Azt varrják itt, amit még nem Ázsiában

III. rész

Azt varrják itt, amit még nem Ázsiában
Varrónők a Željezničar cég varrodájában, a szerbiai Szabadkán – Fotó: Bődey János / Telex

Azt varrják itt, amit még nem Ázsiában

III. rész

Legfontosabb

2023. október 5. – 08:15

Másolás

Vágólapra másolva

Ez a varrónők helyzetét feltáró, és rajtuk keresztül az egész könnyűipart – vagy aktuálisabb nevén TCLF-szektort (textil, ruházat, bőr és lábbeli) – vizsgáló cikksorozatunk harmadik része. Öten írtuk, két lengyel és két vajdasági magyar újságíróval, a célunk az volt, hogy Magyarország mellett még két kelet-közép-európai országgal foglalkozva az egész régiót bemutathassuk. Munkamódszereink részben eltérők voltak, de riportkörutunk végére nagyon hasonló eredményekre jutottunk. Ebben a cikkben ezekről lesz szó.

„Egy képzett varrónő manapság többet ér, mint a gyémánt. Könnyen odébbáll. Válogathat az ajánlatok között” – bár ez a mondat egy lengyel varrodában hangzott el, Szerbiában és Magyarországon is tapasztaltunk egy ezzel összefüggő és józan ésszel nehezen felfogható ellentmondást: bár a megrendelések elárasztanák a ruhaipart, még sincs elég varrónő és iparági szakember, akikkel teljesíteni lehetne őket. Aki pedig még van, az többnyire alulfizetett, nincs tisztában a jogaival, és mintha évtizedekre rögzült szocialista reflexek szerint gondolkodna a munkájáról. A sokszor kizsákmányoló munkakörülményekre és az alacsony fizetésekre mindhárom országban többnyire csak legyintettek az érintettek azzal, hogy „kevés, kevés, de annak a kicsinek örüljünk, ami jut”. Országtól függetlenül gyakran hallottuk ezt a mondatot is, legtöbbször egy lemondó sóhaj kíséretében: „Mindig lehetne jobb!” Mintha a jellegzetesen női munkaerőbe plántált meg nem becsültség és az ebből fakadó kishitűség 30-40 év alatt sem kopott volna ki a szakmából.

„Nem dolgozunk rendetlenül!”

A Joan nevű cég łódźi varrodájának bejáratát egy óriási műanyag ló feje őrzi, mivel a szürke, háromemeletes irodaépületben lovaglófelszerelést árusító bolt, fürdőszoba-bemutatóterem és számítógépes hímzéssel foglalkozó cég is található. A Joan-tábla alig észrevehető, de ez nem a jelentéktelenségét mutatja: a Joan ugyanis 40 éves tapasztalattal büszkélkedhet az iparágban. „Neves európai márkákkal és tervezőkkel is volt már lehetőségünk együtt dolgozni” – hirdeti magát a cég a Lewiatan nevű oldalon, amely a lengyel munkaadók szövetségének weboldala. Az erre a területre szakosodott Fashion Facility Checker szerint a Joan többek között a német Otto-csoportnak varr.

Amikor a cég tulajdonosa fogadta a munkakereső varrónőként bemutatkozó lengyel újságírót, utóbbi elmondta, hogy szülővárosában is dolgozott már varrodában és most munkát keres; ruhák hajtogatásában, vasalásában és csomagolásában van tapasztalata.

Łódź egy megközelítőleg 700 ezres nagyváros Lengyelország közepén, amelyet egy nagy múltú könnyűipari régió vesz körül. Lengyel kollégáink hét varrodába kopogtattak be augusztusban, pontosabban csak az egyikük. Hogy védjék magukat az esetleges pereskedésektől, minden beszélgetést rögzítettek.

A posztindusztriális Łódź egyik kirakata, amelyben a város egyik varrodájában készült ruhák láthatók. Łódźban a ruhaipar egyre szűkül, de még mindig fontos része a város gazdaságának – Fotó: Jakub Włodek / Gazeta Wyborcza / Telex
A posztindusztriális Łódź egyik kirakata, amelyben a város egyik varrodájában készült ruhák láthatók. Łódźban a ruhaipar egyre szűkül, de még mindig fontos része a város gazdaságának – Fotó: Jakub Włodek / Gazeta Wyborcza / Telex

„Mikortól szeretnéd elkezdeni a próbaidőt? Akár holnaptól esetleg? – tért a lényegre a Joan varroda tulajdonosa. – Megbeszélünk egy kéthetes próbaidőszakot, nyilván fizetést is kapsz majd érte. A próbaidőszak során 17 złotys órabért fizetünk, aztán, ha letelt a két hét, újra beszélünk. A munkaidő nyolc óra, havi kétszer, szombaton is” – ezzel le is zárta a beszélgetést. 17 złoty kb. 1440 forintnak felel meg.

Így szerzett munkát az újságíró a környék egyik legnagyobb varrodájában. Semmilyen szerződést nem írattak alá vele, semmilyen biztosításról nem esett szó, a fizetést feketén kapta, éspedig a minimálbérnél kevesebbet – a lengyel minimálbér ugyanis járulékok nélkül jelenleg óránként 21 złoty (1775 forint).

Az első munkanap tapasztalatait nemcsak rögzítette, de le is írta: a varroda folyosója tele van nagy anyagvágó- és varrógépekkel, valamint fogasokkal, amelyeken vastag kabátok, rövidnadrágok, színes dzsekik és rózsaszín, elegáns, tömött vállú ruhák lógnak. A hosszú fogason egy cetli „WEILL” felirattal. Kicsit arrébb, egy asztalon lengyel zászlóval díszített, terepmintás ruhadarabok hevernek. Nagyjából negyven dolgozó sürög-forog a teremben. Elsősorban 30–40 év közötti nők, plusz néhány idősebb. Férfiakat alig látni.

A menedzser odatol hozzá egy kosarat többtucatnyi rövidnadrággal. A feladat a következő: megnézni a méretet, kiteríteni a nadrágot, ágyéknál felhajtani, az alját feltekerni. Rátenni egyet a már becsomagolt szürke pólók közül. Aztán az egészet belerakni egy műanyag zacskóba, arra ráragasztani a matricát. A szett: rövid ujjú póló, rövidnadrág. A póló szürke, piros címer látható rajta sassal, valamint a mellkasi részen felirat: „Lengyel hadsereg”. Húsz ilyen csomagot kell egy-egy dobozba pakolni, lezárni. És így tovább, egész álló nap.

Nem áramlik friss levegő a terembe. Az újságíró leveszi a pulóverét, mert már érzi, ahogy a szemüvege lecsúszik az orrán, a műanyag csomagolóanyag pedig izzadt tenyeréhez tapad. Új kollégái szerint a legtöbben napi 10 órát dolgoznak itt: reggel 6-tól délután 4-ig.

A Joan nevű cég łódźi varrodájának bejárata – Fotó: Jakub Włodek / Gazeta Wyborcza / Telex
A Joan nevű cég łódźi varrodájának bejárata – Fotó: Jakub Włodek / Gazeta Wyborcza / Telex

A vezető nem beszélget vele, csak rövid parancsokat osztogat: „Nem úgy!”, „Ilyesmit nem hagyunk ott!”, „Nem dolgozunk rendetlenül!”, „Tessék!”, „Vedd el!”

Mögötte vastag anyagdarabokat vágnak. Hangos, vékony, változékony tempóban zakatoló zörej tölti be a teret, szinte beleragad az ember fejébe. Ebben a zajban kevés a beszélgetés. Ami van, az is rövid, mindenki a maga feladatára összpontosít.

„A lány, aki előtted itt dolgozott, napi 350-400 darabot csomagolt be” – fordul hozzá a műszakvezető. Ő három óra alatt csomagolt be 60 darabot, ezért belehúz. Eleinte megnézte, hogy a szárak fel vannak-e hajtva, nem gyűrődött-e meg az anyag. De haladni kell. Megnézi a méretet, megrázza, behajtja, rárakja a pólót, bele a zacskóba, lenyomja, levegőt ki, zacskó lezár, matrica rá, és kész. Ha csak az egyik nadrágszár van felhajtva, akkor az egészet ki kell csomagolni, és az elejéről kell kezdeni az egészet. Ez három elvesztegetett perc.

Idővel egyre hatékonyabb, de ez még mindig túl lassúnak számít. Kezdi úgy érezni, mintha mindenhol a lengyel hadsereg rövidnadrágjait látná. Most már abban is kételkedik, hogy megnézte-e egy-egy nadrág méretét. Abban sem biztos már, hogy hány pólót tett a dobozba. Tizenötöt? Vagy húszat? Újraszámolja, de ezzel is percek vesznek el.

Fél tizenkettőre már nagyon éhes. Nem tiltja senki, hogy szünetet tartson, de tudja, hogy lassan dolgozik, ezért úgy érzi, sietnie kell. Egy körül előkapja a péksüteményét a szekrényből, és leül vele az ebédlőben. Több nő veszi körül, ők is gyorsan megeszik, amit hoztak magukkal, hárman jelbeszéddel kommunikálnak egymással. Visszamegy az asztalához. Lassan fogynak a dobozok. Egy újdonsült kolléganőtől megtudja, hogy ő órabért fog kapni, a varrónők pedig az elkészült darabok után kapják a bérüket.

Egy napja dolgozik, de még mindig nincs szerződése, viszont a lány az irodából adott neki egy belépőkártyát a terembe. Valamiért senki nem válaszol a fizetéssel kapcsolatos kérdéseire, például, hogy lesz-e fizetett szabadsága vagy betegszabadsága. A túlórát és a hétvégi munkát vajon külön kifizetik? A varrodavezető egyáltalán nem akar a fizetésről beszélni, amikor összefut vele a recepción, hirtelen sietős dolga akad.

Varrógépek a Łódź környékén lévő Pabianice egyik varrodájában – Fotó: Jakub Włodek / Gazeta Wyborcza / Telex
Varrógépek a Łódź környékén lévő Pabianice egyik varrodájában – Fotó: Jakub Włodek / Gazeta Wyborcza / Telex

Miután hazaér, talál a neten egy nyilvános pályázatot, amelyet a Joan varroda nyert a Katonai Hírszerző Szolgálatnak elvégzendő ruhakészítésre. A pályázat témája: „Egyenruhák és felszerelés vásárlása és leszállítása”. A varrodában a fogasokon lógó dzsekiket és ruhákat is megtalálja a neten. Jól ismert külföldi márkák: Weill Paris és S. Oliver. Egyetlen dzseki ára: 272 ezer forintnak megfelelő euró.

A lengyel újságírócsapat nőtagja más Łódź környéki varrodákban is jelentkezett munkára, és mindenhol szinte ugyanazzal találkozott, amivel a Joannál. A cégek jellemzően minimálbérre kötnek szerződést a varrónőkkel, a többit pedig zsebbe fizetik, és a munkakörülményekben sem volt nagy különbség. A jelenleg körülbelül 2700 złotys – azaz nagyjából 230 ezer forintnak megfelelő – minimálbért legfeljebb csak alulról karcoló kezdőfizetések, a normál munkaidő – azaz heti 40 óra – töredékére bejelentett dolgozók jellemzik 2023-ban a lengyel könnyűipar egyik legfontosabb régióját. Igaz, törvénytisztelő varrodással is találkoztak a lengyel újságírók – egyetlen helyen, és ő sem lengyel volt.

Ezt az iparágat valamikor a korlátlan munkaerő és a korlátlan kereslet mozgatta Lengyelországban. A szocializmus idején Łódź és környéke volt a textilipar központja. Aztán jöttek a kilencvenes évek, és a nagy gyárak bezártak, a térségben 20 százalékra emelkedett a munkanélküliség, rengeteg volt a munkát kereső varrónő, és az emberekkel úgy bántak, mint az állatokkal. Ekkor sokan vagyonokat kerestek. Ezeket a vállalkozásokat ma már az eredeti cégalapítók gyerekei vezetik, de a nagy pénzeket nem ők, hanem még az apukák keresték – mondta az egyik informátor, aki már több mint tizenkét éve dolgozik az iparágban, és ez idő alatt a régió legnagyobb cégeinél fordult meg. Ma a legnagyobb lengyel és külföldi márkák mind ebben a régióban varratják a termékeiket: a Bonprixtől a Hugo Bosson át az Answearig; illetve Lengyelországban (is) varrat például a Tommy Hilfiger, a H&M, a Zara, az Adidas, a Nike, a Converse, a Lacoste, a Levi Strauss. Mellettük a legmenőbb lengyel divattervezőknek is itt varrják azokat a ruhákat, amelyeket aztán a Varsó központjában található exkluzív üzleteikben árulnak.

A pabianicei (Łódź régió) nők múltját és jelenét bemutató freskón egy varrónő és egy shoppingoló nő képe – Fotó: Jakub Włodek / Gazeta Wyborcza / Telex
A pabianicei (Łódź régió) nők múltját és jelenét bemutató freskón egy varrónő és egy shoppingoló nő képe – Fotó: Jakub Włodek / Gazeta Wyborcza / Telex

A Lewiatan, azaz a lengyel Divatipari Vállalkozók Szövetségének adatai szerint a 37,7 milliós Lengyelországban 100 ezer ember dolgozik a ruhaiparban, a textil-, ruházat-, bőr- és lábbeliipar a lengyel GDP 1,5 százalékát állítja elő. Az iparágban 21 ezer vállalat van bejegyezve, de ezeknek csak 2 százaléka nagyvállalat. A ruhaipari cégek fele pedig a nyugati piacra (is) varr, általában hosszú távú kapcsolatokat ápolva a nyugati partnerekkel. Lengyelország tavaly a világ tizenkettedik (más forrás szerint tizenegyedik) legnagyobb ruházati exportőre volt, a lengyel divatipar a harmadik helyen áll az Európai Unióban az üzemek és a foglalkoztatottak számát tekintve is – ugyancsak a Lewiatan szerint.

Tito képe ma is ott lóg

A nyolcvanas években a textilipar még a második legfontosabb iparág volt Jugoszláviában. Ha valaki Magyarországról átruccant a szabadkai piacra, teletömött bevásárlószatyrokkal tért haza, a hosszabb-rövidebb jugoszláv kiküldetések pedig egyenesen jutalomnak számítottak a hazai hiánygazdaságban – egyformán és unalmasan – öltözködő családoknak.

Aztán jöttek a kilencvenes évek, és a délszláv háború miatt minden összeomlott. Blesić Ilona a nagy hírű szabadkai Željezničar gyárban varrt ekkor, abban az időben főleg külföldi megrendelésre. Egyszer felhívták éjszaka, hogy menjen be, vigye a szállítási papírokat, mert a németek minden árut, amelyet sikerült befejezni, kivisznek az országból. Aztán nem jött több megrendelés. Más jött.

„A kilencvenes évek vége felé, amikor már nem volt a Željezničarnak munkája, a harctérről a sebesült katonák egyenruháit küldték nekünk javításra. Itt golyó, amott véres lyuk, a nadrág szára leszakítva, azt mind el kellett dolgozni, javítani. Mi, asszonyok, sírva végeztük a munkát” – mondta a távolba révedve Ilona.

Ruhákat csomagol egy dolgozó a Željezničar cég varrodájában, Szabadkán. A háttérben a falon Josip Broz Tito, Jugoszlávia egykori elnökének portréja – Fotó: Bődey János / Telex
Ruhákat csomagol egy dolgozó a Željezničar cég varrodájában, Szabadkán. A háttérben a falon Josip Broz Tito, Jugoszlávia egykori elnökének portréja – Fotó: Bődey János / Telex

Amit ezután mesélt, az sem vidámabb: „Egyik időszakban kétezer munkásunk volt. Nagyon szépen fejlődtünk, aztán megindultunk a lejtőn. Jött egy új vezetőség, a mi pénzünk mind elúszott. Az bánt engem a legjobban, hogy három évig is le tudtunk mondani a fizetésünk egy részéről, hogy vadonatúj varrógépeket vegyen a vállalat. Lemondtunk róla, mert hittük, hogy ez közös ügy, nekünk lesz jó. Aztán mi nem kaptunk egy dinárt sem. Semmi nem jutott nekünk. Úgy engedtek szét bennünket, hogy három-négy-öt-hat hónapig nem kaptunk fizetést. Hol van az a rengeteg varrógép, amit vásároltak? Aztán amikor intéztem a papírokat a nyugdíjamhoz, kiderült, négy éven át nem is fizették a járulékokat. Nekem még csak-csak lett nyugdíjam, de az egyszerű varrónők alig kaptak valamit.” Ő egyébként ma is varr az otthonában paplanokat, amit azzal magyaráz, hogy addig érzi hasznosnak magát, amíg ezt csinálni tudja.

A Željezničar ma úgynevezett védett műhelyként működő vállalat negyvenkét alkalmazottal, közülük huszonhatan valamilyen fogyatékkal élnek. Tito képe ma is ott lóg a varroda falán.

Távol vannak az ideálistól a Calzedonia apatini kirendeltségénél dolgozó varrónők munkakörülményei is: a vajdasági gyárból kiáramló nők arról számoltak be, hogy 8 órát állva dolgoznak, és legfeljebb kétszer mehetnek ki a mosdóba a munkaidejük alatt. Ide a vezetőség nem engedte be a vajdasági újságírókat, akik aztán a déli országrészbe is elutaztak, és arra jutottak, hogy ahogy Magyarországon a nyugat–keleti tengelyen, úgy náluk északról dél felé haladva csökkennek a munkabérek.

A szerb TCLF-szektor aktuális állapota nem sokban különbözik a sorozatunk első két cikkében bemutatott magyar helyzettől: az iparág mélyrepülésben van. Vannak persze eltérések, például a munkaerő létszámában. Míg a 9,7 milliós Magyarországon becslések szerint körülbelül 40 ezren dolgoznak a szektorban, addig a 6,8 milliós Szerbiában, bár a kétezres évek elejére 30 ezerre csökkent az alkalmazottak száma, az elmúlt 20 évben ezt nagy nehezen sikerült megduplázni.

A Legend cég varrodája a szerbiai Szabadkán – Fotó: Bődey János / Telex
A Legend cég varrodája a szerbiai Szabadkán – Fotó: Bődey János / Telex

Jelenleg az ország összes munkavállalójának 2,7 százaléka dolgozik a szektorban, és az iparági dolgozók továbbra is a munkaviszonyban lévők legalulfizetettebb rétegéhez tartoznak. A szerb minimálbér valamivel alacsonyabb a 154 ezres magyarnál, alig haladja meg a 134 ezer forintnak megfelelő dinárt. Vannak dél-szerbiai vállalatok és a szürkegazdaságban megbúvó kisebb zugvarrodák, amelyekben akár a hét 6 napján is dolgoznak, 230-235 dináros, azaz maximum 780 forintos órabérért. A Vajdaságban a varrónők alapfizetése 55 ezer dinár, körülbelül 182 500 forint körül mozog. A TCLF-szektor négy pillére, a textil, a ruha, a bőr és a lábbeli közül, Magyarországhoz hasonlóan, Szerbiában is a ruházati pillér a legerősebb (60 százalék), de Szerbiában 24 százalékban textilalapanyagot is gyártanak (ez a terület nálunk kihalóban van), a bőr és a cipő aránya pedig 17 százalék. 2022-ben a legtöbb Szerbiában készült ruhát és cipőt Olaszországba exportálták, miközben az országba évek óta özönlik a kínai import.

Néhányan a hazai piacra gyártanak, de ők vannak kevesebben, a többség – csakúgy, mint nálunk – inkább bérmunkát végez, elsősorban Németországba. Így fordulhat elő, hogy a Vajdaságban, egy adai varrodában varrják a német rendőrség téli pulóvereit, és ott készülnek azok a pulóverek is, amelyeket később a C&A polcain lehet viszontlátni. „Romániát már letarolták a nagy cégek, de egyre több cég viszi Szerbia felé is a gyártást” – mondta az egyik magyar varrodatulajdonos. Szerinte ez a jelenség már most bőven érinti a magyar könnyűipart. Nem ő volt az egyetlen, aki a Balkán egyes térségeiben a magyar gyártás konkurenciáját látja – természetesen az egész régiót érintő olcsó kínai és török gyártók mellett.

Azért nem Banglades

Nem csak a varrodáikra, a Kínából és Törökországból származó olcsó ruházati cikkekre is panaszkodnak a gyártók mindhárom országban, nemkülönben a kormányzati támogatások hiányára, és – mindenekfölött – a képzett varrónők számának rohamos csökkenésére.

A varrónők helyzetével összefügg az oktatás helyzete, és a szakképzett utánpótlás hiánya is. Lengyelországban az iparág szempontjából húsba vágó volt, hogy beszüntették a szakképzést. Az idősebb varrónők nyugdíjba mennek, utánpótlás nincs. Míg Magyarországon 2000 tanulóval valamennyire eldöcög a szakképzés – már ahol van, mert regionálisan ez is nagyon eltérő –, a lengyel vállalkozók szövetsége épp most lobbizik a korábbiaktól eltérő szakképzőhelyek indításáért a lengyel kormánynál. Munkájuk eredményeképp a ruhaipart szolgáló ipari szakképzési központok – amelyekben tanárok és diákok képzése zajlik majd 4 helyen az országban – a tervek szerint 2024 végén startolnak majd el.

Az utánpótlás és a varrodai dolgozók hiányával egyébként nemcsak Kelet-Európa küzd, hanem a kontinensen mindenki: az egyik magyar varrodás az olasz bőrdíszművesek heti újságját idézte, amely szerint a teljes európai TCLF-szektor 400 ezer embert azon nyomban könnyedén fel tudna szívni.

Tanulók a szabadkai Vegyészeti Technológiai Középiskolában – Fotó: Bődey János / Telex
Tanulók a szabadkai Vegyészeti Technológiai Középiskolában – Fotó: Bődey János / Telex

A másik két országhoz hasonlóan a szerb fiataloknak sem vonzó, hogy a minimálbérért gürcöljenek, amire a válasz a Lengyelországban és Magyarországon alig-alig felbukkanó kölcsönzött munkaerő: a varrodákat egyre inkább megtöltő indonéz, nepáli, bangladesi varróknak és varrónőknek a havi 160-165 ezer forintnak megfelelő dinár is elegendő fizetés. Az érintett iparági szereplők Magyarország és Lengyelország EU-tagságának tulajdonítják, hogy amint ebben a két országban a kölcsönzött munkaerő megkapja a hivatalos papírjait, másnapra gyakran köddé válik – és csak valamelyik nyugat-európai nagyvárosban kezd körülötte oszlani a köd. Lengyelország próbálkozott ugyan Ukrajnából és Fehéroroszországból munkaerő-behozatallal, de a problémát ez sem oldotta meg: kevesen voltak, és a szaktudásuk sem volt elegendő.

A krónikus varrónőhiánnyal sehol nem tud vagy akar mit kezdeni az adott ország vezetése, nálunk ugyan a Magyar Divat & Design Ügynökség 2019-es megjelenésével elmozdult valami a holtpontról, de minden nekünk nyilatkozó szerint az iparág megmentéséhez ennél többre van szükség (arról, hogy mire gondolnak, a következő, sorozatzáró cikkünkben lesz szó).

Mindhárom országra jellemző, hogy a hazai és a nemzetközi piacra is gyártanak, és ebből fakadóan ki vannak szolgáltatva a nyugat-európai megrendelőknek. Több magyar és lengyel beszélgetésben említették a szakmabeliek, hogy a nyugati márkák képviselői tisztességtelen árakat tartalmazó szerződéseket kényszerítenek ki a kelet-európai gyártóktól. „A gyár tulajdonosa a falhoz van szorítva, nem akarja elveszíteni a vevőket, ezért belemegy ezekbe, hogy fenntartsa a céget, így viszont nincs pénze kifizetni a munkásokat” – mondta Joanna Szabunko, a lengyel Tudatos Vásárlók Egyesületének munkatársa. A magyar varrodavezetők pedig azt magyarázták nekünk, hogy áron alul egyszerűen nem tudnak elvállalni egy-egy munkát, mert akkor abból nemhogy jövedelem és profit nem lesz, hanem fizetések sem.

Bár a nyugat-európai bérvarráson túl mindhárom ország varr állami intézményeknek, különböző karhatalmi szerveknek és saját piacra is dolgoznak; ám míg a lengyel fogyasztókra jellemző, hogy kifejezetten keresik a hazai márkákat, a magyarok és a szerbek még mindig inkább a nagy világmárkák bűvöletében élnek. Így e két országban lényegesen csekélyebb a hazai megrendelések kiszolgálása.

Rendőrzubbonyt készít egy varrónő a Pletex doo varrodában, a vajdasági Adán – Fotó: Bődey János / Telex
Rendőrzubbonyt készít egy varrónő a Pletex doo varrodában, a vajdasági Adán – Fotó: Bődey János / Telex

A hazai állapotokat részletesen bemutattuk első két cikkünkben, már csak a számok hiányoznak, ugyanakkor az iparág presztízsét jelzi, hogy sok mindenre nincs megbízható adat. Az mindenesetre látszik, hogy minden más iparág termelése folyamatosan nőtt az elmúlt 20 évben, kivéve a ruhaiparé, amely az infláció ellenére nagyjából ugyanott tart. Magyarországon a teljes nemzetgazdaságot tekintve az alkalmazásban állók körében a textil-, ruha-, bőr- és cipőipari szektor súlya egy százalék körül volt 2022-ben, ami azt jelenti, hogy minden századik hazai munkahely kötődött a textil-, ruha-, bőr- és cipőgyártáshoz.

Molnár Ernő, a Debreceni Egyetem gazdaságföldrajz-tanára export terén két árucsoport adatait összesítette (ez a textilruházati termékek nagy részét lefedi, de nem tartalmazza a textilipar vagy a bőr- és cipőipar termékeit), ebből az látszik, hogy Magyarország teljes exportja 2022-ben egymilliárd amerikai dollár körül alakult, ami az 5,5 milliós Szlovákia vagy Haiti értékének felelt meg. Ezzel hazánk a 47. helyen állt a globális exportőrök között.

A régiónkban Lengyelország (11.), Csehország (29.), Románia (34.) Bulgária (40.) és Szlovákia (45.) is Magyarország előtt szerepel a világranglistán, Lengyelország ruházati exportja értékben tízszerese volt a mienknek.

Cikksorozatunkat részben azért indítottuk, hogy megtudjuk, itt, Kelet-Közép-Európában is tapasztalhatók-e olyan emberi jogi visszásságok, kizsákmányoló munkakörülmények, amilyenekről rendszeresen érkeznek hírek a Távol-Keletről és afrikai varrodákból. Különösen 2013 áprilisa óta foglalkozik a világ a ruhaipar globális válságával, amikor konstrukciós hiba és túlterhelés miatt összeomlott a bangladesi Savarban található Rana Plaza. A katasztrófában 1134-en veszítették életüket, köztük gyerekek, akik ekkor az épületben lévő óvodában voltak; és több mint 2500 ember megsérült. Egy német szervezet 2019-ben egy Európa legismertebb fast fashion márkáinak varró Srí Lanka-i varrodában tanulmányozta az ott dolgozók munkakörülményeit. Az ott tapasztaltak szerint a varrónők heti 80 órát dolgoztak, és ebből 35 óra túlóra volt; miközben a törvény legfeljebb heti 45 órás munkaidőt és 12 órányi túlórát engedélyez (ami önmagában is rengeteg). A textilmunkások egy része még a törvényes minimálbért sem kapta meg, noha a megélhetésükhöz ez sem lett volna elég.

Bár a helyi minimálbéreket Kelet-Közép-Európában sem mindig keresik meg a varrónők; ugyanakkor a távol-keleti hírekből ismert embertelen kihágásokkal ebben a régióban nem találkoztunk, a munkakörülmények terén pedig mindhárom országban a zaj és a forróság volt a legjellemzőbb – semennyire sem elhanyagolható – gond. Így, bár a helyzet cseppet sem szívderítő, Lengyelország, Szerbia és Magyarország messze nem Srí Lanka és nem is Banglades.

Zárócikkünkben szó lesz arról, hogy van-e kiút a szektor jelenlegi helyzetéből és arról is, mit tesz a ruha- és divatipar a bolygóval, így a globalizáció és fenntarthatóság témája is felvetődik. Sorozatunk első és második részét itt lehet elolvasni. A vajdasági Szabad Magyar Szó első három cikke itt, itt és itt olvasható.

A cikk az Investigative Journalism for Europe (IJ4EU) alap támogatásával készült.

A Transtelex egy egyedülálló kísérlet

Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!

Támogató leszek!
Kedvenceink