inkább a technológiai-funkcionális oldal erősödésére lehet számítani. Csak az a kérdés, hogy ez Magyarországon úgy fog-e megvalósulni, mint ahogy eddig volt jellemző: hogy jön a külföldi tőke, és hozza magával a know-how-t, a technológiát és egyebeket; vagy lesznek esetleg olyan magyarországi kis- és középvállalkozások, amelyek saját technológiával tudnak bekapcsolódni ezekbe a rendszerekbe – latolgatta dr. Molnár Ernő, a Debreceni Egyetem gazdaságföldrajz kutató-tanára. – Ugyanakkor ott vannak a divatipari ambíciók is, aminek van kormányzati támogatottsága: legyenek hazai brandek, hazai márkanevek, és ezekhez a márkanevekhez tartozó termékeket lehetőség szerint gyártsák is itthon. Ennek »a lehetőség szerint gyártsák is itthonnak« az a feltétele, hogy legyenek húsz év múlva is varrónők még Magyarországon, ami jelen állás szerint nem tűnik egy nyertes csatának.”

A szakmában dolgozó rezignált visszaszámlálók – ők vannak többen – mellett néhány olyan szakmabelivel is találkoztunk, aki a magyar könnyűipar temetése helyett inkább a lehetséges kitörési pontokra koncentrált: a hagyományos termékgyártástól eltérő innovációkra, a különleges termékekre, mint amilyenek a műszaki textíliák, az okos anyagokra és okos ruházatra.

Többen úgy látják, hogy miután a multinacionális autógyárak stabilan jelentős állami támogatást kapnak Magyarországon, a könnyűipar profilváltással lehetne a gyárak beszállítója – jelenleg autógyáraknak közvetlenül beszállító könnyűipari cégeket viszont legfeljebb a munkaruházati-munkavédelmi szegmensben lehet találni. Az autókban megjelenő termékek, például üléshuzatok, sebességváltó-tartozékok, a belső tér kárpitelemei természetesen készülhetnének nálunk, exportra. Vannak is olyan hazai cégek, amelyek már elindultak ebbe az irányba: Marcaliban egy korábban inkább táskákkal foglalkozó magyar cég lépett az autóipari hálózatok irányába, Szolnokon pedig egy elsősorban autóipari beszállításokra gründolt magyar cég működik, amely üléshuzatban utazik, a megrendelője külföldi. Az autóipar ugyanakkor mindkét esetben csak egy szelet a céges portfólióban, mindketten foglalkoznak egyéb termékek gyártásával is, hiszen a több lábon állás csökkenti a vállalkozások sebezhetőségét. Akad egyébként olyan budapesti vállalkozás is, amely egyedi szerepben kapcsolódik az autóiparhoz: gumiabroncsokat erősítő kordcérnát gyárt százéves technológiával.

Legyen autóipari vagy műszaki textília, netán okosruházat; önerőből nem tud fejleszteni vagy váltani senki, a tőkehiányos TCLF-szektor ezért az államtól várja a célzott segítséget. Volt, aki osztás-szorzás után azt mondta, évente 25-30 milliárdból néhány éven belül versenyképessé lehetne fejleszteni az iparágat, az államnak 3-5 éves beruházásként lenne érdemes tekintenie erre.

Más nem számokat mondott, hanem az ötleteit sorolta: „Gyártani tudni nem elég ahhoz, hogy sikeres márkád legyen. Anyagi és szakmai támogatásra, nőkre fókuszáló bértámogatásra és járulékkedvezményekre lenne szükség. Ha pedig 300-400 ezer forintos minimálbérekre köteleznének minket, akkor a még megmaradt cégek is nagyon hamar be fognak zárni” – mondta Tóthné Erzsébet, a kapuvári Eco-Vill-Text Kft. vezetője, aki hagyományos fehérneműk után vágott bele a természetes anyagból készült alsóruházat-gyártásba.

És hogyan lehetne orvosolni az égető munkaerőhiányt? Van, aki szerint erre a külföldről behozott munkaerő a válasz; az egyik dunántúli varrodavezetőnek ugyanakkor más az elképzelése: szerinte a könnyűipar fel tudná szívni a hátrányos helyzetű csoportok és régiók munkaerejét, például az egyedülálló, alacsony iskolai végzettségű, gazdaságilag hátrányos helyzetű nők vagy a romák munkakínálatát. A TCLF-iparág szerinte kistérségekben is tud nyereségesen üzemelni. Ahhoz, hogy ez létrejöhessen, célzott képzésben lenne érdemes gondolkodni, kifejezetten közmunkások számára.

„Ha változtatni szeretnénk, akkor ki kell lépni a rendszerből” – írja a cikkünk elején idézett Edőcsény-Harangozó szerzőpáros. Erre ők két lehetőséget látnak: „Az egyik a mikrovállalkozások, illetve kkv-k példája, amelyek a gyakorlati tapasztalatok alapján sokkal inkább képesek lehetnek beépíteni az üzleti modelljeikbe és gyakorlataikba a fenntarthatóság szempontjait. A másik lehetőség (…) a fogyasztói magatartás változása.” Előbbihez a korábban már említett célirányos fejlesztésre fordítható pályázatokra lenne szükség. Utóbbihoz elég lenne a józan ész.

—

Írásunk a magyar és kelet-európai divatipar témáját feldolgozó cikksorozatunk befejező része. Korábbi cikkeinket a témában itt tudja elolvasni: I., II., III. rész.

A cikk az Investigative Journalism for Europe (IJ4EU) alap támogatásával készült.